Theresienstadtban 1919-ben
ATTILA SIMON
Know Your Beautiful New Homeland or Hungarian Internees in Ilava, Luhačovice and Theresienstadt in 1919
Keywords: establishment of Czechoslovakia, internments, national dictatorship, Vavro Šrobár, Ilava, Illava, Luhačovice, Theresienstadt
Mottó: „Nem hiszem, hogy a szlovákiai magyar-zsidó közösség akár egyetlen tagja oly ártatlan volna, hogy sérelem éri, ha Terezínben ül néhány hetet vagy egy hónapot” 1
Az első világháború befejezésének, a forradalmak, ellenforradalmak, államalapítások időszakában az erőszak a mindennapok szerves részévé vált, noha országonként eltérő intenzitással és formában (Gerwarth–Horne, 2012, 1–2. p.). Jelen volt a közép-európai térség valamennyi államában, így Csehszlovákiában is. Érthető módon, hiszen egy olyan államról beszélünk, amely részben háborúban formálódott (lásd a Magyar Tanácsköztársasággal, illetve a Teschen térségében a lengyelekkel vívott háborút), és amely a területére került németeket és magyarokat csupán diktatórikus eszközökkel tudta az új állam elfogadására rábírni. Azt persze látni kell, hogy Csehszlovákiában az erőszak korántsem volt olyan mértékű és intenzitású, mint mondjuk Németországban vagy akár a vörös- és fehérterror Magyarországán, és formái is mások voltak. Ha példá-ul az államnak a saját polgáraival szembeni magatartását vizsgáljuk, az erőszak egyik leggyakoribb formáját az internálások jelentették.
A polgári lakosság bizonyos csoportjainak internálása már az első világháború idő-szakának tipikus kísérőjelensége volt mind az antant, mind a tengelyhatalmak államai-ban. Célja pedig nem volt más, mint az állam számára veszélyes (vagy annak tűnő), de bűncselekményt el nem követő egyének ideiglenes elkülönítése, izolálása. Magyaror -szágon az internálás jogi alapját az 1912. évi LXIII. sz. törvénycikk alapozta meg, amely különleges intézkedéseket vezetett be háború esetére.2
1 Részlet Ivan Markovič leveléből, amelyet Szlovákia teljhatalmú miniszterének, Vavro Šro -bárnak címzett. Slovenský národný archív (a továbbiakban SNA), fond Ivan Markovič (f. IM), k. 1, i. č. 29.
2 Az első világháború alatti magyarországi internálásokról lásd Somogyi 2016, 79–87. p.
FÓR UM Tár sadalomtudomán yi Szemle, XXII. évf oly am 2020/4, Somorja
Az 1918. október 28-án kikiáltott Csehszlovák Köztársaságban az internálás (szoro-san összekapcsolódva a túszszedéssel) szintén bevett eljárásnak számított, s az állam (legalábbis fennállásának első két évében) gyakorta alkalmazta is. Különösen Szlovákiában, ahol a felvidéki területek megszállását követő első félévében az interná-lások mintegy 3 nagyobb hullámát lehet elkülöníteni. Az első 1918 novemberében és decemberében a Felvidék északi, a nyelvhatár fölötti térségében volt kimutatható, a második a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltását követően Szlovákiában bevezetett rendkívüli intézkedések része volt, a harmadikra pedig 1919 májusában és júniusá-ban, a Magyarország és Csehszlovákia közötti fegyveres harcok időszakában került sor.
A fentiek ellenére az internálások témája reflektálatlan maradt a cseh–szlovák köz -életben és a történetírásban is. Vavro Šrobár, aki az események idején teljhatalmú minisz-tere Szlovákiának, és akit nyugodtan nevezhetünk az 1919-es felvidéki fordulat egyik rossz szellemének, kétkötetes visszaemlékezéseiben nem is említi, hogy volt ilyen. Igaz, az ő visszaemlékezései inkább politikai propagandának minősíthetők, mint valódi memo-árnak (Šrobár 1928; Šrobár 2004). De nem figyelt fel az internálásokra a cseh és szlovák történetírás sem. A korszak legutóbbi szlovák szintéziséből ugyanúgy hiányzik említése, mint a korábbi munkákból (Ferenčuchová–Zemko 2012). Az érdem, hogy elsőként nyúlt a témához, így egy amerikai kutatóé, Todd Huebneré, aki 1996-ban jelentetett meg egy tanulmányt a theresienstadti internálótáborról (Huebner 1996). Az illavai internálásokkal, különös tekintettel az oda hurcolt pozsonyi és rimaszombati internáltak sorsával pedig Filep Tamás Gusztáv foglalkozott elsőként (Filep 2010, 91–109. p.). A jelen tanulmány-ban ezt a hiányt pótlandó, elsősortanulmány-ban az 1919. márciusi és júniusi internálásokkal foglal-kozunk részletesebben, amelyek súlypontja épp Szlovákia magyarok által lakott déli terü-leteire esett, de röviden érinteni kívánjuk az internálások első hullámát is.
***
Miután a cseh-szlovák haderő 1918 novemberében megkezdte a morva–szlovák határ-mente, majd a Vág völgyének, a december 6-i Bartha–Hodža megállapodást követően pedig az ideiglenes demarkációs vonaltól északra található egyéb területek megszállá-sát, a polgári lakosság internálásának eszközét is alkalmazni kezdte. A cseh-szlovák hadsereg akkor Olmützben székelő szlovákiai főparancsnoksága november 28-án kibo-csátott irányelve mindazon polgári személyek internálását feltételezte, akik a csehszlo-vák állammal, illetve a csehszlocsehszlo-vák hadsereggel szembeni ellenséges magatartással voltak gyanúsíthatók.3 Az ilyen személyeket őrizetbe kellett venni, a hadsereg hírszerző osztályához kellett küldeni kihallgatás céljából, majd át kellett adni a morvaországi Uherské Hradištěben székelő ügyészségnek.
3 Vojenský historický archív, Praha (a továbbiakban VÚA-VHA Praha), fond Velitelství skupiny Schöbl (f. VS-Schöbl), k. 1, 1918, č. j. 71/zprav.
FÓR UM Tár sadalomtudomán yi Szemle, XXII. évf oly am 2020/4, Somorja
A fenti irányelv kibocsátásának idején a Vág völgyében már javában folytak az inter-nálások. A pozsonyi alispán jelentése szerint Nagyszombatból csupán november 25-én 26 személyt vittek Brünnbe,4 miközben ugyanebben az időben Nagyszombatból és kör-nyékéről már 64 internáltat tartottak fogva Uherské Hradištěn.5 A november és decem-ber folyamán Nyugat-Szlovákiából internáltak létszámáról nincs hiteles forrásunk, felte-hetően azonban akár 2-300 személyről is szó lehetett.
Mivel az idézett irányelv pontosabban nem határozta meg, mit kell ellenséges maga-tartásként értelmezni, a hadsereg meglehetősen szabadon élt ezzel a felhatalmazással.
A fent említett nagyszombati polgárokat a jelentés szerint túszként hurcolták el, vagyis az ő esetükben nem volt feltétel az ellenséges magatartás gyanúja. Mint ahogy a túszként elhurcolt izraeliták esetében sem, hiszen a cseh-szlovák hadsereg szlovákiai főparancs-noksága által 1918. december 18-án kiadott titkos parancs értelmében a túszok közé mindig be kellett sorolni néhány zsidót, elsősorban a hitközségek vezetőit.6
Kassa 1918. december 29-i elfoglalásával lényegében megkezdődött a Felvidék csehszlovák megszállásának második szakasza, amely során immár a Bartha–Hodža vonaltól délre, az érvényes demarkációs vonaltól pedig északra található magyar több-ségű és színmagyar területekre is cseh-szlovák csapatok vonultak be. Mivel a megszál-lók tényleges ellenállással nem találkoztak, és a konfliktusok teremtése Prágának sem volt érdeke, a cseh-szlovák hadsereg szlovákiai erőinek főparancsnoka, Luigi Piccione mérsékletre és a helyiekkel való méltányos bánásmódra intette katonáit. Kivételek per-sze akadtak. Ilyen volt a Vavro Šrobár pozsonyi bevonulása kapcsán rövid időre inter-nált pozsonyi munkásvezérek és közéleti személyiségek esete. És az a losonci eset is, amikor a csehszlovák legionáriusok (saját olasz parancsnokukat megkerülve, sőt lénye-gében házi fogságba ejtve) február 2-án a város 14 köztiszteletben álló polgárát inter-nálták a helyi tüzérlaktanyába néhány napra.
1919. március 21ét követően azonban új helyzet állt elő. A Magyar Tanácsköz tár -saság kikiáltását a csehszlovák vezetés Szlovákiát közvetlenül fenyegető veszélyként érzékelte, hiszen Budapest és a Felvidék kapcsolatai a demarkációs vonal ellenére erő-sek voltak, a felvidéki munkásság szervezetei pedig továbbra is Pestre vetették „vigyá-zó szemüket”. Ezért a szinte diktátori hatalommal felruházott Šrobár már március 24-én egész Szlovákiára kiterjedő statáriumot hirdetett,7 és az ennek kapcsán bevezetett intézkedések egyik fontos elemét az internálások jelentették. „A szükségállapot kihir-detését követő napon Illavára internálják a bolsevik és kommunista mozgalom összes vezetőjét, és az egyéb veszélyes elemeket, és küldjenek erről jelentést” – tartalmazta
4 Magyar Nemzeti Levéltár – Országos Levéltár (a továbbiakban MNL-OL), f. K-40, K40-1919-VI-967.
5 VÚA-VHA Praha, f. VS-Schöbl, k. 1, 1918, č. j. 303/zprav.
6 Vö. VÚA-VHA Praha, f. VS-Schöbl, rozkazy tajné 1918, č. 1.
7 Úradné noviny, 1919. 3. 25. 1. p.
FÓR UM Tár sadalomtudomán yi Szemle, XXII. évf oly am 2020/4, Somorja
a teljhatalmú minisztériumból a megyék élén álló zsupánoknak kiküldött rendelkezés, amely lényegében elindította az internálások első nagy hullámát.8
Az internálások elrendelését azonban nem csupán a bolsevik veszélytől való féle-lem motiválta, hanem az a februári sztrájkok idejétől Šrobárék által a közvéféle-lemény felé kommunikált vélekedés is (amelynek valóságáról talán maguk sem voltak meggyőződ-ve), miszerint a felvidéki munkásságot Budapestről irányítják, a munkásmozgalom valódi célja pedig nem más, mint Nagy-Magyarország újbóli megteremtése. Ezt tükrözi az a jelentés is, amelyet a Teljhatalmú Minisztériumból március 25-én a prágai kor-mánynak küldtek, és amely szerint a pozsonyi munkásvezérek internálása azért szük-séges, mivel egy esetleges magyarországi támadás esetén a pozsonyi német és magyar munkásság a támadók oldalára állna.9
Šrobár rendeletét a belügyi referens, Milan Ivanka körlevele követte, aki elrendelte, hogy csak olyan személyeket lehet internálni, akiknél a politikai veszélyesség kivizsgál-tatott és megállapítkivizsgál-tatott, az internálás okairól pedig minden esetben jegyzőkönyvet kell felvenni (Molnár III. 1942, 584–585. p.). Az internálások gyakorlata azonban azt jelzi, hogy mindez csupán írott malaszt maradt, az internáltak kiválasztása a legtöbb esetben önkényesen történt.
A március 25-én megkezdődő internálások Szlovákia szinte valamennyi jelentősebb munkássággal rendelkező városában tetten érhetők, de súlypontjuk mindenképpen Dél-Szlovákia Pozsonytól Kassáig terjedő térségére esett. Az internálások pontos menetrendjét ma már nehéz rekonstruálni, hiszen forrásként leginkább a korabeli sajtó nem mindig pontos adatai jöhetnek szóba. Az biztosnak látszik, hogy az internálások Pozsonyban kezdődtek meg, ahol március 25-én és 26-án összesen 19 személyt vettek őrizetbe a hatóságok, akiket egy híján mind Illavára vittek.10 A pozsonyi internálták jórészt a helyi magyar–német szociáldemokrácia vezető személyiségei, vagy legalábbis a baloldalhoz erősen kötődő személyek voltak, mint Pozsony utolsó Budapest által kinevezett kormánybiztosa, a német anyanyelvű Paul Wittich és elvtársai, Mayer Samu, Chovan Rudolf, Julius Hammerl és mások. De internálták a pozsonyi Magyra Nemzeti Tanács elnökét, Jankó Zoltánt, a Híradó című lap szerkesztőjét (és a pozsonyi MNT tag-ját), Arkauer Istvánt és a Radikális Párt vezető személyiségét, Fejér Miksát is.11 Jogosan
8 SNA, fond Ministerstvo plnou mocou pre správu Slovenska (a továbbiakban f. MPS), k. 271, č. j. 1524
9 Národný archív ČR (a továbbiakban NA ČR), f. Presidium ministerství vnitra, AMV 225 (a továbbiakban AMV-PMV 225), k. 243, fasc. 225-243-1.
10 Egyedül Kvirszfeld László pénzügyi igazgatót engedték szabadon. Vö. Híradó, 1919. 3. 27. 2.
p. és 1919. 3. 29. 2. p.
11 A pozsonyi internáltak a következők voltak: Arkauer István, Chován Rezső, Chrobaschinsky János, Fejér Miksa, Elsa Grailich, Julius Hammerl, Hamvas József, Jankó Zoltán, Kiss Lajos, Liszkai Lászlóné, Samuel Mayer, Németh Antal, Pongrácz István, Rest Lajos, Sebestyén Árpád, Székely Ferenc, Paul Wittich, Wurm Lajos. Az internáltak névsorát és jellemzését lásd SNA, f. MPS, k. 255, č. j. 170pres/1919.
FÓR UM Tár sadalomtudomán yi Szemle, XXII. évf oly am 2020/4, Somorja
állapítja meg tehát Filep Tamás Gusztáv, hogy olyanok is internálásra kerültek, akik egyáltalán nem voltak a bolsevikok hívei (Filep 2010, 96–97. p.).
A szociáldemokrácia másik felvidéki fellegvárában, Kassán március 27-én a hajnali órákban kezdődtek a több napig tartó internálások, amelyek során összesen 16 főt hur-coltak Illavára (Molnár IV. 1942, 67–68. p.). A 16 kassai internált döntő többsége az ottani felső-magyarországi szociáldemokrácia vezető személyisége volt, mint Borovszky Géza vagy Drab Sándor. De akadtak közöttük mások is, mint Szepesi Miksa lapszer-kesztő vagy a város egykori detektívfőnöke, Kepes Tibor. A legfurcsább mégis Molnár Miklósné letartóztatása volt, akit feltehetőleg azért internáltak, mert férjét, Kassa utol-só magyar kormánybiztosát nem tudták elvinni. Ő ugyanis a tanácsköztársaság kitöré-sének időpontjában Budapesten tartózkodott, ahol Kassa számára igyekezett élelmi-szer-szállítmányt biztosítani.
A dél-szlovákiai térségből Losoncról és Rimaszombatból vannak információink tömeges internálásokról, bár a losonciak Illavára érkezésének az időpontja sokáig kér-déses volt. Scherer Lajos losonci tanár ugyanis azt említi visszaemlékezésében, hogy őt és további hat társát közvetlenül azt követően vitték Illavára, miután a losonci diákok nemzeti színű kokárdákkal vonultak fel a város utcáin (Scherer 1952). Ezek alapján valamelyik március 15-e utáni napra asszociálhatnánk, ám információink szerint a nemzeti ünnep alkalmából nem volt a városban felvonulás. Sőt Scherer az internáltak számára is rosszul emlékszik, hiszen a Losonci Újság összesen 9 főt, közte Schereren kívül Herz Sándor doktort és Hertsko Jenő ügyvédet említi.12 Az internálásukra pedig – a losonci lap hitelesnek tűnő információi szerint – március utolsó szombatján, vagyis 29-én került sor.
Jól ismerjük viszont a rimaszombatiak internálásának körülményeit, amelyek szoro-san kapcsolódnak a városban március 25-én lejátszódó eseményekhez. A demarkációs vonal ekkor még a város határa és Rimajánosi között félúton húzódott, ahonnan a már-cius 25-én Rimaszombatból a demarkációs vonalon át oda átszökött fiatalok, illetve hozzájuk csatlakozó munkások egy csoportja támadást intézett a várost megszállva tartó csehszlovák helyőrség ellen.13 Bár a városban sokan tudtak a fiatalok tervéről, a csehszlovák katonákat meglepetésszerűen érte a támadás, és csupán nehezen tudták visszaverni a lelkes, ám rosszul felszerelt és nem túl fegyelmezett támadókat. A kora délután induló támadás mintegy 2-3 óra alatt kifulladt, és a támadók visszavonultak a demarkációs vonal mögé. A csehszlovák források szerint a magyarok közül mintegy 30-an sérültek meg vagy veszítették életüket, míg a csehszlovák katonák között 3 volt a sérült.14
12 Losonci Újság, 1919. 4. 3. 1. p.
13 A rimaszombati események kissé regényes leírását l. Győry 1960, 132–149. p.
14 VUA-VHA Praha, fond MNO – Hlavný štáb (a továbbiakban f. MNO-HŠ), k. 3. 3_84/1, Prepad Maďary na Rimavskou Sobotu dne 25. brezna 1919.
FÓR UM Tár sadalomtudomán yi Szemle, XXII. évf oly am 2020/4, Somorja
Rábely Miklós visszaemlékezései szerint a támadás nagy riadalmat okozott a meg-szállás óta a városba költöző szlovákok és csehek között, akik „kofferestől és ész nél-kül” rohantak el Tiszolc felé (Rábely 2005, 62. p.). Hogy ez így volt-e, nem tudni, az viszont bizonyos, hogy egy nappal később már a város magyar lakosságán csattant az ostor: a katonai hatóságok 20 polgárt tartóztattak le azzal a céllal, hogy Illavára inter-nálják őket. A Rimaszombatban lefogottak meglehetősen vegyes társaságot alkottak:
volt közöttük nyugalmazott alispán, földbirtokos, pápai prelátus, vaskereskedő és bor-bélymester is. Sorsukat két internált – Rábely Miklós könyvkiadó és Telek A. Sándor író és asztalosmester – is megörökítette, így viszonylag jól ismerjük a részleteket, amelyek azt jelzik, hogy mind a hatóságok, mind a parancsokat teljesítő katonák tisztességesen és mértéktartóan viseltettek velük szemben. Ezt igazolja, hogy a letartóztatott 3 papi személy közül végül egyiknek sem kellett elhagynia a várost. Széman Endre pápai pre-látus betegsége okán maradhatott, Simon Mihály református lelkész pedig azért, mivel ő volt az egyedüli református pap a városban. Gyürky Pál evangélikus esperes helyett, aki már eléggé idős volt, pedig a veje, a szintén evangélikus lelkész Baráth Károly vál-lalta az internálást (Telek 1924, 5. p.). Az őrizetbe vetteket március 26-án a kora esti órákban Losoncra vitték, ahol a helyi laktanyában szállásolták el őket. Másnap azon-ban – bár katonai kísérettel, de – kisebb csoportokazon-ban és szabadon járhattak a nógrá-di városban, vendégeket fogadhattak, étteremben ehettek. Végül 27-én éjszaka rakták őket vonatra és szállították őket ruttkai átszállással Illavára.15
Releváns levéltári források hiányában a március végén, április elején Illavára inter-náltak pontos létszámát nem lehetséges megállapítani, miközben látni kell azt is, hogy az internálták száma folyamatosan változott. Egyeseket betegség vagy más ok miatt hazaengedtek, miközben újakat hoztak. Rábely szerint „több száz magyar raboskodott”
Illaván (Rábely 2005, 64. p.). Telek ennél pontosabb, ő 284 személyről beszél (Telek 1924, 17. p.),a Híradó című lap egyik április végi száma pedig a kassai internáltak állí-tólagos szökését cáfolva 182 rabot említ.16 Ha ezek alapján a 200 körüli számot vesz-szük reálisnak, s tudjuk, hogy a Pozsonyból, Rimaszombatból, Losoncról és Kassáról elhurcoltak együttes létszáma nem haladta meg a 60-at, okkal feltételezzük, hogy szin-te valamennyi szlovákiai városból kerülszin-tek Illavára. Eperjesről, Zólyombrézóról, Nyitráról, Trencsénből, Vágújhelyről források által igazoltan tudunk, de például Érsekújvár, Zólyom vagy Komárom17 esetében, amely városokban erős volt a baloldal, csak feltételezzük ezt.
15 Végül csupán 17 rimaszombati került Illavára, mivel az idős Jellinek Bertalan fakereskedőt Losoncról hazaengedték.
16 Híradó, 1919. 4. 26. 4. p.
17 A komáromi sajtó ugyan nem említ internáltakat, ám figyelembe kell venni, hogy a statárium kihirdetésével egy időben sajtócenzúrát is bevezettek, amelynek következtében a Komáromi Újság és a Komáromi Lapok számai már csak cenzúrázottan, a hatalom által problémásnak ítélt írások kihagyásával jelenhettek meg.
FÓR UM Tár sadalomtudomán yi Szemle, XXII. évf oly am 2020/4, Somorja
Az internáltak társadalmi összetétele meglehetősen vegyes volt. Bár a leírások sze-rint a legfontosabb kohéziós erő az volt közöttük, hogy ki honnan érkezett, társadalmi szempontból a legnagyobb csoportot a „vörösök” jelentették. Kis túlzással élve, itt volt mindenki, aki a korabeli szlovákiai (német és magyar) szociáldemokraták között számí-tott valamit: Paul Wittich, Samuel Mayer, Julius Hammerl, Fejér Miksa, Chován Rezső, Surányi Lajos, Steier Béla, Drab Sándor, Borovszky Géza, Banekovich György, Herz Sándor és mások. Ezt az állítást igazolja, hogy a Kassai Munkás információja szerint a húsvéti ünnepek idején Illaván tartották meg a felvidéki szociáldemokrata csoportok kongresszusát, amelyen szabályszerű határozatokat fogadtak el, és amelyről jegyző-könyvet is felvettek.18 Igaz, ezt később elkobozták a fogház őrei.
A második nagyobb csoportot az 1918 előtti városi elithez tartozók alkották, akik között sokan az 1918 őszén megalakuló helyi Magyar Nemzeti Tanácsok tagjai voltak.
Ebbe a csoportba többek között volt tisztviselők, értelmiségiek, különböző felekezetek lelkészei tartoztak: a már említett Jankó Zoltán és Arkauer István, a rimaszombati gim-názium tanára, Wallentinyi Dezső és testvére, Samu, aki az eperjesi kollégium tanára volt, a FEMKE nyitrai vezetője, Clair Vilmos, Samuel Reich verbői főrabbi vagy a volt gömöri főispán, Lukács Géza. A harmadik csoportba pedig az egyszerű városi kézmű-vesek, kereskedők tartoztak, akik kiválasztásáról kevés információnk van.
Bár az internáltak döntő többsége férfi volt, néhány nő is letartóztatásra került.
Telek ötről tesz említést (Telek 1924, 18. p.), akik közül a legismertebb kétségkívül a neves német anyanyelvű pozsonyi baloldali aktivista, Elsa Grailich volt. Szintén a pozso-nyi csoporthoz tartozott Liszkay Lászlóné. Vágújhelyről internálták Illavára egy bizonyos Biermannét, Trencsénből pedig Nemecsek Irént. Az ötödik Telek által említett hölgy a kassai Molnár Miklósné volt.
A Trencsén megyei Illava a történelmi Magyarország legnagyobb börtönei közé számí-tott, ahol 1918 előtt egy időben 5-600 rabot, általában 10 évtől hosszabb büntetést kapó köztörvényest őriztek. A huszadik század első éveiben itt raboskodott például a neves betyárvezér, Sobri Jóska is. 1919 elején azonban üresen állt a fegyintézet, hiszen a forra-dalom és az államfordulat időszakában az addig ott raboskodókat szélnek eresztették.
Ott maradt viszont a börtön régi vezetése és személyzete, amely számára Šrobár március 28-i keltezéssel küldött utasítást arról, miként kell bánni az oda érkező foglyok-kal. Az utasítás szerint az internáltakat az 1878. évi büntetőtörvénykönyv 35. paragra-fusa szerint államfoglyoknak kellett tekinteni, és eszerint, valamint az igazságügy-miniszter 1895. évi 1140. sz. rendelete alapján kellett velük eljárni: a városba nem mehettek ki, étkezni a saját körletükben kellett, és olyan élelmezést kaphattak, amely a beteg foglyoknak van előírva. Leveleiket cenzúrázni kellett, látogatókat pedig csak hivatalos személy jelenlétében fogadhattak.19
18 Kassai Munkás, 1919. 8. 30. 7.
19 SNA, f. MPS, k. 271.
FÓR UM Tár sadalomtudomán yi Szemle, XXII. évf oly am 2020/4, Somorja
A fordulat előtti időkből ott maradt börtönszemélyzet, amely nagyrészt magyar érzel-mű volt – beleértve a börtönparancsnokot is – ugyan betartotta az utasítást, de a lehe-tőségekhez képest viszonylagos szabadságot biztosított az internáltaknak, akik szaba-don mozoghattak az intézményben (később ezt némileg korlátozták), látogatókat fogadhattak és tarthatták a kapcsolatot a külvilággal. Élelmezésüket pedig az otthonról érkezett csomagok és látogatók pótolták ki, így hiányt nemigen szenvedtek semmiben.
Az elzártság mellett legnehezebben talán a semmittevést viselték, így aki tudott, meg-próbált valamiféle tennivalót (fahasogatás, kertészkedés stb.) keresni magának.
Az illavai internáltak „tűrhető” helyzete persze nem mindenkinek tetszett. A trencsé-ni helyőrségben szolgáló bizonyos Jaroslav Hesspornak biztosan nem, hiszen az inter-náltak „túl jó sorsát” a prágai Nemzetvédelmi Minisztériumnak címzett levélében pana-szolta fel.20 Hesspor szerint az illavai viszonyok ellentmondanak a Csehszlovák Köztár -saság törvényeinek, a börtön személyzete magyar érzelmű, az ottani viszonyok pedig leginkább egy olyan parlamentre emlékeztetnek, ahol a társadalom legveszélyesebb
Az illavai internáltak „tűrhető” helyzete persze nem mindenkinek tetszett. A trencsé-ni helyőrségben szolgáló bizonyos Jaroslav Hesspornak biztosan nem, hiszen az inter-náltak „túl jó sorsát” a prágai Nemzetvédelmi Minisztériumnak címzett levélében pana-szolta fel.20 Hesspor szerint az illavai viszonyok ellentmondanak a Csehszlovák Köztár -saság törvényeinek, a börtön személyzete magyar érzelmű, az ottani viszonyok pedig leginkább egy olyan parlamentre emlékeztetnek, ahol a társadalom legveszélyesebb