Egry Gábor 10 28.indd 1 Egry Gábor 10 28.indd 1 2015. 10. 28. 16:03:19 2015. 10. 28. 16:03:19

(1)

(2)

Egry Gábor 10 28.indd 2

Egry Gábor 10 28.indd 2 2015. 10. 28. 16:03:542015. 10. 28. 16:03:54

Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)

(3)

(4)

Megjelent a

Politikatörténeti Alapítvány és a

Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal – NKFIH, PUB-K 114 549 támogatásával

ISBN 978 963 338 385 8 A borítón:

Szlovákia, Galánta a magyar csapatok bevonulása idején, 1938 Fotó: FORTEPAN / Magyar Bálint adományozó

Kiadja a Napvilág Kiadó, Budapest www.napvilagkiado.eu

Első kiadás: 2015

Minden jog fenntartva.

Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel – elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon – a kiadó engedélye nélkül közölni.

A kiadásért felelős a Napvilág Kiadó ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő: Gellériné Lázár Márta

Fedélterv: Manutius Stúdió Tipográﬁ a és tördelés: Volos Bt.

Nyomás, kötés: Séd Nyomda, Szekszárd Felelős vezető: Katona Szilvia ügyvezető Megjelent 49,7 (A/5) ív terjedelemben

Printed in Hungary

Egry Gábor 10 28.indd 4 2015. 10. 28. 16:03:542015. 10. 28. 16:03:54

(5)

TARTALOM

ELŐZETES MEGFONTOLÁSOK

1. Két történet – és ami mögötte van ... 11

Identitáspolitika és mindennapok ... 15

Összefonódó történetek ... 18

2. Lehet más a politikatörténet, avagy hogyan írható meg a kisebbségek politikatörténete másképpen? ... 23

Mi a kisebbségtörténet? ... 25

Viszonyrendszerek ... 27

Identitás, politika ... 30

Egyéni identitás, mindennapi etnicitás, nemzeti közömbösség ... 33

Politikatörténet másképp: identitáspolitika és mindennapi etnicitás ... 39

I. RÉSZ. IDENTITÁSOK 3. Barátok között? Identitás-diskurzusok, külső vonatkoztatási csoportok, sztereotípiák és viszonyrendszerek ... 47

Nemzetiesítő államok, nemzeti diskurzusok? ... 50

Határon innen és túl ... 53

Kis országok, nagy nemzetek ... 64

Távol és közel ... 76

Regionális nemzetek? ... 89

4. Magyarok egymás között: közösségkép, népszolgálat és az új nemzedék ... 105

Kataklizma és új kezdet? A régi keretek összeomlása 1919-ben ... 109

Új és régi arcok ... 110

Nemzeti egységek ... 113

Irányváltások ... 127

Új nemzedékek... ... 138

(6)

6

...Csehszlovákiában... ... 140

… és Erdélyben ... 146

A nemzeti egység(ek) felé ... 156

Egységpártok ... 167

Vezetőváltások Csehszlovákiában ... 172

Demokráciaértelmezések és az aktivisták ... 180

Utak Magyarországra ... 189

(Holt) lelkek és szellemek ... 196

Új kisebbségi magyar identitás és identitáspolitika felé? ... 204

Totális érzékenységek: fasizmus és nácizmus ... 207

Egy nemzet és két szellem határai ... 210

II. RÉSZ. SZAKPOLITIKÁK ÉS KATEGÓRIÁK 5. Határőrök, határátlépők, úti élmények. Fiatal kisebbségi magyarok találkozásai Magyarországgal a ’30-as években ... 219

Propaganda, kémkedés, „guruló pengők” és nemzetnevelés: a Népies Irodalmi Társaság és a Felvidéki Egyesületek Szövetsége ... 224

Az „Erdélyi ﬁ atalok”: vezetésre törő új nemzedék, népszolgálat és beilleszkedés ... 231

A Külföldiek Kollégiuma: határőrök és átkelők ... 239

Kalandok a határon: találkozások térben és időben ... 251

Egybe érő képek: románok, magyarok – innen és onnan ... 258

Előfeltevések ... 258

A magyar „valóság” ... 261

Románia és a románok ... 264

Erdélyi magyarok ... 266

Határon innen és túl ... 269

6. Prokrusztész ágyai. Etnikai kategorizálás és nemzetiségmeghatározás egyén és állam találkozásakor ... 273

Számadások. Népszámlálások Csehszlovákiában és Romániában ... 278

Vallomások és beismerések: az önazonosítás és kategorizálás konﬂ iktusai ... 285

Üres halmaz, ami tele van? Az irredenta fogalma a román állambiztonság működésében ... 298

Kik az irredenták? ... 301

Mi az irredenta? ... 311

Hogyan lesz az irredenta? ... 318

Üres halmaz, vagy tele? ... 324

Szentségtörő szövetségek? Lojalitás, szolidaritás, nemzeti önazonosság és az állam Nagy-Romániában ... 329

Nagy-Románia szolgái ... 331

Egry Gábor 10 28.indd 6 2015. 10. 28. 16:03:542015. 10. 28. 16:03:54

(7)

Nyelv, lojalitás, önazonosítás ... 336

Önazonosítási stratégiák ... 338

Szentségtörő szövetségek? A nyelvvizsgák utóélete ... 343

Helykeresés az önazonosság labirintusában ... 350

III. RÉSZ. MINDENNAPOK 7. A megértés határán. Mindennapi etnicitás a két világháború között ... 357

Beszélő nemzetek ... 361

Szabadon beszélő egyének... ... 362

...és intézményesítetten beszélők ... 371

Nemzettel szóló hivatalok ... 373

Melyik hivatal a nemzet? ... 380

Érthető-e a nemzet? ... 385

Sértetten és inzultálva ... 388

Etnicitás az őrszobán és a tárgyalóteremben ... 397

Nemzet előadva, nemzet elfogyasztva ... 400

Ünnepi hangulatban ... 401

Magunk között az idegennel ... 409

Politizált etnicitás ... 411

Fellobogózott mindennapok ... 417

Nyelvében él? ... 421

Tessék csak mondani! Nyelv a hivatalokban ... 423

Hogyan ne beszéljünk a hivatalon kívül? ... 428

Ismeretlen utcákon járva ... 436

Nemzet tárgyesetben ... 444

Kulturált szórakozás, művelt szórakozók ... 449

Közösködők ... 458

Te mit választanál? ... 463

Kompok ... 465

8. Trianon után, „Trianon” nélkül? Önazonosítás, közömbösség, trauma. (Zárszó helyett) ... 471

Közömbösség-e a közömbösség? ... 471

Ki „csinálja” a kisebbségpolitikát? ... 473

Kisebbségpolitika – helyben ... 475

Közös tereink a régiók? ... 477

Drámaírók és közönségük ... 479

A trauma és gyógyítói ... 484

Bibliográﬁ a ... 491

(8)

Életrajzi jegyzetek ... 525

Névmutató ... 541

Rövidítésjegyzék ... 553

Köszönetnyilvánítás ... 555

Egry Gábor 10 28.indd 8 2015. 10. 28. 16:03:542015. 10. 28. 16:03:54

(9)

Előzetes megfontolások

(10)

Egry Gábor 10 28.indd 10 2015. 10. 28. 16:03:542015. 10. 28. 16:03:54

(11)

1. KÉT TÖRTÉNET – ÉS AMI MÖGÖTTE VAN

A bécsi Belvedere-kastélyban 1938. november 2-án kihirdetett nagyhatalmi, német–olasz dön- tőbíráskodás, az első bécsi döntés Magyarországnak ítélte a mai szlovák–magyar határtól északra húzódó sávot. A honvédség alakulatai november 5-én indultak el a terület birtokbavételére, és az akció november 10-én már be is fejeződött. A korabeli magyarországi beszámolók, ﬁ lmhíradók és a résztvevők visszaemlékezései egyöntetűen a lakosság lelkesedését, határtalan örömét emelik ki.¹ Magyarnak lenni ismét öröm és büszkeség volt, és a szlovákokat és a cseheket kivéve csak egyféle magyarok voltak a „visszatért területeken”.

Egy évvel a magyar csapatok bevonulása előtt Ungváron rendeztek ünnepséget a Szovjetunió fennállásának 20. évfordulója alkalmából. A városi tanács és a közművelődési egyesületek felhívá- sára a hatóságok képviselői mellett megjelent tömeg meghallgathatta Gáti József magyar nyelvű szónoklatát a csehszlovák–magyar barátságról, Viglicku Anna magyar nyelvű szavalatát és Veszely Lajos gimnáziumi tanár szlovák nyelvű beszédét. A magyar Belügyminisztériumhoz eljuttatott, bizalmi férﬁ tól származó jelentés azt is megjegyezte, hogy a helyszínen közszemlére tették Lenin és Eduard Beneš (ekkor már Csehszlovákia köztársasági elnöke) képeit és a két ország zászlaját.²

A Belvedere-kastély nem egészen két évvel az első bécsi döntés után ismét fontos szerephez jutott. Németország és Olaszország külügyminiszterei ezúttal Magyarország és Románia határvi- tájában hoztak döntőbírósági ítéletet. A második bécsi döntéssel ismét Magyarország bizonyult szerencsésebbnek, 1940. augusztus 30-án visszakapta az 1918 után Romániához került terület északi részét. A bevonulás a dél-szlovákiainál négyszer nagyobb területre valamivel hosszabb ideig tartott, a fogadtatás azonban ugyanolyan volt. Ünnepi viseletben sorfalat álló legények és leányok, a főtérre vezető utcákon éljenző, síró városiak, hatalmas lelkesedéssel hallgatott szónoklatok a fő- téren. Magyarnak lenni ismét öröm és büszkeség volt, és a románokat és a németeket kivéve csak egyféle magyarok voltak a „visszatért területeken”.

Gallus Viktor gyalui földbirtokost 1942-ben az 1940 végén alakult Erdélyi Párt³ jelöltjeként felsőházi taggá választották. Gallus meglehetősen jó viszonyban volt a párt elnökével, Teleki Béla gróﬀ al, legalábbis erről tanúskodik, hogy hozzá intézett leveleit „Kedves Béla!” megszólítással kezdte, és meglehetősen közvetlen stílusban írta. 1944. július 20-án kelt levelében hálás témával, a

1 Simon Attila 2010; Sallai Gergely 2002.

2 Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL) Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Ügyosztály K28 17. cs. 59. t. 330. f. Bizalmi egyén 1937. december 12-i jelentése, BM VII, res. 14.204/1937.

3 Lásd Egry Gábor 2008a, 29–76., illetve Ablonczy Balázs 2011b, 109–122.

(12)

12

közigazgatás visszásságaival foglalkozott.⁴ Általánosságban megállapította, hogy az alsóbb szervek a kormány jó szándékú rendeleteit is úgy hajtják végre, hogy az éppen azoknak, a falusiak számára hátrányos, akiktől a nemzet sorsa függ. Két példát is említ, a parasztoknak kiosztott lábbeliket és az adótartozások behajtását. Az előbbi esetben a cselédek és szolgák bakancsot és csizmát kaptak, az önálló gazdálkodók csak bocskort. A hiba jellegét és az intézkedés hatását Gallus egy zentelki gazda reakciójával illusztrálta: „22 évig nem lettünk oláhok, most akarnak belőlünk azt csinálni – bocskort küldenek.” Az adóhátralékok még 1940-ből származtak, és akkor a román közigazgatás állapította meg azokat. Az adóﬁ zetésre kötelezettek szemében ez már akkor is önkényesnek és diszkriminatívnak számított, mivel az adóösszeg jelentősen eltérhetett a különböző nemzetiségű adóalanyok esetében. Most viszont a felszabadító magyar állam követelte azt, amit korábban az idegenek – jogtalanul.

Nem állítható, hogy ez a két történet bármilyen értelemben egyedi vagy különleges lenne.

A kalotaszegihez hasonló panaszok általánosak voltak nemcsak Erdélyben, hanem az ország egész területén. Különlegesnek sem tarthatjuk őket abban az értelemben, hogy lerántanák a leplet a mai olvasó számára korábban ismeretlen, eltitkolt helyzetről, és új dolgokra vetnének fényt. Évtizedek óta jól ismert a csehszlovák kommunista mozgalomnak a magyarokra gyakorolt vonzereje, ahogy a magyarországi közigazgatás és a dél-szlovákiai és észak-erdélyi magyar lakosság konﬂ iktusai sem maradtak titokban.⁵ Miért érdemes tehát – egy hosszabb írás kiindulópontjaként – felidézni ezeket?

A kulcs a visszacsatolás pillanata és az ezzel szorosan összefüggő „nemzeti egység” képzete.

A revízió a kortárs közbeszéd – és jórészt az utókor – számára sem volt egyéb, mint a mestersége- sen megszüntetett nemzeti egység helyreállítása. Ebben mindenki osztozott, és aki osztozott ben- ne, az egyúttal magyar is volt. Bár ha valaki rákérdezett volna a magyarság tartalmára, a válaszolók közül sokan sokféleképp próbálták volna értelmezni azt, abban azonban a legtöbben egyetértettek volna, hogy a magyarság minden magyar számára ugyanaz. A fenti történetek – illetve kezelésük – éppen arról lebbenti fel a fátylat, hogy az egység burka milyen könnyen eltűnhetett, és milyen egyszerűen felválthatta azt a kimondott vagy csak megértett különbségek világa. Ez a különbség azonban – és innen ered ennek a könyvnek a gondolatmenete is – nem pusztán a megszokott társadalmi különbségeket jelentette; ennél sokkal többet, hiszen valamilyen módon etnikai – a kortársak szóhasználatában nemzeti – tartalmat kapott. Az ungvári tüntetés esetében ez valamivel nyilvánvalóbb, mint Gallus Viktor parasztgazdái kapcsán, hiszen a megﬁ gyelő jelentéstevő is alapvető jelentőségűnek tartja a történtek értelmezésében a magyar és a szlovák etnikai kategóriát, nem véletlenül emeli ki az elhangzott szónoklatok nyelvét is.

Csakhogy a ﬁ gyelmes olvasó ennél jóval többet is észrevehet. Az ungvári gyűlésről készült beszámolót elolvasó tisztviselő a margón megjegyzést fűzött minden egyes névhez. Gátiról, aki ügyvéd volt, azt tartotta fontosnak, hogy kommunista képviselő volt a prágai parlamentben,⁶ Viglicku Annáról azt említette meg, hogy „nem ismerős név, nem tartozik a magyarsághoz”, míg

4 Gallus Viktor levele Teleki Bélához, 1944. július 20. MNL OL P2027 Teleki Béla iratai, 2. tétel, 869/944 sz.

5 Jobbágy István 2005, 361., 381–382.; Tóth, Andrej 2010; Simon Attila 2010, 35–38.; Tilkovszky Loránt 1964; Oláh Sándor 2004.

6 MNL OL K28 17. cs. 59. t. 330. f. Bizalmi egyén 1937. december 12-i jelentése, BM VII, res. 14.204/1937. Gáti az 1924-es első ruszinszkói (Kárpátalja) választásokon került be egy ciklusra a nemzetgyűlésbe. Szakál Imre 2009, 42.

Egry Gábor 10 28.indd 12 2015. 10. 28. 16:03:552015. 10. 28. 16:03:55

(13)

Veszely Lajosról csak annyit, hogy „nem tartozik a magyarsághoz”. Az eredmény nem egyéb, mint egy olyan kategorizálási eljárás, amely az alapvetőnek tartott etnikai jegyek megléte esetén is kétségbe vonta vagy egyenesen lehetetlennek tartotta valakinek a magyarsághoz tartozását. Vilá- gos, hogy mind Gáti, mind Viglicku Anna magyar nyelvűek – sőt anyanyelvűek – voltak. Mivel azonban Gáti kommunista volt, ezért megérdemelt legalább egy kérdőjelet, jelezve politikai meg- győződése és a magyar nemzetiség összeegyeztethetetlenségét – legalábbis Magyarországról nézve.

A szavalatot előadó lány pedig „ismeretlen” volt az ungvári magyar mozgalmakat nyomon követő tisztviselő számára, nyilván ez és a gyűlés szovjetbarát, csehszlovákpárti jellege vezetett oda, hogy anyanyelve ellenére sem tekintették a magyarság részének. Csakhogy ezzel nem csupán a szerep- lők, hanem az esemény és a résztvevők magyarsága is megkérdőjeleződött, hiszen nem magyarok cselekedtek nem magyar módra, tehát aki egyetértett velük, az sem lehetett magyar.

A nemzeti hovatartozás Gallus Viktor parasztgazdái esetében is szerepet kapott. Azonban ez- úttal megfordult a szereposztás, a gazdák vonták kétségbe az állam, vagy legalábbis annak kép- viselői valóban magyar nemzeti jellegét. Az ő szemszögükből nem is ok nélkül, hiszen a magyar közigazgatás éppen úgy viselkedett, mint a román. Esetleg, mint a lábbelik esetében, úgy érze- ték, hogy a tipikus román viseletnek tartott bocskorral éppen azokat kezelte románként – és így társadalmi értelemben alacsonyabb szinten állóként –, akik pedig nemcsak magukat tartották magyarnak, sőt jobb magyarnak, hanem akiket húsz év irredenta propagandája is így jelenített meg. Ráadásul a magyar, a felszabadító állam a román, az elnyomó állam követelését akarta rajtuk behajtani, ezzel ismét csak megkérdőjelezve az elvileg egyértelmű etnikai kategóriákat. A szere- pekből és az ehhez társuló percepcióból fakadó, elvárt, etnikailag jelölt viselkedés tehát mindkét esetben más lett volna, mint ami végül is történt.

A két eset nem csak ebben az értelemben mutat túl önmagán. Már a visszacsatolt dél-szlová- kiai területekre bevonuló közigazgatás és a tevékenységüket ott megkezdő szociális szervezetek is arról számoltak be, hogy az új országrész lakói körében, a csehszlovák idők eredményeként, a ma- gyarországitól gyökeresen eltérő közszellemet találtak. Ez nem csupán az eltérő társadalmi tago- zódásból, hanem a Csehszlovákiában érvényesült polgári jogegyenlőségből, valamint nagyvonalú szociálpolitikából adódott. Az utóbbi sokkal kiterjedtebb és hatékonyabb volt a magyarországinál, és nem engedte a magyarországihoz hasonló mély nyomor kialakulását.⁷ A Magyarországról ér- kezett közigazgatási közegek tevékenysége Erdélyben is állandó panasz tárgya volt, ennek magya- rázatául pedig sokak számára ismét csak a két országrész eltérő közszelleme szolgált,⁸ felvidéki és erdélyi szellem feszült az anyaország szellemének.

Ez az ellentmondás lenne tehát a kiindulópontja és egyúttal a fő problémája is az itt következő könyvnek. Nem az a célom, hogy még részletesebben bemutassam a már eddig is ismert ellentéte- ket Magyarország és a visszacsatolt régiók közt. Mindenekelőtt az etnicitás és önazonosítás (iden- tiﬁ káció) felől próbálom megközelíteni a kisebbségi magyarság két világháború közötti történetét.

Feltevésem szerint a kortársak által eltérő (köz)szellemként megjelenített különbségek az azonos- ság és önazonosítás különbségei, és ebben a formában többet jelentenek gyakorlati konﬂ iktusok- nál, valójában egymástól eltérő magyarságértelmezéseket, az etnicitás különböző gyakorla tait, és ezek társadalmi valóságát mutatják meg a társadalom több szintjén is. Arra vagyok kíváncsi, hogy

7 Hámori Péter 2001, 587.; Tilkovszky Loránt 1964, 99–103.

8 Oláh Sándor 2004.

(14)

14

azok a kizárási, elhatárolási gyakorlatok, amelyek a nemzethez tartozást 1938, majd 1940 után körülveszik, ám amelyek a revíziós propaganda közegében nem vagy alig voltak észrevehetők és megjeleníthetők, a visszacsatolás után azonban valamiképp mégis kifejezésre juthattak, meny- nyiben és miként tekinthető a nemzeti identitás és önazonosítás változásának. Mit jelentett ez a magyar nemzetértelmezés számára, milyen szerepet játszott a változásban az (identitás)politika és a mindennapok gyakorlatai, és végül mit árul el mindez magáról a (magyar) nemzetről?

Egry Gábor 10 28.indd 14 2015. 10. 28. 16:03:552015. 10. 28. 16:03:55

(15)

IDENTITÁSPOLITIKA ÉS MINDENNAPOK

Két csomópontja lesz tehát vizsgálódásaimnak, az, amit az előbb identitáspolitikának neveztem, a másik pedig a mindennapok vagy legalábbis az identitáspolitikán kívüli szereplők világa és persze mindezek viszonya, esetleges kölcsönhatása. Ahhoz azonban, hogy mind a kötet témája, mind az általam feltett kérdések valóban érthetők legyenek, érdemes alaposabban behatárolni, mit is értek identitáspolitikán és etnicitáson. Most nem az elméleti alapozás igényével – erre a következő részben kerül majd sor –, hanem kézzelfoghatóvá téve a felvetett problémát.

Miért beszélek identitáspolitikáról és nem csak politikáról? Elvégre mind a két világháború közti magyar kisebbségek Budapesthez való viszonya, mind az 1938 és 1940 utáni reintegráció is felfogható hagyományos értelemben vett politikatörténetként, vagy tárgyalható kapcsolattörté- netként is. Ez a munka azonban az önazonosság és önazonosítás változásaival foglalkozik, ez pedig az identitáspolitikát, az azonosság meghatározására törekvő politikai cselekvést helyezi előtérbe.

A hagyományos értelemben vett politika- vagy kapcsolattörténet sem mellékes, azonban a magyar–magyar kapcsolatok intézménytörténetét már meglehetősen alaposan feltárták, és igencsak előrehaladott állapotban van az egyes kisebbségek belső politikatörténetének bemutatása is. Talán még ennél is jobban feldolgozott a magyar külpolitika története, a revíziós eszme és elképzelések köre. Vaskos monográﬁ ák születtek a nemzeteszme történetéről, a nemzetkarakterológia és a nacionalizmus összehasonlító vizsgálatáról vagy éppen – számomra ez is legalább olyan fontos, mint az előzők – a völkisch eszme magyarországi hatásáról.⁹ Munkám természetesen épít mindezekre az elemzésekre, és a segítségükkel egy olyan problémát szeretnék körbejárni, ami eddig nem sok ﬁ gyelmet kapott, a nacionalizmus és a nemzetkép változásainak politikáját és gyakorlatát a törté- nelmi Magyarország felbomlása után és annak nyomán. Bár a magyar nacionalizmus eszmetörté- netének gazdag irodalma van, ez azonban éppen ezzel a kérdéssel csak érintőlegesen foglalkozik.¹⁰ Sem a kisebbségbe került magyarsághoz különböző módon kapcsolódó nemzetfelfogásokat, sem a nacionalizmus identitáspolitikai aspektusait nem vizsgálta átfogó módon, a magyar nacionalizmus történetébe ágyazva.

Ehhez persze tisztázni kell, hogy mit értek identitáspolitika alatt. Budapestről nézve az elve- szett területek visszaszerzésének, a revíziónak egyik alapfeltétele volt, hogy a kisebbségbe került magyarságot meg kell őrizni magyarnak, ellenkező esetben nemcsak a szükséges hivatkozási alap szűnik meg, de tulajdonképpen a revízió is értelmét veszti.¹¹ A szomszédos országok vezetői szá-

9 Bárdi Nándor 2004, 2013. Az egyes kisebbségi közösségek belső politikatörténetére vonatkozóan lásd Angyal Béla 2002, Angyal Béla (szerk.) 2003; Fedinec Csilla–Vehes Mikola 2010; György Béla 2012; Horváth Sz. Ferenc 2007;

A. Sajti Enikő 2004. Átfogóan, további irodalommal lásd Bárdi Nándor–Fedinec Csilla–Szarka László (szerk.) 2009.

A revízióra vonatkozóan lásd Zeidler Miklós 2003a. A nemzeteszme kapcsán alapvető jelentőségéről Gyurgyák János 2007; Trencsényi Balázs 2011; Romsics Gergely 2010.

10 Lásd Trencsényi Balázs 2008; Egry Gábor 2008c.

11 Lásd Bárdi Nándor 2013. 259–261., különösen 75. lj.

(16)

16

mára ellenben a magyar kisebbségek állandóan felvetették a lojalitás kérdését, és ez csak tovább nehezítette a sokféle részből összerakott új államok amúgy is nehézkes egységesítését.¹² Éppen ezért a hamar felerősödő nemzetiesítő törekvéseknek¹³ identitáspolitikai tétjük lett: képes-e akár Budapest, akár Bukarest vagy Prága azonosulást kiváltani? A kisebbségi elitek – és olykor velük párhuzamosan más regionális etnikai csoportok elitjei is – viszont éppen ebben a helyzetben keresték annak lehetőségét, hogy saját csoportjukat külön is megjelenítsék – elsősorban diszkur- zív módon. Ez a fajta saját csoportról való beszéd azok részéről, akik egyúttal a csoport legitim képviselőinek tekintették magukat olyan, a modern társadalmakra jellemző öntematizációnak te- kinthető,¹⁴ amely a csoportot, annak létét önmagából és nem másokhoz fűződő viszonyából meg- határozva legitimálja. Ebből persze az is világos, hogy a csoporthoz kapcsolódó, annak azonos- ságára vonatkozó diskurzus nem azonos a csoportidentitással, hiszen az utóbbi csupán tárgya és nem alanya az előbbinek. Ezzel együtt mindazok számára lehetőséget nyújt az azonosulásra, akik valamiképpen kapcsolatba kerülnek vele, akár mint vélt csoporttagok, akár mint a csoportból kizártak vagy éppen oda törekvők. Mivel az önazonosítás lényegében nem más, mint a diszkurzív formában megjelenő csoportos identitás egyéni gyakorlata,¹⁵ így legalább olyan fontos szerepet kap a csoport megjelenítésében, mint az arról szóló beszéd. A diskurzus egyfajta identitásajánlat, az egyéni identiﬁ káció pedig az ehhez való viszonyt juttatja kifejezésre. A cél annak elérése, hogy a csoport tagjai azonosuljanak az identitás-diskurzussal és így a csoporttal is, a kisebbségek esetében pedig egyértelmű az identitáspolitikai cél.

Természetesen felmerül a kérdés, hogy munkámban miért csupán a csoportról szóló beszédet tekintem identitáspolitikának, amikor ez, éppen a nacionalizmus vonatkozásában, sokkal széle- sebb körben is értelmezhető. A nemzeti mozgalmak és a nacionalizmustörténet klasszikusai¹⁶ nem szűnnek hangsúlyozni azt a folyamatot és a mögötte álló, vagy vele összefonódó nemzetépítést, ami oda vezet, hogy a kezdetben szűk körű nemzeti érzés tömegessé válik, és immár széles körű politikai mozgósítás alapjául szolgálhat. Az ehhez felhasznált eszközök – sajtó, színház, iskolák, egyletek, tüntetések, történetírás, nemzeti irodalom stb. –, amelyek az azonosulás közös tudásban gyökerező és gyakorlati formáit terjesztik és erősítik, együtt és külön-külön is besorolhatók az identitáspolitika fogalma alá, nem különben maga a nemzeti elit és annak különböző akciói. Az általam vizsgált esetnek azonban éppen az az egyik leglényegesebb sajátossága, hogy mindezek így, együtt nem voltak adottak a legtöbb szereplő számára. Bár a nemzetépítés nem az államnemzetek privilégiuma, hiszen létezik a kisebbségi nemzetépítés és a nemzetépítő kisebbség is,¹⁷ a két vi- lágháború között a kisebbségi nemzetépítés programját kitűző elitek számára ehhez nem sok esz- köz állt rendelkezésre. A hagyományos intézményrendszer jórészt állami irányítás vagy ellenőrzés alatt állt, és a még meglévő elemek tartalmi szabályozására is csak korlátozott lehetőségek voltak.

Romániában a magánintézmények, köztük egyházi iskolák működését jelentős mértékben, ad-

12 Livezeanu 1995, 49–209.; Haslinger 2004.

13 A fogalomra lásd Brubaker 2006.

14 Bielefeld 2003, 11., lásd még Ahn 2009, 55–56.

15 Brubaker –Cooper 2000, 14–19. A problémát az első, teoretikus fejezetben részletesebben is kifejtem.

16 A teljesség igénye nélkül lásd Niederhauser Emil 1977; Hroch 1985; Weber 1976, Szűcs Jenő: A nemzet historikuma és a történelemszemlélet nemzeti látószöge. Hozzászólás egy vitához. In: Uő 1984, 13–188., valamint „Nemzetiség” és

„nemzeti öntudat” a középkorban. Szempontok egy egységes fogalmi nyelv kialakításához. In: Uő 1984, 192–279.

17 Kántor Zoltán 2003.

Egry Gábor 10 28.indd 16 2015. 10. 28. 16:03:552015. 10. 28. 16:03:55

(17)

minisztratív módon korlátozták, a tanterveket és a tananyagot pedig mindenhol az állam hagyta jóvá. Ez azt jelentette, hogy a tartalmi kérdésekbe is beleszólt, az egyes tárgyak oktatási nyelvétől kezdve a tankönyvek apró részleteiig, és a szabályok és elvárások betartását elvileg a tanfelügyelet révén szigorúan ellenőrizte is. Az állami fellépés identitáspolitikai hatását erősítette, hogy korláto- zott volt a kisebbségi szerveződések kezében megmaradt részelemek – így a magániskola-hálózat – elérése, és ez az idők folyamán sokszor tovább csökkent.¹⁸ Hasonló hatása lehetett a cenzúrának is, ami nem csupán a nyilvános politikai és közéleti közléseket érintette, hanem a könyveket, színdarabokat, moziﬁ lmeket, zenei előadásokat is. Mindezek tükrében logikus, hogy a kisebbségi elitek számára a sok más tevékenységnél a véleménynyilvánítás szempontjából szabadabb politikai szervezkedés, az egyesületi élet és a sajtó maradt az identitáspolitika elsődleges eszköze. Cselekvés pedig leginkább a beszéd lehetett a csoportról és azokról, akiket tagjának láttak, valamint ennek révén az ő mozgósításuk.

Nem volt ez másként Magyarország esetében sem, bár a magyar kormány legalább rendel- kezett jelentős erőforrásokkal, és ezeket akár a kisebbségi identitáspolitika céljára is fordíthatta.

Valóban keresték annak lehetőségét, hogy a kisebbségi nemzetépítéshez hiányzó intézményeket pótolják, és közben a kisebbségi magyar elitek is ezer szálon függtek a magyar kormány jóindu- latától.¹⁹ Éppen ezért a magyar szereplők közül, paradox módon, Budapestnek lehetett a legnagyobb identitáspolitikai mozgástere, bár ez is meglehetősen korlátozott maradt. Az utódállami kormányzatok viszont a nemzetiesítés teljes eszköztárát felvonultathatták, csakhogy mind Cseh- szlovákiában, mind Romániában váratlan kihívásokkal is szembe kellett nézniük. Szlovákiában a szlovák, Erdélyben a román elit egy része saját regionalista, illetve nemzetépítő programot²⁰ fogalmazott meg, és ehhez identitáspolitikai elszántság is társult, továbbá a központ által képvi- selt többségi nemzetfelfogással, és az ezen keresztül megjelenített közösségi identitással szemben saját ajánlattal, koncepcióval léptek fel. Az ő pozíciójuk és lehetőségeik a magyarok és az állami központokéi között helyezkedtek el. Mindezek együtt viszont hatással voltak a magyar kisebbség tagjainak önazonosítására, és így közvetve, valamint a diszkurzív térben közvetlenül is, a kisebb- ségi magyar identitáspolitikára.

18 Romániában az 1930-as évek végére már csak a magyar nemzetiségű elemi iskolai tanulók egyharmada járt magánintézménybe, a többiek állami iskolákat látogattak. A tanulók létszámának és az intézmények számának alakulására lásd Gidó, Attila 2011, 30–44.

19 Bárdi Nándor 1995, 2013, 300–316., 321–403.

20 Livezeanu 1995, 129–188.; Bucur 2008, 110–118.; Kührer-Wielach 2013.

(18)

18

ÖSSZEFONÓDÓ TÖRTÉNETEK

Az előzőkben az identitáspolitikát az öntematizáció kérdéséhez kötöttem, és ennek megfelelően azt hangsúlyoztam, hogy a modern nemzeti társadalmak keretei közt alakuló identitás-diskurzus magára a csoportra vonatkozik, és azt önmagából határozza meg. Az identitáspolitika ezzel együtt sem nélkülözi a relacionális elemeket, és az egyén és csoport helyének meghatározásához rend- szerint a mi-ők viszonyt is felhasználja. Az öntematizációt az ‘én’ csoportok jellegzetességeit tag- laló elemek segítik, míg az ‘ők’ csoportok meghatározása, a külső határok meghúzása, a világhoz fűződő viszonyt jeleníti meg. A külső csoportok jellegzetességeinek leírása egyúttal a saját csoport tulajdonságainak megjelenítéséhez is hozzájárul. A magyar kisebbségek két világháború közötti identitáspolitikájához kapcsolódó aktív szereplők számát ﬁ gyelembe (a magyar kisebbségi elitek, Budapest, az adott államok kormánya vagy központja, a regionális nem magyar elitek) és a lehet- séges kapcsolódásaikat számba véve nyilvánvaló, hogy esetünkben valóságos relacionális hálózat rajzolódik ki. Ennek megfelelően a kisebbségek, nemzetiesítő államok és anyaországok viszony- rendszerét leíró triadikus viszonyrendszert,²¹ bár kiindulópontként használható, elkerülhetetlenül ki kell bővíteni. Egyfelől a modellbe a nem kisebbségi regionális elitek is beillesztendők, hiszen az általuk képviselt identitás-diskurzus a többi szereplőt sem hagyja érintetlenül. Másfelől azt is ﬁ gyelembe kell venni, hogy a különböző szereplők tevékenysége olykor szorosan összefonódik egymással.

Mivel ennek a kötetnek a témája a magyar kisebbségek története, a kirajzolódó háló súlypont- ja Budapest lesz. A budapesti kormány az egyedüli a szereplők közül, amelyik az összes többivel közvetlen viszonyba került, és amelynek identitáspolitikáját az összes szereplőhöz való viszony befolyásolta. Célom azonban nem a magyar(országi) politika átfogó elemzése, hanem a kisebbségi magyar csoportok előtérbe állítása. Ennek megfelelően az egyes állami politikákat is csak olyan mértékig elemzem, amennyiben a kisebbségi magyar csoportokat érintették. Ebből következően nem szándékozom átfogó módon bemutatni egyik állam nemzetiség- vagy kulturális politikáját (cultural politics) sem. Ezzel együtt biztos vagyok abban, hogy számos következtetésem érvényes- sége időben és térben kiterjeszthető.

A téma és vele az elemzésnek alávetett anyag kiterjedése lényeges kérdés a vizsgálatba bevont források szempontjából is. A magyar kisebbségek és Magyarország rájuk irányuló identitáspoliti- kájának legfontosabb jellemzője az intézmények hiánya vagy korlátozottsága volt. Ennek megfe- lelően az identitáspolitika diszkurzív vetülete döntő mértékben a nyilvánosságot jelentette, főként a sajtót és különböző nyilvános beszédaktusokat. Éppen ezért ezt a kérdést vizsgálva elsősorban arra vagyok kíváncsi, hogy a szereplők milyen önképet jelenítettek meg, és miként határoztak meg másokat ezeknek a segítségével. Más a helyzet az etnicitás vizsgálatánál, itt a legkülönfélébb források, dokumentumok jöhetnek szóba, hiszen miközben nem rendelkezünk a mindennapok

21 Brubaker 2006.

Egry Gábor 10 28.indd 18 2015. 10. 28. 16:03:552015. 10. 28. 16:03:55

(19)

szisztematikus leírásával, rögzítésével, szinte bármi bepillantást engedhet azokba és vele a társadal- mi jelenségek egyéni értelmezésébe, nem feledve természetesen a források kontextusát és kritiká- ját. Ugyanakkor a felhasználható források egy nem jelentéktelen része kifejezetten, és szándékos módon magára a nemzeti önazonosságra és annak szakpolitikaként értelmezett formálására is vonatkozik, megmutatva ezzel az identitáspolitika intencionális elemét.

A két világháború közötti eszmetörténet számos olyan szöveget ismer, amelyik a magyarság- ról, nemzeti önazonosságról, nemzeti karakterről vagy éppen mások nemzeti jellegzetességeiről szól. Nem tulajdoníthatok azonban mindegyiknek azonos jelentőséget, ha az identitáspolitikát szeretném bemutatni. Ahhoz, hogy politikáról beszélhessünk, tudatos fellépés, a politikai térben történő cselekvés és a célcsoportot legalább részben elérő közeg és ilyen intézmények szükségesek.

Egy párt helyi szervezetei például képesek lehetnek a tömegek megszólítására, egy csekély olva- sottságú folyóirat sokkal kevésbé, akármennyivel színvonalasabbak az ebben megjelent szövegek a párt leegyszerűsítő propagandájánál. Ám ha a folyóirat egy párthoz kötődött, és bevallottan annak céljait szolgálta, már nyugodtan számba vehetők a hasábjain megjelent írások is. Így aztán csak marginális szerepet kaphat a kolozsvári Korunk, míg a Csehszlovákiában 1937-ben elindult Új Szellem – az Egyesült Magyar Párt „hivatalos” folyóirata – lényeges orgánumnak bizonyul.

Így aztán munkám elsősorban azokkal foglalkozik, akiknek eszközeik és esélyük volt arra, hogy saját felfogásukat a politikában is érvényre juttassák, és identitáspolitikai célból befolyásolják cél- csoportok önmeghatározását, képét a magyarságról és más csoportokról. Ennek nemritkán az a következménye, hogy a kiﬁ nomult, magas színvonalú szövegek helyett leegyszerűsítő, ellentmon- dásoktól sem mentes textusok kerülnek előtérbe. Amíg azonban ez utóbbiak az identitáspolitika instrumentalizálását szolgálták, addig számomra ezek a fontosabbak.

Visszatérve munkám kérdéseihez, remélhetőleg kitetszik, hogy az identitáspolitika és az ön- azonosítás gyakorlatának problémája révén nem általános politikatörténetet szeretnék írni. Első- sorban arra vagyok kíváncsi, hogy miként alakult, miként változott vagy éppen miként maradt változatlan a magyarság, mint egyéni önazonosság, mint csoportképzet és hivatkozási pont 1918 után, és ez a változás miként függött össze más identitáspolitikai törekvésekkel. Azt is vizsgálom, hogy milyen módon befolyásolta a minden oldali identitáspolitika és az önazonosítás gyakorlata a mindennapok viszonyait, illetve ha ezek a mindennapokban mégsem fejtettek ki hatást, az hatás- sal volt-e a probléma politikai dimenziójára? A politika, az állam és a mindennapok, a különböző társadalmi terek és társadalmi szférák viszonyából és kölcsönhatásából kialakult-e valamiféle egyszeri egyensúly vagy egyensúlyi állapotok sora, és milyen tényezők határozták meg ezt? Bár nem elemzem minden magyar kisebbségi csoport esetét, de bízom abban, hogy az itt feltárt tanulságok és a levonható következtetések érvénye kiterjeszthető. Munkám ugyanis mindenekelőtt az identi- táspolitika működését és ennek társadalmi kontextusát, tényezőit, vizsgálja, vagyis a struktúrákat, ezek pedig más esetekben is azonosíthatók

Ennek érdekében nemcsak az identitáspolitikákat vizsgálom összefonódásukban, hanem ösz- szehasonlításra is vállalkozom. A csehszlovákiai – ezen belül szlovákiai – és a romániai magyar kisebbséget vetem össze, remélve, hogy az eltérő körülmények rávilágítanak a különböző tényezők jelentőségére. Bár 1918 után minden szomszédos országban jelentős magyar kisebbség élt, és ez óhatatlanul is felveti az összes magyar kisebbségi csoport vizsgálatát, ebben az esetben az említett két eset összevetése elegendőnek tűnik ahhoz, hogy az identitást és etnicitást illetően érvényes

(20)

20

következtetésekre jussunk. Munkám hangsúlyozottan nem átfogó politikatörténeti mű, sokkal inkább társadalomtörténeti elemzés és értelmezés. Fő kérdése egy társadalmi jelenség és működé- se, továbbá annak viszonya a politikához. A vizsgálat tárgya a struktúrák és funkciójuk, az egyén és szerepe egy társadalmi folyamatban. Ennek elemzéséhez nem szükséges összevetni az összes kisebbségi magyar csoportot egymással. Bár joggal felvethető, hogy a délszláv államnak helye lehetne egy ilyen összehasonlításban is, hiánya mégis indokolható. Amennyiben célom nem egy mindenre kiterjedő vizsgálat, hanem egy társadalmi jelenség fontos jellegzetességeinek feltárása, akkor az összehasonlításba bevont eseteket csak annyira érdemes kibővíteni, amennyire egy-egy újabb eset valóban lényeges többletinformációkkal szolgálhat a jelenséget befolyásoló tényezőkkel kapcsolatban. Ehhez azonban az kell, hogy az adott példa vagy lényegesen eltérjen a többi, az összehasonlításba bevont példától, vagy alapvető hasonlóságok mellett legyen egy olyan lénye- ges megkülönböztető jegye, ami lehetővé teszi egy meghatározott tényező hatásának vizsgálatát.

Amennyiben ez nem biztosítható, akkor az újabb és újabb példák alátámaszthatják ugyan az érvelést további bizonyítékokkal, de nem mondanak újat magáról a jelenségről.

Nem tagadva tehát a délszláv állam fontosságát egyedi esettanulmányként és egy átfogó magyar kisebbségtörténet részeként, arra a következtetésre jutottam, hogy alapvetően az intézmények és struktúrák funkciójára, működési módjára vonatkozó kérdéseim megválaszolásához elegen- dő, ha csak két, egymástól jelentős mértékben eltérő, és források szempontjából is könnyebben hozzáférhető államot vetek össze munkámban, amelyek jellemző tulajdonságai egyébként jórészt lefedik a délszláv állam legfontosabb jegyeit is. Emellett pedig az is joggal feltételezhető, hogy a mindennapokon túl az identitáspolitikára és az önazonosság diskurzusaira vonatkozóan sem tárulna fel lényegesen új mozzanat, a délszláv példa csak megerősítené azt, ami a csehszlovák és román esetből is megtudható.

Az összehasonlítás szempontjából Csehszlovákia és Románia jól kiegészítik és ellenpontozzák egymást. A magyarok csoportját nézve ezekben az utódállamokban, feltűnő a közöttük lévő kü- lönbség 1918 előtt társadalmi helyzetüket, a regionális önazonosságot, a társadalmi intézmény- rendszert, vagy akár a földrajzi viszonyokat tekintve. 1918 után ezek a különbségek csak fokozód- nak, két jól elkülöníthető típust felrajzolva. Amíg a későbbi Szlovákiában 1918 előtt meglehetősen gyorsan akkulturálódó, asszimilálódó népesség élt együtt a magyarokkal, Erdélyben sem a szászok, sem a románok esetében nem mutatkozik markánsan hasonló folyamat. Ezeknek a kisebbségek- nek a körében a nemzeti alapú társadalmi szervezettség erőteljesebb volt a szlováknál, és már az első világháború előtt is jelentős intézményrendszert állíthattak a kisebbségi nemzetépítés szolgá- latába. A kisebbségi és regionális csoportok 1918 után aztán mindkét országban a centralizmussal és annak ideológiájával, identitáspolitikai vetületével kerültek szembe. Ugyanakkor a két ország között ismét csak számottevő a különbség, ami segíthet az identitáspolitika szempontjából fontos politikai, intézményes és társadalmi tényezők feltárásában. Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt a politikai berendezkedésre és a társadalmi szervezettségre érdemes felhívni a ﬁ gyelmet.

Románia nem pusztán agrárország volt a csehszlováknál sokkal autoriterebb politikai és csepp- folyósabb pártrendszerrel,²² hanem elmaradottabb világ, magas írástudatlansággal, a társadalmat alig elérő pártokkal, erős és államilag támogatott nemzeti egyházakkal. Ezzel szemben Csehszlo- vákiában széles körű volt a társadalmi szerveződés, még ha ez erősen kötődött is a pártokhoz, az

22 Maner 1997, 506–511.

Egry Gábor 10 28.indd 20 2015. 10. 28. 16:03:552015. 10. 28. 16:03:55

(21)

állam pedig – önképe szerint – a legkorszerűbb eszmények, a haladás, a demokrácia, a szociális igazságosság és antiklerikalizmus képviselője volt. Bizonyos értelemben – talán megengedhető mértékben leegyszerűsítve a kérdést – Románia a stigmatizált „Balkán”, Csehszlovákia pedig a

„civilizált” Közép-Európa példáját nyújtja, ezek minden tanulságával. A magyar kisebbségek je- lenléte és a megőrzésükre irányuló budapesti identitáspolitikai törekvések, továbbá a mindkét esetben egyértelmű nemzetiesítő állami politika egyértelműen összeköti őket, lehetővé téve az összehasonlításukat is, míg a két ország berendezkedésének és társadalmának különbségei segít- hetnek annak megítélésében, hogy milyen hatással voltak az egyes, később tárgyalandó tényezők a nemzeti identitásra és identiﬁ kációra.

A várható következtetések, némileg leegyszerűsítve, két vonatkozásban értelmezhetők: politikai eszmetörténetként, valamint történeti szociológiaként és társadalomtörténetként. Az esz- metörténet persze nem a hagyományos értelemben eszmetörténet, hanem a politikai gyakorlat- tal összefonódó eszmék és elképzelések története, mindenekelőtt a magyar nacionalizmusé. Ez talán nem meglepő, hiszen a nacionalizmus valójában leginkább politikai törekvésként és azt alátámasztó ideológiaként értelmezhető.²³ Ugyanakkor éppen ezért fontos, hogy elmozduljunk a klasszikus eszmetörténettől a politikát a nacionalizmussal okszerűen is összekötő értelmezés felé, ami a nacionalizmust nemcsak tartalmilag, leíró jelleggel, hanem politikai eszköz voltában is bemutatja. Munkám társadalomtörténeti vonatkozása azonban nem csak azt jelenti, hogy ha az identitáspolitikát politikai eszközként értelmezzük, akkor óhatatlanul beszélünk a társadalomról is. Fontos eleme elemzésemnek az önazonosítás gyakorlata, és ezzel együtt az etnicitás mint társa- dalmi jelenség bemutatása. Megelőlegezve itt az elméleti keretekről szóló fejezetet, érdemes annyit előrebocsátani, hogy az etnicitás a társadalmi különbségek létrehozását és megjelenítését, továbbá az észlelt különbségek esszencialista értelmezését jelenti.²⁴ Az önazonosítás, ami, mint említettem, lényegében az önazonosság egyéni gyakorlatának tekinthető, ennek egyik lehetséges esete, így kapcsolódik az identitáspolitikához is.

A könyv tehát mindezek bemutatására vállalkozik. Először elméleti és módszertani bevezető keretében vázolom fel a legfontosabb fogalmakat és a források értelmezését segítő megfontolása- imat. Itt tekintem át nacionalizmus, nemzettudat, identitás és önazonosítás számomra releváns kérdéseit, és megkísérlem felvázolni az identitás-diskurzusok és az önazonosítás gyakorlatának viszonyát is. A következő fejezet az 1918 után kialakuló és aztán egymás hatására is változó iden- titás-diskurzusokat elemzi kisebbségi magyar, budapesti, többségi és többségi regionális néző- pontból, külön kiemelve viszonyukat egymáshoz. Ennek során a közelség és távolság, a határon- inneniség és határontúliság, egység és megosztottság kettősségeit használom. Kiemelt szerepet kap itt emellett az ún. népszolgálati eszme, illetve az ezt megalapozó közösségkép bemutatása.

A következő nagyobb rész az identitáspolitikát szakpolitikaként mutatja be, ennek megfelelően rálátást nyújt a politikai szereplők egyedi elképzeléseire és cselekedeteire is. Fontos kérdés az ún.

új nemzedék identitásának problémaköre, illetve az ennek befolyásolására szánt lépések, csakúgy, mint a nemzetiségpolitika különböző szintjeinek viszonya egymáshoz, vagy éppen az állam sajátos kategorizációs gyakorlatai. Az első rész tehát a politika legmagasabb szintjét jelenti, ezt követően inkább az ez alatt elhelyezkedő szférát mutatom be. A harmadik nagy kérdéskör a társadalom

23 Özkirimli 2005, 13–33.

24 Feischmidt Margit 2010, 13–17.

(22)

22

alsó szintjére és a mindennapokba vezet. Ennek kapcsán lesz szó a hivatalos etnikai azonosítás és az egyéni etnikai önazonosítás kapcsolódásáról, a mindennapi etnicitás jelenségeiről, valamint a különböző társadalmi terek és az etnicitás viszonyáról.

Mint látható, az első és a harmadik nagy kérdéskör egyúttal lehetőséget nyújt a hálószerű összefonódások felmérésére különböző identitáspolitikák és önazonosítások között, a második esetben inkább kettősségről lesz szó, két szereplő, az állam képviselői és egyén viszonyáról kapunk képet, összességében pedig felrajzolhatóvá válik a magyar önazonosság változása is. Éppen ezért következtetéseim nem csupán a nacionalizmusok körében próbálják elhelyezni a két világháború között jelentkező magyar változatokat, hanem ezen túlmenően nemzeti és regionális önazonos- ság és önazonosítás egymáshoz való viszonyát, a homogenitás és sokszínűség kérdését is felvetik.

Mindezeken túl a „trianoni trauma” ideáját kritikusan vizsgálva következtetéseim mára is érvé- nyesek lehetnek. A mindennapi etnicitás és a két világháború közti identitáspolitika tükrében a

„trianoni trauma” nem elsősorban homogén tapasztalat és az abban gyökerező szociálpszicho- lógiai jelenség, hanem sokszínű, sokszor egyáltalán nem traumatikus tapasztalatokból éppen az identitáspolitika révén kialakított kulturális trauma.

Egry Gábor 10 28.indd 22 2015. 10. 28. 16:03:552015. 10. 28. 16:03:55

(23)

2. LEHET MÁS A POLITIKATÖRTÉNET,

AVAGY HOGYAN ÍRHATÓ MEG A KISEBBSÉGEK POLITIKATÖRTÉNETE MÁSKÉPPEN?

Amikor egy évtizeddel ezelőtt elkezdtem rendszeresen kutatni a magyar kisebbségek történetét, a cél egy politikatörténeti munka megírása volt. Bár a téma népszerűsége már akkor is folyamatosan nőtt – nem utolsósorban a még létező Teleki Intézet és az ott dolgozó Bárdi Nándor körül for- málódó szakmai közösség kutatásai mutatták ezt –, de még lehetett bízni abban, hogy egy átfogó, inkább hagyományos szemléletű politikatörténeti munka nemcsak megírható, hanem újszerűnek is számít majd. Azóta azonban nemcsak az idő telt, hanem a témára vonatkozó munkák sokasága jelent meg. Átfogó munkák,²⁵ dokumentumkiadványok,²⁶ diplomáciatörténeti művek,²⁷ életraj- zok és biográﬁ ai jellegű összeállítások,²⁸ tematikus folyóiratszámok,²⁹ és számos kisebb témát fel- dolgozó tanulmány, elkészült vagy készülő disszertáció és kötet származik a politika, társadalom, eszmetörténet köréből.³⁰ Ezek egy része éppen abba a hagyományos politikatörténeti megközelí- tésbe illeszkedik, amely a kutatás kezdetekor saját munkámat is meghatározta. Végül 2013-ban megjelent Bárdi Nándor doktori értekezése is a két világháború közötti budapesti kormányzatok magyarságpolitikájáról és a kisebbségi magyarok ehhez való viszonyáról,³¹ ami végképp okafo- gyottá tette az eredetileg tervezett átfogó politikatörténeti munka elkészítését.

Igaz, saját terveim és megközelítésem is már viszonylag korán jelentős mértékben megváltoz- tak. Egyre inkább az identitás, az önazonosság problémája kezdett foglalkoztatni. Milyen szerep jut az önazonosságnak a politika sikerében vagy kudarcában? Miként próbálják meg meghatároz- ni közösségeiket az egyes szereplők? Mi a hatása ennek a közösségre? Hogyan használhatják fel

25 Például A. Sajti Enikő 2004; Simon Attila 2010, 2013a; Angyal Béla 2002; Fedinec Csilla–Vehes Mikola 2010; Bárdi Nándor, 2004, 2013; Földes György 2007; Bárdi Nándor–Fedinec Csilla–Szarka László (szerk.) 2009; Ablonczy Balázs 2011b; Brenzovics László 2010; Eiler Ferenc 2011.

26 Például Gidó Attila 2009; Năstasa 2012; Angyal Béla (szerk.) 2003; Fedinec Csilla (szerk.) 2001. Bárdi Nándor összeállításai a Magyar Kisebbség folyóiratban: például Bárdi Nándor (szerk.) 1997, 1998a, 1998b, 2000, 2002.

27 Lásd L. Balogh Béni 2002, 2012a; Case 2009; Sallai Gergely 2002.

28 Ablonczy Balázs 2005a; Ormos Mária 2000; Balázs Sándor 2003; Molnár Imre 2013.

29 Dél-Felvidék 1938–44. Limes, 2007/2; Észak-Erdély 1940–1944. Limes, 2006/2; Magyarságkép a 20. században I–II.

Limes, 2008/2–3; Nemzetiségpolitikák Magyarországon 1918–1944. Limes, 2010/2; Dél-erdélyi magyarság 1940–44.

Limes, 2011/2; Délvidék 1941–44. I–II. Limes, 2009/2–3; Történetírás–kisebbségtörténet. Limes, 2012/4. I. kötet;

Erdélyi magyarság 1920–1944, Limes, 2012/2.

30 A teljesség igénye nélkül: Baumgartner Bernadette 2012; Eiler Ferenc 2007, 2011; Gaucsik István 2006, 2010, 2011;

Simon Attila 2009, 2010, 2012, 2013a; Filep Tamás Gusztáv 2007b, 2010; Hunyadi Attila 2010; Kovács Éva 2004, 2007, 2011a, 2011b; Gidó Attila 2009, 2011; Ahn 2009; Cornelius 1998; Kulcsár Beáta 2012; Rigó Máté 2012;

Ablonczy Balázs 2005, 2008, 2011a, 2011b.

31 Bárdi 2013.

(24)

24

mindezt az elitek saját politikai törekvéseik érdekében? Egyszóval a politikából identitáspolitika lett, és ezzel még nem ért véget a változások sora. Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy az észak-er- délyi magyar elit identitáspolitikájának izgalmas, bizonyos elemeiben már-már új, külön nemzet születése felé mutató, másfelől pedig a nemzeti közösség hagyományos hierarchiáját felülíró tör- ténete³² korántsem egyedi, sőt. Részben 1918 előtt található meg előképe és előfutára, részben pedig nagyon hasonló jelenségekre ﬁ gyelhetünk fel a két világháború közötti Csehszlovákiában, a Harmadik Birodalomhoz csatolt Szudéta-vidéken, az Olaszországhoz került Dél-Tirolban (hogy csak példákat említsek egy sokkal szélesebb körben tetten érhető jelenségről) és Erdélyben, de a román eliten belül is.³³ Óhatatlanul is felmerült a kérdés: mi áll e mögött és miként illeszthető ez össze azzal az általános, a történetírásban ma is népszerű megközelítéssel, ami a kisebbségek történetét két, lényegében homogén nemzet érintkezésének történeteként írja le.

Ám ezzel még nem volt vége a kutatás közben felmerülő kérdéseknek. Részben éppen az egyes nemzeteken belüli különbségek megnyilatkozásaitól elindulva (és itt nagy segítségemre volt a té- makörrel foglalkozó jelenkori szociológia³⁴) kezdtem foglalkozni az etnicitás – vagyis a különbség- tétel társadalmi gyakorlata³⁵ – mindennapi dimenziójával, és ennek nyomán az is izgatni kezdett, hogy vajon felmérhető-e az identitáspolitika hatása az egyénekre, és fordítva, miként jelennek meg az egyének tapasztalatai a közösségi identitás létrehozásának felső, identitáspolitikai szintjén.

Mindez ismét új irányba terelte a munkám.

Az remélhetőleg már ebből is kitetszik, hogy a hagyományos politikatörténeti keret elhagyá- sa – esetleg újraértelmezése – nyomán a tervezett munka bonyolódott és nem egyszerűsödött.

Ugyanakkor – szerencsémre vagy szerencsétlenségemre – már az elsőként áttekintett források is igazolták, hogy az, amit identitáspolitikai megközelítésnek tartok, nem belemagyarázás, hanem a probléma két világháború között is érvényes egyik látásmódja. A szereplők – a magyar kormány szakértői, szakpolitikusai, a kisebbségi elitek – számára az egyik legnagyobb kihívást az jelentette, hogy miként tudnák megerősíteni a kisebbségi magyarok körében az általuk fokozatosan rom- lónak, gyengülőnek látott magyar identitást. A mennyiség mellett legalább olyan fontos volt a minőség, egy Magyarországgal kompatibilis önazonosság fenntartása és ápolása. Ám amíg ez a fel- fedezés megerősített abban, hogy kiindulópontom legitim, nem sokat mondott arról, hogyan lehetne az egyre burjánzó kérdések nyomán hatalmasra nőtt anyagot elrendezni és érthetővé tenni.

Az elkövetkezőkben ennek tisztázására teszek kísérletet, vagy legalábbis egy első lépést. Éppen a kérdések szerteágazó jellege és az elemzési egységek, társadalmi szintek keveredése miatt nem egyszerű kiválasztani célravezető elméleti és módszertani megközelítéseket, és ezeket összeilleszte- ni olyan módon, hogy egységes keretet biztosítsanak. Éppen ezért a következőkben nem mindig beszélhetek bizonyosságról, olykor csak dilemmákról és kérdésekről lehet szó arra vonatkozóan, hogy lehet-e, érdemes-e minden lehetséges megközelítésből meríteni.

32 Egry Gábor 2008a.

33 Bárdi Nándor 2003a; Egry Gábor 2007, 2010b, 2013a, 2013c; Heimann 2009; Ward 2013; Cornwall 2012; Murdoch 2010; Livezeanu 1995; Bocholier 2004, 2005; K. Lengyel Zsolt 2007; Fati 2007.

34 Fox 2005; Brubaker et al. 2011.

35 Feischmidt Margit 2010.

Egry Gábor 10 28.indd 24 2015. 10. 28. 16:03:552015. 10. 28. 16:03:55

(25)

MI A KISEBBSÉGTÖRTÉNET?

Válasszuk kiindulópontnak magának a kisebbségtörténet fogalmának a problémáját. Nem mintha egyszerű lenne megválaszolni a kérdést: vajon mi is a kisebbségtörténet, vagy, konkrétabban, mi a magyar kisebbségek története?³⁶ Noha a kisebbség fogalma objektívnek látszik (ám mégsem az), korántsem ilyen egyértelmű, hogy van-e a nemzeti kisebbségként azonosított csoportnak saját története kisebbségi minőségében, illetve mi is ez a történet pontosan. Ha a magyar kisebbsé- gekről van szó, óhatatlanul is felmerül, ez vajon Magyarország történetének része, vagy netán az egyes utódállamok történetének keretébe illesztendő? Ráadásul mindkét lehetőség értékválasztás jellegű is lesz. Az önálló kisebbségtörténet szembeállítható a nemzet egységének történelmében is megmutatkozó eszméjével – ami egyúttal sok két világháború közti szereplő felfogása is volt. Ha viszont Magyarország, vagy, tágabban, a nemzeti történelem részének tekintjük a kisebbségtör- ténetet, akkor nemcsak a kutatás tárgyának szereplői által hangoztatott nézetekhez kerülhetünk túlzottan közel, hanem igazodunk egy, a magyar kisebbségek történetének újrafelfedezése során elfogadott előfeltevéshez is. Hiszen a kisebbségekről ismét beszélni, történetüket megírni a rend- szerváltás táján nem kis részben azért volt fontos, mert a magyarság egységét lehetett ezzel is ki- fejezésre juttatni, illetve, miként az Erdély története tette, korábban tabusított témákat feszegetni.

Ha nem vetjük el eleve egyik megközelítést sem, akkor felmerül az a kérdés, hogy miként kötődnek egymáshoz ezek a lehetséges történeti perspektívák? A magyar kisebbségek 20. századi történetéről szóló kézikönyv előszava ugyan említi, hogy a téma összefügg nemzetközi változások- kal, a Magyarországgal szomszédos országok bel- és külpolitikájával, a kisebbségek szerepével és pozícióival,³⁷ ez azonban önmagában még nem teszi szükségszerűvé a kisebbségek önálló történe- tének megírását. Ahogy az sem következik belőle, hogy ez a történet magában foglalja például a társadalmi változásokat, esetleg egy tágabb értelemben vett társadalomtörténetet is.

Fontos látni azt is, hogy a kisebbségtörténet, illetve a magyar kisebbségek történetének leg- gyakoribb – bár az egyes témák léptéke miatt sokszor csak implicit – kerete egy kétpólusú, két nemzet találkozásán alapuló megközelítés. Ez – a kisebbséggel szemben álló többségi nemzethez való viszony előtérbe állításával és azon keresztül – még akkor is egységesként jeleníti meg a nemzetet, ha egyébként maga a kutatás valóban csak a kisebbségre korlátozódik, és annak köztes helyzetéből indul ki.³⁸

Ezen sokszor az sem segít, ha a kisebbség létrejöttének időbeliségét is ﬁ gyelembe vesszük.

A nemzeti történetírások többnyire sikerrel jelenítik meg a nemzetté válás során kialakuló nemzeti kisebbségeket egy egységes nemzet részeként (erre jó példa az erdélyi románok esete a 18–19.

36 Egry Gábor 2009c.

37 Bárdi Nándor–Fedinec Csilla–Szarka László (szerk.) 2009, 9–12.

38 Ez a probléma egyébként része annak a tágabb kérdéskörnek, hogy miként lehet úgy csoportokról írni, hogy közben a kutatás tárgyát ne reiﬁ káljuk és esszencializáljuk. Az etnicitás és identitás kapcsán erre lásd Brubaker–Cooper 2000;

Brubaker 2001; Stachel 2007a.

(26)

26

században³⁹), ismét csak létrehozva a kétosztatú mezőt, amelyben a kisebbség szerepe leginkább az, hogy megjelenítse a másik nemzetet. Hasonló helyzethez vezethet az is, amikor egy csoportból csak azt követően lesz kisebbség, hogy nemzetté vált. A magyar kisebbségek esetében bevett eljárás ezeket ún. kényszerkisebbségként meghatározni. Annak hangsúlyozása, hogy a magyar kisebbsé- geket közösségként a békeszerződések hozták létre, és csak ennek hatására kezdődik önszerveződé- sük, minden igazolható eleme ellenére sem veszi ﬁ gyelembe a korábbi, regionális törekvéseket és hagyományokat, és arról sem vesz tudomást, hogy ennek a regionalizmusnak lehetett a politikán túli, társadalmi, kulturális, értékrendbeli alapja is. A magyarság eszerint 1918 végén homogén egységként fogható fel, amit csak az ország felbomlása indít el a szétfejlődés útján. Ez azonban nemcsak a lehetséges előtörténetet rekeszti ki a probléma vizsgálatából, hanem olyan lehetséges összehasonlítási szempontokat is, például a regionális szerveződést és öntudatot, amely akár az egyes kisebbségi magyar elitek 1938 és 1944 közötti sikerességét is magyarázhatja. Nem is szólva arról, hogy amennyiben rákérdezünk, mi is egyesíti ezeket a nemzeteket, akkor politikai, gazda- sági, jogi, kulturális, oktatási, állami intézmények híján – hiszen a nemzeti kisebbség nem saját nemzetállamában él – leginkább az egység igényére hivatkozhatunk. Ezt az igényt pedig azok az elitek képviselik, akik Miroslav Hroch többlépcsős (ABC-) modelljében⁴⁰ előbb kidolgozzák, később elterjesztik a nemzet eszméjét, hogy azt a tömegek mozgósítására is alkalmassá téve, végül valóban megteremtsék a nemzeti közösséget. Ám amíg a Hroch számára modellként szolgáló birodalmi jellegű, soknemzetiségű államkereteken belül létrejött nemzeteket az állami keretek mégiscsak egybefogták (a csehek 1918 előtt a cseh tartományokban éltek), ez nem mindig mond- ható el a több államban élő nemzeti kisebbségekről. Intézményrendszer híján elsősorban személyi, egyházi, kulturális kapcsolati hálók révén szerveződnek, és ezek révén próbálják meg meghúzni a nemzet közös határait is.⁴¹ De vajon az elitek érintkezése mennyire tud működőképes társadalmi egységet teremteni?

Egy másik lehetőség a lokális viszonyok bemutatása. A helyi nemzetiségi közösségek története megfelelő módon értelmezve helyettesítheti a nemzet egységes történetét, elfedheti az egység hiá- nyát, ehhez azonban azt kell feltételeznünk, hogy a helyi események mozgatórugója csakis maga a nemzet, a helyi viszonyok, folyamatok csak a nagyobb nemzeti történet helyi leképeződései. Ez azonban, mint látni foguk, meglehetősen merész feltevés, nélküle viszont azzal kell szembesülni, hogyan hozható létre speciﬁ kus, helyi történetekből egységes nemzeti elbeszélés anélkül, hogy a válogatás a számtalan esetből végleg eltüntetné azok egyediségét.

Ez arra is jó példa, hogy a kisebbségtörténettel foglalkozó történetíró is szerepet kap az általa vizsgált közösség elhatárolásában, sőt megteremtésében is. Ezt illusztrálhatja – a kisebbségi tár sada- lomtörténet kérdéséhez visszatérve – az a probléma, hogy vajon minek tekintsük a többségi vidé- kekre, például a 19–20. században a Székelyföldről Bukarestbe vándorló kisebbségi munkásokat: a munkaerő-vándorlás mindennapos jelensége részeinek, a nemzeti közösségből kiszakadó veszélyez- tetett nemzettagoknak, vagy éppen egy elnemzetietlenítő állampolitika tárgyainak? A válaszok más- más csoportokat alkotnak, és másként határozzák meg a kisebbségtörténet tárgykörét is. Az első egységes munkaerőpiacot feltételezve nem tartja értelmezhetőnek a nemzeti különbségeket, vagy

39 Boia 1998.

40 Hroch 2000; Paltineanu2010.

41 Romsics Ignác 1998, 8–30.

Egry Gábor 10 28.indd 26 2015. 10. 28. 16:03:552015. 10. 28. 16:03:55

(27)

legfeljebb másodlagos jelentőségűnek látja azokat, ebben az összefüggésben a kisebbségi csoport nem értelmezhető, talán nem is létezik. A második és a harmadik azonban a kisebbségtörténet már említett kettősségén alapul, csak más-más nézőpontból. A veszélyeztetett nemzettagra hivatkozva a nemzeti közösség összetartása kerül előtérbe, az elnemzetietlenítés a többségi politikát emeli ki.

Mindkét esetben világos azonban, hogy nem a gazdasági vagy társadalmi folyamatok, hanem a ki- sebbség–többség viszony az értelmezés kulcsa. Mivel azonban mindhárom értelmezés legitim lehet, a történetíró választása egyúttal a kisebbségi közösség meghatározása is.

Viszonyrendszerek

Hogyan lehet kikeveredni a kisebbségtörténet fogalmának meghatározásával járó problémák út- vesztőjéből? Egyfelől a szereplők maguk is arra törekedtek, hogy meghatározzák a kisebbség fo- galmát általában, és konkrétan is meghúzzák a magyar kisebbségek határait. Éppen ez a deﬁ níciós törekvés és kényszer lehet a kutatás tárgya, ezzel legalább részben mentesítve a történészt attól, hogy előre létre kelljen hoznia a vizsgálata tárgyát alkotó csoportot.⁴² Másfelől, még ha nincs is egyértelmű deﬁ níciónk, tudjuk, hogy a kisebbség alapvetően egy viszony, a kisebbség és a többség kettőssége révén válik láthatóvá. Megkísérelhetjük tehát, hogy a csoportot a határait kijelölő, láthatóvá tevő viszonyok felől ragadjuk meg. Ha sikerül nemcsak egy meghatározott, hanem az egész viszonyrendszert felfejteni, akár arra is lehet esélyünk, hogy a csoportot, illetve közösséget az egyszerű kettősségből kiragadva, a maga sokrétű határaival jelenítsük meg. Mindeközben az sem közömbös, hogy ez a megközelítés kiküszöbölheti a csoportok határainak bizonytalanságából adódó problémákat is, hiszen ha ezek nem minden körülmények között szilárdak és mozdíthatat- lanok,⁴³ akkor a különböző viszonyok kapcsán eltérő módon meghúzott váltakozó határok megje- lenítése éppen bizonytalanságukat, meghatározott helyzetekhez kötöttségüket teszi érzékelhetővé.

Elöljáróban még két problémára érdemes kitérni. Először is a csoport nem feltétlenül adott, hanem meghatározás kérdése, és ez igaz az egyes relációkra vagy akár a teljes viszonyrendszerre is.

Tehát ha korábban kételkedtem a csoport meghatározhatóságát illetően, akkor ennek itt is helye lehet. Ám amíg a csoport egyszeri, de minden viszonyra kiterjedő deﬁ niálása meglehetősen sok szempontú és sokirányú elhatárolást kívánna, az egyes viszonyok esetében csupán egy bináris kü- lönbségtételt kell feltárni, ezek együtt már elég összetettek ahhoz, hogy jól körülírják a csoportot is. Másodszor, a relációk esetében is igaz, hogy azok meghatározására, az elhatárolásra magára különböző aktorok és intézmények kapnak lehetőséget. Ez pedig azt jelenti, hogy mindenekelőtt ezek látószögét kell megismerni, belülről kifelé tekintve a csoport határaira, és nem szabad kí- vülről, a történész utólagos konstrukciójával felülírni azt. Ez viszont lényegesen különbözik a klasszikus nemzeti elbeszélés által kijelölt nézőponttól, amely hajlamos a nemzet határát adottnak és ismertnek tekinteni – hiszen nélküle már a nemzeti történeti elbeszélés tárgya is bizonytalan volna –, és ennek keretei között értelmezni a csoportokat.

Mint láttuk, a hagyományos kisebbség–többség szembeállítás is kétpólusú, azaz nemzeteket állít szembe. Bár korábban ezt bíráltam, mivel könnyen leegyszerűsít egy összetett világot, és érzéketlen a lépték iránt, ettől még nem haszontalan, sőt bizonyos értelemben megkerülhetetlen.

42 Ez a megközelítés egyébként rokon Brubaker (2001) elméletével.

43 Uo.