Husserl és Frege viszonya a tartalom és terjedelem

Álláspontom szerint a filozófiatörténeti módszertan három mérvadó álláspontja különböztethető meg konkrét, A–B gondol-kodói viszonyok megítélésében: egyrészt a fennálló elemzések relativizálása az egyik illetve a másik oldal hibáinak és eredményei-nek egymással való ütköztetése által (a), amelyben a történeti esz-mefuttatás tulajdonképpen értékeléssel végződik; másrészt (b) a kanonizációs stratégiák feltárása az adott viszony tételezésében, vagyis a nagyrészt külső, intézményes, társadalmi és metafilozófiai szempontok figyelembevétele egy gondolkodói együttműködés vagy elválasztás megtételében, és ezen elválasztás kialakulásában, amelyben a tartalmi elemek külső, filozófián kívüli körülményekkel való természetes összefonódottságát állítják (ebben az esetben az értékelés szempontja mellékes); harmadrészt pedig (c) olyan dön-tően vagy kizárólagosan tartalmi elemzés végrehajtása, amely egy rendkívül leszűkített, de az érvelésben megmutatkozó mikro-probléma rekonstruálása által (több ilyen mikromikro-probléma össze-gyűjtésének lehetőségét implikálva) egyszer az értékelés előtt, majd pedig a tartalmi és kontextuális elemek összefüggésének vizsgálata számára nyújt használható nyersanyagot. Ezek az elemzésmódok egymással tehát összefüggenek, keveredhetnek. A maga kvázi-transzcendentális nézőpontja miatt viszont a harmadik elemzés-módot (c) tartom filozófiai szempontból a legrelevánsabbnak (ezáltal pedig módszertanilag érték- és külső/intézményes kontex-tustól semlegesnek).

Az alábbiakban Husserl és Frege viszonya recepciótörténe-tének egy epizódját (vagy: mikrokontextusát) mutatom be. Elem-zésem célja nem az, hogy Husserl és Frege kapcsolatának későbbi megítéléseit egymás ellen kijátszva relativizáljam az egyik vagy a másik gondolkodó javára, illetve hátrányára, hanem az, hogy a

168 Az alábbi (4.) fejezet a Zuh 2012. bővített és nagyobb szövegbázison ala-puló változata.

konkrét szövegek tárgyi összefüggéseit bemutatva a kanonizációs stratégiákon túl ezek lehetőségfeltételére kérdezzek rá.

Több írás született már arról, hogy az 1894-es esztendő Edmund Husserl életében sorsdöntő lépés élőkészítője volt, még ha egyszerre a nagy személyes kudarcok korának is számított.¹⁶⁹ Ebben az évben adta közre ugyanis Pszichológiai tanulmányok az elementáris logikához (Psychologische Studien, a továbbiakban PS) című kétrészes írását, amelyeket már korábban, vagyis 1893-tól kezdő-dően írt, de melyek mégis megelőlegeztek valamit a Logikai vizsgá-lódások (LV) későbbi témáiból és egyben az említett korai főműve

„vázlatául” szolgáltak.¹⁷⁰ Husserl 1894-ben írta kemény hangú recenzióját illetve kritikus tanulmányát¹⁷¹ Kazimierz Twardowski tartalom és tárgy viszonyát taglaló könyvéről, amelyek (legalábbis bizonyos témák tekintetében) igen jól dokumentálják, hogy Hus-serl hogyan fordult el korai gondolatmeneteitől és lépett rá az LV megjelenésével korántsem lezáruló útra. Husserl már ekkor tervez-te a PS folytatását, ezeket a publikációs terveit azonban egyéb körülmények miatt kénytelen volt későbbre halasztani¹⁷² – mint kiderült, ezt a konkrét elképzelését nem is sikerült valóra váltania.

Ez az időszak nagyon lényeges az úgynevezett „térkönyv”

(Raumbuch)¹⁷³ projektumának kidolgozása szempontjából is, amely a geometria példáján keresztül mutatja be, hogy miként kell éles különbséget tennünk a mindennapi-szemléleti és tudományos képzeteink között, illetve hogy mi ennek az elkülönítésnek a mód-szertani értelme és melyek a filozófiai következményei. A tulaj-donképpeni és nem tulajtulaj-donképpeni képzetek elválasztására tett

169 Vö. Schuhmann 1990/91. 120–122.

170 Lásd Hua XXIV, 443.: „Ezt az értekezést […] újból elolvastam. Ez a Lo-gikai vizsgálódások különösen a harmadik és az ötödik első vázlatának számít.”

171 Ez a művet a Husserl-Archívum két külön mappában őrzi. Karl Schuhmann 1991-es szövegkiadása (vö. IG), a megfelelő Husserliana-kiadást (Hua XXII, 303–348.) több helyen javította és egészítette ki.

172 A logikai aktusok deskriptív pszichológiai megvilágításának feladata állta az említett tervek útját. Más magyarázattal szolgál Dorin Cairns: „Cikkek sorát tervezte publikálni a Philosophische Monatsheftében, de mégis csak az elsőig jutott, majd elhatározta, hogy megnézi, mit valósított meg James.” (Cairns 1976. 36.) (Vö. még Hua XXIV, 447.)

173 Lásd ehhez az ide tartozó nagyon változatos szövegeket a Hua XXI-ben (262–310.). 1893–94-ben Husserl egy, a témában sok lényeges információval szolgáló naplót vezetett.

többszöri kísérlet után mindez persze nem volt egy váratlan fejle-ménye Husserl matematika-filozófiájának: a tudományos fenomé-nek leírásának mindig számolnia kell a szemléletek és a reprezen-tációk egymásra gyakorolt kölcsönös befolyásával. Ezt akár Hus-serl későbbi genetikus fenomenológiája egyfajta óvatos kezdetének is nevezhetjük.

Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy Husserl kinevezése rendkí-vüli professzorrá¹⁷⁴ a porosz oktatási minisztérium ellenállása mi-att hiúsult meg, és így két kisgyerek apjaként kénytelen volt ma-gándocensi ösztöndíja meghosszabbítását kérvényezni a hallei jogi fakultásnál.¹⁷⁵ A további dokumentumok pedig azt bizonyítják, hogy Husserl 1894-ben a szűkebb értelemben vett szakmája ber-kein belül a legélesebb kritikával szembesült. A kritika szerzője egy jénai matematikus-filozófus, a Husserlnél mintegy generációval (11 évvel) idősebb Gottlob Frege személyében egy olyan tudós volt,

174 A rendkívüli professzori státusz (Extraordinariat, außerordentliche Professur) any-nyiban különbözik a rendes egyetemi tanárságtól, hogy az adott szak által birtokolt professzori helyeken kívül létesül, nem jár állandó tartalmi és tematikus kötelezett-ségekkel és az extraordinarius nyugdíjba vonulása vagy halála után az is megeshet, hogy nem hirdetik meg újra. Ezen túl a rendkívüli professzor nem minősül munka-adónak és így adminisztratív szerepe és befolyása is kisebb az egyetemi szenátuson belül. A két tudományos rang különbsége tehát nem egyszerű presztízskülönbség, ugyanakkor mindkettő viselői mentesülnek a magándocensi státusz diákszám-függősége alól. Husserl 1887 és 1901 között többször próbálkozott legalább egy rendkívüli professzori hely megpályázásával. Kísérleteit mindannyiszor kudarc követte. Szimbolikus lépés volt, hogy éppen 1894-ben a halle-wittenbergi egyetem tudományos teljesítménye elismeréséért névleges professzori státusz viselésére jogosította fel, mely nomine tenus rangot a berlini Kulturális- Oktatási- és Egészség-ügyi Minisztérium hivatalosan is elismerte (BW VIII, 99, illetve Chronik, 42.) 1901-ben pedig a minisztérium támogatása ellenére a göttingeni egyetem filozófia kará-nak ellenállásával volt kénytelen találkozni. Lásd ehhez még: Husserl levele a családi barát Gustav Albrechtnek 1901. augusztus 22-én. (BW IX, 21–23.) Husserl csak 1901 őszi félévére nyerte el, hogy jogerős rendkívüli professzori címet kapjon, végül mégis Göttingenben. (Lásd leköszönő levelét a hallei filozófiai fakultásban 1901.

szeptember 18-án – BW VIII, 223.)

175 Husserl a hallei periódusban a hallei jogi egyetem és a Marperger család ala-pítványának magándocensi ösztöndíjaiból élt, az órákért őt megillető keresete ugyanis egy személyre nézve is meglehetősen szerény összeget képviselt. Ugyanak-kor az 1898. június 6-án tartott Marperger-emlékbeszéd, vagy díszelőadás (egy az ösztöndíjjal járó kötelezettség) a Prolegomena keletkezéstörténetének egyik legjelenté-kenyebb dokumentuma. (Vö. Gerlach–Sepp 1994. 30, illetve Schuhmann 2002, különösképpen 298–299. Lásd még ehhez a 133. jegyzetet.)

akit addig Husserlhez látszólag jó kollegiális viszony fűzött. Úgy tűnt, hogy kapcsolatukat mindaddig a kölcsönös elismerés és nagy-rabecsülés uralta. Csakhogy az említett kritika után Husserl 12 évig halogatta az újabb kapcsolatfelvételt és így viszonyukat ebben az időszakban teljes joggal lehet „fagyosnak” tekintetni. Csak 1906-ban került sor egy újabb levélváltásra és a Husserl publikációit tartalmazó küldeményének postázására.¹⁷⁶ Közvetlenül merül fel a kérdés: miért zárkózott el Husserl ily szélsőségesen, hogy újra tudomást vegyen Fregéről?

Igen elterjedt nézet, hogy a hallei időszak (vagyis az 1887/88 téli szemesztere és 1901 nyári szemesztere között itt eltöltött 14 év) a korai, „prefenomenológiai” Husserl egyfajta pszichohistóriai orientáltságú jellemzéséhez a legmegfelelőbb forrá-sokkal szolgálhat.¹⁷⁷ Sok dokumentum bizonyítja, hogy ezek az évek Husserl lélektanilag legsötétebb korszakának számítottak és korai művei az önmagával való viaskodás produktumai is voltak.

Ezekben az években, melyek nem voltak mentesek a „depressziós rohamoktól”, Husserl a Logikai vizsgálódások megírásának folyama-tát egyfajta önterapeutikus eljárásként is használta.¹⁷⁸ Az, hogy Husserl személyes válságához Frege kritikája is jelentősen hozzájá-rul az említett gondolatmenet alapján – de csakis ez alapján –, igencsak valószínűnek hat. Csakhogy az idevágó érvelések nagy többsége mégis inkább filozófiai-teoretikus jellegű: olyan kérdések körül forognak, hogy Husserl első, szélesebb nyilvánosságot látott

176 Széles körben ismeretes, hogy kettejük levélváltásából csak négy levél ma-radt fent. A többi levélhez Heinrich Scholz tartalomismertetőjére kell hagyatkoz-nunk. Az 1906-os levelekhez lásd BW VI, 107–112/FBW, 101–107. A Frege-hagyaték nagyrésze a vesztfáliai Münster város második világháborús bombázása során pusztult el.

177 Ennek talán legszemléletesebb példája Husserl egyik 1930-as levele Dorion Cairns-nek. (BW IV, 21–24.) Malvine Husserl férjéről adott életrajzvázla-ta szintén ebbe az irányba muéletrajzvázla-tat. (Vö. Skizze, 113–115.) Az itt említett dokumen-tumokról ad jelentést még a Husserl-Chronik is. Vö. Chronik, 22. Husserl nehéz lelkiállapotáról tudósít Hans Martin Gerlach is. (Gerlach-Sepp 1994. 16–17.) Husserlnek a térképzet sokféleségéről is értekező naplójában ugyanakkor több bejegyzés található arról, hogy a türelem, a kitartás, valamint a tehetség és akarat-erő összefüggése milyen szerepet tölt be a tudományos kutatásban. Vö. Ms. X I 1/1–3. (lásd különösképpen az 1893. október 18-án kelteket).

178 Vö. BW IV, 22: „[…] a Logikai vizsgálódások támaszt és reményt adtak ne-kem. Önmagamat gyógyítottam velük.”

könyvében Az aritmetika filozófiájában vallott pszichológiai mód-szerét Frege hatására adta-e volna fel, avagy sem, illetve hogy Hus-serl megújuló érdeklődése Hermann Lotze és Bernhard Bolzano munkáinak irányába (mint egyfajta „logikai fordulat”) Frege recen-ziójának befolyását tükrözi-e? Vagy lehetséges-e az, hogy a két filozófus különböző források alapján jutott volna hasonló ered-ményekre?

Jeles filozófusok és filozófiatörténészek többszöri erőfeszí-tései dacára az említett kérdések tárgyalása továbbra sem vezetett a probléma megnyugtató tisztázásához. A Husserl–Frege viszony egy apró történeti epizódból kulcsfontosságú filozófiai problémá-vá problémá-vált. Tulajdonképpen konszenzus uralkodik abban a vonatko-zásban, hogy a korabeli filozófia, logika, matematika és tudomány-elmélet több gondolatát szintetikus igénnyel feldolgozó Husserl-nek bizonyos fregei nézetekkel is szembesülnie, illetve ezekre va-lamilyen módon reagálnia is kellett. A Frege-hatás mértéke azon-ban éppannyira tisztázatlan, mint Husserlnek saját pszichológiai módszerére gyakorolt önkorrekciós kísérleteinek hatóköre, mely kritikák nagyrészére kronológiailag a Frege-recenzió után került sor. Önkorrekciót azonban Husserl akadémiai pályafutásának kezdetén is többször hajtott végre. A Frege- illetve Husserl-pártiak távolságtartása manapság azért is rendkívül meglepő, mert az utóbbi évtizedekben számos monografikus és enciklopedikus kísérlet tette le egyértelmű voksát az erős Frege-hatás tézisének gyengítése mellett. A korábbi, hangvételükben is kemény kom-mentárok¹⁷⁹ jelentékeny finomításon¹⁸⁰ estek át.

Wolfgang Künne könyvében, az egyik legújabb (2010) nagy

179 A matematika történetében az erős Frege-hatás elvét képviselte Evert W.

Beth. (Vö. Beth 1965. 353.) A következőket jegyzi meg: „Husserlnek sohasem sikerült teljesen elsajátítania Frege logikai elméleteit, mindenesetre erős és tartós hatást gyakorolt olyan kiváló lengyel logikusokra, mint Łukasiewicz és Leśniewski.” Ez a mondat persze megengedi azt az interpretációt, hogy Husserl szándékai a logika tekintetében talán mások voltak, mint Frege hasonló tematiká-jú törekvései. Lásd még ehhez Føllesdal 1958. különösen 17.; Dummett 1999. 43.

skk. és még Smith 2007. 18. Føllesdal tézisének egy történetileg reflektáltabb változatához lásd Smith–McIntyre 1982. 81–82.

180 Vö. Mohanty 1974.; Bernet-Kern-Marbach 1996. 19–22., ill. 25.; Mohanty 1982.; Drummond 1985.; Vongehr 1995. 10–15.; Rollinger 1999. 44., lj; Ortiz Hill–Rosado Haddock 2000.; Benoist 2003. 17.; Rosado Haddock 2006.; Rosado Haddock 2008.

Frege-monográfiában azonban ismét visszatér Husserl Fregétől való függőségének erős tézise. Az érvelés menete ellenben nem mindig követi az eddig ismertekét. Mint látni fogjuk, hivatkozási tartománya sem szorítkozik csak a Frege–Husserl-viszony értel-mezésének klasszikus szöveghelyeire.¹⁸¹

„Évekkel később Husserl saját pszichologizmus-kritikájában, melyet mintegy ezer oldalas Logikai vizsgálódása-inak első kötetében, a Prolegomena egy tiszta logikához címűben közölt, csak egyetlen utalást tett Gottlob Frege ösztönző írására, Az aritmetika alapjaira (1884. VI.k), illetve a követke-zőket fűzte mindehhez:

»Aligha szükséges elmondanom, hogy azt az alapvető kriti-kát, amelyet Frege antipszichologista nézőpontjára Az arit-metika filozófiája c. művem 129–132. oldalain gyakoroltam, már nem tartom érvényesnek. Itt jegyezném meg, hogy je-len Prolegomena gondolatfűzése kapcsán vegyük tekintetbe Frege későbbi művének Az aritmetika alaptörvényeinek (I. kö-tet, Jéna, 1983.) Előszavát.«

Tulajdonképpen az itt közölt előszó [...] akárcsak a most nem említett recenzió már igencsak sokat »megelőlegezett a teljes (sic!) vitahelyzetből« (vö. 1–8.§).” (Künne 2010. 31–

32.)

Az elemző kritikus hangvétele félreismerhetetlen. Künne egyszerűen beidézi a Prolegomena állásfoglalását és ezt az egyetlen olyan szöveghelyként azonosítja, amelyben az LV szerzője Frege Az aritmetika alapjai (AA) c. művére utal (Hua XVIII, 172.). Ez pedig az első – viszonylag klasszikus, a szakirodalomból már ismert foglalatú – érv amellett, hogy Husserl Frege hatása alatt egy jelentőségteljes változáson esett át, még ha ennek tényét a fenomenológia iskolaalapítója el is kívánta hallgatni. Csakhogy Künne ezután egy másik Husserl-tézist is felhoz gondolatainak alátámasztására. Ezt írja:

„[Husserl] központi kiritikáját az AA-ról már 1891-ben

181 Gondoljunk itt főleg Az aritmetika filozófiájának nagy karriert befutott és fent is említett Frege-recenziójára. (Vö. Frege 1894.)

visszavonta: »Az ekvivalenciák révén nyert számdefi-niciókról szóló fejezetben [...] döntő módon tévedtem (Hua XII, 403.)«.” (Künne 2010. 32, lj.)¹⁸²

Az itt idézett sorokban, amelyek a PA megjelenésének évé-re datálható kéziratból származnak és a K I 54-es mappában kerül-tek archiválásra, Husserl azzal a vallomástétellel él, hogy első ter-jedelmesebb filozófiai kezdeményében, illetve annak egy bizonyos fejezetében „döntő módon” vált egy tévedés áldozatává. Első látásra úgy tűnik, hogy ez a tévedés annak a kritikának az elhibá-zott voltára vonatkozik, amelyet az adott fejezeben Fregére gyako-rolt, annál is inkább, mert Az aritmetika filozófiájának ekvivalencia útján való számdefiníciókról szóló része (VII. fejezet) tulajdon-képpen Gottlob Frege és a Brentano-tanítvány Benno Kerry néze-teinek kritikájáról nevezetes. (Hua XII, 118./PA, 129.)¹⁸³ Ha csak a stilisztikai adottságokat vesszük figyelembe, az adott Husserl-idézet valódi önkritika. A Fregére gyakorolt kritika azonban csak utalásszerűen került ennek az önkorrekciónak a homlokterébe: az erre való utalás első látásra igen sokat ígér, de mégis alaposabb vizsgálatra és pontosan kidolgozott érvékre van szükségünk ah-hoz, hogy kijelenthessük: Husserl az adott helyen valóban Frege-kritikáját vonja vissza.

Mivel a fentebb idézett szöveghely nem került alaposabb elemzésre sem a Husserl, sem a Frege-kutatók részéről, különös értéke lehet az eredeti érvmenet pontos rekonstrukciójának.

Künne tehát ebben a tekintetben bizonyosan jól mérte fel, hogy

182 Künne ezután így folytatja: „Sok mai értelmezőjével ellentétben, Husserl maga is elismeri, hogy pszichológiai múltra tekint vissza.” (Uo.) Majd a Husserl–

Natorp levelezés egy kardinális helyét idézi. (Husserl Natorpnak 1987. 01. 21-én, v.ö. BW V, 43.) Talán mégsem ismeretlen, hogy más (már Husserl által is publikálásra szánt, vagy közölt) szöveghelyek is felsorolhatóak, amelyben Husserl a maga „pszichologisztikus” múltját emlegeti. Lásd pl. a Logikai vizsgálódások második előszóvázlatát 1913-ból. (Hua XX/1, 293–329., különösképpen 295.) A vonakozó sorok azonban már 1939 óta olvashatóak voltak nyomtatásban, Eugen Finknek a Tijdschrift voor Filosofie első évfolyamában való szövegkiadása nyomán.

183 Az aritmetika filozófiájára való hivatkozásokkor mindig megadom a Husserliana-kiadás és az eredeti kiadás (PA jelöléssel) oldalszámait, amelyek az előbbiben elég nehezményezhető módon nem jelennek meg. A kritikai kiadás ráadásul több esetben pontatlanul kezeli az első kiadás szövegét, mint ahogy ezt majd konkrét példáink is igazolják.

ennek a passzusnak jelentős szerepe van. Ezen kívül arra is szeret-nék még rámutatni, hogy Az aritmetika filozófiájának főszövege egy kisebb következetlenséget rejt, amely könnyen vezethet inkohe-rens olvasathoz. Először azonosítani fogom a jelzett következet-lenséget, majd történeti-textuális érvekkel támasztom alá.

Meddig terjed Husserl „önkorrekciójának” tulajdonképpeni hatóköre, mire vonatkozik és hogyan határozható meg nervus demonstrandija? Hogy erre a kérdésre érdemben válaszolhassunk, egy hosszabb történeti kitérőt kell tennünk, amely remélhetőleg megmutatja, hogy a felhasználható közvetlen és közvetett források körének tágítása egyszerre a kérdésfelvetés tágításágoz is vezet.

Véleményem szerint az értelmezések nagy többsége egyrészt a felhasznált források behatárolt számától, másrészt pedig a tágabb értelemben vett történeti kontextus (főleg Husserl korai vagy ép-pen legkorábbi korszakának kevésbé ismert, de mégis hozzáférhe-tő dokumentumai), elhanyagolásától szenved. Esetünkben mindez fokozottan érvényes: egyes források figyelembevételének elmara-dása komolyabb következményekkel jár annál, minthogy csak egyszerűen mentesülünk a történeti körülményesség egy újabb vontatott példájától. Az említett mellékút egyben egy másik, az előbbihez szorosan kapcsolódó problémaköteghez vezet minket:

mi történt az 1891-es év környékén Husserl filozófiájában, ami szerzőnket arra sarkallta, hogy már igen korán önkorrekciót gya-koroljon? Hogy erre választ adjak, először a Szemiotika néven is ismert, A jelek logikájához című szövegrészlet és Az aritmetika filozó-fiája főszövegének viszonyának elemzését szeretném nyújtani.

Ennek szempontjául egyedül a „jelentés” fogalmának szövegkör-nyezetére és történeti hátterére koncentrálok. Végül egy újabb fontos szempontot villantok fel: Az aritmetika filozófiájának nem csak a Frege-recenzióra redukált, hanem teljes (és ritkán kutatott) recepciótörténete magának a Frege-viszonynak a jellemzésében is hasznosnak bizonyul.

Reméljük, hogy vizsgálódásunk végül nem esik áldozatául annak az ismert tévedésnek, amelyet Guillermo Rosado Haddock 1973-ban így fogalmazott meg doktori értekezésében:

„Az a teljesen hamis benyomásunk támadhat, hogy Husserl

valódi logikai elméletei Az aritmetika filozófiájában kerültek publikálásra, majd Frege megsemmisítő kritikája nyomán Husserl vagy teljesen felzárkózott a fregei nézetekhez vagy legalábbis többé már nem mert logikai kérdésekben meg-nyilvánulni.” (Rosado Haddock 1973. 5.)