Irodalmi portrék

A különböző irodalmi portrék ciklikusan visszatérő termései Bieliczky lírai világának. 1977-ben keletkezett az Ady Endre költői munkássága előtt tisztelgő Ady címet viselő alkotás. Ady költői hagyatékára támaszként tekint Bieliczky, olyan korszakos jelentőségű mentsvárként, amely kivívta a lírai én tiszteletét. Az írásmű legelején megjelenített Petőfi-forradalom kapcsolat a tenni akarás melletti állásfoglalás Bieliczky részéről.

A forradalom a jobbító szándékú aktivitás szimbólumaként funkcionál a versben. Több alkalommal is megjeleníti ezt a képet Bieliczky ("Múzeum-kerti május harangok"). A címszereplő Adyra is tekinthetünk úgy, mint a forradalom költőjére. A mozgósítás, a buzdítás egyébként is kedvelt témája Bieliczky Joó Sándor költészetének.

Adynak a korabeli közvélemény fontos, vátesz-szerepet szánt az 1918-as

őszirózsás forradalom során. A költő rohamosan romló egészségi állapota miatt azonban csak részben tudott megfelelni ezeknek az elvárásoknak. 1919. januárjában el is hunyt.

A jövő alakzat a vers egyik fő szervező erejévé válik, mindez a már említett forradalom és a holnap szavak köré rendeződik. A holnap-költészet megfogalmazás utalásként értelmezhető, amely az 1908-ban útjára indított Holnap antológiát jelölheti.

A Holnap új célok, új tervek merész hirnökeként a magyar irodalom vezércsillagává kívánt válni a nyüzsgő kulturális élettel büszkélkedő Nagyváradról kiindulva. A holnap a jövőbe vetett bizakodás, a remény által átszőtt derűlátás jelképeként is funkcionál.

A tavasz-hitünk szavak szintén egy előremutató reménykedés motivikus megjelenítődései. Bileliczky Adyban találta meg azt a személyt, akire a későbbi művésztársak is példaként tekinthetnek.

Olyan határozott vezéregyéniségként tekintett rá, akit érdemes követni, akire érdemes hallgatni. A tűz-mindenség Ady tervektől lángoló nyughatatlan jellemét tárja az olvasók elé. A rezignáció, a léhaság soha nem lehet nemzetformáló, jövőt építő magatartásforma.

Bieliczky több művében is markánsan fellépett ezen magatartásmódok ellen. A vers monumentalitását az egymást erősen támogató jelképek szoros szintézise mellett olyan kifejezések adják, mint például a kozmosz és a mindenség. Mindezek már túlmutatnak az egyedi emberi problémákon, a komplett emberiség összetett problémakörei várnak

megoldásra.

Bieliczky Meddig? című verse vádaskodó, ingerült hangvételű munka. Nem tudhatjuk pontosan milyen konkrét élmény válthatta ki belőle ezt a gondolatfolyamot, talán egy kellemetlen kritikai megnyilvánulás. A költemény első szakaszában a költészet birálói jelennek meg ironikus köntösbe bújtatva:

"Majd eldöntik a klikk-vezérek, sznob-agyvelők

mennyit érek az értelem előtt.

Összeülnek a mindentudók fontoskodástól arcuk pufók.

A tekintetük kispolgári báj,

üst-bendőjükön szétreped a háj." (290.o.)

A sorokból a harag, a megvetés, a bíráló hangok kemény elítélése jelenik meg. A jelzők torlódásai mély gondolatok intenzív előretöréséről árulkodnak. A költemény második tartalmi egysége a sorsközösség vállalása a magyar irodalom nagyjaival. Ők is gyakran kerültek bírálók kereszttüzébe. Bieliczky sorra veszi, milyen kritikai támadások érték a versben szereplő alkotókat. Ez önmegnyugtatásként hathat a lírai én számára. Hiába a bírálók sokasága, az utókor tőlük függetlenül eldönti majd, kit tart érdemesnek az irodalmi emlékezet számára. Petőfit trágárság vádja érte, Adyt érthetetlenség miatt támadták, József Attilát őrültnek titulálták, Móricz Zsigmond műveiben a népies stílus tartalmi-nyelvi jellemzőit kifogásolták. Bieliczky határozott fellépéssel egyszerű megoldást javasol, amelyet utolsó négy verssorába sűrített:

"Meddig tűrjük még a bűn-komédiát?

Rántsuk ki alóluk

a kétágú létrát."(290.o.)

Ennek a pár sornak az értelmezése kétféle képpen is lehetséges. Egyrészt értelmezhető úgy, mint a kritikusok célmeghatározásának leírása. A kritikusok célja az általuk "bűn-komédiának" titulált alkotások elmarasztalása, a költői megnyilatkozás létrájának kirántása az alkotók alól. Számos költő ugyanis a heves támadások miatt hosszabb-rövidebb időre a némaságba menekült, mintegy megadva magát a bíráló hangoknak. Ady Endre Párizsba utazásához is részben hozzájárultak az elmarasztaló hazai értékelések, amelyekkel a költő korai lírai munkásságát minősítették.

A másik lehetséges értelmezés szerint a lírai én a bírálatok címzettjeit, az alkotókat szólítja meg. Nem érdemes a kritikusok elmarasztaló szavai miatt gyötrődni. Ki kell rántani a bírálók alól a "létrát", amit az alkotói kedv megőrzésével és töretlen

lelkesedéssel tehet meg egy művész. Az elmarasztalások ellenére tovább kell

munkálkodni, nem szabad elveszíteni külső személyek negatív megnyilvánulásai miatt a publikus művészi kiteljesedés igényét.

Ady Endre alakja centrális szerepet tölt be Bieliczky Adyt olvasok címet viselő szerzeményében is. A lírai én magasztalja a költő alakját, égi küldöttként tekint rá, akit sóvárogva vár. Ebből az írásból is kitűnően látszódik Adynak Bieliczkyre gyakorolt intenzív hatása. Bieliczky úgy gondolja az ő korában is szükség lenne Ady kaliberű személyekre. A költőtől útmutatást, támaszt és egyben áldást is remél. Ady Endre alakja a költeményben szinte már Messiás szférába emelkedik, isteni küldöttként jelenik meg, akiért a lírai én még meghalni is képes volna ("Százszor pusztulnék érte, ha közöttünk csak egy napot élne!"). Ady, mint tiszteletre méltó tanítómester van jelen a vers soraiban.

A feltételes módú igék (élne, lennék, szólna, szórna) a vágyakozás nyelvi

kifejezőeszközeiként funkcionálnak az alkotásban. Bieliczky éhségként aposztrofálja azt a lelki vágyódást, amelyet Ady jelleme iránt érez.

Sajátos pozíciót foglal el Bieliczky költészetében Radnóti Miklós alakja.

Bár nem beszélhetünk Ady Endréhez mérhető erős ragaszkodásról, mégis jól tetten érhető a kötődés Radnótihoz. Az Egy szemtanú zsoltára már címében vallásos színezetet hordoz.

Bieliczky számára az inspirációt Radnóti egyik volt fogolytársával, Koppel Jakabbal folytatott beszélgetés adta. A költeményben rideg, kínzó szavak, hangulati elemek dominálnak. Nem is várhatunk mást egy olyan írástól, amely Radnóti élete végének megpróbáltatásait kívánja ábrázolni. A műben nagy mennyiségű negatív hangvételű szóval találkozhatunk, ezek adják az alkotás fő allappillérét, így meghatározó kohéziós elemként funkcionálnak ("fájó-didergős üszkös élet (...) golyó lyuggatta tarkók vérét").

Zord, háborútól sújtott, haldokló világ képe kerül megjelenítésre. Egy olyan világé, amelyben az elmúlás mindennapos vendég. Radnóti költői életművére is történik utalás az eclogák visszhangja kifejezéssel. A költemény egy visszatekintés, amelynek során kívülállóként értékeli a lírai én a bori munkatáborban történt eseményeket.

Egy bizakodó, ám meggyötört Radnótival találkozhat az olvasó. Egy olyan költővel, aki bízott a hazatérés lehetőségében, miközben mindennapjait a rettegés érzete határozta meg. Bieliczky beleéli magát Radnóti helyzetébe, ezáltal vállalva a sorsközösséget a gyötrődő, s végül szörnyű halált halt alkotóval.

Az Itt sétált Jókai című vers a romantika korának egyik legjelentősebb regényírójának, Jókai Mórnak az alakját mutatja be. A vers tűnődő sétával övezett

tájleírás, amely egy tóparti andalgást ábrázol. A mögöttes tartalma azonban jóval túlmutat egy tájleírás keretein. Gyakorlatilag megismerhetjük Jókai írói világának főbb

jellegzetességeit. Maga a tájleírás aspektusa is a Jókai regények egyik fontos ismertetőjegye. Bieliczky aprólékosan mutatja be az őt körülvevő környezetet. A

vízmenti állatvilág (vadkacsák, sirály, fecske) prezentálása mozgalmassá teszi a lírai ént körbeölelő vidéket. Az utolsó strófában komor hangnem válik meghatározóvá.

Nyilvánvalóvá válik, hogy egy lelki gyötrődésektől terhelt, idősödő Jókai van jelen a műben. Egy olyan Jókaié, aki elveszítette élete párját, házastárást, Laborfalvi Rózát. Az elbúcsúzás és a nosztalgia érzései kiválóan illeszkednek az első és második versszakban bemutatott táj hangulatvilágához. Szintén érdekes utalás a verszáró "sorsa regénye"

kifejezés, amelyben megtörténik Jókai grandiózus regényművészetének és a kiszámíthatatlan sors igazságtalanságának szinkretizmusa.

Sajátos kötődés rajzolódik ki a Náday Nagy Ferenc írónak címzett Mi az ember?

című műben. A szeretettel és barátomnak szavak bensőséges ismeretségre utalhatnak. A vers hangvétele erősen kritikus színezetű, bíráló. Bieliczky nem éppen hízelgő

gondolatokat fogalmaz meg az emberiséggel kapcsolatban. A sorok a kétség által vannak átszőve. A lírai én maga is tipródik. Bizonytalan, nem tudja igazán eldönteni, milyennek is látja az emberiséget. A műben a negatív megnyilatkozások túlsúlya figyelhető meg.

A bíráló hangnemet olyan szavakkal erősíti, mint a gyarlóság, tivornyák, örök bánat és a gyengeség. Elképzelhető, hogy a verset Bieliczky vigasztalásnak szánhatta, amelyben közösséget vállal az emberiségben csalódott Nádayval. Erre enged következtetni az is, hogy az írás 1946-ban, a II. világháború lezárást követő esztendőben íródott, így érthető, hogy a kiábrándultság rányomta bélyegét a műre.

Bieliczky Joó Sándor több alkotásában is megjelenik Friedrich Schiller német szerző alakja. Nyilvánvalóvá válik, hogy Schillerhez is szoros művészeti kötelék kapcsolta Bieliczkyt. A Schillert ábrázoló poémák az 1970-es évek termései, amely a költő ausztriai tartózkodásának időszaka. Ezekben az években minden bizonnyal intenzív német kulturális hatások érték Bieliczkyt, amely költészetében is nyomot hagyott.

A Goethe és Schiller című versben a világirodalom két kiemelkedő alkotójának örök érvényű hatásáról nyilatkozik a lírai én. A hangnem magasztos, tiszteletteljes.

A küzdés, az álmodás képei egy szebb jövő reményét sejtetik, amelyben fontos szerepet tölt be Goethe és Schiller szellemi hagyatéka.

„Költő és vers ketten egyek mint a dallal a hangjegyek a lány könnyek között reszket

Schiller vall neki szerelmet.” (224 o.)

Schiller mély szentimentalizmusa komoly érzelmi hatást vált ki olvasójából. A versben megjelenő természeti képek idilli környezetet jelenítenek meg, amely jól illeszkedik a mély érzelmiséghez.