tartanunk, ha a Hunyadi-kérdésről szólunk. Ma is mindenki azt a rejtélyt érti ezen, ami évszázadok óta különös kitartással izgatja a tudós kritikát s a népi k é p ze le te t: Hunyadi János származásának sokat vitatott, s máig is megoldatlan problémáját.
Sokan foglalkoztak vele, szakemberek és műkedvelők egyforma lelkese
déssel. Vonzóereje idők folyamán éppen nem csökkent, sőt inkább egyre fokozódott. Mondák szövődtek, tudományos elméletek épültek megfejtésére, s mindezek után a valóságot ma nagyobb homály, bizonytalanság burkolja, mint valaha. Az irodalom nem ad m egnyugtató k é p e t ; a gyér és szűkszavú adatokból kínosan gondos érveléssel is csak kétségbeejtően keveset tud tárgyi bizonyossággal kihámozni, s e néhány biztos pont között csillogó, de ellen
őrizhetetlen elm efuttatástól nehézkes, lélektelen szőrszálhasogatásig, mini-len olyan eljárásnak tág teret enged, amely megoldás címén valójában semmi kézzelfoghatót nem ad. Érthető, hogy egyesek ézen elkedvetlenülve, elég
telennek minősítették a forrásanyagot, s az érdemleges tárgyalás lehetőségét új adatok felmerültétől, vagy a vizsgálat körének egyéb kibővülésétől tették függővé. Tételük mindenesetre túlságosan merev ; igaz, hogy a v izsg á la ti.
anyagnak s a szemlélet körének kitágítása nagyban növeli a megoldás bizton
ságát, de kétségtelen, hogy megfelelő módszeres és szempontszerű felkészült
séggel a már régebben ismert anyagból is elfogadható eredményekre lehet jutni. A vélem ények szélsőségeit nemcsak a forrásanyag korlátolt volta, de talán elsősorban a kutatók személyi beágyazottsága révén odakeveredő sok idegen elem, esetlegesség okozza. Az írók érvelésében s végső állásfoglalásá
ban nemcsak anyagismeretük, módszeres és különösen forráskritikai fel- készültségük tükröződik pontosan vissza, de sajátos érdeklődésük, gondol
kodásmódjuk, lelki beállítottságuk is. Korokra és személyekre, műveltség
körök szellemi formavilágára igen érdekes fényt vetne, ha a félezeréves Hunyadi-kérdés fejlődését alaposabban m egvilágíthatnék. Ezzel azonban erősen túllépnők feladatunk határait, s így ezúttal csak arra térünk ki, ami a kérdés mai állapotának s lényegének megértéséhez okvetlenül szükséges.1
Ősi magyar nemzetség — idegenből nemrég bevándorolt család sarja ; előkelő, címeres, birtokos nemesek, illetve havaselvi bojárok ivadéka, vagy éppen királyi vér — jelentéktelen köznemesi, oláh kenézi, sőt egészen alacsony paraszti sorból fölemelkedett valaki ; délszláv, — színmagyar ember — mindez Hunyadi János. Folytathatnék az ellentétpárok sorát, ha nem volna már ennyiből is nyilvánvaló, mekkora bizonytalanság, homlokegyenest ellenkező nézeteknek milyen áthatolhatatlan zűrzavara uralkodik az irodal
mon. A bem utatott vélekedések egytől-egyig újabb keletű munkákból szár
maznak, híveik manapság is vannak. Kétséget kizáró bizonyossággal egyiket sem cáfolta meg senki, de egyiket sem alapozta meg szerzője úgy, hogy ne lehetne első rohamra veszedelmesen megingatni. A forrásanyag egészének figyelmes áttekintése is hiányzik olykor, az értékelést és kiválogatást pedig, bár öntudatlanul, de annál gyakrabban oda nem illő motívumok befolyásolják.
Fraknói például, aki a Hunyadi-kort a napoleoni időkkel vetette egybe, liberális örömmel látja meg hősében a szerény sorból maga erejével magasra emelkedett embert. Mások viszont nem érzik méltányosnak, hogy ilyen kiváló egyéniséget akárki fiának állítsanak oda ; így Fényes Lajos, aki hunyadvidéki kenéznek, illetve vajdának tartja Hunyadi nagyapját, meg
nyugtatásul mindjárt azt is kifejti, hogy az ilyen vajda nagyúr, népe vezére, fejedelme (!), tehát igen előkelő valaki. Thewrewkben a t e k i n t é l y tiszt elet s a polgári erkölcs ünnepel, mikor Aranka s K azinczy nyomán megcáfolását sejti «azon bitang hírnek, hogy Hunyadi János Magyarországi kormányzó és Erdélyi vajda vad ölelésből eredett». A tudom ánytól távoleső forrásokból táplálkozó könnyenhívésnek és felületes véleményalkotásnak legjellemzőbb példáját azonban azok a román írók szolgáltatják, akik egyik-m ásik magyar szerzőtől, gyakran hivatkozás nélkül, egyszerűen átvették s némileg élesebb formába öntötték Hunyadi románfajúságának elméletét, s ingatag tételüket nagy nemzeti felbuzdulásukban igemondók tüzével és dogm atartók merev
ségével hirdetik, anélkül, hogy a kérdés lényegéhez csak egy lépéssel is közelebb férkőztek volna. Az egyes korok tudományos látkörében frissen felbukkant újdonság varázsa, s a sajátos érdeklődésterület vonzása is sokat jelent. A század végén sokat feszegetik az «oláh» kérdést, s ebben az időben szinte divattá válik Hunyadi őseiben komolyabb indokolás nélkül is kenézeket keresni. R éthyt viszont nyilvánvalóan kedvelt tárgyára, a románság népi kialakulására vonatkozó kutatásai csábították arra, hogy a Hunyadiakban szavahihető forrás híján is délszláv vért fedezzen fel. Egyéni képzelőerő, regényes hajlam pedig éppoly gyakran játszik döntő szerepet a nézetek alakításában, mint másrészt a forrásértelmezéstől való kicsinyes félelem, a késznek kényelmes tudomásulvétele, a visszariadás az apró részletek unalmas bogozgatásától. Egyes merőben indokolatlan állítások az írók hosszú során vándorolnak ily módon végig, míg egyszer végre valaki rádöbben, hogy tulajdonképpen semmi alapjuk nincs. Nem csodálkozhatunk tehát a zavarokon, az irodalmat egyre jobban elöntő fejetlenségen, bizonytalanságon. Term é
szetes következm énye ez annak, hogy az adatok valóban tekintélyes hézagait különböző emberek, adottságaiknak megfelelően, egészen eltérő módon próbálták áthidalni, s eközben igen sokan a tárgyi látás és módszeres képzett
ség megdöbbentő hiányairól tettek tanúságot.2
A vélem ényalakítás szempontjából ma is számításba vehető irodalom egyszerű áttekintése arról is meggyőz, hogy tulajdonképpen maga a kérdés lényege, mibenléte sem tiszta. Hajdan, indulásában genealógiai jellegű volt, újabb időkben azonban idegen elemek is rakódtak ehhez a maghoz, s kétség
telen, hogy az utolsó évszázadban történt hozzászólások nagy száma és szokatlan élessége éppen ezekkel kapcsolatos. Egyszerű származásrendi problémát akkor sem vitatnának ennyi hévvel, ha történetesen a nagy ország
kormányzóról, a kereszténység törökverő hőséről, Mátyás királyunk apjáról volna is szó. Hunyadit azonban népek vallják magukénak ; a magyar nemzeti hős néhány évtized óta legjobb úton van afelé, hogy a románságnak is nemzeti hősévé váljék, s a nemzettudatban felmérhetetlenül becses egyéniség hatalmas árnya féltékeny nemzeti büszkeség köntösében kísértett majdnem mindenkit, aki az elmúlt száz év alatt eredetéről írt. Más lapra tartozik, hogy ez helyén
való-e így, va g y sem ; tén y annyi, hogy íg y van. Thewrewk már a múlt század elején mérhetetlenül felindult azon a merészségen, hogy egyesek Hunyadit más, nemmagyar eredetűnek minősítették. Követői, inkább ugyan a nagy- közönség soraiban, ma is szép számmal vannak. A századvég tárgyilagos
ságra törekvő tudósai megérezték, hogy az oklevelek rideg sorait idegen elemek kezdik átforrósítani, s kutatásukat merev származásrendi keretekbe szorítva, igyekeztek előlük elzárkózni. Sikertelenül. A legjózanabb, legszárazabb tudós is feltétlen szükségét érezte, hogy, ha történetesen oláh származásúnak minő
sítette Hunyadit, állásfoglalását mentse, magyarázgassa, s a közvélemény várható felzúdulását már jóelőre levezesse azzal, hogy akármilyen eredetű volt Hunyadi családja, ő maga teljességgel beolvadt és kétségtelenül magyar.
E zt a megszokottá vált állítást mindenki olyan természetesnek találta, hogy hosszas bizonygatása merőben feleslegesnek látszott. Csakhogy a román tudom ány más véleményen van. A kérdés előbbreviteléhez ugyan új kutatá
sokkal alig járul hozzá, Hunyadi történeti szerepében — erre különben Réthy már régen felhívta a figyelmet, de hiába — román vér, román fegyver és román szellem diadalát ünnepli. E z a beállítás a m últ század hetvenes-nyolc
vanas évei óta nemhogy elmosódott volna, de egyre jobban mélyült. Ma még nem fejlődött odáig, hogy, mint például a kontinuitás hasonló értékű s ugyancsak tudományos eredetű fikciója, nemzettudat-alkotó elemmé nép- szerűsödjék, de kétségtelen, hogy már ezen az úton is meglehetősen előre
halad t.3
Iyátjuk tehát, hogy a kérdés az utolsó száz év folyamán idegen, eredeti származásrendi m agvától erősen eltérő vonatkozásokkal bővült, s nyugodtan állíthatjuk, hogy igazi jelentőségét éppen ezek a ragadványelemek adták meg. A figyelmet ma ezek kötik le elsősorban, annyira, hogy még a származás
rendi alapprobléma vizsgálata mögött is minden esetben o tt lappang a nem
zeti hovatartozásra irányuló erősebb érdeklődés. Felesleges talán hang
súlyozni, hogy ez az állapot helytelen : eredet és hovatartozás, mint a század
vég magyar kutatói igen jól érezték, két dolog. Eddig azonban sem a kettőnek összefüggéseit, sem a hovatartozásnak önmagában is felvethető problémáját nem tisztázták, s így egészen természetes, hogy a zavaros látás éppen itt eredményezi az egész Hunyadi-irodalom legélesebb s egyben legalaptalanabb ellentéteit. E z a felismerés kötelességet jelent, ami elől a kérdés mai vizs
gálója nem térhet ki. Nem állíthatjuk többé azt, hogy csupán a származás rideg genealógiai kifejtése érdekel, nem zárkózhatunk a minduntalan fel
tolakodó új elemek elől száraz nemzedékrendi táblázatok biztosnak látszó bástyái mögé. Ezzel az eljárással csak azt érjük el, hogy a mellőzött, agyon
hallgatott érdeklődés a tisztázatlan összefüggések útvesztőjében egyre hamisabb vágányokon próbál célhoz jutni, s a fokozódó bizonytalanságban szellemi kalózok zsákm ánya lesz.
Hunyadi hovatartozásának kérdését ma már nem szabad másfélsoros, odavetett megjegyzésekkel elintézni. Foglalkozni kell vele, mégpedig ott, ahol felmerült és zavart keltett : a Hunyadi-kérdés keretein belül, a szár
mazás alapproblémájával kapcsolatban. Tisztázni kell problem atikáját, a kérdésmaggal való összefüggését, s a körülötte felburjánzott fogalmi zűr
zavart. Fogalm ak és tén yek természetéből következik viszont, hogy ezt a részt a származásrendi alapproblémától határozott vonallal különítsük el.
Ism ét hangsúlyozzuk ugyanis, hogy bár a «Hunyadi-kérdés» manapság mind az eredet, mind a hovatartozás kérdését magába zárja, sőt ezeket némely vonatkozásban az irodalom nagy része következetesen össze is keveri, tulajdon
képpen két tárgyról van szó, s a kettő külön szempontokat, más forrásanyagot, más feldolgozásmódot kíván.
Munkánk ennélfogva két részre tagozódik. Az elsőben azt igyekszünk túlnyomóan elemző m unkával feltárni, hogy mi az, amit Hunyadi származásá
ról mint többé-kevésbé biztosat állíthatunk. A másodikban arról adunk legalább nagy vonalakban összefoglaló képet, amit a hovatartozással kap
csolatban kell tudnunk és egységesen, átfogóan meggondolnunk.
I.
Hunyadi származására közvetlen és kézzelfogható adatunk tulajdon
képpen alig van. Hosszas latolgatásra, bonyolult következtetésekre kény
szerülünk, ez viszont, mint az irodalomban számos szomorú példáját láthat
ju k, igen könnyen tévútra visz. E z ellen egyetlen biztosíték lehet, s ez az értelmezés megfontolása, s még előbb a források alapos kritikára támaszkodó gondos kiválogatása. Minthogy pedig ilyenformán több lényeges megállapí
tásm ik ezen áll vagy dől, előre kell bocsátanunk a forrásadatok használható
ságára vonatkozó főbb nézeteinket.
A források, helyesebben azok az adatok, am elyeket a származás kérdésé
nek vizsgálói forrásul használtak, elég so k fé lé k : krónikás feljegyzések, oklevelek, egykorú misszilisek, címerpecsétek, műemlékszámba menő marad
ványok, sőt — hogy a felsorolás teljes legyen — népköltészeti termékek is.
A sokfajta forrásnak természetesen értéke, szavahihetősége is felettébb külön
böző. A népköltészet alkotásainak inkább csak a hovatartozás kérdésével kapcsolatban vesszük hasznát, mint a népi emlékezés figyelemreméltó jelei
nek. A címerek, falfestmények és síremlékek szavát általában sem tekinthet
jü k teljes értékűnek, s ezúttal különösen nem ; az innen nyert következ
tetések ugyanis oly tágak és ingatagok, hogy legfeljebb egyéb adatok támo
gatására, aláfestésére használhatók, önmagukban azonban nem állnak meg.
Am i mármost az írott források közléseit illeti, ezeknek értékét értesüléseik eredete, tárgyilagossága s ellenőrizhetősége, illetőleg bősége és pontos kifejezése teszi ismét erősen különbözővé. A századvég tudósai például szinte kizárólag oklevelekre tám aszkodtak, s annyiban kétségkívül igazuk is volt, hogy a legtárgyibb s legkézzelfoghatóbb adatokat valóban ezek szolgáltatják. Egyikük- másikuk tényleg igen fontos felvilágosításokat tartalm az, főleg Hunyadi legközvetlenebb hozzátartozóira vonatkozólag. Sajnos azonban már ezen a területen i s , súlyos hiányokra bukkanunk, a távolabbi eredet kérdésének eldöntésére pedig úgyszólván semmi tám ogatást nem kapunk. I t t már fel
tétlenül a krónikáknak kell elsőbbséget adnunk. Jelentőségüket a századvég túlzó kriticizmusa nem méltányolta kellőképpen, s igaz ok nélkül állította őket félre. Az ellenük felhozott vádakat ugyan magunk sem tagadjuk, csak
hogy ezek korántsem olyanok, hogy teljes tartózkodás, merev elutasítás következnék belőlük. Igaz, hogy elbeszélő forrásaink értesülései határozottan célzatosak, vagy legalábbis szembenálló pártok valam elyikétől származnak, a tendencia azonban ezúttal Hunyadi személyével, elsősorban pedig rangjával kapcsolatos, tehát csak itt szorul különösebb ellenőrzésre. E zt részint egyéb adatok, részint logikus megfontolások lehetővé is teszik. A másik részen pedig o tt áll az az egyszerű tény, hogy a Hunyadi-család eredetére egyedül egy - krónikás, Turóczi — illetőleg az ő nyomán, de hírét humanista sallangok közé bu jtatva Bonfini — ad tárgyi, határozott irányú útmutatást. Előadását más oldalról is m egtám aszthatjuk, de egyébként sem értjük, miért kellene hitelét éppen itt kétségbe vonni, holott egészében megbízható forrásnak bizonyult. Bonfininál a humanistás célzatokat, a többi, csupán nagy általános
ságban s csak Hunyadinak, illetőleg családjának rangját érintő elbeszélőnél az értesülés pártos voltát kell tekintetbe vennünk, hogy bár kerülő úton, innen is értékes részfelvilágosításokat nyerhessünk.
A család eredetére nézve tehát Turóczi az alapforrásunk. Idevágó híre ugyan más részek közé ékelten, szinte elrejtve, s nehézkes, megtévesztésre alkalm as formában búvik meg szövegében, mégsem tartható egyszerű mesé
nek. Tévedtek, akik ezt a lesújtó véleményt a bevezető «fertur» kifejezéssel bizonyíthatónak hitték ; ez csupán azt m utatja, hogy az értesülés, mint
egyébként Turóczinak sok más értékes részlete is, élő emberektől származott, s arra vall inkább, hogy abban a jólértesült udvari körben, ahonnan Turóczi effajta híreit nyerte, ez az állítás formálódott közvéleménnyé. Ellene szóló hiteles adat nincs, mellette szóló viszont, mint látni fogjuk, van, minden
képpen nyilvánvaló tehát, hogy el kell fogadnunk, annyival is inkább, mert Hunyadi-kori történetünknek Turóczi ma is főforrása, a kormányzóra vonat
kozó hírei általában megbízhatónak bizonyultak, s kétségtelen, hogy ez az adat ugyanabból a jólértesült udvari körből szárm azott, ahonnan a többi.
Bonfini, mint máskor is, átvette Turóczi tudósítását, ezúttal azonban félre
értette s hibás formában olvasztotta elbeszélésébe. Szövege bő, szinte terjengős;
sok szóval keveset mond. Elgondolásának velejét, a római nemescsaládból való származtatás jellegzetes humanista meséjét az irodalom mai állása alapján ugyan minden további nélkül elutasíthatjuk, egyes részeit azonban figyelembe kell vennünk, különösen mint a Hunyadi személye körül kifejlődött hagyo
m ányvilág értékes adalékait. A Hunyadi születéséről szóló, egykorú eredetű mesés elmélet biztosít némi jelentőséget Heltai s Pethő krónikájának is.
Elbeszélésük mondái magvának kritikai elbírálása távol van attól, amit kielégítőnek mondhatnánk, s ezért, hogy használhatóságát megállapíthassuk, a maga helyén még egyszer foglalkoznunk kell vele.
A származásrendet nagyrészt okleveles alapon állíthatjuk össze. Leg
fontosabb forrásunk itt a Hunyadvár adományára vonatkozó oklevélcsoport, amely Hunyadi fivéreinek, apjának s felmenőági rokonainak nevét tisztázza.
A többi oklevél főleg a család társadalmi helyzetére, összeköttetéseire, magyar- országi birtoklására s meggyökeresedésére vonatkozólag szolgál többé-kevésbé értékes adatokkal, illetőleg származásrendi ismereteinket bővíti egy-két kisebb jelentőségű adalékkal. A család eredetére az oklevelekből legfeljebb' kerülő úton, Hunyadi pályafutása kapcsán nyerünk valam elyes halvány utalást.4
1409 október 18-án kelt Zsigmond király pátense, amelyben arról értesít, hogy erdélyrészi H unyadvár nevű birtokát Serba fia, W oyk lovag «alkalmas helyen és időben tett hű szolgálatai)) és érdemei jutalm ául mindenestül neki s általa rokonainak, Magas és Radol nevű testvéreinek, Radol nevű unoka
fivérének, János nevű fiának s örököseiknek adja. Ebben az oklevélben tűnik fel Magyarországon első ízben az a család, am ely a magyarságnak a nagy országkormányzót, a kereszténység egyik legnagyobb hősét adta. Elég meg
lepő helyzetben bukkan fel, mindjárt első említésre egy hatalmas, szokatlanul tekintélyes birtokadomány kapcsán.
Korábbi történetére okleveles adatot nem ismerünk. Az egyetlen hatá
rozott irányú utalást, mint em lítettük, Turóczi adja, aki H unyadit «nemes és előkelő havaselvi nemzetségi) sarjának mondván, így folytatja : «Azt beszélik ugyanis, hogy Zsigmond király e lovag atyjának vitézi hírétől indítva, a havas
elvi részekről birodalmába hozta a zt. . ., s Hunyad birtokával ruházta fel».
Mint már mondottuk, minden okunk megvan, hogy adatát teljesen hitelesnek,
tárgyi értékűnek tartsuk. Alátámasztásául szolgálhat különben a Cillei- grófok krónikájának egy részlete, am ely Hunyadit oláhországi (aus dem
Landt W alachey) eredetűnek tu d ja.5
N yilvánvaló ebből, hogy Hunyadi családját saját korának jólértesült közvéleménye havaselvi eredetűnek tartotta. B ízvást annak tekinthetjük mi is. Tudnunk kell azonban, hogy ez a kérdés az egykorú írókat tulajdon
képpen kevésbé foglalkoztatta ; a pártharcok s személyi ellentétek forró levegőjében a X V . század emberének figyelme elsősorban egy más, közel- rokon problémára irányult : Hunyadi származása mögött valójában rangját, társadalmi helyzetét, családja előkelőségét firtatta. A forrásadatok nagyrésze
\
Z sigm o n d k ir á ly 1409. o k tó b e r 18.-án k e lt p á te n sé v e l S e rb a fia, V a jk n a k és h o z zá ta r to z ó in a k a d ja V a jd a h u n y a d v á r á t s ta r to z é k a it. (O rsz. L t. D l. 9599. sz. e red eti u tán .)
erre vonatkozik, ezen a ponton viszont a szenvedély, az értesülések irányított
sága szabadabban érvényesült. Turóczi, Bonfini a Hunyadi-ház emberei voltak, elismerésüket tehát, különösen utóbbinak csillogó humanista szó
áradatát, nem fogadhatjuk el ellenőrzés nélkül. De még kevésbbé tehetjük ezt a másik oldal szószólóival, főleg, mivel semmi tárgyit nem mondván, teljességgel bizonytalan általánosságokba burkolóznak.
Hunyadi nemességét egy forrás se vonja kétségbe. A rosszindulatú Cillei- évkönyv szerint a kormányzó «non erat valde nobilis», vagyis, mint már Teleki igen helyesen m utatott rá, magát a nemességet ez sem meri tagadni.
Aeneas Silvius is csak annyit mer állítani, hogy nem származott kiváló (darus, magnus) nemzetségből. Díugosz, az önérzetes lengyel, akit nemzeti büszkesége egyébként is gyakran v itt túlzásokba, szintén nem mond többet, mint hogy Hunyadi eredeti állapota «szerény és csekély)) volt, s még ennek az értesítésnek
hitelét is lerontja az, hogy Ulászlót akarja dicsőíteni, aki szerinte régi helyzeté
ből fölemelte a nagy törökverőt. Mindenesetre tény az, hogy maguk a Hunya
diakkal szemben közismerten ellenséges oldalon álló írók sem tudnak hatá
rozottan alacsony, vagy éppen nenlnemes eredetről. Az őket irányító értesü
lések ugyan a pártharctól távollevő Chalkokondylashoz, sőt még a Mátyást dicsőítő humanistához, Carbohoz is eljutottak valamilyen formában, előbbi azonban nem tudja összeegyeztetni nyilván túlságosan ellentmondó híreit, s végül a «nem is olyan homályos nem zetségit szövegezést találja a legmeg
felelőbbnek, utóbbit viszont bizonyára a csakham ar országkormányzói, sőt Mátyásban királyi magaslatig ívelő pálya fénye vakítja, mikor a «szerény»
kezdetekről szól. Gerardus de Roonál is ez a hirtelen magasba tört egyéniség bukkan elénk, annyira népszerűsödött alakban, hogy már szabályos kis anekdota szövődik köréje.6
Mindebből azonban csak az következik, hogy Hunyadi családja nem állt olyan közismert magaslaton, ahol ne lehetett volna kisebb-nagyobb kétségekkel illetni. E z egészen természetes is. Az egész országrészeket bir
tokló, nemzedékek során át főméltóságokat hordozó nagycsaládok fiai tartóz
kodással szemlélték az idegenből, ismeretlen környezetből közéjük származott embert, a Magyarországon alighogy gyökeret vert nemzetség túlságosan nagyratörő, s lassankint feléjük kerekedő sarját. Kicsinylés légköre fejlődik körülötte, a «nem nagyon nemes», nem «eléggé» előkelő származás gondolata,
kodással szemlélték az idegenből, ismeretlen környezetből közéjük származott embert, a Magyarországon alighogy gyökeret vert nemzetség túlságosan nagyratörő, s lassankint feléjük kerekedő sarját. Kicsinylés légköre fejlődik körülötte, a «nem nagyon nemes», nem «eléggé» előkelő származás gondolata,