Irónia és én-szerkezet Petri két versében (4. bagatelle, Önarckép 1990)

Az ironikus beállítottság alapvetően egy kérdező viszony a világhoz. […] Az ironikus ember folyton kérdéseket tesz föl […] Ebben különbözik az irónia a cinizmustól. A cinikus ember közömbös az értékek irányt, az ironikus az ésszerű kétely terhét viseli. […]

természetesen vannak meggyőződései, de mivel tisztában van az emberi elme és ítélőerő korlátaival, ezeket nem tartja mások számára kötelezőnek; hiszen abban sem lehet biztos, hogy holnapután osztja-e majd a saját tegnapelőtti meggyőződését.

A cinikus ember mások szenvedésén röhög, az ironikus a saját önsajnálatát igyekszik leküzdeni. […]

Végül, de nem utolsósorban: az iróniából sohasem hiányozhat a szeretet. Tudom, hogy ez igen problematikus ‒ mivel nehezen definiálható ‒ kategória, de kétségtelenül tudjuk, hogy létezik.

(Petri György: Irónia és melankólia)³⁹³

4 bagatelle (részlet) 4

Felejtek. Leejtek. Félreértek.

Megkörnyékez a kert.

(Olyan, mint a „Hiányzol”: ki is csinálja?) Szél támad. Esteledik.

Környező villák.

(Azt hiszik, 1985)

Önarckép 1990 Fura pók:

A figyelem

Fenyegető közepe üres.

A küllők és a bordák Csillognak rezzenetlen.

393 PETRI György, Irónia és melankólia = PETRI György Munkái IV. Próza, dráma, vers, naplók és egyebek, szerk. RÉZ Pál, LAKATOS András, VÁRADY Szabolcs, Magvető, Budapest, 2007, 195–196.

A vihart a szövedék Állja, mert nem áll ellent:

Egy vitorla majdnem- Tökéletes hiánya.

Ó maga meg A menekülőszálon Yoyózik

Föl-le Föl-le

(Valami ismeretlen, 1990)

A kritikai recepció a címben jelölt mindkét kérdést – az irónia és a versbeli én, avagy szubjektum dilemmáját – kitüntetett problémaként tárgyalja Petri lírája kapcsán. A Petri-féle költői szubjektum mibenlétét a különböző tanulmányok és a monográfiák rendszerint integritás nélküli, mégis körülhatárolható énként,³⁹⁴ illetve olyan személyességként jellemzik, amelynek újra- és újra létre kell hoznia, körül kell írnia az őt működtető személyiséget. Az „a személyiség, mely a személyességet működteti, nem adott. Újra- és újra ki kell nyerni az élet tapasztalati tényrakásaiból” – állítja Radnóti Sándor,³⁹⁵ aki azonban a költemények énjének ilyetén kettősségét mégis a versekben jól azonosítható hangban, a személyes megszólalás identitásában látja működni.³⁹⁶ Margócsy István hasonlóképpen jelzi a versben megszólaló

„költőalak” kettős szerkezetét,³⁹⁷ ugyanakkor a Petri-féle költőszerep kapcsán határozottan a lírai szubjektum posztmodernen inneni pozíciója mellett foglal állást.³⁹⁸ Kulcsár Szabó Ernő és Katona Gergely közös tanulmányában kételyeinek ad kifejezést a Petri-féle lírai én multiplikációjának nyelvi eredetére vonatkozóan, ugyanakkor a nyelvválság tapasztalatának részvételét a költői hang jól érzékelhető dividualitásában a szerzők némileg különböző módon ítélik meg.³⁹⁹ Keresztury Tibor monográfiájában olyan lefokozott szereptudatú, magát a

394 A költői én, illetve a személyesség dilemmája hangsúlyos kérdésfelvetésként szerepel már az első Petriről készült monográfiában is, melynek álláspontja szerint a Petri-versek „középpontjában kikezdett, de nem szétesett személyiség áll”. FODOR Géza, Petri György költészete, Szépirodalmi, Budapest, 1991, 42.

395 RADNÓTI Sándor, El nem fordult tekintet. Petri György lírája = Uő, Mi az, hogy beszélgetés?, Magvető – JAK, Budapest – Pécs, 1988, 130–131.

396 „[…] mégis egy személy az, aki e személy megfoghatóságával szembeni kételyét végigéli, szenvedi és magyarázza”, s ebből következően meglátása szerint „Petri költészete »megmenthetetlenül személyes«”.

RADNÓTI Sándor, Megmenthetetlenül személyes. Petri György: Valahol megvan = Uő, Recrudescunt vulnera, Cserépfalvi, Budapest, 1991, 331.

397 „A költőalak a versek hátterében egyszerre képviseli a megszólalás (személyes?) aktusának bizonyosságát, valamint a megszólaló alak körvonalainak bizonytalanságát […]”. MARGÓCSY István, Petri György:

Összegyűjtött versek = Uő, „Nagyon komoly játékok”. Tanulmányok, kritikák, Pesti Szalon, Budapest, 1996, 166.

398 Érvelése szerint a versekből kirajzolódó költőszerep „jóval stabilabb és szubsztanciálisabb személyiséget tételez fel lírája számára, mint amilyent posztmodern esztétikák mai használatra elő szoktak írni”. Uo., 165.

399 „Bizonyos fokig abban is megoszlik e szöveg szerzőinek véleménye, vajon mely mértékben tudható be a lírai én kétségtelenül megfigyelhető multiplikációja […] egyfajta nyelvi eredetű én-sokszorozásnak, illetve olyan belső ön-dialógusnak, amelyik Petri lírájában lényegében mindig egy jól kivehető jelenbeli beszélő és annak korábbi szerepei között zajlik le. […] Nézetünk szerint azonban minkét értelmezés jogosult lehet.” KULCSÁR SZABÓ Ernő – KATONA Gergely, Az új lírai beszéd a válaszok horizontváltásában. Kísérlet a klasszikus-modern

széthulló világ részeseként, megfigyelőjeként és értelmezőjeként tételező lírai énről beszél, amely végérvényesen leszámolt a személyiség integritásával, a világmagyarázó elvek és univerzális beszédmódok mítoszával;⁴⁰⁰ mindazonáltal Keresztury is kiemeli a versek szubjektumának meglepő körülhatárolhatóságát és „életszerűségét”.⁴⁰¹ Vagyis elmondható, hogy a Petri versbeszédét vizsgáló hazai tudományos recepció minden esetben számot vet a lírai szubjektum paradox kétarcúságával, azonban e megkettőzöttséget és egyidejű

„személyességet” rendszerint nem köti össze a Petri kapcsán szintén centrális recepciós kérdésként előálló irónia problémájával, hanem attól elkülönítve kezeli. Mindennek okát abban látom, hogy a kritikai közelítések a lírai én természetét Petri költészetében nem nyelvi alapon, hanem a szerep és a személyiség részint szociális, részint pszichológiai kategóriái mentén kísérlik meg bemutatni.

Az irónia kérdését Petrinél Margócsy István vizsgálja a legelmélyültebben, aki az Összegyűjtött versek ’91-es megjelenésére írt kritikájában Petri költészettörténeti jelentőségét figyelemre méltó módon éppen „az irónia alkalmazásának egyéni módszertana” felől jósolja beláthatónak. Későbbi Petri és az irónia című írásában már „Petri költészetének lényegi, kiiktathatatlan ironikus kettősségé”-ről beszél, amit a német romantikusok, s részben Kierkegaard iróniaértelmezésének fényében vizsgál, és olyan tragikus látásmódként határoz meg, „mely ugyanannak az életjelenségnek, tárgynak vagy princípiumnak egyszerre kétfelől […] lehetséges megpillantásában és felmutatásában ismeri fel önmagát, az egységes és homogén megítélést mind a dolgok egészére, mind részleteire nézvést lehetetlennek állítja és elutasítja, s az életjelenségeket és princípiumokat ugyanazon aktusban tünteti fel szétválaszthatatlanul magasztosnak és gyarlónak, tragikusnak és nevetségesnek.”⁴⁰²

Petri vonatkozásában az irónia kérdéskörét illetően tehát elmondható, hogy a recepció azt a szubjektum-problematikáról voltaképpen leválasztja, s nem a (vers)nyelvi megnyilatkozás konstitutív tényezőjeként, hanem egyfajta viszonyulás- és beszédmódként értelmezi, míg irányultságát valamiféle külső objektum viszonylatában gondolja el. E fejezet célkitűzését ezzel szemben éppen a költői én-konstrukció dualitásának az irónia szükségszerű és elkerülhetetlen következményeként való elgondolásában jelölhetem meg, vagyis mind az irónia, mind a szubjektum aktivitásának szükségszerűen közös nyelvi eredete mellett kívánok érvelni.

Először néhány olyan elméletre hivatkoznék, amely az iróniát a szubjektum alapkérdéseként értelmezi. Kierkegaard híres írásában⁴⁰³ definitív módon szögezi le, hogy az irónia „a szubjektivitás első és legelvontabb meghatározása”.⁴⁰⁴ Amit a filozófus az irónia végtelen, abszolút negativitása kapcsán az ironikus szubjektumról mond, jól megvilágítja a Petri-versek énjének sajátszerű kettősségét, a versben megszólaló hang látszólagos konkrétságával egyidejű bizonytalanságát: „az irónia többé már nem ilyen vagy olyan magányos jelenség, egyes ittlevő ellen irányul, hanem az egész ittlét vált az ironikus szubjektum számára, s az ironikus szubjektum is az ittlét számára, idegenné, az ironikus szubjektum maga, miközben a valóság érvényét vesztette számára, valamiféle valószínűtlenné

líra egy szereptípusának újraértésére. Petri György: A delphoi jós hamiscsődöt jelent = Irodalomtanítás, II., szerk. SIPOS Lajos, Pauz – Universitas Kulturális Alapítvány, Budapest, 1994, 525.

400 KERESZTURY Tibor, Petri György, Kalligram, Pozsony, 1998, 22–25.

401 „A Körülírt zuhanástól kezdődően a Petri-költészet lírai alanya a maga egyedi valóságában megragadható konkrét egyén, jellegzetes vershelyzete az állapotok, pillanatok, szituációk lényegre törő, redukált rögzítése”.

Uo., 33. (Kiem.: H. K.)

402 MARGÓCSY István, Petri és az irónia = Az örökhétfőtől a napsütötte sávig. Tanulmányok Petri György költészetéről, szerk. F^ENYŐ D. György, Krónika Nova, Budapest, 2004, 56–57.

403 Søren KIERKEGAARD, Az irónia fogalmáról, állandó tekintettel Szókratészra = Søren Kierkegaard írásaiból, vál., bevezetéssel, magyarázó szövegekkel, jegyzetekkel és tárgymutatóval ellátta SUKI Béla, Gondolat, Budapest, 1982, 75–120.

404 Uo., 102. (Kiem. az eredetiben.)

változott.”⁴⁰⁵ Az irónia ebből következően szükségszerűen nemcsak reflexív, hanem autoreflexív természetű én-működés, s ez a Petri-líra erőteljes és jól felismerhető megszólalásmódjából eredő szubjektivitását is megvilágíthatja: „A formáció teljes kibontakozásához (...) az szükséges, hogy a szubjektum egyúttal ráébredjen saját iróniájára, az adott valóság elítélésében negatíve szabadnak érezze magát és ezt a szabadságot élvezze.”⁴⁰⁶

Kierkegaard tehát az iróniát egyfelől a szubjektum konstitutív mozzanataként tárgyalja, másfelől, részben Solger nyomán, a művészi alkotás megkerülhetetlen kondícióját látja benne.⁴⁰⁷ Hasonlóan értelmezi a komikum fogalmát Baudelaire A nevetés mibenlétéről... című esszéjében, ahol a komikumot egyértelműen leválasztja mindenfajta objektumszerűségről, s világosan a szubjektum konstituenseként határozza meg: „A komikum indítéka sohasem a tárgyban van, amelyet kinevetünk, hanem mindig a nevetőben.”⁴⁰⁸ Az abszolút komikumhoz – amelynek baudelaire-i fogalmán Paul de Man eléggé kétségbe vonható meglátása szerint az iróniát kell értenünk⁴⁰⁹ – az én felsőbbrendűségének tudata, s egyszersmind a világnak való alávetettség érzése, vagyis ellentétes, kettős tudatállapot és önszemlélet szükséges. A komikus szubjektum Baudelaire szavával „a dualizmus krónikus betegségében szenved”, „egyetlen személy”, aki „szüntelenül változtatja személyiségét”.⁴¹⁰

Paul de Man a német romantikusok, valamint Kierkegaard és legfőképpen Baudelaire nyomán az iróniát „az én belső problémája”-ként értelmezi,⁴¹¹ ugyanakkor a fogalom elemzését oly módon kapcsolja vissza a retorikai tropológia történetébe, hogy hangsúlyozza par excellence nyelvi mivoltát. Az irónia mint szubjektív struktúra tehát éppen elidegeníthetetlen nyelviségében gyökerezik: úgy lesz a szubjektum megkettőzött szerkezetének, az egy tudaton belüli két én közötti viszonynak a jellegzetes alakzata, hogy működésbe lépteti a reflektálást prekondicionáló nyelvet. A nyelv itt hangsúlyosan nem eszközként, hanem anyagként működik, ezért az ironikus szubjektum aktivitása és önreflexiója csak a nyelvvel foglalkozó emberben realizálódhat: a filozófusban vagy a költőben. A reflektív elválasztást lehetővé tévő nyelv az ént az empirikus világból egy nyelvben konstituált világba helyezi át, s „a szubjektumot kettéosztja egy a világban elmerülő empirikus énre, és egy olyan énre, mely a különbözésre és az önmeghatározásra való törekvése során olyanná válik, mint egy jel.”⁴¹²

A Petri-versek világban elmerülő empirikus én-je a kierkegaard-i értelemben vett valószínűtlenség vonásait mutatja: jó példa erre az Azt hiszik kötet 4 bagatelle című versfüzérének utolsó darabja, ahol mind a beszélő-reflektáló nyelvi én, mind a reflexió

405 Uo., 96. (Kiem. az eredetiben.) Kierkegaard iróniafogalma tehát az egzisztálás alapfeltételeként válik elgondolhatóvá, miközben mint közlés a mitologikussal, s azon keresztül a költészettel lép kapcsolatba, s ily módon (elsősorban a német romantika hatására) nyelvi alapon értelmeződik. Vö. GYENGE Zoltán, A közvetett és közvetlen közlés. Kierkegaard és a nyelv = Nyelvfilozófia Locke-tól Kierkegaard-ig, szerk. NEUMER Katalin, Gondolat, Budapest, 2004, 157–173.

406 KIERKEGAARD, I. m., 101. (Kiem. az eredetiben.)

407 KIERKEGAARD Solger esztétikai előadásainak nyomán az iróniát általában a művészi alkotás feltételévé teszi, s hangsúlyozza, hogy „a költőnek ironikusan kell viszonyulnia költészetéhez.” Uo., 112. (Kiem. az eredetiben.)

408 Charles BAUDELAIRE, A nevetés mibenlétéről és általában a komikumról a képzőművészetben = Uő, Válogatott művészeti írásai, vál., ford., bev., jegyz. CSORBA Géza, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalat, Budapest, 1961, 78. (Kiem. H. K.)

409 De Man e szinte „odavetett”, axiómaszerűnek tűnő megállapítása bizony felülvizsgálatra szorulna, tekintve hogy Baudelaire egyetlen alkalommal sem használja szövegében az irónia szót, annál inkább a komikum, a nevetés/nevető és az abszolút komikum kifejezéseket. Márpedig e fogalmak jelentésbeli „megfelelője”, jelöltje, ha érintkezik is az iróniáéval, távolról sem azonosítható vele.

410 Charles BAUDELAIRE, i.m.., 86. (Kiem. az eredetiben.)

411 Paul DE MAN, A temporalitás retorikája (ford. Beck András) = Az irodalom elméletei, I., szerk. Thomka Beáta, Jelenkor – JPTE, Pécs, 1996, 36.

412 Uo., 40.

„tárgyát” vagy célját képező kvázi-empirikus én (a „lírai hős”) egyfajta bizonytalanságként, hiányként, üres helyként konstituálódik: az előbbi a „Felejtek. Leejtek. Félreértek.” kezdősor három predikációjában (mely Kosztolányi Ének a semmiről című verse első versszakának ismert rímeivel⁴¹³ az én mint semmi témáját evokálja), az utóbbi a kör közepének jelöletlenségeként („Megkörnyékez a kert.”, „Környező villák.”). Ugyanakkor tetten érhető az iróniának az a szűnni nem tudó önreflektivitása is, amely tulajdon iróniáját felismerve azt is reflexióval illeti (a zárójeles sorban: „/Olyan, mint a »Hiányzol«: ki is csinálja?/”), s amit de Man négyzetre emelt iróniának, Schlegel nyomán az irónia iróniájának,⁴¹⁴ Baudelaire-t követve pedig „az irónia őrületének” nevez.⁴¹⁵ Az iróniának ez az inherens tendenciája, az, ahogyan lendületbe hozva magát szünet nélkül visszareflektál önmagára, így tartva fenn saját fikcionalitását, nem képes visszaállítani az én és a világ egységét. Az irónia sajátos temporális hiátust nyit fel, amelyet nem tud megszüntetni: ily módon ez a kiküszöbölhetetlen nyelvi működés végső soron olyan folyamatként mutatkozik meg, amelyben a szubjektum teljesen destruálódik és megsemmisül.⁴¹⁶

Az irónia fogalma című kései de Man-tanulmányban ez az értelmezés még radikálisabbá válik. A megértés, érvel de Man, lehetővé tenné számunkra az irónia kontrollálását, ha az irónia nem annak a kérdésességét tárná fel mindig előttünk, hogy lehetséges-e egyáltalán a megértés:⁴¹⁷ az irónia veszélye, mint kiemeli, épp hatástalaníthatatlanságában rejlik. De Man – saját korábbi okfejtéét nyíltan kritizálva és felülírva – itt már elvitatja az iróniától annak reflektív természetét és struktúráját: azt, amit az ironikus tudat működésének gondolunk, a nyelv puszta, üres tételező aktusaként definiálja.⁴¹⁸ Mi több, itt az iróniát a nyelv mint tropologikus rendszer önkényes, gépszerű működéseként azonosítja („Egy gép működik itt, egy szöveggép, kérlelhetetlen meghatározottság és totális önkényesség”),⁴¹⁹ amely végső soron lerombolja magát a formát is.⁴²⁰

De Manról beszélve azonban számot kell vetnünk azzal az – említett tanulmányoknál korábban született – írásával is, amely Baudelaire költészetében elemzi az irónia működését, s a fentiektől lényegesen eltérő következtetésre jut.⁴²¹ E korai cikk különösen revelatívnak mutatkozik a Petri-líra iróniájának és a romantika irodalmi nyelvével mutatott paralelizmusának vonatkozásában. A rokon vonások legfontosabbika – az önértelmezés ténylegesen befejezhetetlen aktusán, a nosztalgia negligálásán, az életmű sokszor felerősödő narratív jellegén, az univerzálék demisztifikálására törő attitűdön túl – az az ironikus tudat és dikció, ami mindkét lírában egyfajta deperszonalizációként működik. Hasonlóság továbbá, hogy a szubjektum megkettőződéséből következő viszonylagos elszemélytelenedés mindkét

413 Vö.

Amit ma tartok, azt elejtem, amit ma tudtam, elfelejtem, az arcomat kezembe rejtem, s elnyúlok az üres sötétben, a mélyen-áramló delejben.

(KOSZTOLÁNYI Dezső: Ének a semmiről, kiem. H.K.)

414 Uo., 50.

415 Uo., 42–43, 46.

416 Olyannak, amelyben „az én egész textúrája felfejlik és szétfoszlik.” Uo., 41–42.

417 Paul DE MAN, Az irónia fogalma = Uő, Esztétikai ideológia, ford. KATONA Gábor, Janus – Osiris, Pécs – Budapest, 2000, 180–181.

418 Uo., 188.

419 Uo.,199.

420 Uo., 201.

421 Paul DE MAN, Allegory and Irony in Baudelaire = Uő, Romanticism and Contemporary Criticism. The Gauss Seminar and Other Papers, edited by E. S. BURT – Kevin NEWMARK – Andrzej WARMINSKI, The Johns Hopkins University, Baltimore and London, 1993, 101–119.

költőnél egy önmagán kívüli megfigyelő nézőpont kialakítását teszi lehetővé,⁴²² amely nem destruktív erőként funkcionál, hanem egy eltérő és magasabb látószög kialakítását eredményezi. Ennek célja Baudelaire szerint egy irónián túli, metaironikus látásmód és költői modalitás megteremtése.

Ez a koncepció tehát a szubjektumnak egy magasabb pozícióban történő újraszituálásában gondolkodik, mely önújraalkotás a baudelaire-i „tiszta költészet” nyelvi terében megy végbe. Kérdés most már, vajon Petri lírája esetén milyen szubjektumszerkezettel kell számolnunk: a végtelen önreflexív ironikus folyamatban felszámolódó, vagy egy metaironikus helyzetben újraképződő szubjektivitással?

Az illusztratív példaként kiválasztott két vers világosan jelzi, hogy az ironikus szubjektum problémája nem önmagában a szubjektum reflektált és reflektáló én-re való szétválásában rejlik, hanem abban, hogy az értelmezendő „self”, bár létének nyomai vannak, valójában meghatározhatatlan, hiányként, üres locus-ként artikulálódik (4. bagatelle) vagy folytonos, „menekülő” mozgása okán rögzíthetetlennek bizonyul (Önarckép 1990). Az Önarckép 1990 már címében ígéri az önreflexió témáját s így az ironikus tudat önanalízisét. A figyelem középpontja, vagyis a figyelő én „üres”-ként jelenik meg, a hiányzó közepet körülvevő szövedék pedig csak mint az én (csont)váza interpretálódik a szövegben („A küllők és a bordák”). Ugyanakkor a figyelő én – aki itt hiányzik – egyben „megfigyelt” énként is reprezentálódik: ezt a hiányzó ént „ábrázolja” a vers, s erre az ábrázolásra utal a cím, valamint a bevezető nominális predikáció („Fura pók:”) is, amely a kettőspont révén önmagát ábrázoló szólamként, míg az ezután következő sorokat ábrázoltként tünteti föl. Persze maga a kezdősor ábrázoló szólama is ábrázolttá válik a cím viszonylatában: jelölő és jelölt, figyelő és figyelt e végtelen fölcserélődésének processzusában a de mani irónia iróniájának munkájára ismerhetünk. Hasonló mondható el az elkülönülő harmadik szakaszról, ahol ugyan hirtelen megjelenik a korábban hiányzó én („Ő maga meg”), de ilyenként is egyszerre minősül megfigyelőnek és megfigyeltnek, miközben egyetlen meghatározottsága éppen a folytonos mozgásból adódó meghatározhatatlansága lesz („a menekülőszálon / yoyózik / le / föl-le”). Az irónia végtelen repetitív működését explicit módon a föl-le yoyózás aktussorozata, poétikai aspektusból a szöveg tematikus és tipográfiai befejezetlensége jeleníti meg. Végül a szöveg világos módon reflektálja az irónia kiküszöbölhetetlen, eredendő nyelviségét is, mikor önmagát egy kettős értelmű metaforikus megnevezésből („Fura pók”) vezeti le. A vers a metafora képi, az empirikus referenshez (az empirikus költőhöz) képesti fiktív oldalának kibontása révén jön létre, jól reprezentálva az irónia által kialakított és fenntartott fikcionalitás és önfikció lezárhatatlanságát, melynek során a szöveg e folyamat veszélyes és fenyegető voltát is jelzi („a figyelem / fenyegető közepe”, „a menekülőszálon”).

Mindazonáltal e szöveg, bármennyire mozgónak, üresnek vagy fixálhatatlannak tünteti is fel a lírai szubjektumot, egyvalamit mégis fixál: azt a pillanatot, amelyben a vers által elénk tárt kép rögzül. Ez a figyelem pillanata, amit a vers egy explicit autointerpretatív gesztussal hoz a befogadó tudomására, s ami az irónia kontrolljaként (l. Kierkegaard) válik értelmezhetővé. Olyan kontrollként, amit de Man lehetetlennek deklarál, miközben (vajon szándékosan?) átsiklik afölött, hogy az általa oly sokat citált Kierkegaard az iróniát éppen annyiban tekintette a költészet konstitutív tényezőjének, amennyiben ezt az iróniát a költő uralni képes. Kierkegaard ezzel magyarázza azt a jelenséget, amelyet Petri kapcsán Margócsy úgy fogalmazott meg, hogy az irónia költészetének minden egyes elemét áthatja.⁴²³ „Az irónia ezért nem korlátozódik pusztán a költemény egy pontjára, hanem jelen van annak teljes egészében, úgy, hogy a költeményben látható irónia ismét csak ironikusan uralt.”⁴²⁴ Az

422 Uo., 111.

423 MARGÓCSY, Petri és az irónia, i.m., 58–59.

424 KIERKEGAARD, i. m., (Kiem. az eredetiben.)

Önarckép 1990 az irónia e sajátos kontrollálására is nyújt egy metaforát: a pókháló szövedéke úgy „állja” a vihart, hogy „nem áll ellent” neki.

A vizsgált versben az irónia rögzítése világosan költői tevékenység eredménye. A figyelem pillanata a (költői) megnyilatkozás (discours, l. Benveniste), s egyben az írásaktus (Ricœur) pillanatává válik, mely rögzíti, s az írás „örök jelenébe” (Culler) emeli a szöveget már az első sortól kezdve. A rögzítés a költői megnevezéssel („Fura pók”) megy végbe, mely megnevezés képes lesz a mozgásában megragadhatatlan, megsokszorozódott én-t egy kimerevített képben (l. a címet: „Önarckép”) elénk tárni. Ebből pedig az a következtetés adódik, hogy az irónia rögzítését a költői nyelv aktivitásának és kontrolljának sajátos összjátékából kiformálódó költői szöveg képes elvégezni. Petri verse természetesen ennek reflexióját is „beleszövi” a szövegébe: a háló „szövedéke”, amely a figyelem kimerevítő tevékenységének metaforájaként figurál, annak a sző igének a tövét aktivizálja, amelyből szöveg szavunk is származik, s amelyet a nyelvújítás alkotott meg az addig hasonló jelentésben is használt szövet lexéma szemantikai tehermentesítésére.⁴²⁵ A szövedék autopoétikus trópusa a versben kiterjed a tematikusan rajta kívül eső „menekülőszálra” is (hiszen az is a versszöveg része), s végső soron mint „önarckép” azonosíthatóvá válik a folytonosan mozgó „fura pók”-kal, a lírai szubjektum metaforájával is, s ilyen minőségében egy sajátos költői, textuális identitás lehetőségét rajzolja ki.

A 4. bagatelle a textuális önazonosság strukturális intencionalitásának más, bár részben hasonló útjait mutatja meg. A verset magát reprezentáló alapmetafora, bármennyire is furcsa, ebben az esetben egy hangként, a k- mássalhangzó szövegszervező hangzásaként működik (Felejtek, Leejtek, Félreértek, Megkörnyékez, kert, ki, Esteledik, Környező, villák). Nem pusztán arról van szó, hogy a k hang rendkívüli gyakorisága mellett mintegy keretezi is a

A 4. bagatelle a textuális önazonosság strukturális intencionalitásának más, bár részben hasonló útjait mutatja meg. A verset magát reprezentáló alapmetafora, bármennyire is furcsa, ebben az esetben egy hangként, a k- mássalhangzó szövegszervező hangzásaként működik (Felejtek, Leejtek, Félreértek, Megkörnyékez, kert, ki, Esteledik, Környező, villák). Nem pusztán arról van szó, hogy a k hang rendkívüli gyakorisága mellett mintegy keretezi is a

In document Petri György költészete verselméleti és líratörténeti megközelítésben (Pldal 126-0)