A házasodás nem akármilyen feladat! Először meg kell keresni a telket. Elég nagy legyen, elég szép legyen, elég világosságot engedjen be a házba, könnyen lehessen szellőztetni, és az ablakon kinézve is csak szépeket lehessen látni.
– Te ezt, hogy képzelted, Kismanó – érdeklődött félszegen Leven Dóra.
– Szerintem nincs itt semmi gond. Körülnézünk, kiválasztjuk, és sitty-sutty, már épít-kezhetünk is.
– De mi alapján, meg miből, meg hogyan, meg... Annyi a kérdés még, hogy ki se látszunk belőle. Nem lehetne inkább úgy, hogy először megtervezzük, kijavítjuk, összehangoljuk, és csak utána sitty-sutty? És legelőször is: hová?
Ezen már Kismanó is kezdett eltöprengeni. Mert bizony, Télapó azért küldte őket éppen ide, hogy megtalálják a majdani közös életük helyét. Akár tetszik, akár nem, most bizony menni kell, nézni kell, látni kell, és még a házat is bele kell képzelni.
– De milyen házat? – állt le hirtelen a felsorolással Kismanó. – Lehet, hogy először azt kellene kitalálni? Nem, az nem lehet, akkor azt mondta volna a Főnök.
Idáig jutott gondolataiban, amikor hirtelen megtorpantak. Mindketten, egyszerre. Egyszerre is szólaltak meg.
– Oda nézz! Az pontosan nekünk való lenne!
Mire ezt kimondták, már körbe is lett kerítve a kiszemelt terület. Igazi Télapóföldi jelző -kerítéssel. A jelzőkarók Leven Dóra földjéről jöttek, szép kardvirág formájában. Körbehúzta a területet Kismanó világából érkezett betűsor. A biztonság kedvéért a kaput Télapó szakállá-nak szálai jelezték.
– Ezek szerint ezt már meg is kaptuk? De jó, akkor indulhatunk is építkezni – lelkesedett Kismanó, már megint korábban a kelleténél.
– Pontosan mit is akarsz itt építeni?
– Hát házat. Nekünk. Meg...
– Meg?
– Hallottam valamit arról, hogy a házas pároknak szokott lenni családjuk. Szóval, én arra gondoltam, hogy nekünk, meg a családunknak.
– Igen, erről én is hallottam, de nem tudom, mi lehet az. Jónak hangzik, talán meg kellene tudni róla többet is.
– Megtudtok a családról is mindent, de csak részletekben – hallatszott Télapó valahonnan, a telkek vége felől.
– És miért csak részletekben – durcáskodott Leven Dóra.
– Azért, mert mindenért meg kell dolgozni. Az első részt, amiből a világon semmit nem fogtok érteni, mindjárt el is mondom, hiszen megtaláltátok a nektek legjobban tetsző telket.
Akkor talán csüccs. Csak ide, a fűre, ahogy építkezéskor lehet.
Kellemesen elhelyezkedtek. Kismanóval volt ugyan némi gond, de egy kiadós nevetéssel ez is bocsánatos bűnné változott. Ő ugyanis annyira leült, hogy azt máshol leheveredésnek mondanák, és fektében egyik lábát a másik térdére téve, karjait kényelmes párnaként a feje alá elrendezve várta a mesét. A mese pedig csak nem jött, mire végre észbekapott, és mint egy rendes leendő családfőnek kell, tisztességesen, törökülésben, igencsak elpirosodott arccal várta a magyarázatot arról, mi is az a család.
– A család az, amikor a házas párok már beköltöztek a szépen berendezett házukba. Rendbe teszik az életüket, kicsit összecsiszolódnak, alkalmazkodnak egymáshoz, nem csak elviselik, ha a másiknak éppen nagyon sok a munkája, de még segítenek is egymásnak, amennyire csak tudnak.
– Jó, de ez még nem család, ez még csak házaspár – okvetetlenkedett Kismanó.
– Most érdekel, de akkor az elejéről kezem, vagy nem érdekel, és akkor neked ilyened soha nem lesz.
– Bocsánat...
– Tehát, ha a pár már nagyon szépen él, akkor kezd nekik hiányozni ez a valami, amiről hallottatok. Mert szép az élet, meg a manószerelem, de valami még hiányzik az életből.
– Tudom már! – örvendezett Leven Dóra – Ilyenkor jön a családtervezés. És ilyenkor jönnek azok a picike kis manócskák, meg tündérkék, meg minden Télapóföldi apróságok?
– Na, valahogy így. Kismanó, ne vigyorogj! Én tudom a legjobban, hogy mi mindent láttál, meg hallottál, amikor az emberek között jártál, de nálunk nem így van. Ez itt Télapóföld, ahol minden másképp van. Vagy ezt már elfelejtetted?
– Nem felejtettem el, bocsánat. Csak ilyenről hallottam már. Azt mondták ott, hogy a csa-ládnak kell 3 szoba, 3 gyerek, 4 kerék. Állítólag ez a családtervezés, a többi meg a kivitelezés.
– Ha úgy vesszük, igen. De akkor maradjunk egy kicsit a tervezésnél. Mondjuk, a házatok megtervezésénél. Ha azzal elkészültetek, újabb részletet mondok el a családról.
Ezzel, rá nem jellemző módon, köszönés nélkül eltűnt, mint az a bizonyos kicsi csacsi a sűrű ködben. Kismanó és Leven Dóra magára maradt a feladattal: meg kell tervezni a házat.
Méghozzá úgy, hogy mindkettőjüknek tökéletes legyen, praktikus is, esztétikus is. És be kell tervezni a családot is, amiről még mindig nem tudják, mi is lehet, de ha 3 gyerek, akkor hárommal több szoba!
– Tervezzük meg. Jó. De hol? A levegőbe rajzoljunk az ujjacskánkkal? Egy pillanat múlva már nem is látszik semmi. Vagy rajzoljuk a homokba? Valaki elkezd sírni, már el is mosta az eső, a legkisebb szomorú sóhajtól meg összekeverednek a porszemek.
– És mit szólnátok hozzám? – szólt valaki a föld alól.
– Te ki vagy? És hol vagy? És miben tudsz segíteni, amit előre is köszönünk?
– Nézzetek a lábatok elé. Na, végre! Itt vagyok, egy szép, kemény, teljesen sima felszínű kőtábla.
– Tényleg! De jó, hogy jöttél, van hova terveznünk a házat! – röpködött örömében Dóra.
– De mivel rajzoljunk? Arra még mindig csak az ujjacskáink vannak.
– Kismanó, ne kötözködj, különösen ne akkor, amikor csak figyelmetlen voltál. Nézz csak oda! Ott egy szép bokornyi máriatövis. Szép, színes tüskéivel rajzolhattok, én pedig meg-őrzöm nektek. Még az esőtől is megvédem.
– Jó, de ha valamiről kiderül, hogy mégse úgy lenne jó, akkor az eredeti már kőbe lesz vésve, nem tudjuk kijavítani.
– Dehogynem. Ahhoz csak a közös akarat kell, és már el is tűnt a régi rajzból az, amit ki akartok javítani. Csak aztán tudjatok közösen akarni! Mert ezen a feladaton már sokan elbuktak, és mehettek vissza szinglinek.
Tervek
Nekiült hát Kismanó és Leven Dóra megtervezni a házat. Kismanó nagyon gyorsan mondta ki a végítéletet.
– Kell egy bejárat, egy nagyon nagy szoba, mi ketten vagyunk, tehát 2 szoba... Nem jó! Azt mondta a családtervező, tudod, a Ferdenyakú Liba, hogy 3 szoba. Akkor most melyik?
– Nem is ő mondta, hanem az a másik, a kicsi, de mindegy. Mert azt is mondta, hogy 3 gyerek. Tehát nekünk 2, meg a gyerekeknek 3, az összesen...
Itt elakadt Leven Dóra. Ő ugyanis nem járt iskolába, és nem tanult meg számolni. Kismanó viszont, mint egy igazán szerető pár, kisegítette.
– Majd megtanítalak. Most akkor az a feladat, hogy kettő, meg három, az mennyi is? Na, vedd elő a virágocskáidat.
– Mindet? – ijedt meg Dóra.
– Nem, dehogy is. Csak úgy, ahogy mondom, és óvatosan, hogy minden visszakerüljön a helyére. Szépen, egyesével. Azért tízig el tudsz számolni úgy, hogy egy, kettő, három?
– Úgy igen. Akkor kezdjünk a feladathoz. Először mondtuk, hogy kettő, tehát vegyél le két darab pici virágot.
– Egy, kettő – tette le Dóra a levendula aprócska virágait a terveknek szánt kőre.
– Azt mondtuk, hogy kell még három. Tessék letenni azokat is. Igen, köszönöm szépen. És most olvasd össze, hány virágocska is van ott?
– Egy, kettő, három, négy, öt. Akkor kell nekünk 5 szoba? Nem lesz az sok?
– Hát, lehet, hogy sok lesz, de ha már mi tervezzük, legyen a legjobb, a legszebb, a leg-kényelmesebb. Vagy nem?
– De, igen. Akkor úgy lesz, hogy lesz egy bejárat, egy nagyon nagy szoba, meg öt kicsike szoba? A nagyban jön össze a család, meg mi vigyázunk mindenre. Három szoba a három gyereké, a két szoba meg nekünk dolgozószoba? Nekem virágszirmok, meg illatok össze-illesztésére, neked meg a betűkből a meséidre. De azt még nem tudom, hogy mit fogunk enni, és hol?
– Te is éhes vagy? – derült fel Kismanó arca.
– Nem... Illetve igen, hiszen arról jutott eszembe, hogy ott is kell lenni valami kajakészítő -nek. Meg le ne maradjon az a pancsolós szoba, ahol minden este lemossuk magunkról...
tudod, na... most mondjam ki?
Persze, hogy nem kellett kimondani. Kismanó ezzel a maga részéről be is fejezte a terve-zést. Csakhogy Leven Dórának eszébe jutott valami: a világosság.
– Ablak! Az kell minden szobára. Meg a konyhára, meg a fürdőre, meg mindenre.
– Igen. És kell háztető, meg padlás, meg pince, meg egy olyan raktárféle, ahol addig tartjuk a szerszámainkat, amíg azokat nem kell használni. És kell egy kicsi kert, ahol a gyerekek játszani tudnak. Hű, de mennyi mindenből áll egy ház!
– Akkor kezdjünk is el rajzolni.
– Nem lehetne ebéd után? – nyafogott Kismanó.
– De, lehet, de a vázlatot akkor is le kéne rajzolni. Vagy leírni, hogy miből mennyi kellene.
A kőtábla szíve sincs kőből, egy pillanat alatt felírta, amit eddig kitaláltak.
– Menjetek enni, jó étvágyat kívánok! Majd, ha visszajöttetek, folytatjátok a munkát.
Jóllakva minden sokkal könnyebb, és sokkal egyszerűbb. Jóízűen mosolyogva ültek a kőtábla mellé, és rajzolni kezdtek.
Először a nagy, a közös szobát, mellette sorjában a szobácskákat. Jobbra Dóra dolgozója, balra Kismanóé. Aztán jobbra egy gyerekszoba meg balra egy gyerek-szoba. És a harmadik? Az ott lesz jobbra, a másik mellett. De akkor balra? Hát ott meg a kajakészítő. Fönt meg, a bejárattal szemben lesz a szép, nagy pancsolós.
– Nem lesz ez így jó, Kismanó – ráncol-ta homlokát Leven Dóra. – A pancsolós legyen a kajakészítő, és fordítva. Egyi-künk bőven elfér ott megtisztálkodni, de a kajásnál hogy férnénk el egyszerre ennyien? Mert azt te sem akarod, hogy mindenféle kis és nagy ünnepen külön együnk. Oda kell a varázs-tűzhely, a palacsintasütő, a sok-sok edény, meg egy nagy asztal, ahol mindenki elfér. Hányan is leszünk?
– Tanítottalak számolni, akkor most kezdjük elölről.
– Jó. Tehát mi vagyunk ketten, az két nagyobb szék, meg a gyerekek lesznek hárman, az három kisebb szék, meg néha vendégek is jönnek, az megint legalább két normális méretű szék. Meg Télapó! Neki különleges helyen, különlegesen nagy szék kell. – Télapót most hagyjuk ki, ő akkor is itt van velünk, amikor nem látjuk. Ha meg vendégségbe jön, hát csak tudunk neki is varázsolni egy nagyon szép széket. Meg ne legyen mindenkinek más méretű az ülőalkalmatosság, a kicsiket megmagasítjuk párnákkal, a vendégek meg amúgy is akkorák, mint mi vagyunk. Tehát akkor hány szék is kell, Télapó trónján kívül?
– Hát, akkor kettő, meg három, az öt a családnak, meg kettő a vendégeknek, az hét. Jól számoltam, Kismanó?
Kismanóval madarat lehetett volna fogatni, olyan boldog volt. Leven Dóra megtanult számolni, és erre ő tanította meg. Ekkora büszkeséget alig lehet elbírni, de nagyon, nagyon muszáj. Hol van még a kész ház?
Ez járt Leven Dóra fejecskéjében is. Mert jó, megvannak a szobák, meg minden, de hova kell építeni? És mit kell csinálni, hogy olyan szép legyen, mint az ott, a távolban, és ne dőljön össze, mint itt, a majdnemszomszédban? És egyáltalán, hogy kell olyan szép egyenesen rakni a nem is tudják, mit, hogy ne legyen sánta a ház?