(2., bővített kiadás, 2013.)
Halász Ferenc: Előszó (a 2., bővített kiadáshoz)
Bieliczky Joó Sándor költő, újságíró 1980-ban ezt írta feleségének, Buzás Évának: „Tied a vers velem együtt. Vigyázz ránk, őrízz minket!” Éva most váltja valóra kérését.
Őt ugyan nem tudta megmenteni, de költeményeit igyekszik megőrízni az örökkévalóság számára ezzel a kötettel. Sándor lírája Lator László szavaival élve „vallomásos
költészet”! Mondhatnám, napi szükséglete volt az írás, a vers. Akadálytalanul jött ki belőle a líra - írja róla Évának. Ebből a könyvből megismerhetjük életüknek minden fontos eseményét, törekvését, mert ezek tükröződnek Sándor szép verseiben.
Miről is szólnak ezek a vallomások? Egy megértő lelki társ megtalálásának öröméről, a szerelem boldogságot adó hatalmáról, a szülők és nagyszülők iránti tiszteletről, a sznob és köpönyegforgató emberek irónikus megvetéséről, az egyszerű dolgozó emberek megbecsüléséről, a természet csodálatos gyógyító erejéről, üdüléseik és kirándulásaik felemelő élményeiről, az emberi hangulatok változásainak titkairól és még sok szépségről, ami az életet teljessé teszi.
Ezeket a témákat Sándor változatos költői formákban fejezi ki. Többnyire ütem-hangsúlyos, rímes verselést alkalmaz, de van számos példa a szabadversre is, mely gondolatainak, érzéseinek kötetlen áradását biztosítja.
A hagyományos stíluseszközök közül nagyon kedveli a metaforát, a megszemélyesítést és a hasonlatot, melyekkel még szemléletesebbé, hatásosabbá teszi költeményeit.
Nagyobb gondot fordíthatott volna a versek megérlelésére, csiszolására.
A négysorosai sokszor egy nagyobb költemény első versszakai lehetnének. Néha az ember úgy érzi, hogy csak félig írt meg egy témát. Ezt ő maga is megállapítja
„A lelkiismeret mérlegén” című versében:
„félig megírt dallamok keseregnek bennem, szeretnék egésszé lombosodni.”
Betegségei, korai halála megakadályozták abban, hogy lírája még jobban kiteljesedjék. Még több szép költeménnyel gyönyörködtette volna olvasóit.
„De szárnyal az így is, ível, emelkedik a magasba, hogy megismerjük, legalább mi, akik itt élünk e tájon, a szülőföld ölelésében.” (Vida Lajos. Szókimondó, 2010. január.)
(Hajdúszoboszló, 2013, március 17.)
Bieliczkyné Buzás Éva:
JOÓ SÁNDOR gyermekkori versei: 1944-től 1949-ig
Joó Sándor 1929. december 12-én született Hajdúszoboszlón, a Kossuth u. 33. sz.
alatti egykori házban. Nehéz sors várt rá: édesapját korán (1936-ban) elvesztette, körülménynek jött a háború, majd pedig tüdőbetegség támadta meg. Az iskoláit hol itt, hol ott, vagy magánúton végezte. Szerencsére megtalálta a neki való legalkalmasabb kifejezési lehetőséget: az írást.
Az első próbálkozások nem maradtak meg, csak az, ami 1944. június 25-én újságban megjelent. Az 1944 és 1946 közötti verseit szépen letisztázva kis alakú kockás füzetbe írta, sőt egy részét le is gépelte. Ezek tehát megvannak. De a többi?
Halála után több évtizeddel bontottam fel azt a dobozba zárt csomagot, amely
gyermekkori írásait és firkáit rejtette. Közöttük találtam egy címlapra tervezett rajzot 1948-ból: „Izzó Szív lángjai” Joó Sándor versei. Nekem nagyon tetszik a rajz: fiatalos, lelkes. Helye van ebben a kötetben is, a válogatott gyermekkori versek előtt.
Gimnazista korában érdeklődése a novellaírás felé is vonzotta. A kézzel írott szövegek egy részét el tudtam olvasni. Másik része kezdetleges próbálkozás, vagy csúnyán, olvashatatlanul van írva, vagy pedig a papír porladt széjjel. Vannak olyan évek, amikor semmi írás nem maradt meg. Elvesztek, elkallódtak, vagy meg sem születtek. De a megmaradt és összegyűjtött 138 vers megmutatja, milyen lehetett egy érzékeny fiú szellemi és lelki élete.
Különösen megrendítőek a „tizenéves” korában írt versek témái: „halál, temető, Isten, repülés, igazság, nemzet” Versei között vannak meghatóan szépek, főleg amit az édesanyjáról, Géza nagyapjáról és diákkori szerelmeihez írt, de megkapóak a
„filozofikus” jellegű fogalmazásai is. Mindenképpen ezek jelentik egy irodalmi életpálya előtörténetét. Ebbe a kötetben azonban csak néhányat választottam közülük, évek szerinti sorrendben. (2. o.)
BIELICZKY JOÓ SÁNDOR ifjúkori versei:
1950-től 1962 januárig
Joó Sándor özvegy édesanyja 1940-ben férjhez ment Bieliczky Béla nyugalmazott századoshoz. Nevelőapja 1948-ban a nevére íratta (adoptálta). Innentől kezdve lett Bieliczky Joó Sándor. Újságíróként azonban csak a Bieliczky családnevet használta.
1949-ben érettségizett a sátoraljaújhelyi Állami Kereskedelmi iskolában. Az igazgató és magyar tanár Kovásznay Rezső, Sanyi nagynénjének férje volt. (Tehát rokoni alapon került oda.) 1949 őszén a Debreceni Tudományegyetem bölcsész-hallgatója lett.
1950-1952 között Budapesten az Eötvös Lóránd Tudományegyetem magyar, majd az Egyetemi Orosz Intézet orosz szakán tanult tovább.
Sorsa ekkor jóra is fordulhatott volna. Élmény volt számára, hogy nagy tudású egyetemi tanárokkal, ismert költőkkel, írókkal találkozott nap-mint nap. Ez lehetett volna az irodalmi fejlődését megalapozó időszak. De nem így történt. „Származása” miatt eltanácsolták (tisztviselő apja, volt katonatiszt nevelőapa miatt). Vajon milyen lelki megpróbáltatást jelenthetett neki az egyetemi, irodalmi élet, tanulás helyett gyárban dolgozni? Verseket talán ekkor is írt, de ennek alig van nyoma.
1954-1962 januárig Kecskeméten élt. Itt már volt lehetősége kultúrával, irodalommal foglalkozni. A Kiskunság irodalmi folyóirat szerkesztője, majd a Petőfi Népe című napilap újságírója lett. Verseit mindkét helyen közölték. De 1956 őszén olyan verseket is írt, amelyeket tanácsosabb volt fiókba rejteni. Szerencsére ezek egy barna fedelű
füzetben, ceruzával írt formában megmaradtak.
Az élete azonban olyan volt, mint egy libikóka: hol fent, hol lent. Mindenképpen
változtatni akart. Visszavágyott szülőföldjére: Hajdúszoboszlóra és Debrecenbe. Hiszen itt éltek szülei, az imádott Géza nagyapja és itt vártam rá én is.
1961-ben és 1962 januárjában megírta a két búcsúversét: Ábránd és Haló
ibolyák címmel. Majd 1962. február 1-től új életet kezdett. Ezzel a költészetében is új korszak kezdődött. (33. o.)
HALÁSZ FERENC: