A nagy m esemondó a szabadságharc forgatagában jut el Aradra. Életem legszomorúbb napja c. önéletrajzi írásában örökítette meg aradi tartózkodásának lázas napjait.
Másodszor 1858-ban, Szentannán, Magyarádon és Şirián át jut el Déznára. Itt házigazdájának és barátjának Török Gábornak a segítségével tanulmányozza a mócvidéket. Erről és a többi erdélyi útjáról többen írtak részletes tanulmányt.
Az 1925-ös Jókai napjai Erdélyben után Kristóf György külön kötetben foglalkozott a nagy író utazásaival. Nemrégiben pedig Dávid Gyula kismonográfiát szentelt Jókai hazai utazásainak.
A sikerült munka alcíme tulajdonképpen bepillantást enged Dávid Gyula célkitűzéseibe: Emberek, tájak, élmények Jókai erdélyi tárgyú műveiben. A kétszáznál többlapos monográfia, alapos forrástanulm ányok után, tisztázza a nagy regényíró román vonatkozású műveinek keletkezéstörténetét és sokszínű arculatát.
Bennünket, aradiakat, közelebbről ez az 1858-as utazása érdekel. Dávid Gyula kitűnő könyvéből megtudjuk, hogy Jókai járt Kőrősbányán, Brádon, Țebean, majd ezután más helységeket is érintve, visszatért Déznára.
Dávid kimutatja, hogy a regényeiben és elbeszéléseiben közölt helynevek nem a fantázia szüleményei, hanem valóságban is léteznek. Valójában ekkor gondolt előre a Szegény gazdagok megírására. Úti élm ényeit a More patrio c. írásában rögzítette.
Jókai őszinte barátja volt a román népnek. Kereste a találkozást Avram Iancuval, és behatóan elemezte a beutazott vidék gazdasági és kultúrális helyzetét. Nagy elismeréssel ír házigazdájáról és útitársáról, Török Gáborról, a reformkori Arad megye egyik kiválóságáról. Dávid Gyula érdekesen keresi Törökben egy-egy később megszületett Jó k a i-h ő s élő példaképét.
30
Dávid Gyula kismonográfiája érdekes gyarapodása hazai irodalomtörténet írásunknak. Végre a fölös számban elszaporodott szubjektíven esztétizáló tanulmányok után ilyen, irodalmunk múltját adatszerűén megvilágító munkák is napvilágot látnak. A vonzó külsejű kötetet a kolozsvári Dacia Könyvkiadó jelentette meg.
NYÁRI BARANGOLÁS
Hideg, esős, különös nyári délelőtt. Lóg az eső lába, ahogy mondani szokás. És mégis olyan jó ez a magányos séta. A várhíd felé megyek. 1869-ben, Eötvös József is erre ment, hogy az építendő líceum alapkőletételén részt vegyen. Azóta a líceum története szorosan összefonódott a város történetével.
Belépek az épületbe. Mennyi méltóság és fenség a nagy lépcsőházban. És az óra, amiről azt mondták, hogy Aradon a legpontosabb. A folyóson csend ... Csak a történelem hangulata érzékelhető. Valahogy mindig az az érzésem, hogy itt lábujjhegyen kell járnom ...
Régi fényképekre gondolok. A líceum egymagában áll a hatalmas téren. A körutak még nem épültek ki. (Furcsa érdekesség a képen: az iskola mellett cirkuszi sátrak. A nagy térség miatt ütöttek itt tanyát a csepűrágók.)
A színház környékén járok. Valaha ebben az épületben volt a múzeum. És 1892- ben, különös vendége volt. A nagyszakállú, hórihorgas Brassai Sámuel, az utolsó polihisztor kereste fel. (És milyen kár, hogy az akkori lapok csak néhány soros hírt szántak ennek. Érdekes volna ma olvasnunk a nagy tudós véleményét a városról.)
Régi fényképek... Ez a csodálatos találmány mennyi mindent rögzített. És mennyit kellene ma rögzítenie, amikor szinte hónapok alatt hihetetlenül sokat változik a városkép. Az állomás környékén jó régen járhattam, mert napokban elámultam a változáson. Egész házsor tűnt el. A tér szinte háromszorosára szélesült.
31
Apró, m ég a bombázás sérüléseit alighogy kihevert házak között töm b-paloták... A város új történelme a szemünk előtt születik.
Jó ez a kis nyári barangolás. A parkkal, tömbházakkal benépesült régi Béla teret nézem. Itt voltak a mi gyermekkorunkban a nagy cirkuszok. Kludsky elefántjai itt vonták fel a nagy sátrat és ütötték ormányukkal a nagy fakalapácsokat. És gyermeki álmunkban, a messzi, Demeter utcában, hallani véltük a vadállatok ordítását... Ahogy hallottuk – de igazából – a színház órájának ütését. És az óra alatt a bazár, a maga ezeregyéjszakai játékkincseivel... Arra az éjszakára emlékszem, amikor 36 fokos meleg volt nappal és éjszaka alig tudtunk elaludni. Az óraütéseket számoltam.
A régi kirakatokat látom, és a maiakat ízlelgetem. (Hogy tetszett, hogy néhányszor aradi látképet szőttek a selymek, kelmék közé.) Számolócédulát gyűjtöttek a nagyok és rajta aradi látképeket.
Ezer szál és ezer hajszálgyökér kapcsol ehhez a városhoz.
Sokszor éreztem, hogy nem tudnék máshol élni. És nem is akarok.
A házak: régi barátaim. És az emberek közt is van sok barátom. Úgy érzem, hogy minden régi-új épület: személyes ügyem. (Ha elcsúfítják: bosszant. Ha megszépítik: örülök.)
Számon tartom a kidűlt, öreg házakat. Úgy mennek el, mint az emberek. Megkopnak, elaggnak – és a csákány eltünteti őket.
De képüket őrizze meg a múzeum. Valaha ők is lakói voltak a városnak. Ők is polgárai voltak Aradnak.
Azt szeretném, ha mindenki szeretné a várost. Ha mindenkinek szívügye volna ez a szép város. És azt szeretném, ha sok mindenre lehetnénk büszkék! Azt szeretném, ha a város múltja, a szép, a haladó, emléktáblákról leolvasható volna. Azt szeretném, ha a város lüktetését, pezsdülő életerejét mindenki érezné.
Ostobaság, ha valaki azt hiszi, hogy a múltat sírom vissza. A vályogkunyhókat és a pocsolyákat, a szűk udvarokat és sötét
32
lakásokat talán? Az éhező szegényeket? A munkanélküliséget?
A gyűlöletet? A gyanakvást? A kishitűséget? A maradiságot?
Oktalan, aki ezt érti múlton.
A felemelőt, a nagyszerűt keresem. A megértést. A testvériséget. És küzdök – erőmhöz mérten – a tudatlanság, az oktalanság, az előítélet, a szűklátókörűség ellen. A lélek szépségeit keresem és hirdetem. A történelmi atmoszférát és a múló pillanatot próbálom rögzíteni. És türelemmel, tanítással, szeretettel fegyverzem le az oktondiakat, akik csak a percnek élnek és vakbuzgóságukban, talán öntudatlanul, a haladás kerékkötői.
A szépség érzete, tudata – nem velünk született. Erre az embert nevelni kell. A múlt és a jelen összefüggéseit is tanulnunk, tanítanunk kell. Ez az öntudatosodás első lépcsőfoka. Ennek a szerény eszköze a helytörténet. Ennek az alapja az aradiság keresése, kutatása.
És ebből születik – évek fáradságos munkájával- az igazi hazaszeretet.
VALLOMÁS
Olyan jó elmélázni a parkban és a Maros partján. A parkot jártuk könyvel a kezünkben. A Maros partot jártuk és a távoli kéklő hegyeket néztük. (Ez ihlette talán Vörösmartyt is, amikor az ifjú város-ról, Aradról énekelt.)
Költők vallomását kerestük, költőkét, akik szerették a várost.
És vallottak róla szerelmesen. Horváth Imre az aradi elégiában a parkokat, a dalt, a zenét, a sajátosan aradi hangulatot énekelte meg. Fekete Tivadar csak egy utcát, a régi Karolina utcát. De vallottak róla Perpessiciustól Rusalin Mureşanuig, sokan-sokan. Szépnek és mindig fiatalnak látták a várost. Szavuk tovább zengett bennünk, akik a város lényegét kerestük, sajátos arculatát próbáltuk meghatározni a tovatűnő évtizedekben.
Láttuk a munkás, korán kelő Aradot. A hajnal siető, dolgos embereit. És láttuk az esti mélázó sétálókat. Láttuk a kacagó,
33
dévaj várost, és a komolyan munkálkodót. Spectator, a város nagy szerelmes ismerője az aradi humor, a csípős attikai sóval ízesített élceket gyártó embert vette észre. És szinte prózaverset írt a marosparti alkonyatokról, a felhők csodálatos játékáról. És a szép aradi parkokról.
Spectator a józanságban látta az aradi ember legjellegzetesebb tulajdonságát. A múltjában is ezt a szorgos és tevékeny józanságot kereste. A csöndben építő, nagy szenvedélyektől nem zavart aradi embert látta meg a nagy épületekben, a közművekben, a város egyedi hangulatában.
És elemezte Arad lényegét Iorga professzor. A nagyvonalúságot látta meg benne és az értékes dolgokkal való hivalkodást. A nem rég elhunyt Perpessicius is – költőszemmel – meglátott valam it az aradi eidosz-ból.
A tragikus sorsú Kádár Erzsébet is megragadott valamit az aradi lényegből. Ő meg a század eleji lóvasutas, kicsit bohém várost látta és a felhőfodros marosparti alkonyatokat.
És olyan népszerű, de valójában sokadrangú író, mint Szomaházy István is vallott – az átutazó szemével látottakról.
A belvárosi csillogást vetette egybe (1899-ben) a külső városnegyedek sivárságával. Constantin Stere útirajza is meggondolkoztató. Éppen úgy, mint Z. Alfrédé, aki rajongója volt a biedermeieres aradi hangulat-nak. Az óváros empire házai és szépművű erkélyei, a keskeny udvarok és halk muzsikaszó valahonnan a múltból – ezt halljuk ki lelkes soraiból.
És sokat, nagyon sokat idézhetnők ebből a különös műfajból.
(Ma városkép-nek nevezik. Egy időben, találóan szerelmes földrajz
nak mondták.)
A költők, írók, lelkileg tárják fel városunkat. Szavuk ott zsong a tudatunkban és városképünk az ő igéik nyomán alakul. Szépséget, harmóniát látnak ott, ahol a mi józan, praktikus szemünk alig vesz észre valamit.
Hány álomkép látott napvilágot arról, hogy is lesz majd 2000-ben. És napjainkban az álmok – megvalósulnak.
34
Milyen hát az aradi ember? És milyen az aradi táj? Ezt nem egy ember, nem egy évtized, nem egy évszázad határozza meg.
Évjáratok és nemzedékek, múlt, jelen és jövő kölcsönhatásaiból születik meg az aradi lényeg. Építő korunk óriás kezével új színeket rak az aradiság palettájára. És készül a kép, a megifjúdó, megszépülő város képe.