Madárdal (haibun) Hallod-e?
Neked szól minden ének, kórusba kívánkozik az évszakok mesés madárhada.
Néhol kicsit hamiskásba hajló, itt-ott disszonáns, bár lelki zenéje tökéletesen tiszta, kristály.
Egy szólam örökké tiéd, amit eztán mindig magadnak mondhatsz, ám csak Te hallhatod, már ha megtalálod.
Talán nehéz kiválasztani a hivalkodó, a sablonos és az elveszett közül, mert míg az egyik harsány, a másik fakó, addig a harmadik-nak félve fáj beléd a hangja.
A gyilkos nyárban is frissen ébred minden madár. Egyikük virgonc, a másik dúdolva dédelget, derűbe hajtana.
Hát nem tudtad?
A madarak mind érted énekelnek, miközben tollruhájuk temérdek színben pompázik, avagy mindvégig szürke marad.
A ruha?
Nem az teszi őket, hanem a dal maga.
A nyár mindig igéz, az újabb idéz, a legújabb kuszál, hát nyisd ki jól füled apró érzékeit!
Légy részeg hallgató, de mindvégig csönd vegyen körül, úgy mé-lyedj magadba, hisz csakis akkor hallhatod meg saját madarad üze-netét!
Ne félj, mindig lesz tér-zene, mint ahogy a harmónia és a visszhang is örök.
Nehéz madárnak lenni, mert nehéz a dal.
Törékeny szárnyakkal kell röpíteni azt, aki kétkedve hallgatja a muzsikát, pedig még a fényt is hangjegyekre váltja, hogy attól a szél is szólamokban lengedezzen.
Hallod-e?
nyárutó zenél szomjazó madárdala belőlem hallik
Mesélj nekem
Ma vág a szél, s ha támad, én bebújok...
ne félj, csak ért öledbe fészkelődöm.
Veled halok, mitől talán e súlyok erőtlenek. Becézz, te röpke őröm.
Meséld el azt, miként fakadsz mosolyra, ha szűk szavunk a percbe új reményt csal, kimért időnk keserv felé sodorna,
de most mesélj nekem, s talán belénk hal.
Tudom, te is zuhansz a gondod űzve, a szél kikezd, de úgyse bánt, vigyázlak.
A napra nap jön, éveket betűzne, az élet így adott, de még kivárhat.
A gondolat komoly, s kivált eretnek.
Csak azt tudom ma már, miért szeretlek.
Nekem az Ősz...
Az ősz nekem ma mást jelent.
Avarba szédült létemet, hol ég tovább salakba zárt, s esőre ring e ritka láng.
Nekem az ősz Te vagy.
Az ősz nekem ma mást jelent.
Titokba tévedt végtelent, világnyi létet és varázst, belőle bajló tisztulást.
Nekem az ősz Te vagy.
Az Ősz nekem ma mást jelent.
Mosolyba szépült könnyemet, derűre hulló harmatot,
hisz én is neked az vagyok.
Vagyok, s az Ősz leszek.
Szétszaladt szonett
Bent ma már december oszt: magán-magány.
Lélek ontja színeit, s a nyűtt porond.
Tűnni tér a lelked ifja, míg a lány szép szavaddal él, mivel belül bolond.
Játszma ez megint. A fényed óhaján tűz a Nap, s a régi is kivált erős, ám te csöndre térdepelsz magad jaján, és ma épp ledőlsz, miként az árva hős.
Én csak álmodok tovább a percemért, órabérbe' szűkölöm magam baját, ám ha hallanád az ócska percegést, szerteszét szakítanád a sóhaját.
Tudd, hogy égek, úgy, ahogy szerelmed ér;
szétszaladt szonettbe sült falat kenyér.
Tintakék
Tudod, nem értelek. Évek óta szólt szavam feléd, kerestelek...
én kutattalak sok árnyba bújt betűn, nem érdekelt ha próza volt,
csak ittam szép szavad, és virult nedűt szitált az élet így nekem,
mintha bomba-szórt szívemre tintafolt terülne. És e szín a kék.
Megannyi kék tolult fölém repesve, a többi szín csak minta volt,
s esőre írt magányod versbe szedve;
szelíd szavadra tűnt a sár.
Sírhatok gyönyört, ha könnyem kellene, bár illatod ízére várt az ajkam.
És ma hallgatag cikázna kés hegye...
hát előtte még a hangodat halljam!
Aztán fakóra vált e kép?
Örökre fennmarad mesénk.
Jóni Barna (barnaby)
A mélység koldusai (az aluljárók fiaiért...) Süvít a szél, zúg a metrószél.
Fekete angyalok, fehér szárnyakkal repdesnek a mélyben. Haldoklik a tér.
Kiáltás hallik... a néma enni kér.
Csak én hallom? „Csak én hallom!”
Őrjöng, feldübörög száz tonna acél, zsebekben markolászik a félelem.
Bocsánatos a bűn ha szánni képtelen?
Arcok mosódnak az üvegekre,
falakon sztárok: szépet minden felületre!
Hallani: sarjad a fű már a domboldalon.
„Túllőtte magát”... suttog a kijáratnál a sokadalom.
Apró angyalok, beesett szemekkel!
Feketék szárnyatok, feketén árnyatok...
Vadászik már a Nagy úr, ne várjatok
kegyelmet! "Csak egy gyermek, még gyermek"!
Ki vigyáz rátok? "Vigyázzatok"!
Kiégtek a lányok. Unottan bámulnak, tekintetük üres. Érzéseket nem árulnak pénzért. Üdvözítő szépség! Majd aláhullnak ők is a tisztító mély verembe.
A sötét vadász tapsol, nevetését messze elviszi a metrószél. Még szerencse...
Kóborolnak néma angyalok a sötétben, kisírt szemekkel éjjelente.
A Nők dicsérete...
Ti Nők, szépek, szenvedő szíveknek igézet, lányok, kislányok, mosolygó nap orcátok.
Liliom- szüzek, ébredőn tüzes lelkekkel…
Agg matrónák, bölcsek, koravének, Örömlányok, örömanyák, gyászban maradt özvegyek. Nélkületek üres az élet, veletek jár a gondolat, bennetek él a lélek...
Szirmaira nyíljon a virág kezetekben, gyöngyös rokolyátok fényben, öletekben
mag ébredjen, hasadjon, szerelem tűzzel égjen...
Ti Nők! Napbolygók! Örök vonzalma a férfiszemnek.
Visszatérnek hozzátok, mint ahogy keringő égitestek.
Elvágyódnak, elülnek, majd megkerülve, összetört szívekkel lábaitok elé terülnek.
S akkor szeszéllyel, kacéran, csalfa bájjal világot rengettek meg egy pillantással…
Szóljon hát a dicsérete, a mindent uraló női nemnek, zengjen ének, s kinyíljatok, mint bimbói az érzelmeknek…
Jelenkor...
Terítéken a mának minden galádsága, vasalt fehér ingben, széles nagykabátban.
Bújtak is a gyávák pince-szűk odúkba, belefúrtak, összehányták undorodva.
Nyálas esti lázban koktélt vedeltek a sarki bárban. Bögyös cicák kevertek szőkén, és a világvégét ünnepelték.
Másnapra minden álmukat kiheverték...
Egy szippantás a „jóból” úgy tisztul az agy!
Valóságképem cserben soha nem hagy.
Kéjenc fiúcskák hű szerelemre vágynak, nyoma sincs már a jónak, egyből anyáznak.
Vesztesnek született e boldog nemzet, felhagytak ősi jussot, temettek rendet.
Palástot pallost, jogart reméltek bátran, Elcsereberéltek mindent a nagyvilágban.
Whiskyt szódával, vagy csak tisztán jéggel?
Határtalanul érezni a csillagos éggel.
Vásárra vittek minden hű göröngyöt, amit a tegnap épített, a ma romba döntött.
Elvándorolt zsebekbe a közös jószág, ebül szerzettként veszejtve minden ingóság.
Elveszett a múlt is, a szép illúziók.
Siratja magát egy nemzet. Úgy tízmillión...
Vízió
Szédült diabolókkal tetemre hívás, vagabund totemoszlopok világok között.
Mártírok, kurtizánok, sarlatánok, sírás.
Az apokalipszis lovasa cédának öltözött.
Felhígult szerepek, elcserélt szövegkönyvek, újkori Nérók, modern szemétdombokon.
Elementáris élmény, halálközeli fokon.
Vasszögek, vasmarok vasakarattal.
Együgyű messiás-várás, csendes sirám.
Ki fogja az első követ szerelemmel kivetni rám?
Vértelen ajkakon komisz a kegyelem.
Eltékozolt életek, fekete szirmokkal virág.
Véredből titkos gyötrelem alagutat kirág.
Elvarázsolt szimfóniák, fejedben lüktető hangok, tüzes szekereken pokoli fényszerenád.
Viharvert angyalseregek, repdeső árnyak.
Néma templomokban-kitépett nyelvű harangok.
A Parnasszusra...
Elszabadulnak a lelkek, s égnek vágy-lebegésben fel nem emelve az égig, kínjaik ősi keresztjét, zsarnoki csended Parnasszus, már rég veled unják, s hogy zengjék búját hárfádnak, nem nagy e kérés?
Szétnéz, még mielőtt fölemel száz lelket a földről, úgy bont szűz keserédes csókot homloka szirtjén, és az aranyló tincsek hullnak, gyönge karokra
nő-Pegazus szárnyán szív félt szava, s él nagy örömben.
Káli László (Captnemo)
Október
Ebben a megfáradt világban, így október közepén, félúton a nyár és tél között. Mikor minden fa, bokor színpompás ruhába öltözött, egy régi kép dereng bennem. Egy másik ősz talán…, ha jól gondolom, még egy másik világ is esetleg. (És más emberek) Az jutott eszembe, mikor is egy ködös, hideg este azt mondtad, mennyire fáradt vagy. Én meg persze tudtam, hogy erről aztán biztos nem ez az istenverte időjárás tehet. Hanem csak úgy belém fáradtál el.
Akkor pillanatnyilag nem találtam erre gyógyírt.
És ha jobban bele gondolok, igazán meglehetősen hosszú idő után sem. (Sosem) Persze, ez nem jó hír.
Főleg, mert azóta rájöttem, hogy nem is az október, és nem is az ősz tehetett róla, hanem csak magától, előtte belém fáradtál. De olyan halálos fáradtsággal, mint falevél a pillanatban, mikor aláhull az ágról.
Néha még...
Néha még álmodom. Elmúlt idő húrjain álmot zenél a kallódó gondolat. Veszett fejsze mind.
Mert mit ér, hogy egykoron minden szép volt?
Lábam alatt a fűszál is, s az égbolt fenn, amint szikrázón szórta rám melegét, vagy ha milliónyi csillag közül próbáltam azt az egyet megtalálni, amely épp a Kedves felett ragyog. Mit ér mára?
Csak emlék, hogy volt perc, mit érdemes várni akár heteken át is. Egy szó, egy mosoly, és mind a kacagás, mely a legszebb zene volt. Már nincs mi több lehetne! Hiszen a minden volt az enyém.
Én esztelen, rést marva szívemen, veszni hagytam.
Néha még álmodom. Már nem színeset, csupán mint régi fekete-fehér film, ujjam közt úgy pereg a perc. Negatív csupán. A Kép… az elveszett rég.
Egyszer volt...
Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy egyszeregy. Ilyen egyszerű tény az, hogy volt valahol egy szegénylegény, és valahol máshol egy szegényleány. És persze, hogy ugyanott élt egy szegényember meg egy szegényasszony.
És itt is a mese vége kedveseim, ez ennyi volt.
Mert ugyan ki hinné, hogy ebben a bizonyos szögesdróterdőn inneni mesevilágban, ahol a nagy mesemondók vígan élnek, mindössze egy lenne a szegényember és szegény párja, meg szegény fia, és még szegényebb lánya.
Arról meg nem szólnak a népek és mesék se, hogy a hatalmas vár kastélyában hogy, miként lehet széttáncolni sokmilliárdnyi cipőcskét.
Olyan igazi kamucipőcskét persze, hiszen mögötte offshore székből mesél az Isten.
S a nép, az isten adta nép, nem új mesét ír ma, mint valahol az ötszáz. Hallgat, mint a birka.
És mégis csak...
És mégis csak a HIT számít! Még akkor is, ha néha ámít.
– Hegyeket emel, vagy félre állít –
Amiben hiszünk! Jövőben, múltban... Hinni minduntalan!
Hisszük jövőnket, múltunkat, vagy éppen a múltban látva önnön jövőnket. És olyan mindegy hogy az én múltam, vagy más jövője (vagy épp más múltjában az én jövőmet
hiszem éppen, vagy más látja saját múltját a jövőmben.) Csak a HIT! Hinni abban, hogy előre, nem visszanézve!
Az elkövetett hibákhoz nem visszatérve, és nem törődve a kételkedőkkel. Hinni, akkor is, ha már nincs is miben.
Hinni, hogy lesz! Vinni a lángot tovább, akár mindenen, de akár a semmin is át. Én hiszek. Hiszek egy Istenben, hiszem a feltámadást! És néha már magamat is elhiszem.
(Mert minden emberben valahol ott lakik egy kicsi Isten) Legalábbis… én így hiszem. És bizony mondom nektek, akik ma még nem hisztek, egy napon csodára ébredtek.
Mert csoda lesz, ha leltek olyat e földön, akinek hihettek.
Kedvesem...
Kedvesem, hidd el nekem, jobbat érdemelsz...
mint én vagyok, és.... lehetek valaha... majd veled sokkal jobbat találnál... hiába... ezer mondat...
ha nem vagyok... veled...! Százszor jobbat!
Talán nélküled... már én sem leszek... aki lennék, aki szeretnék... hiszen, hiszem, hogy veled!
Egymásra, s magunkra lelnénk egymásban, és önmagunkban... válaszút... szívem érted… dobban ha lobban… jobbat érdemelsz, sokkal, százszor jobbat.
A sarkadban sarokba… szorítva fogam… közé neved…
hiába… küzdök magam… magammal vinnélek…
csakhogy bennem… a tudat, miszerint... ez a végső szerelem… talán nekem már mindenhez túl késő...
én tudom, rossz… vagyok egyedül… menthetetlen…
mégis, inkább így elérhetetlen… mint érdemtelen.
Kálmán Sz. Zsolt (szukicszs)
A tó mellett
A tó partján ültem félszegen.
Lábaimnak épp csak hízelgett, mégis éber álmokat ontott belém a meder mélysége, mely oly sekély, hogy akár egy csöppnyi légy is sétálhatna selymes felszínén.
Már rég elbújt a Nap a föld mögött, utat adva a fénylő Hold árnyai előtt.
Csak dalol a világ, s már elbújt minden virág, a nesztelen csendbe fonta át magát,
de nem félelmük viszi álomba szirmaik csodás, bár hanyatló illatát, hisz még álomba zárt létüket ünneplik az éj sötét folyamán.
Levelek összefonva adnak menedéket az éjben elhaló pillangók nemzetségének, s talán még száz csodás élet meg nem született szivárvány képét idéző életnek, melyet
nem láthat emberi szem, nem érinthet a kéz, de a tó vize talpamon róluk mesél.
Emlékül Nagymamámnak Szemeid lehunyva,
Ugye látod már, Milyen tágas a világ.
Lelked újra hazatalált.
Isten szívében pihensz, S ragyogva szállsz.
Megfáradt tested eltűnő ugyan, De örökké itt maradsz,
Hisz szívembe zártalak, Mióta megnyílt életem kapuja.
Te már tudod, hogy nincs halál, S utolsó szavad is ez volt talán, Amit tiszta tekinteted mögül Súgva adtál át.
Könnyeim az öröm cseppjei,
Melyek szereteted által fogantak meg bennem, Mindörökre …
Játszik a bogár
Táncol a sárban a bogár.
A felkelő nap fénye átlátszó szárnyain át, életet rajzol a pocsolya halottnak hitt tükrére.
Játszik a bogár az árnyakkal, a fénnyel, a széllel, aztán, mint mindig, továbbrepül,
s egy színpompás virágra kerül.
A szirmok lenyűgöző lágyságában örömöt talál, s maradna is talán, de a szél szárnyán tovaszáll, s egy fűzfa haján dalol tovább.
Hallja a levelek suhanó neszét, bár, mintha újra élné életét,
mosolyba forduló szárnyai viszik tovább.
Tudja, mindegy hová, hisz az élet mindenhol más,
de mindig eleven, s szeretete örökké lágy.
Önvalód
Kereszted csendje felett, megdermed a képzelet.
Már lehunytad szemed, hisz úgy érzed nincs tovább.
Bár a leporolt könyvek életunt lapjai mögül előbújik újra önvalód,
s rádöbbensz, hogy vágyaid nem te vagy, az csak illúzió, mi délcegen simogat.
Már tudod, vágyaid veszte vagy,
igaz, hallod még a hangokat, mik zivatart súgnak elméd lüktető tövébe,
de már nem fáj a világ.
Eltűnt a vad akarás, s álmaid helyére a levitézlett káprázat után,
harctalan lelked megvillan önmagad előtt.
A leplezetlen valóság nem más csupán, mint tündöklő önmagad, s egyszerű csodád.