ahogyan a népmisszió, úgy a prédikáció is a trienti reformtörek-vések megvalósításának, a hívek vallásossága feletti ellenőrzésnek volt fontos eszköze itáliában. először is magát a prédikáció fel-adatát kellett visszaszerezni az egyházmegyés papság számára, amelyet a szerzetesrendek vettek át, és gyakoroltak immár hosszú ideje.2 a zsinat ezért hangsúlyossá tette, hogy a prédikáció első-sorban a püspökök feladata, valamint engedélyezési joggal ruház-ta fel őket abban az esetben, ha valamely szerzetesrendhez ruház- tarto-zó e tevékenységet kívánta folytatni az egyházmegye területén.3 míg a Szentírás felolvasásával, tanításával és magyarázatával foglalkozhattak kevésbé képzett személyek, akár az iskolamester is, addig a prédikáció komolyabb tudást és felkészültséget kívánt meg. ennek ellenére a dekrétumokban a szükségesség és a hasz-nosság tekintetében a kettő között nem mutatkozik lényeges különbség.
a püspökök első számú kötelessége a prédikáció lett, amelyet a lehető leggyakrabban kellett teljesíteniük: legalább minden vasárnap és ünnepnapokon, a nagyböjti és az adventi időszakban minden nap, de legalább hetente háromszor és lehetőleg szemé-lyesen. a Szentírásról és a keresztény vallás előírásairól kellett beszélniük, valamint állandóan figyelmeztetniük kellett a híveket arra, hogy gyakran menjenek isten igéjét hallgatni.4
az espereseknek és a plébánosoknak is legalább vasárnaponként és a nagyobb ünnepeken kötelességük volt prédikálni. ennek során saját maguk és a hallgatók képességétől függően az üdvözüléshez legszükségesebbeket kellett megtanítaniuk, valamint röviden és mindenki számára érthetően bemutatniuk a kerülendő bűnöket és a gyakorolandó erényeket, hogy ily módon a hívek számára elkerülhetővé váljon az örök büntetés és elérhetővé a mennybéli dicsőség. a prédikáció tárgyának ilyenfajta behatárolása assisi
2 rUScOni 1981, 995.
3 Sessio v, Decretum ii, Super lectione et praedicatione, 9. és 13. pont.
4 Uo., 9. pont; Sessio XXiv, Decretum de reformatione, canone iv.
Szent Ferenchez kötődik, a ferences regula prédikáció ra vonatko-zó részében szerepel.5
amennyiben valamilyen legitim oknál fogva az egyházmegyei papság mégsem tudott eleget tenni a zsinat által előírt prédikáci-ós feladatnak, helyettesíthette őt más, arra megfelelő személy.6 ahhoz, hogy a lelkipásztor kötelességeit teljesíthesse, szükséges volt ismernie a gondjaira bízott nyájat, azaz személyesen kellett jelen lennie (rezidenciakötelesség).7 a prédikáción kívül a szent-ségek kiszolgáltatásával és mintaként szolgáló életvitelével is a lelkek üdvén kellett munkálkodnia.8
Utóbbi már csak azért is különösen fontos volt, mivel a papi fegyelem helyreállítása a reform egyik sarokkövét jelentette. en-nek a felső papság felől kellett indulnia, amelyen-nek tagjai külön-böző eszközökkel, de főleg saját példájukkal és a vizitációval fejthettek ki hathatós tevékenységet azért, hogy a reform a hie-rarchia alsóbb szintjein is érvényre jusson.9 az eredményért saját üdvösségükkel is feleltek, mivel – amint az a dekrétumban olvas-ható – a botrányosan élő, hivatásukban hanyag papokon és felet-teseiken krisztus számon kéri majd a miattuk elveszett bárányo-kat.10
a prédikációk tartalmi vonatkozásait illetően a zsinat előírta, hogy a kevésbé tanult nép előtt kerülendők a bonyolult és szubti-lis kérdések, mivel azok nem szolgálnak a lelkek épülésére, és semmiféle hasznot nem hoznak a kegyesség előmozdításában.
tilos volt továbbá olyan tanításokat említeni, amelyek nem egy-értelműek vagy hamisnak látszanak, valamint azok a témák is kizártak voltak, melyek csupán a hallgatóság kíváncsiságát elégí-tik ki, és a babonás szokásokat erősíelégí-tik.11
a gyakori szentségvétel általánossá tétele szintén szerepelt a célok között, ezért a püspöknek a szentségek hatását és
5 mcginneSS 1995, 30–32. az előírás végrehajtását cornelio musso példáján mutatja be: nOrman 1998.
6 Sessio v, Decretum ii, Super lectione et praedicatione, 10–11. pont.
7 Sessio vi, Decretum de residentia episcoporum et aliorum inferiorum.
8 Sessio XXiii, Decretum de reformatione, canone i.
9 Sessio XXii, Decretum de reformatione, canone i.
10 Sessio XXiv, Decretum de reformatione, canone i, iii.
11 Sessio XXv, Decretum de purgatorio.
156
gességét – akár anyanyelven is – többször hangsúlyoznia kellett papjai előtt, akik azután – például prédikáció formájában – erre biztatták a híveket is.12 Bár az anyanyelv-használat felé tett en-gedményeket a zsinat, a római egyház továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy a liturgia és a Biblia nyelve a latin maradjon.13
a dekrétumok kijelölték, hogy a Biblia mely könyveit fogadják el, és meghatározták azt is, hogy annak melyik kiadása haszná-landó. a Szentírás magyarázatában senki sem hagyatkozhatott saját ítélőképességére, arra, aki az elfogadott exegetikus hagyo-mánytól eltérően értelmezte a Biblia szavait, büntetés várt.14 a katolikus egyház hivatalos szentírása a vulgata clementina (1592) lett. az index összeállításával a prédikáció lehetséges forrásai közül kirostálták a dogmatikai szempontból aggályosnak tartott műveket is.15
a reformszellemiség két kiemelkedő alakja itáliában carlo Borromeo milánói és gabriele paleotti bolognai bíboros-érsek volt.
mindketten nagy lendülettel és buzgalommal munkálkodtak egy-házmegyéjükben a trienti határozatok végrehajtásán. a prédiká-ció kapcsán papjaik számára írt instrukprédiká-cióikban az egyszerűség követelményét hangsúlyozták, mely a Szentírás minden forrás feletti elsődlegességét, annak betű szerinti értelmezését és a hét-köznapihoz közelítő nyelvhasználatot jelentette.16 milánó érseke, a tőle fennmaradt prédikációvázlatok tanúsága szerint, beszédeit egyetlen bibliai passzusra építette fel, amelynek magyarázatát a hívek lelki megerősítésére és morális tanítására használta fel.17
Borromeo nem titkoltan szembehelyezkedett a szerzetesrendek vándorprédikátoraival, akik egy-egy ünnepre vagy egyházi idő-szakra érkeztek a városba. prédikációjuk számos érdeklődőt vonzó látványosságnak számított, azonban az érsek azt hosszan tartó hatás kifejtésére alkalmatlannak tartotta, valamint úgy
12 Sessio XXiv, Decretum de reformatione, canone vii.
13 Sessio XXii, Doctrina et canones de sanctissimo missae sacriicio, caput viii.
14 Sessio iv, Decretum i–ii.
15 Sessio Xviii, Decretum de librorum delectu.
16 rUScOni 1981, 1001–1002. l. Borromeo prédikátoroknak írt instrukcióit:
instructiones praedicationis verbi Dei = aem, 390–407.
17 prODi 1964, 144.
vélte, hogy a híveket nem ismerő prédikátor szavai nem lehetnek elég gyümölcsözőek a hallgatóságra nézve.18
Borromeo szerint ahhoz, hogy a pap képes legyen egyszerűen beszélve a hívekbe plántálni az alapvető katolikus hittételeket, és keresztényi magatartásra biztatni őket, nem szükségeltetik alapos humanista műveltség és retorikai felkészültség, valamint a teoló-gia és a filozófia mélyreható ismerete sem, elegendő a szilárd grammatikai tudás.19 nem a középkori sermókhoz való visszatérést szorgalmazta, hanem az antik retorikai szabályok korlátozott érvényesítését a hitszónoklatban, amelyben követendő mintának az egyházatyákat tekintette.20 Fumaroli szerint a borromeói reto-rikák bár a belső, azaz isteni inspiráció művészettel szembeni felsőbbrendűségét hangsúlyozták, a Szent pál-i és cicerói szónok-eszmény összeegyeztetésén munkálkodtak.21
a zsinat nem adott iránymutatást az antik retorika és a keresz-tény prédikáció viszonyára vonatkozóan, pedig a tridentinum után a meggyőzés kérdései még élesebben vetődtek fel. a prédi-káció történetében kezdettől jelen lévő dilemma a korban hang-súlyozottan jelen volt. a retorika funkciója jelentősen megválto-zott: míg a humanizmus idején az igazságot kereső eszmecserék hatékonyságát hivatott növelni, addig a Xvii. században szerepe a megkérdőjelezhetetlen igazság közvetítésében és az arról való meggyőzésben volt.
a tridentinum előírásai egy olyan prédikátor képét rajzolták meg, aki prédikációjában a tanításnak egy igen szűkre szabott területén mozog, valamint keresztényi életre és élénk gyakorlati hitéletre mozgósít. a tartalmi korlátozás miatt fokozatosan elő-térbe került az érzelmi megindításra és az értelem gyönyörködte-tésére irányuló prédikációs modor, a forma, azaz az irodalmiság és a retorika legyőzte a sokat hangoztatott utilitast.22
18 rUScOni 1981, 1002. Borromeo egyik levelét, amelyben a bíboros-érsek éppen ezt fejtegeti közli: prODi 1964, 145.
19 BattiStini 2003, 206.
20 DelcOrnO 1987, 469.
21 FUmarOli 2002b, 145–146.
22 rUScOni 1981, 1004–1006; marUcci 2002, 316–317; kecSkeméti 2007, 369.
158
a zsinat kijelölte a res territóriumát, a Xvi. századi egyházi retorikákban pedig ennek nyomán megjelent a res–verba szembe-állítás, amelyben megkérdőjelezhetetlenül az előbbit illette az elsőbbség, olykor a kizárólagosság.23 a gyakorlatban ez az inventio feladatának beszűkítését jelentette, így a prédikátor nagyobb mozgásteret a dispositióban és az elocutióban kapott.24 a zsinati előírások akaratlanul olyan irányt jelöltek ki a prédikációs gya-korlat számára, hogy azt egyre inkább a szavak túláradása jelle-mezte, a kifejezés rafinériája szerzett uralmat a dolgok, a tartalom felett.
a jezsuita prédikációban a változás első jelei a Xvi. század végén, a Xvii. század elején jelentkeztek, amire válaszképp gene-rálisi utasítások és egyházi szónoklattanok születtek. ezeket vesszük számba a következőkben.