Bethlen Gábor és Pázmány Péter példája A Magyar Szellemi Védegylet a „Számadás-konferenci-ák” keretében „…egy hazáért!” címmel tanácskozást szervezett áprilisban a budapesti Ráday Kollégiumban a Bethlen-Pázmány-vita, illetve -levelezés máig szóló ta-nulságairól, jeles egyházi vezetõk, neves közéleti, tudós személyiségek részvételével. A tanácskozás nem titkolt szándéka az volt, hogy a két kiváló nagy férfiú gondola-tainak, cselekedeteinek, valamint a három részre szakadt ország akkori hitbéli, társadalmi és politikai állapotának felidézésével üzenjen a mai magyarságnak, a mai Ma-gyarországnak.
Bethlen Gábor és Pázmány Péter kétségkívül politiku-sok (homo politicus) voltak, akik cselekedtek és cseleked-tettek. Úgy tudtak történelmet alakítani, országokat és sorsokat ütköztetni, hogy a kitûzött célt mindig elérjék.
Mindkettõ becsvágyó ember volt, azért lett az egyik ér-sek, a másik fejedelem. Becsvágyók vagyunk mi is, de nagyon nem mindegy, hogy miben éli ki becsvágyát az ember. Õk, tudjuk, a szolgálatban. És mi?
Bár roppant egyéniségük a politika porondján ismétel-ten összeütközött, nem ellenségek, hanem olyan nemes ellenfelek voltak, akik – a célhoz vezetõ utak megítélésé-nek különbözõsége ellenére – valóban egyet akartak: Is-ten és a Haza szolgálatát. Nem önös érdekeket követtek, hanem a szétszaggatott ország megmentésére és felemelé-sére összpontosították minden energiájukat. Gyakran hal-lani a vészjósló igét: magvaszakadt, agonizáló ország ez a nép. Egyaránt pusztul itthon és a körbefaragott Magyaror-szág határain kívül. Bethlen korában három részre szakít-tatott az ország, de érzésben, eszmélésben, akarásban egységesebb volt, mint a mostani. Mi nemcsak Mammon imádata mián vagyunk mondhatatlanul megosztottabbak, de lélekben sem vagyunk – megközelítõleg sem – azonos hullámhosszon.
Hamvas Béla szerint agonizálásunk legfõbb oka az
egység hiánya. A magyar népnek az a peche, hogy – ritka nagy pillanatoktól eltekintve – nagyon nehezen és sokszor késve találja meg az áhított egységet. Még az a része is, amelynek ideája az eszményt egységesítõ erõ:
Isten és a Haza.
Magvaszakadt, széthulló közösségnek nincs jövõje.
Csodával határos módon ki kéne húzzuk magunkat a mélybõl, fel kéne rázzuk egymást a minden mindegy letargiájából. E század- és ezredvég izmosodó ökumeniz-musának a körülményei között nekünk tán könnyebb, mint volt Bethlenéknek a három részre szakított ország-ban negyedfél századdal ezelõtt. Csak az a széthúzás ne nehezedne ránk átoksúlyként! Bizony nagyon meg kelle-ne szívleljük XXIII. János pápa szavait: kelle-ne azt nézzétek, ami elválaszt, hanem ami összefûz. Igen, a haza nemcsak az a föld, amit határokkal körül lehet venni. A haza föld-jének egy talpalatnyi része: a szívünk. Vajon érte dobog-e minddobog-enkié?
A XX. Századi totalitárius diktatúrák szörnyûségeit megtapasztalva elmondhatjuk, hogy a Bethlen-Pázmány-vita történelmi hozadéka mindenekelõtt annak az igazságnak a kimondása, hogy a fenyegetéssel és erõszak-kal kikényszeríttet egység csupán ideig-óráig való, késõbb vagy hamarabb menthetetlenül összedõl. Igazi, életszerû és hatékony találkozásokra van szükség. Olyan egységet kell létrehozni, ahol mindenki vállalni mert önazonosságát, és ezt a másiknál is magától értetõdõnek tartja. Olyan egység-re van nagy szükség, ahol az önazonosság az életet szolgál-ja, az ország javát, üdvét kívánja elõmozdítani.
A pusztulás kimérájával küszködve világosan látjuk, hogy az embertelenségben az emberség csak úgy õrizhetõ meg, ha keresünk egy olyan létformát, amelyben nincs szentebb óhaj, erõsebb akarat és fontosabb törekvés, mint a ránk bízott egész közösség megõrzése az életnek, s benne a legfõbb törvény az ország java üdve.
Bethlen és Pázmány – jegyezte meg Hegedûs Lóránt püspök – nem fogadták el egymás alapbeállítottságát, de kölcsönösen tisztelték egymást, és abban a pillanatban, amikor mód nyílt a békekötésre (1662. Január 12.), kezet nyújtottak egymásnak. Eközben pedig a római katolikus,
illetve református-protestáns alapbeállítottságot betagol-ták az egy hazáért való fáradozás egyetemes koordináta-rendszerében.
„Isten Fölségednek kívánsága szerint való sok jókat adjon – kezdi levelét Pázmány. – Mihelyt a nikolsburgi tractából ide érkezem az én kegyelmes uramhoz, és õ felségeinek relátiót adtam az elvégezett dolgokról, azon voltam, hogy az végezés szerént az commissáriusok az hagyott napra elinduljanak. Azért ez levelem által akarám Fölségednek tudására adnom, hogy Császár urunk õfel-sége az commissáriusokat meg is indítja…”
Bethlen Gábor fejedelem Pázmány Péterhez: „…Hogy pedig kegyelmed hozzánk való jó indulatját is levélben jelenti, kegyelmedtõl jó szívvel vöttük és mi is, az mint hogy eddig is minden üdõben azon voltunk, hogy keresz-tyén jóindulatunkat mindenekhez megmutassuk, hogy immár, Isten ez felháborodott állapotokat köztünk lecsen-desítvén, ügyekezünk azon, hogy minden illendõ és méltó dolgokban kegyelmedhez is jóakaratunkat kijelentsük, melyet kegyelmednek minden üdõben ajánlunk. (…) Ke-gyelmed is engemet ennekutána tartson jóakarójának, valamibõl az én barátságom is kévántatik, meg nem akarunk fogyatkozni, hanem kedveskedni akarunk és igyekszünk.”
Természetesen arról szó sem lehetett, hogy a tized-huszadrendû pártocskák érdekeit a közösség legfõbb érdekei fölé helyezzék. És mi? Vajon állíthatjuk-e mi is nyugodt lélekkel ugyanezt?
Azoknak a gondoknak, amelyekkel annak idején Bethlennek és Pázmánynak, illetve körüknek meg kellett küzdeniük, a jelenben is megvannak a párhuzamaik. Egy egzisztenciájában fenyegetett és kultúrájában megingott közösségben, mint amilyen a mienk is, szerencsére idõrõl-idõre felbukkannak olyan nagy személyiségek – vélekedik Ladocsy Gáspár püspök úr –, akik szembehe-lyezkedve a túlhajszolt individualizmussal, mernek cselekedni. Õk az igazán nagyok, a modellértékûek, akik-tõl tanulni nem hogy nem szégyen, hanem követni kell õket. Mindszenty József is megtalálta a kapcsolatot Ordas Lajossal és Ravasz Lászlóval, Márton Áron kõszálként
állt ki az erdélyi magyarságért, Tõkés László szimbólum-má nõve vonult be a (magyar) történelembe. Tempfli József nagyváradi megyéspüspök Lászlóval, a református püspökkel ma a pártiumi magyarság két védoszlopa, szeretve-rajongott alakja. Õk mind – és még oly sokan! – Bethlen és Pázmány, a mindenkori nagyok nyomdokain járnak rendíthetetlenül a közösségért, az egész magyar-ságért való szolgálatban.
Bizony nem kell kihantolni a holtakat: elnémulva örökre, õk hozzánk szólnak.