Az analitikus elhallgatás-elmélet (Dagfinn Føllesdal

Frege a logikai és filozófiai szakirodalomban egészen a XX.

század második feléig (egészen annak hetvenes éveiig) kiszorult a leghivatkozottabb szerzők regiszteréből. Ennek több oka ismere-tes: a klasszikus referenciapont az, hogy magában az analitikus filozófiában sem töltött be központi szerepet annak köszönhető-en, hogy Bertrand Russell rámutatott Frege Fogalomírásának úgy-nevezett naiv halmazelméleti paradoxonára,⁴ másrészt Frege matematikai logikája a Bécsi Kör tudományelmélete számára is meglehetősen kevés filozófiai impulzust adott, illetve nem tudott kikerülni a tizenkilencedik század végi „fontos” matematikai logi-kus szerepéből. (Vö. pl. Wittgenstein 1967.) Ennél komolyabb történeti oka volt a Frege-kép hiányosságának, hogy a meglehetős magányban nyugdíjba vonuló, tulajdonképpeni tanítványi körrel nem rendelkező matematikus-logikaprofesszor hagyatékának ki-adása nagyon későn indult be, világos folyamányaként annak az egyébként megváltoztathatatlan körülménynek is, hogy az anyag legnagyobb része elpusztult a második világháborúban.

A Frege-recepció felvirágzása nagyban volt köszönhető a hagyaték egykori kezelőjének, a vesztfáliai Münsterben dolgozó logikus és logikatörténész Heinrich Scholznak, aki emellett több klasszikus tizenkilencedik századi német matematikai logikai kez-deményezés újrakanonizálását is tervbe vette (vö. Scholz 1961).

Scholz már a negyvenes évektől kezdve igen komolyan képviselte Frege megkerülhetetlen jelentőségének álláspontját. A század het-venes éveitől kezdve jelent meg az a felfogás, amely szerint Fregét a meg nem értett, precíz tudósként próbálták rehabilitálni, majd a matematikai logika egyik atyjaként prezentálni. (Dummett 1991,

4 A Bertrand Russell által Cambridge-ben és Ernst Zermelo által Göttingen-ben egymástól függetlenül megfogalmazott tézis a korban meglehetősen ismert volt, illetve a halmazéleti vizsgálódások terepén egy fontos kritikai szemléletmód megjelenését szentesítette. Russell Fregéhez fűződő, ebből a szempontból rop-pant releváns viszonyát jól dokumentálja 1902-es levelezésük. (Lásd még: Letter.) Zermelo naiv halmazelmélet-kritikája érdekes módon csak kortársak és kollégák beszámolóiból ismeretes. Ennek emblematikus esete Husserl feljegyzése Zermelo egy beszélgetésük során elhangzott szóbeli közléséről. (Lásd ehhez Hua XXII, 399., illetve Rang–Thomas 1981.)

1993.) Ez egészen addig terjedt, hogy Fregében olyan diszciplínák (pl. nyelvfilozófia, szemiotika) előzményeit vélték felfedezni (Dummett 1973), amelyek tekintetében semmilyen tudományos vitát nem folytathatott (mert ez utóbbi fogalmak értelmének kö-rülhatárolatlansága miatt nem is folytathatott) kortársaival. Ugyan-ezek a szövegek Fregét a kanti alapokon szerveződő ismeretelmé-let egyik (később sokat kritizált) alapszerzőjeként állították be.

Ez a perspektíva a matematika filozófiájának szakértőiben igen erős reakciót váltott ki azirányban, hogy a recepció szemszö-géből megképzett, megkonstruált Fregét leépítsék és feltárják a valódi történeti személyt. (Pl. Tait 1996, Grattan-Guiness 2000, illetve már Rosado Haddock 1985 és később Rosado Haddock 2006.)

Frege Husserlre gyakorolt erős hatását furcsamód Husserl-lel foglalkozó tudósok fogalmazták meg leghamarabb. Az ő érdek-lődési területük a „pszichologisztikus realizmus” leküzdésére tö-rekvő, és a tiszta fenomenológiai lényegtan felé a tiszta logikai lényeg tanán keresztül irányuló érett Husserl fejlődésvonala volt.

Ezek közé tartozott Andrew Delbridge Osborn 1934-es könyve Husserl Logikai vizsgálódásairól, majd több tanulmány, amelyek a fenomenológia második világháború utáni egyik legfontosabb Egyesült Államokbeli intézményszervezője, Marvin Farber szer-kesztésében 1940-ben, egy Husserl emlékére megjelent gyűjtemé-nyes kötetben kerültek a nyilvánosság elé. (White 1940, McGill 1940.)

Frege és a kortárs német filozófia viszonyának újradefiniá-lása azonban keveseknek sikerült olyan jól, mint annak a német nyelven írt norvég akadémiai értekezésnek, amelyet Dagfinn Føllesdal 1958-ban jelentetett meg Oslóban. Ez a munka volt az első, amely ezen a címen a két gondolkodó (Husserl és Frege) viszonyát vizsgálta exkluzív módon. A kis terjedelmű könyv mód-szertana meglehetősen eklektikus: egy hatástörténeti összefüggés meghatározására és bizonyítására egy úgynevezett (történeti hatás-körrel rendelkező) „oksági törvényt” (Kausalgesetz) állít fel. Ezt a következőképpen foglalja össze (az érvelés szerkezetét jelző szög-letes zárójelekben levő információk tőlem származnak):

„[p1] Ha egy filozófus komoly nehézségekbe ütközik azon munka során, hogy saját filozófiai álláspontjával olyan mondatokat egyeztessen össze, amelyeknek igazsága iránt egyébként nagy bizalommal viseltetik,

[p2] ha ezen munka folyamán olyan érvekkel ismerkedik meg, amelyek ezeket a nehézségeket leküzdhetővé teszik abban és csakis abban az esetben, ha megváltoztatja alapál-láspontját, azt az álláspontot, amelynek köszönhetően a fi-lozófiáját felépítő okoskodások nagy része inkonzisztens-nek bizonyult,

[p3] ha ezeket az érveket elfogadja, az elegendő ahhoz,

[konklúzió:] hogy azután megváltoztassa filozófiai alapállás-pontját, mégpedig úgy, hogy ezek az érvek többet az új alapálláspontra ne vonatkozhassanak, mint ahogy azokra az okoskodásokra sem, amelyek esetleg új filozófiáját építik majd fel.” (Føllesdal 1958. 18.)

Itt a szerző három premisszát és az ebből levonható elégsé-ges következtetést közöl az olvasóval. Az érvelésmenet meglehe-tősen rafinált: abból indul ki, hogy a szerző bizonyos értelemben fogékony egyes érvek elfogadására, de azokat mégsem tudja elfo-gadni azért, mert konzekvens kíván maradni addigi filozófiai állás-pontjával szemben. Ugyanakkor, ha változtatni fog, akkor ez a hajlandóság (vagy meggyőződés egy adott érv igazságában) adja az első feltételét álláspontja átalakításának. Ha pedig talál olyan érve-ket, amelyek számára érdemesnek mutatkoznak ahhoz, hogy teljes filozófiai koncepcióját megváltoztassa, illetve el is fogadja azokat, akkor valóban változtat is a filozofálás módján, mégpedig úgy, hogy azok már nem kerülhetnek konfliktusba az általa igaznak tartott érvekkel. Ez azt is jelenti, hogy a koncepciót valójában csak akkor változtatja meg, ha elegendő érvet talál arra, hogy egyik be nem vallott meggyőződését (amellyel szimpatizál) valóban a nyil-vánosság elé tárja. Ha azonban elegendő hasonló érvre talál, már érdemes azokat együtt elfogadnia, és az ezt összefogó új elmélettel fellépnie. Az adott diagnózis a mi esetünkben azt jelenti, hogy:

Frege recenziója az AF-ről olyan hatással volt Husserlre, amelyet a fenomeno-lógia megalapítója azért hallgatott el, mert nem volt elegendő (kielegítő,

meg-nyugtató) mennyiségű hasonló érve ahhoz, hogy az egyébként számára is releváns, kritikus gondolatmenetet nyilvánosság előtt elfogadja. Mikor azon-ban elegendő ilyen érvet gyűjtött (főleg Rudolf Hermann Lotze és Bernhard Bolzano műveinek újraolvasása révén) már egy koherens elképzeléssel tudott a filozófiai közvélemény elé lépni (ennek a fellépésnek az eredménye lett tehát a Logikai vizsgálódások első kötete – a Prolegomena – jól megérvelt és sokféleképpen alátámasztott antipszichologizmusa).

Az említett bonyolult koncepció kiindulópontja ugyanakkor egy nyilvánvaló, az elsődleges forrásokban észlelt hiányosság:

Husserl életművében tulajdonképpen nagyon kevés az olyan meg-nyilvánulás, még ha szisztematikus relevanciafaktorát tekintve nincs is teljesen híján az olyan megjegyzéseknek, amelyekben Frege (akkor még igencsak recens és ismert) recenziójára, vagy bármilyen más, ezzel összefüggő Fregével való interakcióra reagált volna.⁵ Husserl tehát vagy teljes érdektelenséget tanúsított, vagy

5 Nagyon tanulságos Husserl vallomása első és második 1936-os Heinrich Scholznak küldött válaszlevelében. Scholz, miután megkapta Husserl igenlő válaszát azon kérdést illetőleg, hogy rendelkezésére bocsájtja-e a tulajdonában levő Frege-leveket, egy szakmai problémát vet fel Frege egyik levelének tartalmá-val kapcsolatban. Az első levélben Husserl azzal indít, hogy „már nem emlékszik pontosan” a levelezés tétjére, a másodikban pedig rosszul azonosítja a Scholz által felhozott, kérdéses Frege-szöveghely saját életművén belüli referenciáját.

(Vö. BW VI, 379–380.) Az első levél igencsak negatív kicsengésű összefoglalója így hangzik:

„G. Fregét személyesen sohasem ismertem meg és már nem emlékszem leve-lezésünk indítóokára sem. Akkoriban általánosan egy éles elméjű, de sem a ma-tematika, sem a filozófia felvirágoztatásában nem jeleskedő különcnek számí-tott.” (BW VI, 379.)

Scholz és Husserl levelezése Mathias Schirn szerkesztésében 1976 óta már nyomtatásban is hozzáférhető volt (vö. Scholz 1976), vagyis már jóval a Husserliana levelezés-kötetei előtt. Fontos még megemlítenünk, hogy Husserl általánosan Frege kritikáira tett válaszreakciói meglehetősen nehezen értelmezhe-tőek voltak, illetve Frege hatása olyan nyilvánvaló tételként volt jelen a korabeli szakirodalomban, hogy a Prolegomena 1975-ös kritikai kiadásának sajtó alá rende-zője ezt jegyezte meg az előszóban Husserl egy 1896-os (tehát két évvel a Frege-recenzió utáni szövegéről): „Feltűnő, hogy Husserl a Pszichológiai tanulmányok az elementáris logika c. művének önismertetőjében, amelyet az 1896/97-ben írt, de az 1897-ben – vagyis Frege AF-recenziója (1894) és az 1896-os pszichologizmus-problémáról tartott egyetemi előadása után – publikált Jelentés az 1894-es év német logikai irodalmárólban helyezett el, a maga »pszichológia a logika megismerése érdekében« formulájára a legkisebb szűkítés nélkül hivatkozik, és ebben a recen-zióban is arról beszél, hogy »minden ítélettan megalapozása« a személeti,

repre-pedig elhallgatott valamit Frege rá gyakorolt hatásából. Mivel elto-lódása az antipszichologizmus felé túl nyilvánvaló változás bizo-nyos addigi álláspontjaihoz képest, Føllesdal is a második opció mellett teszi le a voksát. Ezt viszont azzal az átgondolt érveléssel finomítja, hogy: nyilvánvalóan ez az elhallgatott hatás nem teljesen ex nihilo-fordulatszerűen valósult meg, vagyis Husserlben már volt hajlandóság arra, hogy filozófiai meglátásainak keretén komolyabb változtatásokat vigyen végbe. Ettől függetlenül: Frege hatását nyil-vánvalóan elhallgatta a közvélemény elől.

Føllesdal értelmezése kijelölte a Husserl–Frege viszony re-cepciójának fővonalait. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy egy későbbi cikke (Føllesdal 1982a), vagyis a Husserl noémafogalmáról írott tanulmány, történeti szempontból sokkal nagyobb karriert futott be. Ugyanebben a szövegben kész tény-ként kezeli azt, hogy a két gondolkodó életművének közelítésében a jelentésfogalom központi szerepet játszik, hiszen Husserl feno-menológiája sem más, mint „a tágabb értelemben vett jelentés tanulmányozása”.⁶ Ennek a főleg az Ideen I-re (Hua III/1) támasz-kodó értelmezésnek a hatása egészen odáig terjedt, hogy a jelen-téselméletben a teljes fenomenológia egységéért kezeskedő filozó-fiatörténeti és szisztematikus perspektívát láttak, amely egyszerre képes a noéma és a kifejezett jelentés szintjéről beszélni és ezek onto-lógiai egységét megteremteni.

1958-as értekezésében azonban ez még nem tartozott egy-értelmű szándékai közé. Sőt később maga is kiemelte, hogy a Frege-hatás elve számára nem azonos a jelentéstan szisztematikus összefüggéseivel (és azáltal a noéma-probléma kérdésének) fennál-lásával. A Frege-hatás tételének egyik legfőbb szisztematikus ho-zadéka ugyanis a pszichologizmus kérdésének, illetve a pszicholo-gizmus kritikájának végrehajtása. Føllesdal központi gondolata pedig az, hogy éppen a pszichologizmus fregei kritikája késztette

zentációs illetve appercepciós fenomének »deskriptív és genetikus« vizsgálatát követeli meg.” (Holenstein 1975. xxii). Ugyanazt az önismertetőt olvasva kiderül, hogy Husserl nem tartott ugyan nagy kritikai távolságot 1894-es szövegétől, de a hangsúlyokat nem az elvárt helyekre tette ki. Úgy tűnik, hogy a deskriptív és genetikus vizsgálat létjogosultáságát nem kizárni, hanem finomítani kívánta volna. (Vö. Hua XXII, 133., lj.)

6 Vö. Føllesdal 1982a. 80. Ezt a tézist fejlesztik tovább Smith–McIntyre 1982a.

Husserlt korábbi nézeteinek átértékelésére.

Føllesdal abból indul ki, hogy Husserl korai filozófiai fejlő-déséből csak implicite olvasható ki a Frege-hatás, viszont annak ténye legalább annyira bizonyos, mint az, hogy Husserl nyilváno-san vagy publikált formában soha nem ismerte el ennek tényét.

Husserl néhány apró megjegyzése azonban hatványozottan többet bizonyít a bevallottaknál. Egy látszólag apró hatástörténeti kérdés a teljes módszertani apparátus szempontjából döntő jelentőséggel bír. Ez a két gondolat azonban könnyen elválasztható egymástól, illetve rákérdezhetünk arra, hogy az apró hatástörténeti kérdés mivel bizonyítható. Lényeges, hogy Føllesdal 1958-ban sem állítot-ta azt, hogy hatástörténeti kuállítot-tatást folyállítot-tatna. Nagyban épít arra, hogy egy látszólag szokatlan hatás-következmény tételt használjon a filozófiatörténet területén, és csupán ennek illusztrálásához, bizonyításához használja fel a két gondolkodó szellemi kapcsolatá-ra mutató történeti adatokat. Mivel ennek a történeti oksági tör-vénynek a bizonyossága érvelésének a kiindulópontja, az ennek megvalósulásaként prezentált Husserl–Frege viszony magyarázata – ha ez a hatás nem kerül felszínre – csak annak elhallgatása vagy más problémákba való burkolása lehet.

1.3. Jitendra Nath Mohanty és a Husserl–Frege viszony