Történetírásunk mindig kellő figyelemben részesítette Mátyás király diplom áciáját és alapos kutatásokat végzett abban az irányban, hogy mit és hogyan tett, mit szeretett volna elérni, mire törekedett. Inkább a cselekmé
nyeket kereste, mint a viszonylatokat, amelyek azt mutatták, hogy adva v o lt a kör és az irány, amelyben Mátyás külpolitikája haladt, mert a király erős egyénisége nagy tettekben érvényesült.
Alaposabb megfigyelés mégis azt mutatja, hogy a magyar külpolitika iránya Zsigmond királytól Mátyás haláláig töretlen vonal és megengedi azt a feltevést, hogy a Zsigmond, Hunyadi János, Hunyadi Mátyás külpolitikai
•eljárása közt mutatkozó azonosságból egyrészt vérbeli kapcsolatokra, más
részt arra is következtethessünk, hogyha mindhárman közös utat követ
te k , akkor az azonos feladatokon kívül azonos veszedelemmel is állottak szemben.
Zsigmond király haláláig sem szabadult meg attól az érzéstől, hogy az Anjouk nem tartják Magyarország törvényes királyának és el akarják vitatni tő le azt a koronát, amelyet Anjou Mária jogán bírt. Azok a mozgalmak, m elyeket a magyar történetírás horvát és egyéb lázadások neve alatt ismer, nagyrészt az Anjou-legitimizmusból táplálkoztak. A középkor fejlett jogérzé
k é t és túlzott óvatosságát ezekben a kérdésekben mindennél jobban mutatta Zsigmond érzékenysége, mert gyakran a nagy bajoknál is jobban bántották ő t azok a tűszúrások, am elyeket Nápoly felől közvetve vagy közvetlenül kapott. E z h ajtotta őt utóbb a Cilleiek és a Habsburgok felé, akik a nápolyi Anjouk tám adását m egnehezítették; ez arra, hogy általános örökösévé Ciliéi Borbálától született leányának, Erzsébetnek férjét, Habsburg Albert főher
ceget tegye meg. Mindezen kívül minden alkalmat megragadott arra, hogy az Anjouk erejét Nápolyban törje m e g ; viszont az Anjouk sem mulasztották el, hogy a m agyar trón birtoklásának jogát magyar területen meg ne tám adják.
A szicíliai királyság birtoklásának kérdését az 1245-i lyoni zsinat vetette fel, amikor a pápa II. Frigyes császárt, mint szicíliai királyt, trónvesztettnek nyilvánította. Mátyás kortársának, X I. Lajos francia királynak felfogása szerint a hűbérúr a szabaddá le tt hűbérrel (rés nullius) szabadon rendelkezett, tehát
francia felfogás szerint legális volt az 1265-ben kelt pápai bullának az a ren
delkezése, hogy a sziciliai királyságot Anjou Károlynak adta. Erre építették a francia államjogászok azt az érvelésüket, hogy miután az Anjouk francia királyi hercegek voltak, a francia király legális úton jelölte az 1382-ben kihalt nápolyi ág helyébe Lajos francia királyi herceget, e hercegi ág kihalása
kor pedig, 1434-ben, Anjou René francia herceget.
E zzel szemben Aragónia jogászai azzal érveltek, hogy az 1245-ben letett Frigyes sziciliai király jogait felesége, Konstancia aragóniai hercegnő — Imre magyar király özvegye — Aragónia királyára hagyta örökül. íg y történt, hogy Szicília szigetét 1282-ben aragóniai csapatok szállották meg és hogy Anjou K ároly fiát már csak Nápoly és Apulia királyává koronázta meg a pápa, aki ezzel a királyság megosztását elismerte (1288 május 26.).
Az Anjouk durrazzói ágából származó III. Károlynak, akit Nápolyban magyar királynak (roy de Ungrie) hívtak, Magyarországon született fia, László «magyar király», Magyarország visszaszerzésére indult tehát és ezért szövetkezett ellene Zsigmond király a milánói Viscontikkal és a nápolyi aragó- nokkal. Ennek a védekezésnek a vonalán kell keresnünk azt, hogy miért lépett milánói szolgálatba Hunyadi János és miért szövetkezett aragóniai Alfonz nápolyi királlyal, miért folytatta Zsigmond politikáját minden változtatás nélkül. Már most megjegyezzük, hogy Hunyadi János Alfonz nápolyi királyt Magyarország trónjára hívta meg, Aragóniával szoros szövetségre lépett, fia, Mátyás király pedig aragóniai hercegnőt vett feleségül, tehát Zsigmond és a két Hunyadi azonos eljárása arra mutat, hogy azonos veszedelem ellen védekeztek.
E z a közös veszedelem a Nápoly felé vezető útvonalon to rn y o su lt;
ott N agy Lajos halála óta — Velence segítségével — új hatalom kezdett kialakulni a cillei grófok és az ausztriai Habsburgok birtokszerzései alapján.
Habsburg Vilmos főherceg 1400-ban, velencei közvetítéssel, a Magyar- országon született Anjou Johanna durazzói hercegnőt vette feleségül és már 1401-ben az Anjouk jogán igényt emelt a m agyar trónra. 1406-ban bekövet
kezett halála után a nápolyi útvonalon a cillei grófok hatalma erősödött meg.
Cillei Borbálának Zsigmonddal kö tö tt házassága olyan befolyást szerzett nekik, amely Zsigmond utódait, Habsburg Albertet és ennek fiát, Lászlót is az ő gyámságukban tartotta.
E zalatt Nápolyban is m egváltozott a helyzet. •II. Johanna királynő 1431-ben Anjou Renét, m ajd aragóniai Alfonzot fogadta örökbe ; az előbbit azért, hogy N ápolyt az Anjouknak, illetőleg a franciáknak biztosítsa, az utóbbit pedig azért, mert Alfonz csapatai N ápolyt megszállották ; a nép mel
léje állott, Alfonz pedig a birtoklás jogát örökbefogadás útján kívánta biztosí
tani (affin qu’elle l ’adoptast). IV. Jenő pápa ennek alapján adta meg neki, majd törvénytelen fiának, Ferdinánd hercegnek az elismerést. Időközben azonban Johanna királynő Alfonzot kitagadta és az utolsó Anjou herceget fogadta örökébe, kiről a nápolyi királyi cím Anjou René francia hercegre szál
lőtt. Alfonz haláláig érezte azt a veszedelmet, amelyet Nápolynak az Anjouk
hoz való ragaszkodása jelentett és ezért tartotta nagyra Hunyadi János szövetségét. Viszont a Habsburgok, nevezetesen V. László király, a franciák
hoz közeledtek és ennek a közeledésnek a sikerét hiúsította meg a király halála és Hunyadi Mátyás megválasztása 1458-ban, s ezért nem ismerték el Mátyás ellenfelei a választás törvényszerűségét is. Szembenállásukat Dopsch Alfonz osztrák történetíró azzal m agyarázta, hogy a «rendi választás» győzött
P r á g a lá tk é p e S c h ed e l k ró n ik á já b a n . (1493.)
a dinasztiák megállapodásai f ö lö t t ; magyar felfogás szerint viszont nem rendi választás, hanem a nemzeti akarat megnyilvánulása volt a jogforrás.
Mátyásnak trónralépésekor az adott helyzettel kellett számolnia, bár maga sem sejtette, hogy milyen fejlemények származnak belőle.
M átyás László király halálakor Podjebrad György cseh kormányzó fogságában volt, az ő leányát vette feleségül, neki magának pedig szövet
séget ígért (1458 február 9.). Erre a magyar fedezetre támaszkodva tette magát királlyá Podjebrád (1458 március 3.) és hozta nehéz helyzetbe III.
Frigyes császárt, aki kénytelen volt cseh királyul elismerni (1458 október 2.), vele szövetségre lépni és mindehhez 1459-ben Magyarország hozzájárulását is megszerezni.
Hogy ezek a dolgok a cseh és nem a magyar király helyzetét erősítették m eg, azt világosan m utatta Mátyásnak az a törekvése, hogy III. Frigyessel megbéküljön és vele Grazban, 1462 április 3-án olyan szerződésre lépjen, melynek módosítását haláláig sem tudta kieszközölni. V agy nem állott tehát mögötte, vagy nem sokat ért az 1458.-Í cseh-magyar szövetség, vagy pedig Frigyesnek sikerült rokona, Habsburg Erzsébet lengyel királyné útján, — aki 1454 óta Kázm ér király felesége volt és 1505-ig terjedő életében sok ügyben közvetített — az osztrák-cseh szövetség vonalát Lengyelországra kiterjeszteni és Magyarországot három oldalról körülvenni. A negyedik oldal
ról a török támadás jelei mutatkoztak ; ezt nem lehetett elhárítani, ha Mátyás nem békül ki a császárral, nem kapja vissza tőle Szent István koronáját és így az 1458-ban történt választást a törvényes koronázással nem tudja meg
erősíteni. Ha feltesszük, hogy erre azért is szüksége volt, mert vele szemben a császártól tám ogatott Jagellók a legitimitás alapján tám asztottak követelé
seket, akkor már nem látszik indokolatlannak, hogy Mátyás a koronáért 80,000 darab aranyat ajánlott fel. Külön kell választanunk azonban ettől a szerződésnek azt a részét, amely Frigyesnek a magyar királyi cím használatát megengedte, sőt Mátyás magtalansága esetére a trónt is odaígérte neki, akinek az örököse, Miksa főherceg akkor már élt. Ha Magyarország rendjei a gráci szerződést 1463 július 19.-én Sopronban megerősítették, akkor valószínűleg nem féltek attól, hogy a 22 éves király magtalanul hal m egvagy hogy Magyar- országnak olyan királya lesz, aki más országoknak is ura, s ezért a magyar állam függetlenségét és jogait nem fogja megvédeni. Mindenesetre túlzás Bachmann osztrák-cseh történetírónak az a feltevése, hogy a szerződés nem tilto tta meg Mátyásnak, hogy ő maga viszont Frigyes császári méltóságára ne törekedjék. Mátyásnak ilyen irányú törekvése helyett inkább azt látjuk bizonyítva, hogy a III. Frigyessel kötött megegyezés első ízben tette neki lehetővé, hogy a török ellen fordulhasson.
II.
A török veszedelem abban az időben korántsem látszott akkorának, hogy a nagy tehetséggel megáldott, vállalkozó szellemű M átyást visszatart
hatta volna a másfelé kínálkozó alkalmak kihasználásától.
Ilyen alkalom vo lt az, hogy 1464 elején Katalin királyné meghalt, apósa pedig nyomban új feleséget ajánlott neki egy francia királyi hercegnő személyében. Podjebrad sietsége azt a látszatot keltette, hogy Mátyásra szüksége van, M átyás tartózkodása pedig azt, hogy tudomást szerzett Francesco Sforza milánói herceg és Ferdinánd nápolyi király hasonló irányú érdeklődéséről.
Mátyás nem vehette komolyan ezeket az ajánlatokat, de egyes vonatko
zásaikat mégis fontosaknak tartotta. A milánói herceg ugyanis már 1459-ben
a zt a jelentést kapta követeitől, hogy M átyás megválasztásában Velencének nagy része volt és hogy a király a m agyar trónt nem örökjogon bírja. Mátyás tehát Ippolita Sforza nápolyi hercegnővel saját helyzetét erősíthette meg, hogy Zsigmond példájára ismét szembeforduljon Velencével, az olasz
ügyek-I ügyek-I . P iu s p á p a és ügyek-I ügyek-I ügyek-I . F rig y e s csá szá r.
ben viszont a Sforzák oldalán jelenhetett volna meg. A kiszemelt Ippolita hercegnő még abban az évben Anjou René fiának, János calabriai hercegnek le tt a felesége ; M átyás erre hallgatással mellőzte az ajánlatot, s ugyanígy járt el az Anjoukkal szemben álló nápolyi király ajánlatával is. Nem lehetetlen egyébként, hogy mindkét tervét a velencei diplomácia hiúsította meg, nehogy a magyar király a köztársaság mögött Milanóval vagy Nápollyal szövetkezzék.
Mátyás Em lékkönyv. I. 6
Terveinek kibontakozását sokkal inkább abban lehet keresnünk, hogy II. Pál pápa készült leszámolni a huszita cseh k ir á lly a l; 1465 végén letette és kiátkozta, trónját pedig Kázmér lengyel királynak ajánlotta fel. U gyanakkor M átyást is fegyverre h ívta fel apósa ellen, bár alig hihető, hogy Mátyás elhatá
rozását pusztán ez indokolta meg és nem sokkal inkább az, hogy ha Cseh
ország lengyel kézbe kerül, akkor a Jagellók a husziták ellen forduló császártól szabad kezet kapnak magyar igényeik érvényesítésére.
Egyelőre tehát meg kell elégednünk azzal a m agyarázattal, hogy M átyás király Kázm ért kívánta megelőzni és ezért fogadta el a cseh katolikus rendek meghívását, akik a huszita G yörgy király által segítségül hívott Kázmérral, Habsburg Erzsébet férjével szembehelyezkedtek.
Podjebrad sokkal jobb diplomata volt, semminthogy a Szentszék tám adá
sával szemben a nagyobb hatalm akat kihagyta volna számításaiból. Ha Frigyes Róma mellé állott, Podjebrad a pápaválasztást zsinatra kívánta bízni, az összehívandó egyetemes zsinatot pedig a nemzetekből, tehát a konstanzi, nem pedig a baseli zsinat mintájára kívánta összeállítani.
Az a nagy terv, amelynek szerzőségét neki tulajdonították, az európai nemzetek útján (per nationes) a pápát és a császárt egyszerre kívánta hát
térbe szorítani. Ezért állította szembe a császárral a francia királyt és igyekezett ezért a magyar király semlegességét biztosítani azzal, hogy francia királyi hercegnő kezét kínálta fel neki. Várakozásában csalódott, mert M átyás Prágában tiltakozott az ellen, hogy a cseh király a magyar állam nevében, annak tudta nélkül idegen hatalm akkal tárgyaljon ; ő maga a császár és a pápa hívásának engedve, mint később maga mondotta, meg
indult volt apósa ellen.
Podjebrad érdekei történetesen a magyar közvéleménynek azzal a fel
fogásával találkoztak, hogy M átyást a török veszedelem m iatt ültették a trónra, hivatása annak elhárítása ; a király tehát idegen uralkodó hívásának engedve ne fordítsa országának erejét idegen állam ellen addig, amíg a magáét kellően meg nem védelmezte és nem biztosította.
Amikor M átyást Olmützben cseh királlyá választották, Brünnben pedig megkoronázták (1469), a megszorult Podjebrad Kázm ér lengyel király fiát, Ulászló herceget örökbe fogadta és őt jelölte utódául. M átyás ekkor már látta, hogy az 1463-i szerződésben használt adoptio és filius adoptivus kifejezésekkel jelölt örökbefogadás nem jelentette vérmesebb remények teljesülését és 1469- ben Podjebraddal kívánta magát örökbefogadtatni, hogy a cseh korona birtoklásához az örökjogot megszerezze. Podjebrad halála (1471 március 22) után azonban Csehország rendjei az utódul jelölt Jagelló Ulászlót válasz
to tták meg (1471 május 27), tehát Mátyás mindkét részről elutasításra talált.
Ha tisztán állott előtte, hogy Frigyes császár az 1463. szerződés rávonat
kozó kifejezéseit üres szólamoknak tartja, akkor neki szintén el kellett hatá
roznia, hogy milyen álláspontra helyezkedik és milyen célokat tűz maga elé.
A kérdésnek ezzel a részével foglalkozók rendszerint nem tettek különb
séget Frigyes különböző jellegű birtokai : az ausztriai birtok (dominium), a német királyság (Regnum Germaniae) és a római császári méltósággal kapcso
latos európai főhatalom (imperium) között. Ha Mátyás arra szám ított, hogy
abban a kitartásban, amellyel Frigyes az 1463-i szerződés betűit megtartani, Mátyás pedig m egváltoztatni törekedett. Ebben az esetben Mátyás nyugati háborúival azt igyekezett elérni, hogy koronáját a Habsburgok helyett a maga jelöltjének biztosítsa ; vele szemben ugyanis a Habsburgok változat
lanul az 1463-i szerződésben m egállapított örökösödéshez ragaszkodtak, aminthogy M átyás halála után, 1490-ben, ezen az alapon követelte a magyar koronát Miksa főherceg is.
6*
Ivépésről-lépésre így jutunk el ahhoz a problémához, am elyet Mátyás szemei elé a Cilleiek hatalmának elmúlása, örökségüknek sorsa v etített és hosszú évek óta napirenden tartott.
Azokon a szlovén területeken, amelyeken át a magyarok a honfoglalás óta Itáliába és nyugat felé jártak, de amelyeknek átjáró-szerepe még nem találta meg a maga történetíróját, a század közepén Velence és a Habsburgok osztozkodtak. Cusin Fabio olasz történetírónak ide vonatkozó kutatásaiból m egállapítható, hogy a Cillei-örökség felosztása körül felmerült ellentét a 6o-as évek végén kölcsönös megegyezéssel megszűnt. E z magyar szempont
ból körülbelül azt jelentette, hogy Mátyás király nyugat felé most már egy hatalom h elyett kettőt talált útjában, viszont a Magyarország szövetségét kereső külső államoknak egy osztrák-velence iérdekközösség ellenállásával kellett számolniok.
Nem akarjuk azt mondani, hogy ez a helyzet az elszigeteltséghez hasonlí
to tt, de M átyás királynak 1469 február 27-én Podjebrad G yörgy cseh királlyal, 1470 február 11.— március 11. között Frigyes császárral keresett személyes találkozása azt m utatták, hogy nehéz helyzetéből akár az egyik, akár a másik utalkodóval kötendő megegyezés útján szabadulni törekedett.
A szabadulás sikeres megyegyezések hiányában csak akként volt elkép
zelhető, ha Mátyás király az elődeitől használt útvonal m egnyitását kierő
szakolja és nyitvatartásáról gondoskodik.
A velencei köztársaság fejlett diplomáciája korán értesülhetett erről a tervről, am elyet egyébként az állandó török veszedelem, a magyar tengerpart fokozott védelme s az erre vonatkozó intézkedések is elárultak, mert évek óta kívánatosnak vélte a császárral való szorosabb együttm űködést. E híreknél is nagyobb hatást válto tt ki a magyarországi ellenzék egyes tagjainak Velen
cébe való menekülése, és ezeknek a közlései, vagy pedig — ha megfordítjuk a dolgot — a Velencétől tám ogatott és a magyar király erejét lekötő mozgalmak.
Az 1467-i, de még inkább az 1471-i felkelés szintén olyan tervbe illeszthető, melynek alapjellegét Mátyás törvényességének kétségbevonása adta meg, am inthogy a Cillei-örökségen osztozkodó Frigyes «magyar király» és velencei szövetségese éppen ezen az alapon remélték, hogy aTDunamedencében saját szem pontjukból előnyös változást idézhetnek elő.
A Velencéhez csatlakozó horvát urakat, Szlavónia bánját, Janus Pannouiust (1469— 70), aki valam ikor Anjou Renének te tt jelentős szolgálatokat, velen
cei barátaik azzal nyerték meg, hogy az Anjouk csillaga újból felkelt, mert mögéjük állott a francia király. U gyanakkor Erdélyben a török vesze
delem nagyságát em legették és azzal vádolták M átyást, hogy az ország védelmét elhanyagolta. Súlyos felelősség terheli ebben a vonatkozásban a Velencével kapcsolatban álló szlavóniai bánt, k i nagyb átyját, V itéz Jánost, az ősz prímást is maga mellé vonta, bár a kutatások jelen állásában nem tudjuk
eldönteni, hogy az Anjou legitimizmus állott-e a francia-velencei tervekből eredő mozgalom mögött, vagy pedig a Jagellók igyekezete, akiket most Frigyes császár fordított Mátyás ellen.
Ú gy látszik, az előbbi feltevést igazolja az a szövetségi szerződés, amelyet 1470 április 17-én a velencei köztársaság az Anjoukkal kötött, akik a Nápoly
ban uralkodó, törvénytelen származású aragóniai Ferdinánd királyságát törvénytelennek nyilvánították és Nápoly visszavételére törekedtek, honnan egykor M agyarországot megszerezték. Az utóbbi feltevés kapcsán elegendő arra utalnunk, hogy a császárral szövetséges Kázm ér M átyás királyságát ugyanígy törvénytelennek n y ilván íto tta; kijelentette, hogy Magyarországba vonul és gyors menetben sietett Esztergom felé, ahol a felkelők élén V itéz János bíborosérsek és Janus Pannonius szlavóniai bán várta. Mátyás N yitra helyett, ahol a lengyelek megállapodtak, az érsek ellen indult, aki a csapás alatt m e g tö rt; unokaöccse Velence felé vette útját és ezzel világosan meg
m utatta honnan kapott biztatást és hol remélt menedéket.
Talán legjellemzőbb, hogy a király Vitéznek összes javai szabad élvezetét felajánlotta, ha uralmának törvényességét elismeri. Kázm ér lengyel királyt viszont az országgyűlés rendjei útján figyelm eztette, hogy a m agyar állam jog nem ismeri a leányági örökösödést. Kázm ér erre példákat hozott fel a leányági örökösödés m ellett ; Huber Alfonz osztrák történetíró is hasonló
képpen érvelt akkor, amikor kim utatni törekedett, hogy az 1463-i szerződés a leányági örökösödést állapította meg. E z már azért is téves, mert abból Huber a Habsburgok jogait kívánta kihám ozni, tehát ugyanazt tette, am it Kázm ér k irály a lengyel Jagellók érdekében megkísérelt.
Ebben a fordulatos 1471. évben lett Mátyás előtt világossá annak szük
ségessége, hogy ha nem tudja elérni az 1463-i szerződés módosítását, akkor a trónöröklés biztosításáról kell gondoskodnia.
A velencei-osztrák-lengyel, valam int az Anjou-velencei tám adás követ
keztében a megoldás felé vezető út már arrafelé tűnt fel, ahonnan a felkelést m egszervezték : az osztrák-velencei vonalon keresztül a nyugat hatalmai felé.
IV.
Arra, hogy Mátyás az európai főhatalom birtokára vágyo tt, elődeinek hagyom ányai nem n yújtottak kellő alapot. Inkább lehet ilyen merész kezde
ményezést tulajdonítani Podjebrad cseh királynak, aki az általa javasolt európai szövetség tervében a császári méltóságot önmagának szánta. Mátyás a cseh királyénál jelentékenyebb birodalommal rendelkezett, és így nem lényegtelen hozzátennünk, hogy a német választófejedelm ek szavazatával Podjebrad is csak forma szerint kívánta megszerezni a császári méltóságot ; az erőt a francia hatalomtól várta, melynek élén X I. Lajos király bevallottan a Karol ingok egykori birodalmát igyekezett visszaállítani.
E zért állott nagybátyja, Anjou René mögé, akit annak idején bátyja, III. Lajos nápolyi király 1434-ben örökbe fogadott és összes igényeit ráruházta.
E zért ajánlotta fel 70,000 francia keresztes vitéz részvételét II. Piusnak abban a hadjáratban, m elyet a törökök ellen készült indítani, ha ő viszont René fiát, Anjou János kalábriai herceget Nápoly megszerzésében tám ogatja.
Nyomban hozzátette azt is, hogy ellenkező esetben Podjebrad mögé áll, egyetemes zsinatot hivat össze és azzal fordul Róma ellen. A zt nem tette , hozzá, hogy a cseh király császár akar lenni, ő pedig magának az európai nemzetekből alakítandó szövetség elnöki tisztét tartja fenn. A burgundi herceg
tő l szerzett értesülés azonban elég volt ahhoz, hogy Pius pápa Burgundiával és Velencével összefogjon a török ellen. Mivel e szövetséghez Magyarország is csatlakozott, ez volt az első szövetség, amely — Velencén keresztül —
tő l szerzett értesülés azonban elég volt ahhoz, hogy Pius pápa Burgundiával és Velencével összefogjon a török ellen. Mivel e szövetséghez Magyarország is csatlakozott, ez volt az első szövetség, amely — Velencén keresztül —