Az elmegyengék részére szolgáló gyógy- és nevelőintézeteknél a paedagogiai vezetés mellett nélkülözhetetlen a szakorvosi tanács is. A növendékek felvétele és elbocsátása, az elemi iskolába való visszahelyezés, valamint a pályaválasztás az iskola elmeorvosilag képzett orvosának igénybevételével kellene, hogy történjék.
De az orvosi beavatkozásnak már jóval korábban, a gyenge-tehetségüség kóros természetének felismerésével kellene megindul
nia. A gyengeelméjűség különböző megjelenési alakjainak ideje
korán való felismerésével az orvos sok bajnak veheti elejét.
A népiskolák részére az iskolaorvos legalább is ugyanoly fontos,, mint a középiskolákra.
Altalános elvként hirdetik, hogy minden oly tanuló, ki az elemi — s esetleg a középfokú iskoláknak is — egyazon osztályát, daczára a rendes iskolalátogatásnak, két esztendő alatt nem tudja absolválni, orvosi felülvizsgálat alá kerüljön, s ha az orvos őt kórosan gyengetehetségűnek itéli, a gyermek a kisegítő iskola látogatására szoríttassák. Gyakorlatilag azonban ez az elv kellő állami intézkedések hiján még nem volt keresztülvihető, s idáig nálunk is a kisegítő iskolák tanulói az iskolaigazgatók tanácsát követő szülők önkéntes jelentkezése útján rekrutálódnak. Leghelye
sebb volna ez utóbbinak lehetőségét is fentartva, az állami úton szabályozott, hivatalból való átutalás.
Nézetem szerint az elemi iskola gyengébb tehetségűeknek mutatkozó tanulóit az iskolaorvosnak legkésőbb negyedévvel az előadások megkezdése után a tanító kijelölése alapján alaposan meg kellene vizsgálnia, beszerzett előzményi adataikat, otthonbéli viszonyaikat vizsgálata eredményével egybevetnie, s mindazokat, kiknél a feltűnő gyengébbtehetségűség valószínűségi diagnózisa felállítható, tanítónak, iskolaigazgatónak és orvosnak az egész esztendőn figyelemmel követnie. Az ilyen tanulókról tanítónak és orvosnak rendes közös törzslapot kellene vezetnie. Minthogy széleskörű tapasztalatok szerint egy osztályra rendszerint csak egynehány, 1, 2 vagy 3 ily tanuló jut, e megfigyelés egy iskola összes osztályaira nézve se járna nehézségekkel. Á kóros gyengébb
tehetségűség felvételét idejekorán kellene közölni a szülőivel is, s az első év végén a szülőkre kellene bízni, óhajtják-e a kisegítő iskolába való átutalást. Azon gyermekeket pedig, kikre nézve az osztály ismétlése közben a 2-ik esztendei észlelés is megerősítette a diagnózist, ez év leteltével hivatalból kellene a kisegítő iskolára szorítani. Ez annál könnyebben fog menni, mert, miként itt Budapesten is tapasztalataink mutatják, ez iskolák iránt kezdet
ben mutatkozott ellenszenv megszűnt, s nincs elég hely az oda tóduló tanulók felvételére. A kétségtelenül nagyobb fokban elme
gyenge tanulót azonban úgy saját, mint az iskola érdekében nem volna szabad egy évig sem a népiskolában meghagyni. Az ilyet az első tanév kezdetén 1—2 heti észlelés után az orvos-paedagogiai vélemény alapján megfelő intézetekbe kellene utasítani. Hogy az orvosnak a diagnózis körül mire kell támaszkodnia, arra nézve ismétlésekbe bocsátkoznunk felesleges volna. Az előzményi adatok
nak egybevetése a jelen állapottal legtöbb esetben hamarosan megadja a választ. Bár az orvos az elmebeli állapot megítélése tekintetében a tanító véleményére is támaszkodna tik, fontos, hogy azt maga is a maga módja szerint tudja vizsgálni, mire nézve a fentebb vázoltakban bő útmutatást találhat. Eontos az érzék
szervek vizsgálata, nehogy például puszta fénytörési rendellenesség vagy nagyothallás révén a gyermek gyengetehetségűnek
nyilvánít-tassék. Épp ebben az irányban a tanítók jórésze még nem bir elegendő érzékkel és ismerettel, s itt mindig az orvosnak kell az óvatosnak lennie. A physiologiás korlátoltságtól való megkülönböz
tetésnél irányadók az előzményi adatok, a status praesensben pedig a testi, s főleg a szellemi degenerátiós jelek megállapítása, valamint kimutatása annak, hogy a gyermek rendes iskolalátogatás mellett nem tudott megfelelő elemi ismereteket elsajátítani.
A gyengeelméjűség könnyebb fokainak felismerése a magán
gyakorlatban is nagy fontossággal birhat. A hozzá értő orvos a szülőket nagy tévedésektől, hiú kísérletezésektől óvhatja meg, s azonnal a helyes útra terelheti a gyermek taníttatását. Másrészt a gyengébbtehetségűség okainak ismerete reá fordítja a figyelmet bizonyos bántalmaknak, mint például az angolkórnak, erélyes gyógykezelésére, a szülők netalán előrement vérbajának, s esetleg az utódoknak specificus gyógyítására, stb.
A fogyatékos értelemnek orvosi gyógykezelése már az iskoláztatás előtt is lehetséges, s erre az irányt megszabni éppen és kizárólag az orvosnak, rendszerint a házi orvosnak feladata.
Első sorban a debilis vagy imbecil gyermek, kinek baját környe
zete, főleg a könnyebb esetekben, igen ritkán ismeri fel, meg
óvandó a folytonos büntetésektől, főleg testi fenyítékektől, vala
mint a kigúnyolástól, melyek még ügyefogyottabbá, makacsabbá teszik.
Az orvos szorosabban vett orvosló teendői a gyengetehet
ségű vagy gyengeelméjü gyermek körül a betegség kóroktana szerint váltakoznak. Ezekre a jelen munka keretében ki nem terjeszkedhetünk, s beérjük az arra való utalással, hogy a gyermek
kori gyengeelméjűség gyógykezelése körül az előidéző okok elhárí
tásán, a baj idejekorán való helyes felismerésén, a szülők útba
igazításán kívül az orvos mint gyógykezelő is nagyon gyakran enyhülést, javulást, bizonyos esetekben (például a kretinizmusnál)
teljes gyógyulást is szerezhet.*
* Az orvosi gyógykezelést illetőleg a már idézetteken kívül a követ
kezőket sorolom fel:
Ranschburg. Gyengetehetségű és gyengeelméjü iskolás gyermekek.
Átdolgozott különlenyomat a Bud. Orv. Újság 1903-iki évfolyamából. Meg
jelent Pfeifer F. bizományában. Budapest 1903.
Horváth M., Az infantilis cerebr. bénulások orthop. és sebészi gyógyítása.
W. Weygandt. Die Behandlung idiotischer u. imbeciller Kinder.
Würzburg 190Ó.
U. e. Der heutige Stand d. Lehre v. Kretinismus. Ilalle 1904.
Laquer. Ueber schwachsinnige Schulkinder. Halle 1902.