Identitás-diskurzusok, külső vonatkoztatási csoportok, sztereotípiák és viszonyrendszerek

A két világháború közötti identitáspolitika számbavételét érdemes a különböző csoportokról, nemzetekről, tehát egymásról kialakított képpel kezdeni. A csoport meghatározásához nemcsak annak határait kell kijelölni és eldönteni, ki tartozik ide és ki oda, hanem meg is kell határozni mindazokat a tulajdonságokat, melyek jellemzők „miránk” és „őrájuk”, és ezzel maguk is meg-erősítik, vagy éppen gyengítik a csoport határait. Ennek folyamán az is „kiderül”, mi az, ami

’minket’ vagy éppen ’őket’ nem igazán jellemzi, így teremtve különbséget, és a különbségek révén elhatárolva a csoportot.

A 19. századtól fogva népszerű nemzetkarakterológia lényegesen összetettebb az egyszerű sztereotípiák gyűjteményénél és ezek esszencialista csoportjellemzővé transzformálásánál. A nem-zeti karakter forrása annak akkori kutatói és leírói szerint sem csak a nemzet ősi lényege volt, ahogy a nemzeti jellem sem csak a nemzeti szellemet fejezhette ki. A történelmi sorsközösség nép-szerű fogalma kifejezetten a feltárandó nemzeti jellem történeti elemeit, a különböző külső és bel-ső kölcsönhatások lenyomatát hangsúlyozta a népi kultúra és a nyelv szövetén, számításba vette a korszellem hatását, és persze a természetföldrajzi körülmények emberföldrajzi következményeit.¹ Nem csupán a különbséget teremtő, hanem az egyes nemzetek „jellemét”, kultúráját és szokásait hasonló irányba befolyásoló következményeket is előszeretettel vették számba. Igaz, sokszor ez is arra szolgált, hogy az eltérő transzferek fellelésével végső soron lényegi és akár összebékíthetetlen különbségeket fedezzenek fel a szomszédos vagy egy földrajzi régióban élő csoportok között.²

Ez a korszak tudományosságának színvonalán álló, sokszor kifejezetten diﬀ erenciált megkö-zelítés az identitáspolitikában, illetve annak diszkurzív szintjén jobbára mégis leegyszerűsödött auto- és heterosztereotípiák formájában jelentkezett. Ez részben azzal függött össze, hogy a vizs-gált időszakban a 19. század pozitivista, majd szellemtörténeti felfogását egyre inkább felváltotta az etnikai ontológia eszméje, ami a nemzeti közösség perenniális lényegének megjelenését kereste azokban a változatos jelenségekben, melyeket a szellemtörténet még kölcsönhatások és a korszel-lem következményének látott.³ De legalább ennyire fontos volt az is, hogy az identitás diszkurzív formája sem igazán alkalmas a tudományos irodalom ﬁ nom megkülönböztetéseinek és alapos elemzéseinek ﬁ gyelembevételére. Célja ugyanis mindenekelőtt egy csoport homogén,

minden-1 Trencsényi Balázs 2011, 36–85.; Ablonczy Balázs 2005a, 335–345.; Mishkova 2013.; lásd például Szekfű Gyula 1922, illetve Szekfű Gyula (szerk.) 1939.

2 Mishkova 2013, 16–17.

3 Trencsényi Balázs 2011, 80–85.; Erős Vilmos 2008 (letöltve 2014. február 11.).

kire jellemző jegyeinek azonosítása, majd ezek segítségével elhatárolása a többiektől úgy, hogy a cselekvők tulajdonképpen magától értetődő, közös, mindenki számára nyilvánvaló tudásként hivatkoznak rá. Az eredmény így aztán nem is igen lehet más, mint kidolgozottabb vagy nagyon is egyszerű sztereotípiák sora. Ami egyébként akár tudományosnak tekintett szövegekben is vissza-igazolható volt. Példaként: miként rajzolja meg a már említett Szekfű a magyarok és nem magya-rok jellegzetességet a Három nemzedékben,⁴ hogy aztán ehhez kapcsolódva kifejtse azt is, hogy mi-ért probléma a zsidóság vélt társadalmi szerepe. Ez nemcsak azt illusztrálja, hogyan lehet egyszerű karakter-sztereotípiákba foglalni évszázadok során kialakult társadalmi jellegzetességeket, hanem azt is, hogy az ilyen, csoportjellemzőket megmutató sztereotípiák esetében elengedhetetlen az a feltételezés, hogy ezek tényleg egy egységes csoport írnak le, mint például az egységesnek látott és láttatott zsidóság, amelynek minden tagja részese ugyanazon karakterjegyeknek, és az egyesek viselkedését, társadalmi pályáját is ezek a jellegzetességek határozzák meg.⁵

Ez a fejezet tehát arra tesz kísérletet, hogy a nemritkán egyszerű, sarkos és elnagyolt nemzeti karakterjegyeket és a belőlük kirajzolódó képet vegye szemügyre. Kiindulásom az, hogy a saját csoportról és a másokról kialakított, a nyilvánosságban domináns kép kiemelt szerepet kap a két közösség közötti határ meghúzásában és fenntartásában, továbbá a csoportjellemzők közkeletűvé tétele révén az identitáspolitikában is. Ugyanakkor éppen homogenizáló és leegyszerűsítő jellege miatt maga is hozzájárul a csoportidentitás és vele a csoport valóságos entitásként láttatásához (reiﬁ kálás), esszenciális érzetének megteremtéséhez. Mivel egy-egy sztereotípia sokszor kézenfek-vőnek és „köztudomásúnak” tűnik (részben nem függetlenül az éppen ezt megalapozó sztereoti-pikus és toposzokból építkező diskurzustól), esetenként mozgósításra is kiválóan alkalmas lehet.⁶ A következőkben nem veszem számba az idesorolható megnyilatkozások teljességét, hanem csupán azokat az elemeket, melyek az identitáspolitika általam használt felfogása szerint is szere-pet kaptak. Ezek többnyire a politikai mezőben a közösség felé és a közösség számára felmutatott önazonosság és a másokról alkotott kép gyakori elemei, hiszen az idők folyamán így váltak vagy válhattak közkeletűvé, megerősítve az identitáspoltikai diskurzust is. Ez persze többet jelentett, mint a puszta karakter-sztereotípiákat, például az üveges- vagy drótostót, esetleg a román pásztor és pópa képét. A történelem és az aktuális jelen értelmezésével meglehetősen összetett kép is kiala-kulhatott egymásról, ami arra is lehetőséget biztosított, hogy egyes elemeket kiemelve, másokat háttérbe szorítva, esetleg az idők során új tulajdonságokat „felfedezve” megváltoztassák a ’mi’ és

’ők’ képét is.

Ugyanakkor nem csupán a szokásos ’mi’ és ’ők’ megoszlás szerint, vagy csak a kölcsönös ka-rakterizálást számba véve kívánom felmérni a két világháború közötti identitáspolitika ezen részét.

Még csak nem is olyan módon, hogy a másikról alkotott képben is a saját csoportra jellem-ző tulajdonságokat próbálom tetten érni. Bár Budapestet és vele a budapesti politika kisebbségi magyarokról, románokról, csehekről és szlovákokról alkotott képét állítom középpontba, arra is kísérletet teszek, hogy bemutassam a kétoldalú karakterizálások mögött tetten érhető összefonódó viszonyrendszert is. Ezen belül pedig azokat a nemzet alatti csoportokat, amelyek képe szívósan

4 Szekfű Gyula 1934.

5 Hunyady György 1996, 3–6.; Uő 1997. A nemzetkarakterológia és az autosztereotípiák összefüggésére lásd Trencsényi 2011, 78.

6 Hunyady György 1996, 3–6.

Egry Gábor 10 28.indd 48

Egry Gábor 10 28.indd 48 2015. 10. 28. 16:03:562015. 10. 28. 16:03:56

tartotta magát a nemzetről szóló beszédben is, olykor versengve magával a nemzeti csoport képé-vel is. Arra vagyok tehát kíváncsi, hogy miként mozdulhattak és mozdultak el az identitáspoliti-kai diskurzusokban felrajzolt csoportok közötti határok, és ennek következtében miként vetültek egymásra, esetleg olvadtak egybe, és persze váltak szét az egyébként leggyakrabban egységesnek látott csoportok.

NEMZETIESÍTŐ ÁLLAMOK, NEMZETI DISKURZUSOK?

Mielőtt azonban részletesen bemutatnám az identitáspolitikát, érdemes nagyon röviden áttekinte-ni azt az intézményi és politikai helyzetet, ami végső soron az identitáspolitika kereteit is kijelölte – akár adottságként, akár megőrzendő vagy megváltoztatandó helyzetként.

A dualizmus kori Magyarország politikai elitjének legnagyobb része a magyar nacionalizmus különböző módon megfogalmazott programját képviselte. Közös nevezőjük az ország magyaro-sítása volt, ami a századfordulóra már nemcsak nyelvi, hanem részben kulturális magyarosítás szándékát is jelentette. Az 1868-as nemzetiségi törvényt valójában korlátozó oktatási törvényeket, a nyelvhasználati rendelkezéseket (így a magyar nyelvű állami anyakönyvezés bevezetése az állami anyakönyvezéssel 1895-ben) és a közigazgatás gyakran restriktív fellépését kiegészítette egy ha-tározott, a nyilvánosság nagyobb részét uraló nemzeti, olykor birodalmi jellegű beszédmód, ami a magyarság kiemelt helyzetét hangsúlyozta, egyúttal a kisebbségek magyarosodásának igényét a mindennapokra is kiterjesztette. Bár a nemzetiségi politika messze állt a sikertől, a hangnem egyértelmű üzenetet hordozott, amelyre a nemzetiségi politikusok egy jelentős része hasonlóan harcias módon reagált. Az ő célpontjuk azonban a magyarok kérlelhetetlennek látott magyarosító politikája volt.⁷

Magyarország nemzetiesítő állam volt, politikája is többnyire ennek megfelelően alakult, re-pertoárjából a nemzetiségi intézmények fokozatos állami felügyelet alá vonása mellett leginkább a politikai elemet sem nélkülöző, demonstratív perek emelkedtek ki. Közülük talán az állam elleni izgatás vádjával lezajlott Memorandum- (1894) és „Schisma-per” (1913–1914) voltak a legemlékezetesebbek. Az egyre gyűlő indulatokat érzékelteti, hogy a román és részben rutén gö-rögkatolikus elit részéről a magyarosítás eszközének tekintett, 1912-ben felállított magyar nyelvű Hajdúdorogi Görög Katolikus Egyházmegye ellen még bombamerényletet is elkövettek. Az első világháború idején pedig, a gyanúba keveredett nemzetiségekkel szemben – idetartoztak a szerbek és 1916 augusztusa után a románok – már sokkal határozottabb, ha tetszik, modernebb nem-zetiségi politikát folytattak. Ez az iskolai kultúrzóna, vagyis az oktatás államosítása és az iskolai magyarosítást szolgáló anyagi ösztönzők bevezetése, valamint a földforgalom korlátozása mel-lett az etnikai homogenizáció érdekében lebonyolított nagyszabású népességmozgatásról, vagy a közigazgatás teljes, nem csupán nyelvi, hanem az alkalmazottakra is kiterjedő magyarosításáról kidolgozott terveket jelentett.⁸

A világháborút követően inkább csak a szereposztás változott, az állami célok kevésbé. Mind Románia, mind Csehszlovákia nemzetállam volt, és nemzetiesítő politikát követett, kisebbségeit kisebbségiként is kezelte. A nemzetállami jelleg és a nemzetiesítés a politikában főként abban mu-tatkozott meg, hogy a kormányokat 1919-től a második világháborúig román, illetve cseh pártok

7 Berecz Ágoston 2012.; ifj . Bertényi Iván 2003, 69–104.

8 Egry Gábor 2013c, 17–19.

Egry Gábor 10 28.indd 50

Egry Gábor 10 28.indd 50 2015. 10. 28. 16:03:562015. 10. 28. 16:03:56

dominálták. Ez részben a választási rendszerből is adódott, ami Romániában az 1926-ban beve-zetett mandátumprémiummal (a szavazatok 40%-át megszerző párt megkapta a képviselőházi helyek felét, és ezenfelül arányosan részesedett a másik feléből) biztosította egy – mindig többségi nemzetiségű – győztes párt dominanciáját, Csehszlovákiában pedig az arányos, listás rendszerben a cseh tartományok listás választókerületeit felülreprezentálták. Ez a fajta aránytalanság persze a dualista Magyarországon is létezett a választójogi cenzus és az egyéni választókerületi beosztás segítségével. Mindenesetre ezeknek a választási és politikai rendszereknek fontos célja volt a ki-sebbségi pártok háttérbe szorítása.⁹

Mindazonáltal nem lenne szerencsés csak a hasonlóságokról beszélni. Romániában inkább politikus dinasztiák és klánok versengtek egymással, Csehszlovákiában viszont jól beágyazott pár-tok. Csakhogy a román kormányok váltógazdaság módjára cserélődtek, még ha azt az uralkodó kezdeményezte is, míg a prágai parlamentben a német pártok rendkívül magas potenciális man-dátumaránya miatt, valamint Masaryk elnöki kancelláriájának ellensúlyozása érdekében szinte megszakítás nélkül öt meghatározó cseh párt koalíciója működött. Néha ugyan valamelyikük kiesett a kormányból, és ilyenkor vagy német, vagy szlovák párttal (német szociáldemokraták, né-met agrárárpárt, Hlinka Szlovák Nemzeti Pártja) helyettesítették, összességében azért az ún. petka (ötös) dominálta Csehszlovákia kormányait.¹⁰ A többi párt az alkalmi koalíciós részvétel mellett főként a többszintű képviseleti intézményrendszer alsóbb szintjein (megyék, helyettük 1927-től tartományok ‒ köztük Szlovákia ‒ és önkormányzatok) jutott nagyobb szerephez. Ez, tekintettel a községi önkormányzatok és a járási szervek kulturális és iskolaügyi jogkörére, valamint az önkor-mányzati testületek széles körű jogosultságaira, komoly beleszólást is jelenthetett számos, nem-zeti szempontból fontos ügyben, az utcanevektől a közművelődésen át az iskolai oktatás-nevelés tartalmáig. Romániában ez a lehetőség szinte teljesen hiányzott az intézményrendszerből. Valódi, választással legitimált önkormányzatok csak nagy megszakítássokkal és mindig csak néhány évig működtek, helyettük általában a kormány delegálta a településeket igazgató ideiglenes (ún. in-terimar) bizottságok tagjait. Igaz, valódi politikai alkura amúgy is csak ezen a szinten kerülhetett sor, hiszen a kormányzáshoz a kisebbségiek parlamenti szavazataira nem nagyon volt szükség.¹¹

A nemzetiesítő politika a leglátványosabban az oktatás, valamint a nyilvánosság és kultúra szférájában mutatkozott meg. Bár az anyanyelvű oktatáshoz való hozzáférés mind Romániában, mind Csehszlovákiában romlott a két évtized folyamán, a helyzet korántsem mérhető össze, leg-alábbis ami az iskolák számát illeti. Romániában egy 1918–1919-es nagy iskolaalapítási hullámot követően tizenöt év alatt olyan mértékben csökkent a magyar nyelven oktató (állami és magán-) iskolák száma, hogy 1935-ben már csak a magyar anyanyelvű diákok legfeljebb fele járt ilyen intézményekbe. Ezzel szemben Csehszlovákia kiterjedt magyar tannyelvű iskolahálózatának kí-nálatát még helyi közművelődési intézmények is kiegészítették az anyanyelvű tanulásban és mű-velődésben – de csak az elemi oktatás szintjén. Magyar tannyelvű középiskolák terén mindkét országban nagyon szűk volt a kínálat a kereslethez képest, magyar nyelvű felsőoktatás pedig

lénye-9 Kolar 1997. 100–118.

10 Maner 1997, 52–53.; Jobbágy István 2005, 358–360., 381–384.

11 Simon Attila, 2010, 40–42., 46–49.; Maner 1997. 506–511.

gében nem volt. A tanítóképzés, ami szintén meghatározta az oktatási lehetőségeket, ugyancsak korlátozott maradt.¹²

A nyilvánosságot, és ezen keresztül a kultúrát először a háborúból átörökített korlátozások, mindenekelőtt a cenzúra és a gyülekezési tilalmak korlátozták, később aztán ezek mind Cseh-szlovákiában, mind Romániában a békeidők adminisztratív rendjének is szerves részévé váltak.

Az országban megjelenő kiadványok és lapok cenzúrája mellett mindkét kormány törekedett a behozott kulturális termékek (lapok, könyvek, kalendáriumok, ﬁ lmek) ellenőrzésére és szelektá-lására. A gyűlések és rendezvények alkalmi korlátozása (lényegében minden engedélykötelesnek számított, Romániában olykor még a pártok vagy cégek vezető testületeinek ülései is) mellett az ostromállapot vagy különleges állapot gyakori kihirdetése biztosította a lehetőséget az általános korlátozásra is.¹³ Ezzel együtt ismét csak nem feledkezhetünk el a különbségekről. Míg Románi-ában a magyar nyelvű kultúra nemigen számíthatott rendszeres állami támogatásra, Csehszlová-kiában erre számos lehetőség nyílt. A már említett járási közművelődési testületek vagy a községi könyvtárak intézményesen is megjeleníthették a nem szlovák és nem cseh kultúrát, és az állam maga is érdekelt volt egy, a magyarországitól távolodó magyar nyelvű kulturális repertoár fenntar-tásában és megjelenítésében.

A nemzetiesítést kiegészíthette és alkalmanként ki is egészítette sok más lépés, a közigazgatás etnikai arányainak elmozdításától a kisebbséginek tartott cégek nyílt vagy burkolt diszkrimináci-ójáig. Ezek hatása, eredményessége persze igencsak eltérő lehetett. Mindazonáltal a nemzetállami logika, ami eleve a többségi nemzet és a kisebbségek kettősségén és aszimmetrikus viszonyán nyu-godott, működött, és ez működtette a nemzetiesítést. Az identitáspolitika és mindennapi etnicitás felől ez volt a vizsgált időszak legfontosabb és ebben az értelemben állandó jellemzője. Bár a poli-tikában egyértelműen megkülönböztethetők különböző, akár a kisebbségi politikai stratégiákban is tetten érhető korszakok,¹⁴ ezek sokszor kevésbé csapódtak le az identitáspolitika meghatározó részében, mint az alapvető szembeállítás.

12 Gidó 2011, 30–33.; Sziklay Ferenc é. n.

13 Spânu 2010 részletesen bemutatja az állambiztonság működését és a különböző korlátozó gyakorlatokat.

14 Bárdi 1999.

Egry Gábor 10 28.indd 52

Egry Gábor 10 28.indd 52 2015. 10. 28. 16:03:572015. 10. 28. 16:03:57

HATÁRON INNEN ÉS TÚL

Egy csoport meghatározásának első lépése határainak meghúzása. Noha a gyakorlatban ez sok-szor azt jelenti, hogy mielőtt a csoportot és annak tagjait egyáltalán felruházhatnánk bármilyen tulajdonsággal, el kell döntenünk, kik tartoznak hozzá, az identitás-diskurzusok esetében ezek a lépések nem válnak el egymástól. Az önjellemzés és mások meghatározása része a határtermelés-nek is, a különbségek maguk is kijelölik a ’mi’ és ’ők’ választóvonalát. Az elhatárolás persze nem csak ilyen módon mehet végbe, sőt, a csoport határai többnyire explicit módon is megjelennek az identitás-diskurzusban is.

A határ fogalma alatt persze ebben az esetben nem csupán a köznapi értelemben vett, állam-határt, egy látható földrajzi választóvonalat, esetleg közigazgatási egységek érintkezési vonalát ért-jük. Lényege a két oldala közötti különbség, és ennek megjelenése, megtapasztalhatósága. Ennek megfelelően a határ társadalmi jelenség és tapasztalat, nem is szükségszerűen folytonos és térben megjeleníthető. Ezzel együtt, és részben ennek ellenére, a csoportidentitásról szóló beszéd főként folytonos és egybefüggő határokat próbál meghúzni, ezeket ráadásul állandónak szeretné láttatni, hiszen a csoportot többnyire térben és időben rögzített módon jeleníti meg, ezzel is segítve a cso-port stabilitását, esetenként történeti érvekkel is alátámasztva annak különböző igényeit.¹⁵

A határ sokrétű természete azonban nem jelenti azt, hogy annak hagyományos felfogása nem jutna szerephez az identitás-diskurzusban is. Nemcsak a szomszédos csoportoktól való ﬁ zikai el-határolás formájában, hanem összetett területi referenciaként is, hiszen a nemzet a nacionalizmus legtöbb formájában azonosítható valamely hozzá tartozó területtel is. Nem volt ez másként a magyarok esetében sem: az ország – a Magyar Királyság – és a még nemesi natio azonosítása már a modern nacionalizmus előtt megkezdődött. Ezt vette át a 19. századi nemzeti mozgalom, azonban az emancipáció – vagyis a korszak politikai beszédmódja szerint a jogkiterjesztés – révén kibővítette a nemzet tagjainak sorát a korábban nem nemesi jogállásúak körével, és ezzel az or-szágot immár csak részben kötötte ahhoz a nemesi közösségéhez, amelynek tagjai birtokolhatták azt. Az ezeréves történelem azonban továbbra is kiválóan alkalmas volt nemzet és területének azonosítására, és ez magában foglalta azt az elképzelést is, hogy a magyarok küldetése és sorsa a Kárpát-medencéhez kapcsolódik. Mivel pedig a Kárpát-medence a felemelkedő földrajztudo-mány és geopolitika mércéjével mérve is „egyedi” volt, „tökéletes” egység, így a nemzet határai az országhatár formájában természetes adottságnak tűnhettek.¹⁶

Ennek a határvonalnak a szimbolikus erejét és fontosságát, egyúttal azonban ellentmondásait is illusztrálja az állampolgárság jogi formájának kialakulása is. Az 1879. évi L. törvény a korszak jogi gondolkodásának megfelelően nem teremtett egyértelmű összefüggést nemzeti hovatartozás és állampolgári minőség között. Viszont a törvény Tisza Kálmán által jegyzett indoklása

határo-15 Éger György 2011, 28–32.; Häyrynen 2011, 95–96., 103–106.

16 Krasznai Zoltán 2012, 24–65.

zottan megfogalmazta, hogy a kettős állampolgárság elképzelhetetlen,¹⁷ miközben az állampolgár-ság megszerzését fő szabályként letelepedéshez kötötte, ezzel is világossá téve az államterület jelen-tőségét. Csakhogy az is hamar kiderült, hogy korántsem ilyen egyszerű a nemzet–állam–terület hármasság összekapcsolása. Amikor a külföldön élő és hazatérésre nem hajlandó Kossuth Lajos elvesztette volna magyar állampolgárságát, országos mozgalom indult „megmentésére”, hiszen a nemzet hőséről elképzelhetetlennek tűnt, hogy ne legyen állampolgára a hazának is.¹⁸

A nemzet térbeli határai tehát már ekkor sem voltak teljesen egyértelműek, és ez megmutat-kozott a különböző, országhatáron kívül élő csoportok – főként persze migránsok – gondozására indított akciókban, vagy a csángókérdés kezelésében. Mindez szorosan összefonódott a magyar birodalmi gondolattal is, miközben annak korlátozottsága, ráutaltsága egy külső támogatóra, mindenekelőtt Németországra, közvetlen hatással volt a kormányzati fellépésre – a csángók ese-tében az akció visszafogásában. Az említett birodalmi gondolat azonban olykor eljutott a nemzeti területet kiterjesztéséig is, új természetes határokat keresve (például a Balkán-hegység) a birodalmi víziókban megnövekedett súlyú Magyarországnak.¹⁹

A határok azonban befelé is módosultak, pontosabban egyszerre szilárdultak meg és váltak bizonytalanabbá. Az ország nyelvi megosztottságának problémája már a reformkorban is nyil-vánvaló volt a magyar politikai elit számára, kezdetben azonban többségük elképzelhetetlennek tartotta, hogy a nem magyar anyanyelvű lakosok, ha egyszer egyenjogú polgár lesz belőlük, ne magyarosodnának el. Az 1848–49-es polgárháborús események, a nemzetiségi vezetők jelentős részének és követőiknek felsorakozása a dinasztia mögött arra ösztönözte a kiegyezést megkötő elitet, hogy más módon próbálja megnyerni a nem magyar lakosságot. Az egységes, de nyelvileg megosztott, és nyelvhasználatához, kultúrája ápolásához jogokat szerző kisebbségekből és a ma-gyarokból álló politikai nemzet eszméje egyensúlyt keresett a nyelvi és érzelmi magyarosodás és a nemzetiségi öntudat között.²⁰

Ezt az egyensúlyt azonban a magyar nemzetiségi politika végül soha nem találta meg. A na-cionalizmusok erősödése egyformán jellemezte a nemzetiségeket és a magyar politikát, miközben

In document Egry Gábor 10 28.indd 1 Egry Gábor 10 28.indd 1 2015. 10. 28. 16:03:19 2015. 10. 28. 16:03:19 (Pldal 47-105)