Hópelyhecske
Biztos tudod, de azért elmondom, hogy egyszer volt, hol nem volt, tán igaz is lehetett ez a kis történet.
A falu szélén lakott egy apró házban Hópelyhecske, Mamácská-val. Ne lepődj meg, igen a picinyke lányt úgy hívták: Hópelyhecs-ke! Talán 4 éve történhetett ugyanis, hogy hatalmas hóeséssel bú-csúzott az óév...
Csak hullt, hullt, egyre csak hullt a hó. Mindent beterített. A kis faluvégi ház sem volt kivétel, ahol mamácska egyedül élt, jobban mondva Micivel, a kecskével. Szerették a helyiek, mert kotyogó kis varrógépén mindent megjavított, ám sosem fogadott el fizetséget, ezért inkább mindenféle apróságot hoztak neki cserébe. Tele is volt a kamra, akadt kolbász, szalonna, gyümölcsök, minden, mi szem-szájnak ingere, a tejért, sajtért pedig nem kellett a szomszédba menni.
Mamácska nagyon egyedül érezte magát, mióta az ember az ég-be, a gyerekek pedig a szomszéd városból, valahová arra a nyugatra költöztek. Eleinte még félévente jöttek, de aztán már úgy sem. Az unokáit is csak fényképről látta. Mamácska sokat imádkozott, de nem sírt, beletörődött, hogy ennek így kell lennie. Maga végzett mindent a házban és a ház körül, így a hatalmas hóesésben is maga söpörte a keskeny utat, amikor a fáskamra felől nyöszörgésre lett figyelmes. Először úgy hitte, a Cirmos fial éppen, de azért gyorsan söpört a hátsó udvar felé egy kis utat.
Ám, mikor benézett, földbegyökerezett a lába, mert az utcai lám-pa fényében mintha egy babapólyát látott volna. Hevesen vert a
Nem tudta mitévő legyen, de végül gyorsan felkapta, és rohant a házba. Ahogy beért, felkapcsolta a lámpát – nem nagyon szokott világosságot kapcsolni, mert a pénz az kevés, de most nem volt mese. Jobban szemügyre vette a lepedőből, pokrócból rögtönzött pólyát, ahonnét a kezecske fölött két kék szemecske ragyogott felé, picurka szájacskájában a nagyujja, mely épphogy elfért a pisze or-rocska alatt, amin egy hópehely billegett...
Mamácska nem tudta hirtelen mi történhetett. Visszaszaladt a fásba, hogy hátha ott leli az anyát, de senkit nem talált...
Rohant, be a házba, már levegőt is alig kapott, és közben Istenhez fohászkodott... Vizet melegített, tejet forralt. A forró vízben több-ször átmosta a kiscicák etetésére használt cumit és az üveget, majd kézmelegre hígítva megtöltötte. A pici mohón evett, majd elszu-nyókált.
Mamácska szeme sarkában apró könnyel, kezére tekert olvasójá-val a szentkép előtt térdelt, és imádkozott...
Négy év telt el. Egy kislány szökdécselt Mamácska mellett. Óvo-dába ballagtak. A lányka folyamatosan csacsogott:
* * *
– Mamácska, hogy lesz majd ott? Lesz sok gyerek? Te is ott ma-radsz velem? Mit fogunk enni?... – Pedig már jó előre mindent tövi-ről-hegyire megbeszéltek. Hópelyhecske – mert így keresztelték meg annak idején, az orrocskáján sziporkázó hópehelyről – azon-ban mindent újra akart hallani... Szeretett oviba járni, játszani a gyerekekkel. Az óvodában aztán jött a Mikulás, és a Karácsonyfát is körbetáncolták...
Odahaza azonban csak egy fenyőágat díszítettek fel. Ám, ezen is volt minden, szaloncukor, gyertya, dísz és még csillagszóró is, csak éppen odakint nem akart leesni a hó, így ismét fekete volt az ünnep, ám, ők nagyon boldogok voltak...
***
Elérkezett a Szilveszter. Nehezen teltek ilyenkor a napok, mert nem volt ovi. Hópelyhecske nem szerette, hogy nincs ovi, bár sokat segédkezett a házban és a ház körül, este pedig a tanácstól kapott TV-t nézték. Főleg az esti mesét és az állatos filmeket szerette.
Ilyenkor zárták be a kecskét és a tyúkocskát. Együtt mentek. Hó-pelyhecske mindent akart: bezárni az ólat, a kaput, fát behozni, kecskét fejni, még tüzet rakni is, de azt gyereknek nem szabad...
Most is elindultak az esti körútra, s ahogy kiléptek az ajtón, ha-talmas meglepetés érte őket:
– Hull a hó, hull a hó! – ugrándozott. - De jó, de gyönyörű! – sza-ladt ujjongva a kaput zárni, s a hátsó udvarba érve halk neszezésre lett figyelmes...
– Mamácska, valami nyüszög ott – mondta ijedten. Ahogy kinyílt az ajtó, Mici jelezte, hogy észlelte közeledésünket, ám ahogy köze-lebb ért, meglátta a két gyönyörűséget. Az egyik hófehér volt, a másik pedig tarka. – Mamácska, Mamácska megellett a Mici. Két kis gidája van. Nagyon aranyosak. - Gyorsan ténykedtek – persze most is Hópelyhecske szeretett volna mindent – friss szénát és szalmát vitt az ólba, ám Mamácska is segített, hiszen ő többet fel tudott nyalábolni... Futás vízért, és egy kis búza is jár a kismama-Micinek.
– Jaj, Mamácska! Nézd milyen aranyos! – hiszen a tarka gidács-ka homlokán egy fehér csillag ragyogott. – Te leszel Csili, te pedig Pihe, hiszen olyan fehér vagy mint a hópihe, ami az előbb az orro-mon billegett – csacsogta, s rohant a házba.
***
Csend költözött a faluszéli kis házba. Túl voltak már az esti ten-ni-venni valón. Nem beszéltek. Mamácska a sarokban lévő szent-kép előtt imádkozott, Hópelyhecske pedig magára húzta a takarót...
A pici lány és az olimpia Első kép:
Esős, őszi reggelre ébredtünk. A nyárfák alja már rozsdás-sárga a lehullott levelektől, az eperfa még tartja magát. Valóságos színka-valkád. Az ősz szivárványa...
– Hová mész, apa? - szólal meg egy álmos hang a hátam mögött.
– Dolgozni – terelem a szót, hiszen az én aprócska lányom teg-nap kijelentette, hogy ő is indulni fog a futóversenyen, ahová en-gem a munkám szólít. Hiába próbálkoztam: hosszú az 5 kilométer, meg nincs is öt éveseknek verseny. Kemény volt az én pici lányom (Ugyan kire üthetett? – mondogatta ilyenkor a háttér). Nem maradt más, mint reménykedni, hogy korai lesz a hat órai kelés. Nem jött be.
– Igen. Tudom, elfelejtettél szólni, de már én is kész vagyok – előz meg a lépcsőn, és hóna alá vágja a gondosan becsomagolt tor-nazsákot. Nem is kérdezem mit csomagolt be, hiszen tudom minden ott van: futócipő, dressz, kisgatyó, váltóruha, törölköző, sapka (és sejtem, hogy a mamától kikunyerált Balaton szelet is ott lapul).
Csendben folyik aztán minden. Nem szólunk egymáshoz. Nyitja a kaput, beül a trabi hátsó ülésére... Tízkor lesz rajt. Nekem addig még kemény melóm van. Kiosztom a feladatokat. Hatalmas a stáb, hiszen ezer indulóban reménykedünk. Mindenki tudja a feladatát, s ott serénykedik egy kislány is: a díjakat rakja a díszelgő asztalra, a rajtszámok osztásánál segédkezik...
Rajt, majd célba-érkezés... A célbírók korcsoportokra terítik a több mint 1200 célba érkezőt, közöttük az én lányom...
Eredményhirdetés... A tíz év alatti lányok versenyében 3. Földi Kornélia
Csillog a szeme, az érem a nyakában, az oklevél mindenek álma, s az ajándék kis spiritusz főző pedig alig fér a kezébe...
Második kép:
Kemény hidegre ébredtünk. Már túl vagyok a reggelikészítésen.
Bizony, így kezdődik egy edző napja az edzőtáborban, aztán irány a lőtér. A Junior Biatlon Világbajnokságra készülünk. Nyolc ver-senyző, két edző és egy vezető. A lánycsapatban, mint ranglistave-zető – a kiemelt Dira Betti mögött a második helyen az én lányom neve olvasható.
13 év. Hatalmas idő. Korai kelések sok ezer kilométer, több ezer lövés, számolatlanul felemelt súlyzó, napi 1-2, ám sokszor 4-5 edzés, s persze iskola és minden, ami egyébként átlagos is.
– Apa, kész vagyok – mondja az utazás előtti utolsó kemény ter-helés után. A terter-heléses lőedzés és egy kis szorgalmi Női-steiget sízett, plusz 30 percig.
– Futás, befelé – terelem a házba, hiszen gőzölög az egész teste.
Harmadik kép:
Forni a Voltri, Olaszország. Közel száz induló. Nem éppen ideá-lis, szeles idő. Nagy a felhajtás, TV, újságok, szép számú nézőse-reg. A Nemzeti Sport faggat az esélyeinkről, melyek a tisztes elvá-rás szintjéig érhetnek csupán, és nyilatkozom: a célunk, hogy a leg-jobb versenyzőnk a mezőny első felében végezzen. Ez hatalmas eredmény, hiszen mi magyarok nem tartozunk az élmezőnyhöz... A második körben is hibátlanul lő egy magyar lány, nagyon kevesen állnak ilyen jól a nagy szélben, aztán a végén ott marad egy bukó, de már mindenki ordít, hiszen a hatalmas kijelzőn az áll: a 3. lövé-szet után az első helyen áll az a magyar lány (persze még sokan vannak a pályán), de ilyen nem szokott lenni. Nem szokott bennün-ket ilyen öröm érni. Az egész magyar csapat a pálya és a stadion
– Gyerünk Nellike!
Igen. Földi Kornélia megcsinálta. Ott virít a neve a 19. helyen a 87 indulóból. Rajta kívül a húszba magyarok junior VB-n csak ket-ten kerültek ezidáig. A Nemzeti Sport riportere is óriási meglepe-tésként hozta ezt a sikert, hiszen nem éppen az én nagylányomat várták az élmezőnybe. Nekem, mint edző-apának az esti IBU tech-nikai értekezleten kapott pezsgő jelezte, hogy nem volt hiábavaló a hatalmas munka...
Tizenhárom évvel előbb, egy pöttöm lányka azt mondta az első 5 kilométeres versenye után:
– Apa, én ki fogok menni az Olimpiára...
Negyedik kép:
A kórházi büdös már átjárja mindenünket. Órák óta várjuk a mű-tét végét. A főiskolán gyakorlás közben eltörött alkari csontokat toldozzák helyre...
Akkor még nem tudtuk, hogy a következő évtől Földi Kornélia lesz a legfiatalabb edző a magyar biatlonsportban, és az az olaszor-szági szép siker lesz a végállomás. Az olimpia így álom maradt, ám - Nellike - mint edző Bekecs Zsuzsa olimpikon felkészítésén ke-resztül mégis ott lehetett jelképesen a világ legnagyobb sportese-ményén.