Évszakok
Ó mennyire fura ez az élet,
olykor mint a méz, épp olyan édeskés, máskor ketté hasít, mint egy éles kés, s a lélek mint a kisbárány, béget...
S ha tavaszi hajnal mikor ébred, reggeli szél szalmatetőt tépdel és
mint a villám, mint egy erős földrengés, mély álomból rázott fel, úgy érzed.
Ideér a búza-őrlő nyár is,
égig száll a madárdal, ó mint zeng és hódolattal áldást mond a méhzengés, s egyet alszunk, itt van az ősz máris.
Azután majd hideg szelek járnak, a fák lombján láthatatlan kéz fest és habár igen szép ez a szemfényvesztés, bizony már csak téli napok várnak.
Ó, mennyire fura ez az élet, ősz fejedre borulnak a tél-esték, ám ajkadon a remény még édeskés, jön a tavasz, s minden újraéled.
Pilleszárnyon
Tavasz, nyár, ősz, tél is jöhet, ma este már olyan mindegy nékem, méregetem börtönömet,
s arcod nézem egy megfakult képen.
Itt voltam én boldog veled,
négy falam még őrzi minden álmod, itt verték belém a szeget,
mikor koporsódra borult lányod.
Üres az ágy, üres a szék,
hideg szoba az, ami még vár ma, pislog, pislog a gyertyavég, nincs senki, ki karjaiba zárna.
Könnyes párnám átölelem,
százszor helyébe képzellek Téged, unokákkal az ölemen,
fogságban tart ez a földi élet.
Ó, de vágyom átrepülni
tegnapomon, holnapomon túl is, csendesen elszenderülni,
feledni az életet, mely úgyis jaj, de gyorsan messze illan, mint a fecske, szárnyait kitárva, és utolsó óráimban
pilleszárnyon repül el a lárva...
Hazafelé
Már nem soká fog a csillag tündökölni odafent az égen, lassan elfut az éjszaka,
s lám, én még az utcát járom ébren.
Kis kocsmákból az emberek hazafelé dülöngélve járnak, s boros szájjal dúdolgatnak búcsúdalt az elköltöző nyárnak.
Mozdulatlan az éjszaka,
csontváz-fákon levél már nem rebben, alattuk egy fiatal pár
elveszve az örök szerelemben...
Kóbor kutya üres szeme nem vetődik rá segítő kézre, ha valaki járna is itt,
ahogy máskor, most sem vennék észre...
Hajnalodik, sűrű harmat hull az útra, fejemre s a fákra, gyenge ír a bennem égő, olthatatlan, örök szomjúságra.
Mennék haza, ó, de mennék!
repítsetek, repítsetek szárnyak!
Jaj, de minek, miért menjek?
Odahaza engem már nem várnak...
Én legyek
Legyek a hajnal, ha sötét az álmod, utadon káprázó lámpafény,
holnap is én legyek a láthatárod, szívedben vigasz, ha nincs remény.
Legyek a napfény a felhőtlen égen, az éjben fényszóró csillagod, találjam meg lelked a szélben, ha zarándok utadon elhagyod.
Legyek az ölelés, perzselő vágyad, nekem őrizd minden csókodat, legyek lágy hullám a tenger ha árad, könny, ha már mindenki megtagad.
Szíved örökre enyémbe zárom, ússzon előttem, mint délibáb, árnyékod vagyok, a te utad járom, s kimúlok, ha fényed nincs tovább.
Almafa virága
Este van, hullik az almafa virága,
mint szemfedő, borul az álmodó világra.
Fátyolos szemekkel követem szirmait, repülnék én is, de lelkem, az nincs ma itt.
Harmatos varázslat borult a tavaszra, kismadár válaszol szerelmes szavakra, dalolnék én is, ha lennének szárnyaim, ha lennének vetve a földbe még álmaim, hullatnám szirmaim...
Keletre tekintek, arra már este van,
csend van és nyugalom ott, s milyen messze van...
Búzaföld között a pipacs hogy integet!
Csak egyszer még látnám, de jól tudom, nem lehet.
Köröttem fehér az almafa virága, szép ez a világ, de nem olyan, hiába...
A tegnapot keresem, s nem tudom hova ment, pár hideg emléke maradt csak idebent,
s egy szemfödő odalent.
Haász Irén (haaszi)
Kockaházban
Az én egem pasztell színű, az én napom hunyorgó neon.
Lamella csíkok az ablakon, fényeket szűrnek este ötig.
Az éjem is hol pasztell színű, hol átláthatatlan fekete.
Óvatos redőny hull lefele, ha hét után az alkony törik.
Az eget toronyházban látom, éjszakám egy kockaház foglya.
Rab vagyok én is régtől fogva, mértani idomokba zárva.
De néha nyírt fű – illat csap meg, és ujjongó hangokat hallok.
Akkor mindent enyémnek vallok, s elröppenek, mint a madárka.
Pozdorja
Festett egem hasad. Kiált a fa födém, a pozdorjalemezzé gyűrt.
Recseg, kívülről elkapta a fagy, bent a meleg. Kettő közé került.
Harctér ez itt! Mint minden más, ami ellentétes erőknek játékká vált, igyekszik a fronton kitartani, szorongatva repedő tapétáját.
Mint árapály tágul, s húzódik össze, holtában is él. Lélegzik, mozog.
Kint fagy, bent hő. A kettő között, közbe’
a lemez zokszava felimbolyog.
Csaták hőse. Minden tél kárvallottja, őrangyalom. Új tapétát hozok.
Csapda
Ha kemény volnál, mint a kő, hideg lennél, nem éltető, talán több biztonságot adnál homoknál, tollnál, izzó vasnál.
Ha formálhatnálak, mint vasat formálnak át izzó parazsak, alakíthatna - azt hiszem – edzett acéllá hűs vizem.
Ha kezem közül nem peregnél, mint kavics-homok ér-peremnél folyton-folyvást ős-konok daccal, leigáználak szelíd arccal.
Ha lágyabb, puhább volnál tollnál, minden sejtembe behatolnál, rám súlyosulnál, míg csak élek.
Talán már nem is szeretnélek.
Menni vagy nem menni Már rég nem arról van szó, hogy kolbászból van fonva…
mégis, a kitántorgó szaporul, mint a gomba, hazát hagy el, meggyászol, elmegy vissza se nézve, hisz csóró lehet bárhol, ha nincs lehetősége.
A vasfüggönyt felhúzták egy újabb szabadságra, s mi csak a kolbászt láttuk, de azt nem, mi az ára,
hogy minden szét lesz verve, üzem, gyár és barátság, s mindannyiunk keserve az, ha sírunkat ássák.
Erő, tudás, bátorság, ha máshol keres fészket, mérgezi népe sorsát, rossz döntésekre késztet.
De minden számvetésnek csak egy vége lehet, eszesnek, tettre késznek itthon adni teret.
Agglegény ballada Egyszem árva ül a bálba’,
érik az ő balladája, hosszú terem széksorába’
ül a bálba’ szegény árva legény, vad nők karéjába’;
óh, irgalom atyja, vége!
hej, nyugdíjas nők körébe vetette nyugtalan vére…
Műfogsorát csattogtatva indul rohamra a falka;
egyik borát kínálgatja, más zakót igazgat rajta.
Szempilláját rezegtetve
süteményt négy hölgy töm bele, s ahogy megszólal a zene, parketten forognak vele!
Jaj, ez a vén gyerek mit tett!
Egyedül elmerészkedett oroszlánok barlangjába!
Mint a medvét idomárja táncoltatja; szegény árva, csörög már, csörög a lánca;
lelki szemmel máris látja magát szörnyű rabigába!
Vörös ajkak, festett hajzat – késve jön rá, sárkányfajzat a kis özvegy szomszédasszony – eget rá isten rogyasszon - aki ide csábította,
józan észtől megfosztotta, s várja most, mint vájárt főte, agglegények temetője!
Búsan konyul keze-lába, beletörődött sorsába, elkábult már szegény pára, bajszán sütemény morzsája, vágyik egy kis pálinkára.
Azután csak egy van hátra, lesz, ami lesz, meg kell tenni:
paphoz, vesztőhelyre menni!