leten egymással keverten élő nép, amelyek közül az egyik évszázadokon át egy nagyobb kultürtáj vezető hatalma volt, nem marad meg kölcsönös hatá
sok nélkül. A zt sem csodálhatjuk, hogy e kölcsönhatások jelentőségét csak mostanában kezdjük megismerni : a m agyar irodalmat eddig nagyobbszabású kérdések kötötték le, s így a környező kis népek sorsának alig szentelhetett figyelm et, a románság viszont még mindig nagyon is a közelmúlt ellentétei
nek hatása alatt áll, történetírása pedig túlságosan romantikus ahhoz, hogy ezeket a kapcsolatokat tárgyilagosan tudja méltatni. Kölcsönös kapcsolatok
ról van ugyan szó, de ezeknek jelentősége a két nép fejlődésében nem volt egyenlő értékű. A románság a magyarságra szinte kizárólag az északra ván
dorolt, s itt letelepült népi elemei révén hatott, ezek pedig a már kiforrott s jóval nagyobb szabású fejlődés kész kereteibe illeszkedvén bele, azon arány
lag keveset alakíthattak. A magyarság viszont, főként a középkorban, minden téren döntő szerepet játszott a román fejlődések formálásában.
A magyar-román kapcsolatok kezdetei, amennyire a forrásanyag sejteni engedi, népi jellegűek voltak, s nagyjából a X II. századra nyúlnak vissza, amikor az északra vándorló oláhság első töredékei Erdélybe értek, szembe
találkozván azzal a magyar áram lattal, am ely a Kárpátok külső oldalát, a későbbi csángó telepek vidékét igyekezett megszállni. Ezeket az első érint
kezéseket úgyszólván teljes adathiány burkolja homályba. Később, a X IV . században megszaporodnak a magyar források, s a vajdaságok keletkezésé
vel szinte egyidejűleg elindul az ottani oklevéladás is, úgyhogy a középkor
végi viszonyokról, ha nem is éppen teljes, de nagyjából mégis egységes és összefüggő képet alkothatunk. Ebben a korban immár adatszerűén is meg
fogható módon folytatódik az oláhság északra áramlása és megtelepedése Kelet-M agyarország egyes gyérebben lakott vidékein. A Kárpátok külső olda
lán viszont, bizonytalanul hullámzó s igen vegyes népi összetételű elemek közül lassan kiem elkedik és túlsúlyra ju t a román, amely aztán a többit, évszázadok keveredése során, fokozatosan magába olvasztotta. A társadalmi és politikai szervezést Havaselvén az előző évszázadokból ittm aradt törökös
Mátyás Em lékkönyv. I. 12
elemek, főleg kúnok végzik el, I. Basaraba szem élyével eljutván az első állam
nak nevezhető alakulathoz is. A keleti oldalon, Moldvában, kissé később, Magyarországból kiköltözött elemek végzik el ugyanezt a munkát. A fiatal, forrongó fejlődések kristályosodási pontjai mindkét esetben a K árpátok pere
mén élő m agyar va g y magyarországi telepek, amelyek a bizonytalan életfor
mák közt a szilárdabb pontot, magasabbrendű fejlődés m intáját jelentették.
Az új alakulatok természetesen nem vonhatták ki m agukat a területükön immár évszázados m últú s a kún térítés óta egyre erősbödő. m agyar hatás alól. A kint élő magyarországi elemek magasabb műveltsége, fejlettebb élet
formái kényszerítő vonzást gyakoroltak az új országok népére, a magyar állam politikai nyomása, Brdély városainak fejlődő kereskedelme szintén elsőrangú társadalomszervező erőnek bizonyult. íg y a vajdasági fejlődések arculatán már kezdettől fogva jelentős magyaros vonásokat látunk, s noha a szélesebb néprétegek műveltsége még erősen a bizánc-balkáni kultúrvilágra utal, a m agyarság képviselte nyugatias elemek a társadalom minden rétegének életé
ben fontos szerephez jutnak. E z azonban nem gátolta meg a vajdaságok saját célú, önálló létre törekvő kibontakozását. Az állam, m ihelyt megalakult, külön utakat keresett, s a magyar hűbéri függés tág, laza keretei ebben egy
általán nem akadályozták meg. A X IV . század második felében az északi Balkánnak jobbára magyar fensőbbség alatt álló területein erőteljes politikai alakulatok jönnek létre, amelyek a magyar hűbérkötelékektől legkevésbbé sem zavarva, szorosabb összeköttetésbe lépnek egymással, Bizánccal is érint
kezést tartanak fenn, és erős, egészséges, önálló szövetségi rendszert alkotnak.
Moldva ugyanezen az úton indul el, amikor a század végén Lengyelországgal keres kapcsolatot és kétoldali, magyar és lengyel függésének örve alatt valójá
ban önálló állami lét felé tapogatódzik.
E szépen indult fejlődésnek a török terjeszkedés véget vet. Az észak
balkáni szövetség már az első rigómezei csatában összeomlik, s Dusán szerb birodalmának romjai, a bulgár cárság m aradványaival együtt, egymásután tűnnek el a török áradat új meg új hullámai alatt. A vajdaságok egyelőre elkerülik ezt a véget, azonban fejlődésük vonala végzetes törést szenved.
Ha korábban az önállósulás útján alkalm azták a fogalommá le tt balkáni
«hinta» politikáját, most szörnyű kénytelenség származik ebből rájuk. A török nyomás elől egyre jobban a keresztény magyar hatalom védelmébe k e ll húzódniuk, de ugyanakkor kénytelenek a pogánnyal is alkuba bocsátkozni.
Politikai függésük szálai megerősödnek, vagy egyik, vagy másik oldal akaratát kénytelenek elfogadni, de ez sem menti meg őket attól, hogy területük szinte állandó háborús színtérré váljék. A Hunyadi-kor Magyar Birodalmának súlya és tekintélye még egy ideig védi és fenntartja létüket, de a következő k o r tehetetlensége, benső legyöngülése a vajdaságokat hovatovább teljesen a török érdekkörbe engedi át. Mohács után a vajdaságok is elbuknak, s csak a leg
újabb korban térhetnek vissza fejlődésüknek az újkor elején m egszakadt, önállóság és nyugatiasodás felé vezető útjára.
A kulturális és népi összeköttetések ebben az időben sem szűntek meg, de nagy változáson mentek keresztül. Már a X IV . században is, amikor pedig a m agyar hatás a legelevenebb, számolnunk kell a népi műveltség balkánias beállítottságával, amit új hozzááramlások egyre erősítenek. Most, a magyar
ság végzetes meggyöngültével, a hatásirány egyidőre megfordul. A vajda
sági m agyar elemek gyérülnek, elszigetelődnek és lassú sorvadásra ítéltet
nek, a románság pedig, egyéb balkáni népek mintájára, hódító útra induli Magyarország elnéptelenült vidékei felé. A m agyarság még ekkor, sőt később is m egtartja vezető szerepét, de ennek jelei már csak kulturális téren és igen elszórtan m utatkozhatnak. A Magyarországra került népcsoportok lassan- lassan beágyazódnak a nyugatias életrendbe, sőt a vajdaságokban is fel-fel- csillannak a magyar művelődés szervező hatásának nyomai. Ú jkoreleji vajdák olykor még m agyarul leveleznek, a román irodalom fellendültének a magyar- országi protestantizm us ad indítékot, a nemzeti eszmék nagy harcosai magyar környezetben szerzik szellemi fegyvereiket. E zek a szórványos jelenségek azonban semmiképpen sem m utatják már azt az egyetem es hatást, amit kibontakozásuk lehetőségét, de kapcsolatukat a magyar államcélokkal, s eléggé szilárd benső alapok híjján : a nyugati életközösséggel is elvesztik.
Mindez -azonban csak utólag válik nyilvánvalóvá. A X V . században a politikai kapcsok még elég erősek, a vajdasági magyar telepek még nem sorvadtak el, s Moldva és H avaselve különféle társadalomcsoportjai is eléggé jelentős összeköttetésben állnak magyarországi elemekkel ahhoz, hogy a magyaros irány mindkét vajdaság életében döntően fontos legyen.
A vajdaságok életének egészéről beszélünk, de természetes, hogy ezt a hatalmas területet nem tudju k egy rövid tanulm ány kereteiben összefogni.
A kapcsolatok annyira felderítetlenek, hogy szinte minden kis részlettel külön kell foglalkozni, minden adatot külön értékelni. Meg kell tehát elégednünk azzal, hogy utalunk azokra a szálakra, amelyek a vajdaságokra gyakorolt m agyar hatásokat vezették. Elsősorban a politikai, államközi kapcsolatok módját s eredményét igyekeztünk tisztázni, egyrészt, mert mint a fentiek
ből is kiviláglik, ezek szabták meg a többinek érvényesülési lehetőségét és súlyát, másrészt, mert a forrásanyag jelenlegi állapota ezt a területet teszi leginkább hozzáférhetővé. E zt a részt mostani ismereteink alapján is jól meg
12
*lehet világítani. Ezután térünk rá a társadalom szélesebb rétegeire gyakorolt m agyar hatások ismertetésére, itt azonban már csakugyan csupán utakat és inkább csak emlékeztetésül, néhány példaként kiem elt részt tudunk fel
deríteni. A román irodalom jelenlegi szempontszegény és hézagos állapotá
ban alig ad tám asztékot, így valam ennyi részlet kikutatása, s az eredmények teljes és arányos feltárása a rendelkezésünkre álló kereteket messze túlhaladná.
Az itt bem utatásra kerülő részletekből elsősorban az derűi ki, hogy a H unyadi
kori m agyarság a román államfejlődésre mennyiben és mi módon hatott, s hogy a társadalom életének alakításában hogyan kapott szerepet.
I.
A Hunyadi-kori magyar-román politikai összeköttetések szálai régi, az Anjouk és Zsigmond korában kipróbált vonalakon húzódnak. Zsigmond Árpád- és Anjou-házbeli elődeitől kötelező örökségképpen vette át a balkáni ü gy ek iránti élénk érdeklődést. Uralma elején cselekvően igyekezett ezt ér
vényre ju ttatn i, hadjáratot vezetett a hűtlen moldvai vajda ellen, majd a havaselvi trónzavarok tisztázására. Nag\r lendülettel készülődött a török ellen is, azonban szerencsétlen nikápolyi csatája elvette a kedvét az effajta vállalkozásoktól. Később belső viszályok, majd nyugati ügyek foglalták el, a Balkán eseményeibe személyesen csak ritkán nyúlt bele. Kétségtelen azon
ban, hogy mindig komolyan érdeklődött irántuk : Ragusa, a Magyar K irály
ság északnyugatbalkáni ügyvivője, soha nem látta el érdekképviselői ügy
körét nagyobb buzgalommal, mint éppen az ő korában. A török kérdés is élénken foglalkoztatta Zsigmondot ; kötelességének tudta, hogy «országa és az egész kereszténység érdekében hadbaszálljon a pogány ellen», v agy legalábbis ú tját vágja további terjeszkedésének. E zért elsősorban a végeket iparkodott biztosítani, a Duna vonalból védelmi bázist alkotn i: N ikápolyt mindjárt uralkodása kezdetén m egvívta, Galambócért császárkorában is szem élye
sen szállt hadba, Nándorfehérvárat visszavette a szerb fejedelemtől.
A bánságok élére erőskezű férfiakat állított, a hűbéres fejedelmeket igye
kezett minél szorosabb kötelékekkel Magyarországhoz fűzni. A legfőbbe
ket lovagrendjébe vonta, környezetében tartotta, biTtokadományokkal köte
lezte le, de arról sem feledkezett meg, hogy cselekvéseiket más oldalról ellen
őrizze, s szükség esetén erélyes eszközökkel bénítsa. Ragusa egyre-másra kül
dözte jelentéseit, a magyar udvarban pedig töm egestül éltek előkelő mene
kültek, fejedelmi sarjak, akiknek puszta jelenléte eléggé fenyegetőnek látszott arra, hogy az uralmon levő hűbérest hűségben tartsa s a magyar érdekek szolgálatára szorítsa. De mindez nem bizonyult elegendőnek. A védelmi vonal nem tudta feltartani a törököt, a határokon innen is eleget hallunk pusztí
tásairól. A császárkirálynak hathatósabb rendszabályokon kellett gondol
koznia. Az 1420-as években Claus von Redwitz német lovagjait akarta az
Al-duna védelmére Szörénybe telepíteni, — ez a terve nem sikerült, — élete végén pedig általános hadügyi ú jítást v itt keresztül.
Mindezek az intézkedések ellenére, a déli részek már Zsigmond uralko
dása alatt — s a halálát közvetlenül követő években még inkább — állandó izgalomban éltek. A veszély érzése országszerte elterjedt, s a magyar társa
dalom minden rétegében nyilvánvalóvá tette azt, hogy a török ellen küzdeni létérdek. E zt a világos felismerést a császárkirály nagyvonalú szelleme
állí-M á ty á s p a lo tá ja . (S ch ed el V ilá g k r ó n ik á já n a k m e tsz e te . 1493.)
to tta magasabb összefüggésbe. Ő is «országunk legfőbb ellenségének* látta a törököt, de egyben «a hit és az Úr Jézus Krisztus keresztje gyalázatának)).
Feltám adt benne a m agyar uralkodóházaknak kereszténységet védő és ter
jesztő küldetéstudata, s méltóságával járó szent kötelességnek vallotta, hogy országának s az egész kereszténységnek töröktől szenvedett sérelmein fel
indulván, hadra keljen a pogány ellen. A magyar államérdek s a hitvédő hivatáseszm e ily módon összemosódik s csakhamar társadalm ivá válik, mint m agyar nemzeti hivatástudat. E z a teljes pompájában M átyás idején kibontakozó szellem találta meg gyakorlati alapjait Hunyadi Jánosnak és kortársainak küzdelm eiben.1
egyik első, s minden követője közt legszerencsésebb képviselője. Az egyet
len, akinek sikerült a törököt nemcsak ideig-óráig megállítani, de valam elyest vissza is szorítani, s akinek nevét lelkesen visszhangozta az egész keresztény közvélem ény, különösen a közvetlen veszélyben forgó Balkán. Nem a gon
dolat hőse volt, nem újszerű tervet, új utat keresett, hanem a régen kiforrott eszm éket váltotta tettre, a korszerű haditudom ány legmegfelelőbbnek látszó eredményeivel, teljes felkészültséggel fordulván a török ellen. Támadó fel
lépése, az utolsó évtizedek lassú, fokozatos magyar visszaszorulása után, óriási hatást te tt, de tulajdonképpen nem egyéb, mint term észetes vissza- kanyarodás a Nikápoly után elejtett hatalmas tervhez. Hunyadi hitt a nagy keresztény összefogás lehetőségében, mindössze megpróbált, addig is, míg az létrejöhet, a Magyar Birodalom erejéből tenni meg annyit, am ennyit lehet. De éppen ez a tette volt az, am ellyel nagyon erősen hatott a magyar nem zettudat kibontakozására s a magyarságról formált európai közvéle
ményre.
Személyében, származása és nevelése következtében, szerencsésen talált egym ásra a veszélyeztetett végek sorsa és a magyar birodalmi célok iránti élénk érdeklődés s az újonnan kibontakozó m agyar hivatástudat. A Zsig- mondban még csak körvonalakban felvillanó eszme nála már következetesen tér vissza, ország és kereszténység érdeke egészen eggyé válik. E lőtte a török
«a vallás és a haza ellen ségei aki ellen nemcsak «a hit, de az ország védelme és növelése érdekében* is harcolni kell. Várna előtt, királyával együtt, «a keresz
tén y hit védelmére és gyarapítására, a katolikus egyház javára, s különösen ennek az országnak és a körülötte fekvő részeknek megszabadítására# eskü
szik háborút. Hiszi, hogy győzelm eit nemcsak neki, hanem az egész «keresz- teny népnek® adta az Isten, s ezért arról is meg van győződve, hogy harca, am elyet egyébként a m agyarságénak vall, a keresztény közösség, a «christiana respublica» szolgálata.2
E z az eszme európai visszhangot k eltett, gyakorlati eredménye azon
ban nem volt. A z egyház s néhány későlovagkori eszm ényekért hevülő világi úr lelkesedett ugyan a szent célon, tényleges segély azonban alig érkezett, a nagy, egységes európai összefogásról pedig szó sem lehetett. Aeneas Silvius hiába példálózott Rigómező után, hogy új, nagy vállalkozásra van szükség, de az már ne csak a m agyarság, hanem az egész kereszténység közös ügye legyen. A Német Birodalom, am elyhez elsősorban fordult volna, tökéletesen érzéketlen m a ra d t; gyűlésein szóbahozták ugyan a segély dolgát, de követei még olyan döntő pillanatokban is, mint például közvetlenül a várnai had
járat előtt, leplezetlenül fenyegetőztek azzal, hogy Magyarország két tűz közé szorult, s jó lesz vigyáznia, nehogy a török és német kétfelől, egyszerre tám adja m eg.3
Mátyás, uralkodása első évtizedében, nevelésének s a közvélemény nyo
másának engedve, igyekezett apja nyomain járni. A tényleges helyzettel
azonban eléggé korán leszámolt s a nagy tám adást Európa megértésétől tette függővé. Renaissance-os büszkeségében nem érezte magához méltó fel
adatnak, hogy idegen népek érdekében évről évre kiújúló háborúskodással, egy-két balkáni váracska birtokáért fecsérelje országa erejét. Duzzadó élet
kedvében, hatalmának magabízó teljességében eszébe sem juthatott, hogy nagy és erős birodalma rövidesen végveszélybe kerülhet. Tévedés azonban azt állítani, hogy a török és balkáni kérdéstől egészen elfordult. Ellenkező
leg, legnagyratörőbb tervei közt, nyugati elfoglaltságának dandárjában is állandóan érdeklődött iránta. Ragusa még mindig híven teljesítette — bár kisebb odaadással s kevesebb eredménnyel — Zsigmond-kori kötelességét, keleten pedig az erdélyi városok végeztek hasonló munkát. Az oláh vajda
ságok és E rdély vezetői közt minden török megmozdulásra élénk hírcsere indult, s M átyás büszke is volt arra, hogy m egbízottai a pogánynak minden lépését szemmel tartják. Ha a hírszerzés gépezetébe valam i hiba csúszott, hanyagság, hiány m utatkozott, igyekezett a bajt mielőbb rendbehozni, ha kellett akár erélyes rendszabályok árán is.4 Csak a nagy hadjáratra nem vállal
kozott, hiába ösztökélte a pápaság és — meddő ígéretekkel — Európa, sőt hiába sürgette saját országának közvéleménye is. A zt tudta, hogy félelmetes hadereje a törököt is visszatartja egyenes támadástól, a végek lassú felmor
zsolódását pedig másodrendűnek érezte hatalmas célkitűzései mellett. A dél
vidéki hűbéres fejedelmek, akiknek birodalomhűségét önös szempontjaik, többé-kevésbbé már eléggé nagym ultú önállósulási törekvéseik s idegen összeköttetéseik am úgy is kétessé tették, a török nyomás megerősödtekor egym ásután hódoltak be a pogánynak. A végekről érkező magyar támogatás arra nem vo lt elég, hogy m egtartsa őket. Rácország Mátyás korában csata7 tér, Havaselvén egyik napról a másikra váltogatják egym ást az ellenséges pártok, Moldvát hiába próbálja fölemelni zseniális vajdája, N agy István.
A török lassanként valam ennyit adófizetőjévé teszi, s folytonos dúlásaival megérleli bennük a bármi áron való béke, s ha kell, a Magyar Birodalomtól s a keresztény ügytől való elszakadás készségét. A nyolcvanas években behódol a hűséges Ragusa is, miután hátországa, Hercegovina már teljesen török kézre került. A Balkán Mátyás uralkodásának végére tulajdonképpen már elveszett, ámbár a birodalmi igényeket a gyakori magyar beavatkozás még eléggé érzékelteti. A Jagello-kor hanyatlása fejezi be a drámát : a birodalom benső meggyöngülésekor egyszerre nyilvánvalóvá lesz, hogy a kapcsolat min
denütt m eglazult s ellenállásra sehol nem lehet számítani. A magyar állam bukásakor a hűbéres területeket egyszerre s véglegesen önti el az ozmán áradat. A vajdaságok m agyar viszonyát ebbe a fejlődéssorba kell beállítanunk.
Az Anjou-ház fiágon való kihalását követő bizonytalanság kedvezett a két oláh vajdaság önállósulási törekvéseinek. A lengyel igényeket, am elyek
nek alapot adott H edvig joga a m agyar koronához, kitűnően lehetett hasz
nosítani, s a leleményes hintapolitika mihamarább olyan állapotra vezetett, amelyben a vajdaság, két igénylő között, valójában senkitől sem függött. Jó
Sándor annyira biztosnak érzi hatalmát, hogy még Ulászló királynak te tt 1402 márc. 12-i hűségnyilatkozatában is büszkén kihangsúlyozza «Isten kegyelméből uralkodó vajda» voltát, I. Mircse pedig 1390— 91-ben éppen
séggel szinte baráti, kölcsönösségi alapon tárgyal a lengyelekkel. A címhasz
nálat ekkor még nem forrott ki teljesen, s éppen hűbéri vonatkozásban főleg a tényleges erőviszonyoktól függött. Mircse, «Isten kegyelméből Havas- elföld vajdája, Fogaras és Omlás hercege, Szörény grófja, Dobruzsa despotája és Silistria ura» címmel élvén éppen akkor, amikor a magyar király ellen beszél meg szövetséget, már puszta címével is azt akarja nyilvánvalóvá tenni, hogy fejedelmi jogainak gyakorlásához semmiféle liűbérúri jóváhagyásra nincs szüksége.5
Mircsét a török előnyomulás csakhamar Zsigmond felé hajlította, annyi
val is inkább, mert a Hedvig-Ulászló frontot ellenfele, Vlad trónkövetelő igyekezett a saját terveinek megnyerni. Zsigmond megsegítette Mircsét, aki erre 1395-ben, hűségeskűjére hivatkozva, ellenszolgáltatás nélkül ígér teljes segítséget a török ellen. Jó Sándor viszont élete végéig dacolt mindkét hű- bérurával. De halála után rohamosan semmisült meg minden, amit elért : országa a rendezetlen trónöröklési viszonyok között véres pártharcok, foly
tonos változások színtere lett és korábbi jelentőségét csaknem teljesen elvesz
tette. Fiatal, kiforratlan államalakulatok közös sorsa ez, elérte Mircse alko
tását is. A török terjeszkedés megingatta Havaselföld egyensúlyát, erősebb m agyar ellenhatást válto tt ki, s a széthúzó erőpárok között a benső ellen
tétek, a személyi és pártküzdelm ek szabadon érvényesülhettek. Gyors legyön- giilés következett, ami mindkét vajdaságban a külső jogigénylők erélyesebb felléptére vezetett. Moldva földjén több ízben is jártak magyar és lengyel seregek, Havaselve pedig hovatovább teljességgel török-m agyar hadszíntérré változott. A vajdák vagy egyik, vagy másik oldal érdekképviselőjeként indul
tak el pályájukon, a hagyományos hintapolitika azonban most a kényszer súlyával nehezedett reájuk. Közeledniük kellett az ellenséghez, s ezzel ren
desen már uralkodásuk kezdetén elvesztették lábuk alól a talajt. Kapkodás, teljes bizonytalanság, reménytelen küzködés a sokféle, külső és belső ellen
tétes erő lebírására ■—- ez volt a vajdaságok általános helyzete, amelyből egy- egy kiemelkedőbb egyéniség hiába igyekezett országát kiragadni. Ebben a zűrzavarban próbáltak rendet teremteni — Zsigmojjd nyomán, de nagyobb eréllyel — a Hunyadiak.
Hunyadi az 1430-as évek vége felé kezdett a délvidék ügyeivel foglal
kozni. Hozzáértése pályáján gyorsan emelte, s Szörényi báni, majd később erdélyi vajdai tapasztalatai alapján a negyvenes évek elejére már az ország elismert török szakértője lett. Fontos tisztségeivel a Garák, Marótiak, I/json- cziak s Ozorai Pipo hagyom ányait vette át, s ha más nem, már ezek is a vajdaságok, főként H avaselve állandó szemmeltartására kötelezték. Jelen
tősebb közbelépésre 1442-ben került sor. Ugyanis Vlad Dracul, Zsigmond
hajdani híve és sárkányos lovagja, törökvezetőnek csapott fel és 1438-ban
hajdani híve és sárkányos lovagja, törökvezetőnek csapott fel és 1438-ban