intellektuális,
folyton kiszakadó szövetét egymásra vetítõ képalkotás, már-már festõi látomás vízió-szerû kivetítése jellemzi. A külsõ kötöttsé-get átváltotta a belsõ fegyelemre, s ezzel kon-centrálni tudta kifejezés, a megjelenítés pon-tosságának lehetõségeit. Ily módon terem-tette meg mondanivalója tartalmi és for-mai egységét. Jász Attila alkotásaiban Al-földi Jenõ is prózaverseket, költõi prózá-kat lát, mint a személyes létezésélmény ki-fejezésének formáit. Ugyancsak Alföldi Jenõ megfigyelése, hogy a versek aforizmákat költõi képekkel gyúrnak egybe: „Tollanként növesztheted majd egyiket a másik / után, mondta a fiúnak, próbálgatnod kell szár-nyaidat, / erõsítve az izmokat, gyakorolni a türelem csiszolását, / ahogy mondaton-ként összeraksz egy rövid idejû történetet.”
(A különbözõség mítoszai / X)
A kötet szerkezetében, ciklusaiban, nem egyszerûen arányosságot, harmonikusságot, nyugodt talapzatot épített ki a szerzõ, ha-nem egy olyan gondolati egységet, mely-ben élményi, érzelmi, hangulati elemek mûködését mozgósította gondolati monda-nivalójának megjelenítésében. Oly módon, hogy a mû egészét Bacsó Péter költészetfi-lozófiai rendszerbe tudta építeni. (Bacsó:
Írni és felejteni, Kijárat 2001., 211–215) Egy-egy szerkezeti egységet kapnak a köl-tészet Jász Attilát, illetve a mai lírikus nem-zedéket foglalkoztató kérdések, mint a ha-sonlóság és különbözõség, irányváltás, ismétlõdés, a kezdés-újrakezdés, bizonyta-lanság, a felejtés. A fejezetek mindegyike tizenkét-tizenkét prózaverset tartalmaz. Ez azonban csak a külsõ arányosságot jelzi, a belsõ arányok ettõl jelentõsen eltérnek. Ez a szerkesztési koncepció a részek, a ciklu-sok az egészhez való, és egymáshoz való viszonyát is reprezentálja: „az egység he-lyett a rétegezettség kulcsszava tagolja a ta-pasztalatot, de a hasadékok és repedések eltüntetésével mindig a vágyakozás ezüstös szándékát reprezentáljuk a felszínen.” – írja (A felejtés szertartásai / IX). A kötet végen helyezkedik el az Appendix, mint zárszó,
külön állva a megszerkesztett egységtõl, de ezt az egységet fényébe vonva, összegzi, értelmezi, s ezzel egy jelentõs lépéssel kö-zelebb visz a cím megértéséhez is. A kötet centrumában a Képek ösvényein címet vise-lõ ciklus áll, benne utazások emléke, tájak festmény vagy fotószerû felidézése, megfes-tett vagy megfestésre váró képek, megõriz-te üzenemegõriz-tek és helyek, hol: „fény és árnyék rajzol saját történetet a pupillán át a képze-let falára”. Ez az egyetlen ciklus, mely nem kifejezetten a költészetrõl szól, bár állandó kontextusban van vele, s talán itt a legszeb-bek, a legteltebbek a versek. Az „ösvény”
két oldalán, szimmetrikus rendben három-három ciklus; balra: A hasonlóság mítoszai, az Észrevétlen irányváltások, és A különbö-zõség mítoszai, jobbra: a Bizonytalan följegy-zések, az Ismétlõdések centruma és A felejtés szertartásai. Ez a jelentést hordozó szerke-zeti építkezés a költõi én, a költõi lét kiter-jesztésének korlátait lebontani szándékozó mondanivalót éppúgy hordozza, mint e mondanivaló megjelenítésének variánsait kifejezõ prózaversek, metaforák. Ezt feje-zik ki a jól megválasztott cikluscímek, s ez adja a kapcsolódási pontokat a szerzõ más köteteihez.
Jász Attila költészetében az új mindig a régihez kapcsolódik, mindig a régivel együtt adja a teljesség, az egyik végpontján lezárt, a másikon nyitott költészet egységé-nek érzetét, s ez vonatkozik a Jelzések köny-ve (1997) címû kötetére is, pedig ez a könyv a többiektõl egy sor eltérõ sajátos-ságot hordoz. A vers alapja a költõi élmény.
Nem minden élménybõl lesz alkotás, van-nak azonban olyan meghatározó élmények, melyekbõl több alkotás, esetleg több kötet lesz. Jász Attila esetében ez az élmény, egy intellektuális élmény, a lét, a mû és a való-ság határmezsgyéinek szenvedélyes keresé-se, illetve, hogy mindezekkel milyen össze-függésben van a költészet, hogy lehet-e egy-általán; „Minden költészet” és „Nincs me-lyik, sem honnét, sem miért.” Ezért írja ugyanazt a metaforát prózai szöveggel
kö-114 VIDA LAJOS
rül, vagy jeleníti meg egy versben, egy szo-nettben. Ezért találjuk meg ugyanazt a metaforát a Miért Szicília (1998) vagy az Ellenállás formái (2000), vagy azok kezde-ményeit a Daidaloszi napló (1992), címû kötetekben. A rejtély megfejtését is Jász Attila adja: „Így eleve nem hiszek abban sem, hogy a versek által megõrzött rejtély, egy metaforát körülíró prózai szöveg által megfejthetõ lenne vagy akár kimeríthetõ.
A metafora nem helyettesíthetõ értelmezés-sel. Ezért valójában nem is körülírni aka-rom, hanem ugyanazt másféleképpen el-mondani, mivel nem hiszek az egyszeri al-kalmak kizárólagosságában.”
Jász Attila klasszikus költõi ideálokat vall, az önkifejezés, a költõi létezés modern értelmezésére, lehetõségeinek bõvítésére törekvõ alkotói elveket. A megszólalás új lehetõségeinek keresése köti õt egyformán a klasszikus és a kortárs költészethez: „Ha a megszólalás új irányait kutatod, rendsze-rint hiába vagy induláskész, mert éppen nem áll busz a megállóban rád várva, és hiába alakítanád nagy mûgonddal a részleteket.”
(Ismétlõdések centruma / III.), vagy: „Mon-datról mondatra kibontani, megízlelni, el-szopogatni, majd visszacsomagolni szépen a papírba, valami egészen mást, amit azért mégis érdemes lenne újra kibontani, és visszacsomagolni.” (Ismétlõdések centruma / I), vagy még pontosabban: „… tapaszta-latból tudja, rövid idõ múlva kezdheti elöl-rõl az egészet, újra ki kell találnia egy való-ságot, hogy elbeszélhetõ legyen a világ…”
(Észrevétlen irányváltások / VIII).
E kötetében is alázattal utal lehetséges mestereire. E mesterek közös jellemzõje, hogy modernségük klasszikus költészeti, illetve mûvészeti értékeket õrzött, újított meg, legyenek akár prózaírók, költõk, vagy képírók, magyarok, vagy nem magyarok, elõdök vagy kortársak.
A költészet, mint létezési állapotról Jász Attila esetében már azért is érdemes külön szólni, mert az egész kötet a költészetrõl szól, s ehhez szervesen tapad a költõi én, a
költõi létezés élménye. A küldetéses köz-életi szerep helyet, vagy annak ellenében egyre nagyobb teret nyer a költõi önmítosz teremtés, a szellemi létezés hangsúlyozása, mely ugyanolyan kiváltságokat és elõjogo-kat szeretne magának tudni, mint a koráb-bi, annak ellenére, vagy talán azért is, hogy a mindennapi valóság – sajnos – épp úgy fittyet hány a költõi szellemi létezésnek, mint a közéleti költõi szerepnek.
Jász Attila nemzedékének az írás és az olvasás meghatározó élménye, esetükben ez a szellemi létezés, nem az élettõl elvett, az életbõl kivont állapot, hanem az élethez hozzáadott érték, az élet kiteljesedése. Az alkotással a költõ önmagát teremti meg, viszonyát a valódi világhoz. Az alkotás ki-szakadás a mindennapi valóságból, fölemel-kedés az alkotás teremtette valóságba, a költészet valóságában, melyben „maga a boldogság, amíg a toll a papírig elér”. Az írás, azaz a „vágy szavakká öltöztetni a kép-zelet teremtette világot”, létezési mód, örök kényszer, belsõ feszültség, szorongás. A
„képzelet teremtette világ” nem önmagáért való világ, hanem „újra ki kell találnia egy valóságot, hogy elbeszélhetõ legyen a világ”.
Az önkifejezés, a világ, a valóság megisme-résének, titkai megfejtésének eszköze, egy-úttal színtere is, hasonlóságával és külön-bözõségével, s benne a költõ végtelen sza-badsága és hite valósul meg.
A leírható dolgok természetéhez tarto-zik az ellenállás. Ez nemcsak abból a nyelvi törvényszerûségbõl vezethetõ le, hogy egy adott dolog és az adott dolgot jelölõ szó nem határozzák meg teljességgel egymást, hanem abból is, hogy a gondolat, mint szel-lemi termék, nem materiális folyamatok szükségszerû leképzése, attól kevesebb, a folyamat egy, vagy néhány tulajdonságának kifejezõje, de attól több is, mert a részek helyett az egészet jelöli. A dolgok, a folya-matok, a létezés, nevezzük világnak vagy valóságnak, nem írhatók le a teljesség igé-nyével. Ezért is mondja Jász Attila: „… újra ki kell találni egy valóságot, hogy
elbeszél-hetõ legyen a világ…” A költészet egyszer-re, egy idõben a dolgokban az összes egy-betartozót és változót nem tudja megragad-ni, ezek az elemek az írásnak ellenállnak.
Jász Attila szerint a költészet lényege: „a változás szép és szüntelen mechanizmusá-nak feltérképezésében rejlik, a valóság le-írásának kudarcában, a dolgokra való foly-tonos, de álomszerû rácsodálkozásban”.
(Észrevétlen irányváltások / I ) Ezért teremti meg az érintõleges, a dolgokat csak a velük való találkozás pillanatában leíró stílust, melynek mûfaji sajátosságait a prózaverse-kig kiterjesztett metaforákban teremti meg.
Ezekben a prózaversekben ott munkál, mint a korábbi, Miért Szicília címû kötetében az empedoklészi élmény, illetve az Empe-doklész címû dráma szerzõjének, Hölder-linnek természetélménye, melyben a való-ság viszonylagos, bizonytalan és ismétlõdõ elemei is megtalálhatók. A címnek van egy
másik értelmezése, mely a költõ számára legalább annyira fontos, ha nem fontosabb, mint az elõbbi. Az Appendix elõtt írja:
„Lelki cipõtalpamat idõnként, sorrendben, az alábbi, tünedezõ (vagy inkább csak hü-ledezõ) lábnyomokba illesztettem (lehetõ-leg a (lehetõ-legnagyobb ellenállás irányába)”. Ez-után sorolja azokat a szerzõket – akikrõl érintõlegesen már szó volt –, akiknek ez idáig lábnyomába lépett, természetesen a legnagyobb ellenállással. Jász Attila költé-szete elméleti, esztétikai szempontok sze-rint besorolható az általa is vállalt elõdök és kortársak sorába, de nagyon karakterisz-tikusan el is különül tõlük. Költészetének sajátos világát teljesen egyedi, egyéni mó-don jeleníti meg, ehhez találta meg a pilla-natok érzelmi és gondolati reflexióinak ki-terjesztését megteremtõ metaforákat, pró-zaverseket, melyeket találóbb lenne vers-prózáknak nevezni.
116 KÁNTOR ZSOLT
Elõre leszögezhetõ, hogy ami a szerzõ elsõ két kötetében még ígéretként, lehetõ-ségként volt jelen, a mesélés és az emléke-zés kitüntetettsége mellett a világ nyelv ál-tal történõ ábrázolhatóságának lehetetlen-ség-érzete s ezek üdítõ összhangja, most
„kézzelfogható” valósággá vált. Az Itt, apa-píron beváltotta az elsõ két könyv (Útszéles magány, Madárjós) keltette várakozás remé-nyeit, apró, képi túlkapásainak ellenére egységes, szerves korpuszt hó létre, amely a jelenkori legújabb kánonnal is beszélõ viszonyban van.
Szentmártoni János harmadik kötete három ciklusból áll, Mutogat félrenéz, Le-halkított szoba, Vízbemerülések. Mind a három rész önálló tömbként is megállja a helyét, ugyanakkor két „szál” áthúzódik az elsõbõl a másodikba és az elsõbõl az utol-sóba, ez a két megszakítatlan „fonál” az Apa álma (1–2–3) és Az anya álma (1–2–3). A három ciklust keretbe foglalja a „periódu-sok” elõtti Elvonul címû nyitóvers és a
„trilógia” utáni Ars poetica helyett. Ez a struktúra azonban sokkal bonyolultabb, mintsem jellemezhetõ lenne a „keretes szer-kezet” tradicionális definíciójával, hisz sok-sok kereszt- és át-utalás gazdagítja a tuda-tosan megépített „szoftvert”.
A végén kezdjük. A záró opus (Ars...) a
leges és elõzményektõl „terhes” szöveg, nem véletlen, de olyan, mintha ködbe veszne rögtön a „rátalálás” ihletett pillanatában:
„Vizsgáltam felülrõl, míg testévé lettem, / s mi elõtte voltam, lassan elfeledtem. // Mi elõtte voltam: élmény, anyag, élet. / mint idõzõ felhõ, porladt, semmivé lett.”
Az anya álmai természetesen átlopakod-nak néha az apáéiba, ettõl lesz minden át-tûnéses, mint képzelet és emlékezet játék-tere. A szülõk egymást írják meg, építik fel, persze a kisbaba szemén keresztül (is), aki részletenként rabolja (el) az anya testé-nek homokjából, szinte homokszemenként, önnön „arcát”. A csecsemõ szinte minde-nütt ott van, mint motívum is és mint a legfõbb mellékszereplõ (mellékszál), a vér-körök, a „könnyû szél forgása” mind a kis
„kiválasztott” eljövetelét zúgják, beszélik, de csak szordínó módban, nem tolakodik elõre semmi filozófiai mondandó születés-rõl-halálról, történnek az események, zaj-lanak az idõk és mozzanataiban megvaló-sul, ami a könyv végén össze is áll. „Csak tudom: megérkezem” (Az apa álma 2.)
„Minden oly titokzatos. / (Ez egy abszurd délután.) / A forgalom hiánya. / A kutyák csendje. A fény. / Csak a lámpa vált bu-tán.” (Az anya álma 3.)
A 77. oldalon van az egyik legfontosabb vers, ami persze visszautal címével az elõ-zõ Szentmartoni-kötetre is, A madárjós ha-lála és újjászületése. Jelentékeny megállapí-tásokat tartalmaz, nem csekély kétely és bölcselet vegyítésével, de ezt is úgy, hogy a tradíciók se sértõdjenek meg. A szerzõ mostanra tanulta meg, amit az elõzõ két tomusban még nem, a hagyományba bele-írni csak azzal leszámolva, de megtartva lehet, belülrõl átélni és újraalkotni csak