Aposztrophé, artikuláció és irónia (Erotikus)

„A szó a nyelvben – félig idegen szó.”

(Mihail Bahtyin)²⁹⁰

„...a költészetben a szó is többet mond, mint bárhol másutt. Ez a tézis.”

(Hans-Georg Gadamer)²⁹¹

„A tudat megpróbál a gondolat erejével áttörni a tárgy alapvető másságán, megpróbálja ezt a másságot átalakítani nyelvileg tételezhető kognitív tudássá. A költészet nem a tárggyal való azonosulás, hanem a tárgy fölötti reflexió, amelynek során a tudat elmozdul a tárgy felé, igyekszik beléhatolni, majd, mint egy visszaverődő fénysugár, visszatér az elmébe, most már a külső világ tudásával gazdagabban. A másik elgondolásának ez a folyamata pedig segít az elmének abban, hogy megismerje önmagát.”

(Paul de Man)²⁹²

Petri líráját a kritikai recepció általában a posztmodern küszöbén, a paradigmaváltást ígérő, de azt be nem teljesítő költészetként helyezi el a magyar irodalom történetében. A kritikai megfontolások többsége, ha eltérő aspektusokból és hangsúlyokkal is, e költészet újításai mellett a Petri-líra radikalizmusának jól megvont határait hangsúlyozza, s egyik érvként a magyar lírai tradícióhoz való viszonyát hozza fel. E meglátások szerint Petri tudatosan és sokrétűen kapcsolódik a magyar költészeti hagyományhoz, s viszonyulását nem a tagadás, nem is a követés, hanem egyfajta alkotó, reinterpretációra törekvő magatartatás jellemzi.²⁹³ Úgy tűnik, Petri maga is hasonlóképpen látja az irodalmi tradícióval való kapcsolatát: „Ezzel a hagyománnyal szerintem kétféle kötelességem vagy elvégzendő feladatom van: az egyik az, hogy megpróbálok számot vetni ezzel a múlttal, egy racionális, sőt, amennyire lehet, tudományos kritika alapján. Megpróbálom megérteni, mint egy anyagot.

A másik az, hogy választanom is kell bizonyos értelemben a múltat, a saját érzelmi szükségleteim, ha úgy tetszik, önkényeim szerint. Kiszedem belőle azt, ami énnekem kell, amit hasonítani tudok magamhoz.”²⁹⁴

Petri költészetének „posztmodernen inneni” pozícióját másfelől a versekben kirajzolódó szubjektum-kép felől szokás kimutatni.²⁹⁵ A recepció megegyezni látszik abban, hogy a Petri-versbeszéd nem írható le a megszólaló én nyelvi dekonstruálódásával és disszeminatív

290 БАХТИН, М. М., Слово в романе = Uő, Вопросы литературы и эстетики, Москва, «Художественная литература», 1975. 106.

291 GADAMER,Hans-Georg, A szó igazságáról (ford. P^OPRÁDY Judit) = Uő, A szép aktualitása. (Vál. B^ACSÓ Béla), Budapest, T-Twins, 1994, 124.

292 DE MAN, Paul, A szimbolizmus kettős aspektusa = Uő, Olvasás és történelem. (Vál. SZEGEDY-MASZÁK Mihály, ford. NEMES Péter.) Budapest, Osiris. 112.

293 Vö. MARGÓCSY István, Petri György: Összegyűjtött versek. (1992) = Uő, „Nagyon komoly játékok”., Budapest, Pesti Szalon, 1996, 160.; KERESZTURY Tibor, Petri György, Pozsony, Kalligram, 1998, 15.

294 Beszélgetések Petri Györggyel. Bp.: Pesti Szalon 1994, 28.

295 Vö. RADNÓTI Sándor, Megmenthetetlenül személyes. Petri György: Valahol megvan = Uő, Recrudescunt vulnera, Budapest, Cserépfalvi, 1991.

megsokszorozódásával, amennyiben ennek ellenében hat az erőteljes, a vallomásosság szituatív kereteit fel nem számoló, jól felismerhető dikció. Petri első monográfusa, Fodor Géza például leszögezi, hogy „a személyiség jelenléte ebben a lírában: abszolút evidencia”, s hangsúlyozza, hogy a Petri-versek „középpontjában kikezdett, de nem szétesett személyiség áll.”²⁹⁶ Margócsy István a Petri-versekből kirajzolódó költőszerep kapcsán egyenesen úgy fogalmaz, hogy az „jóval stabilabb és szubsztanciálisabb személyiséget tételez fel lírája számára, mint amilyent posztmodern esztétikák mai használatra elő szoktak írni.”²⁹⁷ S bár a szubjektum felértékelésének lehetetlensége a Petri-szövegek minden tragikum nélkül konstatált kiinduló tapasztalatának mondható, a versbeszéd személyessége a kritikusok nagy része szerint a szubjektum nem-posztmodern típusú konceptusáról árulkodik.²⁹⁸ Ez a személyesség, első pillantásra talán meglepő módon, nem csökken a versbeli beszélő folyamatos eltávolító-megkérdőjelező, ironikus nyelvi artikuláltságával; ellenkezőleg, a jól felismerhető beszédmódnak éppen ez a típusú az irónia lesz az egyik azonosító faktora. Nem utolsósorban vélhetőleg azért, mert ez a személyesség éppen a megszólalás, a mondás kondícióinak reflektáltságában,²⁹⁹ egyfajta sajátos metanyelvi reflexióként körvonalazódik.³⁰⁰

Ez az általánosnak mondható vélemény a Petri-líra lezárulásával, az utolsó kötetet értékelő recepcióban még inkább megerősödött. Más oldalról azonban a recepcióban annak a nézetnek is megvan a képviselete, amely Petri lírai „radikalizmusát” tartja elsődlegesnek.

Thomka Beáta egyetértőleg idézi Danilo Kiš megállapítását, aki szerint „Petri György (született 1944-ben) költészetének semmi köze ahhoz, amit ma közép-európai hagyománynak nevezhetnénk, ahhoz az egész kulturális, irodalmi komplexushoz, amelyet a századelőtől egészen a második világháborúig az europaizáló pesti folyóirat, a Nyugat hirdetett. A míves kifejezést, á la Kosztolányi vagy Juhász Gyula, Petri programszerűen rombolta szét, eltorzította, a tipikus közép-európai fioritúrák pedig szétestek és egyfajta költői «enformellé»

váltak á la Pollock. Ez a költészeti «enformel» az egész Duna-menti, bécsi és pesti költői tradícióval mint a szép emanációjával való radikális szakítás következménye.”³⁰¹ Ez a fajta megközelítés tehát a sokszor alulretorizált, megszakításokra épülő Petri-féle versbeszédet, a lírai téma történetté formálásának közömbösen konstatált lehetetlenségét és a metanyelvi kommentárok súlyának megnövekedését a közép-európai hagyományban újszerű jelenségként értékeli.

Ismeretes olyan, szövegelemzésen alapuló álláspont is, amely nem dönti el a Petri-beszédmód horizontváltó erejének kérdését: Kulcsár Szabó Ernő és Katona Gergely eltérő mértékűnek és minőségűnek ítéli a nyelvválság tapasztalatának részvételét az önlefokozó

296 FODOR Géza, Petri György költészete, Budapest, Szépirodalmi, 1991.

297 MARGÓCSY István, i.m. 165.

298 Petrinek az egyes ember szerepére vonatkozó szavai, úgy tűnik, mindkét meglátást megerősítik: „Tőlem távol áll az az önlefokozó düh, amely abból a hirtelen felismerésből táplálkozik, hogy az ember nem császár, nem isten. Én ezen a felismerésen, enyhén szólva, túl vagyok. Ennek a világnak a színhelye nem a kafkai kastély, hanem a hašeki latrina. De ezen a latrinán emberek ülnek. Hangsúlyozottan emberek.” Beszélgetések Petri Györggyel, i.m. 24.

299 Vö. „Az önmagától is távolságot tartó beszéd a kimondás feltételezettségének tudatában válik vallomásértékűvé: a beszéd ilyen személyessége képes megóvni a tárgyat a posztmodern távlat fenyegetésétől…” KULCSÁR SZABÓ Ernő, A magyar irodalom története 1945-1991, Budapest, Argumentum, 1993, 177.

300 Margócsy István a költői személyiség és megszólalásmód kapcsolata felől látja leírhatónak a Petri-líra szerinte végig központi beszédműfaji alakzatát, a magyarázatot is, értelmezése ugyanakkor, Kulcsár Szabó Ernővel ellentétben, „a megszólaló alak körvonalainak bizonytalanságát” éppen a megszólalás aktusának bizonyosságával állítja szembe. MARGÓCSY István, i.m., 166.

301 THOMKA Beáta, A napsütötte sáv radikalizmusa = Uő, Áttetsző könyvtár, Pécs, Jelenkor 1993, 85.

versbeszéd szerveződésében.³⁰² Kulcsár Szabó másutt is úgy foglal állást, hogy Petri

„magánbeszédének személyessége nem az esztétizmus hagyományának belső, poétikai ellehetetlenülésével áll kapcsolatban”, mert Petrinél „a töréseken, félbehagyott mondatokon, elhallgatásokon át kibontakozó szöveg (…) eredendően nem a nyelvválság elvi tapasztalatára utal vissza.”³⁰³ Az újabb magyar irodalomtörténeti kutatás eredményei alapján azt mondhatjuk, a költői jelnyelv megújítása során Petri a későmodernség poétikai tradícióját viszi tovább, amennyiben a mű szövegszerű megalkotottságát, a jelölő figuratív potenciáljának felszabadítását és ennek megfelelően tematikusan a mondhatóság problémáját állítja középpontba. A nyelvhez való ilyetén viszonyulás a versszöveg szubjektumára nézve pedig az én képződésének nyelvi feltételezettségét is leleplezi. A „lingvisztikai fordulat” által újra előhívott nyelvértelmezés – melynek gyökerei, Habermas megállapítása szerint, Humboldtig nyúlnak vissza és amely „önállónak tekinti a nyelv világfeltáró funkcióját a világon belüli tanulási folyamatokkal szemben”³⁰⁴ –, a magyar későmodernség alkotóitól sem volt idegen, amennyiben elismerjük, hogy a későmodern paradigma tette érzékelhetővé azt a már posztmodernnek (is) mondható tapasztalatot, mely szerint „a műalkotás mögött sohasem az alkotói én, hanem a már létező szó áll, mely új szavak keletkezésének lesz az előfeltétele”.

Ez pedig annak felismerését hozza magával, hogy nem a szubjektum uralja és használja a nyelvet, hanem a mindenkori nyelv teremti meg azt, „amit szubjektumként érzékelünk, szubjektumnak tekintünk és akként értünk meg”.³⁰⁵

A Petri-líra küszöbhelyzetét³⁰⁶ firtató kérdésre a fentiek nyomán alighanem akkor kísérelhetünk meg valamiféle válaszadást, ha a Petri-féle versbeszédnek a szóhoz és a szöveghez való viszonyát vesszük vizsgálat alá, vagyis amennyiben figyelmünket az irónia, a nyelvi jel és a versben megszólaló „hang” („én”) kölcsönös feltételezettségére irányítjuk. Egy ilyen vizsgálat példájaként, tekintettel az életmű zárószakaszának a későmodernséghez

„visszatérő” gesztusaira, az 1981-es Örökhétfő kötetben megjelent Erotikus című verset választottuk:

Erotikus

A "te kis..." kezdetű elfulladó nyelvi kisérletek hatására elzsibbadsz.

A hajhagymáidig beleborzongsz, ha

"mézbenfőtt fokhagymának", vagy "vaniliás makrélának" becézlek.

Minden igazi nő ösztönösen érzi, hogy csak irónia

sejtetheti, milyen kimondhatatlanul...

302 KULCSÁR SZABÓ Ernő–KATONA Gergely, Az új lírai beszéd a válaszok horizontváltásában. Kísérlet a klasszikus-modern líra egy szereptípusának újraértésére. (Petri György: A delphoi jós hamiscsődöt jelent). = KULCSÁR SZABÓ Ernő, Az új kritika dilemmái, Budapest, Balassi 1994. 144., 149.

303 KULCSÁR SZABÓ Ernő, A magyar irodalom története 1945-1991, 176.

304 HABERMAS, Jürgen, Vissza a metafizikához = Uő, Válogatott tanulmányok, Budapest, Atlantisz, 1994. 355.

305 KULCSÁR SZABÓ Ernő, A magyar irodalom története 1945-1991, 132–133.

306 A posztmodern paradigma szituálásával kapcsolatos nehézségekről vö például: „…nemsokára a

«posztmodern klasszikusai»-ról fogunk beszélni.” JAUSS, Hans Robert, Az irodalmi posztmodernség (ford.

KATONA Gergely = Uő, Recepcióelmélet–esztétikai tapaszalat–irodalmi hermeneutika. Szerk. KULCSÁR–S^ZABÓ Zoltán, Budapest, Osiris, 1997, 212. A magyar posztmodernről vö. A magyar irodalmi posztmodernség. Szerk.

SZIRÁK Péter. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó 2001., illetve: „Van-e posztmodern?” A debreceni irodalmi napok tanácskozása, Alföld 2003/2.

Az Erotikus nem tartozik Petri jelentős esztétikai színvonalúként számon tartott versei közé, a kritikusok mégis ritkán mulasztják el említeni, néha röviden tárgyalni a költeményt.

Fodor Géza monográfiájában „a groteszkből és a redukált nevetésből született tragikus költészet trükkje”-ként méltatja a szöveget, míg Keresztury Tibor éppen ellenkezőleg, azon öncélú megoldásokkal élő versek között említi az Erotikust, amelyek energiáikat „a kép- és nyelvteremtő fantázia zabolátlanságában élik föl”.³⁰⁷ Bizonyos mértékig mindkét állásponttal ellentétben a verset mi a Petri-lírára jellemző sajátos nyelvi működésmód tömör reprezentánsaként értékeljük, amelyben Petri költészetének két markáns ismérve, az artikulatív hangzósság³⁰⁸ és az irónia látványosan és meghatározó szövegképző erőként jut érvényre. Ezért a továbbiakban döntően e két aspektusra koncentrálva vizsgáljuk meg a szöveg nyelvi-figurális mechanizmusait.

Amennyiben szem előtt tartjuk Jonathan Culler azon meglátását, amely szerint a lírai költemény poétikájáról az aposztrophé formációinak és jelentéseinek tanulmányozása révén tudhatunk meg a legtöbbet,³⁰⁹ akkor érdemes ezt a megállapítást Petri szövegével is szembesítenünk. Ez már csak azért is célszerűnek tűnik, mert az erotikus szituáció címben ígért fenomenológiai témája nemcsak megengedi, hanem implikálja is az aposztrophé retorikai alakzatának működésbe lépését a versben. A megszólító odafordulás aktusában egy olyan erotikus „partner” alakja („elzsibbadsz”, „hajhagymáidig beleborzongsz”) konstruálódik meg, akit a szöveg utolsó mondatának általánosító megnyilatkozása közvetve nőként azonosít („minden igazi nő / ösztönösen érzi…”). Másfelől azonban feltűnő, hogy a versbeli megszólalás direkt módon nem feleltethető meg az aposztrophé eseményének: a szöveg mintegy eltárgyiasítja a „te kis” megszólítást, amennyiben azt szintaktikai szerepét tekintve nem valódi vocativus-ként, hanem a „nyelvi kisérletek” specifikátoraként, sajátos jelölőjeként szerepelteti. (Ugyanez mondható el a két másik megszólításalakzatról, amelyek a

„becézlek” aktusának potenciális példáiként jelennek meg.) A fenomenológiai téma tehát, úgy tűnik, Petri versében a nyelv kérdésének (költői) témájává válik.³¹⁰ A szöveg eltávolítja az aposztrophét – az eltávolítás vizuális jeleiként az intratextuális idézőjelek szolgálnak –, amely ezért itt pusztán egyfajta kvázi-alakzatként működhet, s a versnyelv figuralitásának szervezése helyett a versbeszéd sajátos témájaként funkcionál. A „mézbenfőtt fokhagyma” és a „vaniliás / makréla” olyan „maszkokként” értelmezhetőek, amelyek az aposztrophéban konstruált kommunikatív szituáció ellenére sem a „te”-nek, a nőnek, hanem a „nyelvi kisérletek”-nek

„adnak arcot”. Petri szövege az aposztrophé Culler által kiemelt idegenszerűségére látszik fókuszálni, amikor nem az aposztrophéban a diszkurzus temporalitásaként konstituált megszólítottat, s nem is a fiktív jelenlétként megidézett „tárgyhoz” való viszonyát, hanem magát az aposztrophé aktusát, nyelvi létesülésének mikéntjét, körülményeit és hatását reflektálja. Az aposztrophikus jelenlét effajta diszkurzív temporalizálása nem értelmezhető a költői hang átalakító vagy megelevenítő tevékenységére való utalásként:³¹¹ a tárggyá tett aposztrophé nem valamiféle viszonyként tematizálható eseményt hoz létre, hanem magát az

307 FODOR Géza, i.m. 141; KERESZTURY Tibor, i.m., 111.

308 Erről vö. VÁRADY Szabolcs, Zene és zenétlenség Petri György költészetében = Az örökhétfőtől a napsütötte sávig. Tanulmányok Petri György költészetéről. Szerk. F^ENYŐ D.György, Budapest, Krónika Nova 2004, 8–18.

309 CULLER,Jonathan, Aposztrophé (ford. SZÉLES Csongor), Helikon 2000/3, 372.

310 Vö. HARTMANN,Geoffrey, Evening Star and Evening Land = Post-Structuralist Readings of English Poem.

Ed. By MACHIN, Richard, NORRIS,Christopher. CambridgeNew YorkMelbourne, Cambridge University Press 1987, 267.

311 Meglátásunk szerint a megidézett aposztrophé működése Petrinél azokon az eseteken is túlmutat, mikor egyes költemények az aposztrophikus aktus hatékonyságára való rákérdezéssel saját aposzrophikus működésüket parodizálják. Vö. CULLER,Jonathan: Aposztrophé, i.m., 378–379.

„eseményt”, a megszólítás tevékenységét és folyamatát, azaz a megnevezés és a (ki)mondás eseményének lehetőségeit teszi mérlegre. Az aposztrophé aposztrophéja így a „nyelvi kisérletek”, a megnevezés és a mondás aposztrophéjaként működik. Másfelől megfigyelhetjük, hogy Petrinél az aposztrophé aktusának tárggyá tétele és részletezése az aposztrophé narrativizálásához vezet, amennyiben a referenciális temporalitást a diszkurzus temporalitásával helyettesítő megszólításalakzatok egy újabb, ezúttal narratív típusú diszkurzus keretében értelmeződnek (vö. a „nyelvi kisérletek / hatására elzsibbadsz”,

„beleborzongsz, ha … becézlek”, „Minden igazi nő / … érzi, / hogy csak irónia / sejtetheti…”). Ez pedig lehetőséget nyújt arra,³¹² hogy Petri lírájának egyik sajátszerűségét a költészet két konstitutív erejének, a narratív erőnek és a lírára jellemző aposztrophikus erőnek együttes és kölcsönös egymást-értelmező működésében lássuk.

Az aposztrophé tehát az Erotikusban mintegy csak ürügyként szolgál a megnevezés, illetve a (ki)mondás és az artikuláció nyelvi problémájának felvetéséhez; a „nyelvi kisérletek”

kitétel egyszerre értelmezhető a nyelv referenciális, jelölő erejének érvényesítését célzó törekvések sorozataként (a megnevezés kísérleteiként) és a ki-mondás, az artikuláció, az artikulált hangadás problémájaként. A megszólítás témájának közvetlenségétől a kimondhatóság, illetve kimondhatatlanság általánosabb témájáig jut el a vers. Nyilvánvalóan

„kettős” témáról, sajátos dilemmáról van szó, amelyet világosan jelez a versvégi állítás szemantikai paradoxona, a kimondhatatlanság tényének kimondása is. A kimondás aktusával a versbeszéd rögtön és szükségszerűen fel is függeszti a mondottak igazságérvényét: úgy tűnik, az olvasó itt olyan „értelemmel” szembesül, „mely kizárólag a megfosztás útján történő megértés révén hozzáférhető.”³¹³

A verszáró „kimondhatatlanul…” interpretációs kettősségét jelzi a szövegben a kurziválás tipográfiai eszköze, valamint a három pont, amely egyszerre hivatott reprezentálni a szintaxis, valamint a gondolat megszakítottságát-megszakadását. A három pont azonban nem pusztán a befejezetlen, hiányos mondatszerkezet reprezentatív jelölője, hanem a szintaktikai hiátussal kölcsönös interpretatív viszonyba is lép, vagyis a szintaktikai hiány betöltésének vizuális alakzataként is olvasható. E funkciója azonban éppen ellentmond reprezentációs-imitatív funkciójának, amennyiben nemcsak rögzíti és megerősíti az általa jelölt mondat-megnyilatkozás jelentését (a kimondás lehetetlenségét), hanem a mondat befejezésének non-diszkurzív jeleként relativizálja is azt, vagyis a kimondhatatlanság helyébe a kimondottság non-verbális figuráját lépteti. Hasonlóan értelmezhető a „kimondhatatlanul…”

szövegi pozíciója is: verszáró helyzete sajátos módon megkérdőjelezi a szó jelentésében manifesztálódó állítást. Ugyanígy egyfajta „túlzásnak”, s ezért fölöslegesnek minősülhet a befogadó számára a szó kurziválása, amely a megerősítésre nem szoruló, végérvényesnek tűnő megállapítást a nyomatékosítás gesztusával egyszersmind kétségbe is vonja. Ám a verszáró mondat grammatikájának apóriáiként működő nem-nyelvi figurációk közül a legerőteljesebben a versritmus érvényesíti megkérdőjelező és elbizonytalanító hatását. Az Erotikus ugyanis, Petrinél szokványos módon, olyannyira „nem demonstrálja” saját, alapvetően jambikus ritmusát, hogy a befogadó nem is érzékeli azt. A versritmus látszólagos eltűnése egyfelől a metrum fellazításának „köszönhető”, ami a sorok szótagszámának rendszertelen változásában, a verssorok ritmikai egységét kiemelő rímek elmaradásában és a jambikus ritmus többé-kevésbé esetlegesnek tűnő érvényesülésében mutatkozik meg (a verslábaknak alig több, mint harmada jambus; a ritmust négy ellentétes lejtésű versláb is

„megdöccenti”; a lejtésirányt a klasszikus szabályok szerint meghatározó utolsó teljes verslábak között is előfordul trocheus; s végül a szöveg terjedelméhez képest magas a

312 A Petri-versek sajátos narrativitását, „novellaszerűségét” részben már a recepció is konstatálta Vö. CSŰRÖS Miklós, Petri György: Körülírt zuhanás = A napsütötte sáv. Petri György emlékezete, Budapest, Nap Kiadó, 2000, 102.

313 DE MAN,Paul, Az önéletrajz mint arcrongálás (ford. FOGARASI György), Pompeji 1997/23, 105.

semleges chorijambus kólonok, s főként a pyrrichiusok száma). A ritmikai hangzás megszűnésének másik legfontosabb okát a prózanyelvre, méghozzá az írott próza nyelvére emlékeztető szintaxisban látjuk, amely egyre bonyolultabb, de világos, és az utolsó kivételével teljes szerkezetű mondatokból építi fel a szöveget. E mondatok olvasását aligha nehezítik meg az érzékelhetetlen versritmus által meg nem erősített verssorvégek mint ritmikai határok, azaz a ritmus perceptív lehetőségeinek ilyen mérvű felszámolódása okán a versben jószerivel még enjambement-okról sem beszélhetünk. A morfológiai és szintaktikai paralelizmusok hiányában pedig Petri szövege az ezekből fakadó sajátos, nem mértékes, de a versekre általában jellemző lüktetést is nélkülözi. Mindezek után azonban feltűnő és váratlan a jambikus versritmus tiszta, jól hallható érvényesülése a szöveg utolsó sorában, éppen a kimondhatatlanság tényének kimondásakor („milyen kimondhatatlanul…”). A versszerűség klasszikus kritériumaként számon tartott versritmus fölerősödése azon a szöveghelyen, ahol az egyre összetettebb alárendelésekbe bonyolódó szintaxis végül is „csődöt mond”, miközben e csődöt, a mondás csődjét be is jelenti, a „kimondhatatlanul…” állítás igazságát eldönthetetlenné teszi.

A „kimondhatatlanság/mondhatóság” témája másfelől a szöveget magát is a „mondott”-ként és „mondás”-„mondott”-ként tünteti föl. Amennyiben a szöveget mint mondást vizsgáljuk, emlékeznünk kell arra a gadameri gondolatra, amely a szót „mint mondót”, illetve „a szót, amely tulajdonképpen mondó, «szövegként» határozza meg.³¹⁴ „Mert pontosan az jellemzi az irodalmat, hogy írott mivolta nem az eredeti, szóbeli-élő létének csökkent értékű változata, hanem eredeti létformája, amely a maga részéről az olvasás vagy beszéd másodlagos jellegű elvégzését engedi és igényli.”³¹⁵ Eszerint az íráson keresztülmenő szó úgy válik szöveggé, hogy transzfiguratív módon megőrzi „mondás”-jellegét, s éppen e transzfigurációban mutatkozik meg az a sajátos kötelék, ami „a szövegeket nyelvi identitásukhoz” kapcsolja. Ez a kötelék minden esetben olyan nyelvi eszközökben nyilvánul meg, „amelyek a nyelvet saját vagy belső hangzásukhoz kötik vissza,” s „ezek közé az eszközök közé tartozik a ritmus…”³¹⁶ Petri versének végén a mondhatóság problémájának kimondásakor megszólaló ritmus jelensége így nemcsak valamely eldönthetetlen kettősség megnyilvánítójaként válik értelmezhetővé, hanem egy olyan „érzékeny egyensúly” felől is, „amelyet az értelem és a hang mozgása között kell megtartani.” Gadamer ezt a költői nyelv koherenciáját biztosító egyensúlyt, amelyen meglátása szerint a költemény mint nyelvi képződmény és mint szöveg alapszik, Hölderlin szavával Tonnak (hangnak) nevezi.³¹⁷

A hang és a hangzás eszerint a vers kiküszöbölhetetlen és konstitutív jelenségeként működik –³¹⁸ s erről Petrinek a saját írásmódjára vonatkozó szavai is elárulhatnak valamit –

319, amelyet legalapvetőbb módon a szöveg verssorokból való szerveződése (mint a versritmus alapja) biztosít. Hogy ez a hangzás mennyire „elnyomhatatlan” és megkerülhetetlen velejárója a versszövegnek, azt éppen az Erotikus demonstrálja nekünk ama folyamat révén, amelynek során a látszólag csak formális – mindössze „tipográfiai” – verssorokra tagolódó, prózanyelvinek ható szöveg az olvasás végére ritmikusan hangzó szöveggé alakul. A versszöveg sürgető erővel szólítja föl a befogadót a hangos olvasásra, mormolásra, előadásra

314 GADAMER,Hans-Georg, i.m., 117.

315 GADAMER,Hans-Georg, i.m., 118–119.

316 GADAMER,Hans-Georg, i.m., 132–133.

317 GADAMER,Hans-Georg, i.m., 133.

318 Vö. a „költői szó tudvalevőleg eltéphetetlenül egybefonódik a hangzás és a jelentés oldalával. Az egybefonódás lehet nagyobb vagy kisebb mértékű, s elmehet egészen azoknak a nyelvi műfajoknak a szélsőségéig, melyekben ez az egybefonódás teljességgel feloldhatatlan. A lírai költeményre gondolok.”

GADAMER,Hans-Georg,Miként járul hozzá a költészet az igazság kereséséhez? (ford. T^ALLÁR Ferenc) = Uő, A szép aktualitása. i.m. 151.

319 „Verset is úgy írok, hogy hallom magamban, mint egy kiejtett mondatot. Amit természetesen ki lehet mondani.” Beszélgetések Petri Györggyel. i.m., 113.

és a meghallgatásra, vagyis kikényszeríti az artikulációt. Petri versében ezt a kényszert a

és a meghallgatásra, vagyis kikényszeríti az artikulációt. Petri versében ezt a kényszert a

In document Petri György költészete verselméleti és líratörténeti megközelítésben (Pldal 103-126)