Egyik nap ott ülök az asztalom mellett, bambán a nagy melegtől, és várom a csodát, amikor egy hatalmas tüsszentés riaszt fel gon-dolkodási tespedésemből.
– Csak nem Te vagy itt? – kérdeztem a csorba Bálint Bögre fülére nézve.
– De bizony, hogy én – kaptam a szokásosnál hangosabb és lelkesebb választ Kismanótól. – Már azt hittem, soha nem veszel észre, pedig hoztam neked egy kis hűvöset.
– Hűvöset? Nem érzem, pedig nagyon jó lenne ebben a forró-ságban.
– És ha azt mondom, hogy Télapó? Az sem segít?
– A nevétől már mosolyoghatnékom van, de még mindig nem érzek hűvöset. Még egy árva fuvallatnyit sem.
– Akkor nincs más hátra, el kell indulnunk – ravaszkodott kis barátom. – Még éppen elérjük a túlélő gradiátor tábort.
– Nem nagyon értem a tábor nevét, de legyen bármi is, izgalmasan hangzik. Kell vinnem valamit?
– Tényleg mafla lettél a melegtől. Mikor kellett hoznod bármit is egy ilyen kirándulásra?
Legfeljebb azt a kristálytollat, amivel mesét írsz. Nem kell törni a fejed, nehogy kimaradjon valami, a tollad arany hegye már írja is a mesebeli papirusztekercsre a történeteket. Tudod, mint egy naplót.
– Akkor én leszek a krónikás – örvendeztem, és már fogtam is Mesemanó sipkáját, annak is pici bojtját, hogy indulhassunk táborlátogatni. Már mondani se kellett, becsuktam a szemem, fordultunk egyet Kismanóval együtt, és már utaztunk is Mesevilágba.
Amikor megérkeztünk, nagyot csodálkoztam. Sok kis kobold ült, makksapkával a fején, barna mellényben, egy gesztenyeburokban. Látszott az arcocskájukon, hogy nagy izgalommal várják, mi is következeik. Elvégre annyit már megtanultak életük első száz évében, hogy ilyenkor továbbképzés van, sok-sok új ismerettel bővül koboldtudásuk. Minket meglátva egy pillanatra örültek, aztán csodálkoztak, legvégül pedig kicsit bánatosan beszélgettek tovább.
– Most mi a baj? – kérdeztem Kismanótól. – Csak nem én vagyok itt valamilyen rossz vendég? Mondd, hogy nem zavarok!
– Nem zavarsz. Csak a gyerekek egy kicsit mindig türelmetlenek, főleg, ha valami kalandra készülnek itt, a Harc Mezőn. Azt hitték először, hogy megérkezett a táborvezető, meg a továbbképző koboldtanár. De ők is mindjárt itt lesznek, meglátod, milyen nagy örömmel fogadják őket!
Alig telt el néhány manópillanat, zöld ruhában, barna bocskorban, íjával felfegyverkezve megérkezett maga Robin Húúd, a táborvezető. Valóban nagy örömmel fogadták a növendék manók. Egy világhős mégiscsak világhős, akiért rajongani is lehet, arról már nem is szólva, hogy ott a nyilazás lehetősége. Egy kis fegyvertörténeti óra, egy kis fegyverhasználati gya-korlat kifejezetten koboldoknak való.
Robin Húúd után aztán megérkezett még egy továbbképző oktató is, egy igazi gladiátor, fűből kovácsolt karddal, barackmagból faragott pajzzsal, gesztenyehéjból készült páncéllal.
Természetesen tüskés páncéllal.
Robin, úgy, ahogy azt tőle várni lehetett, nagyon udvariasan bemutatkozott, köszöntötte a csapatot, és bemutatta gladiátor vendégét, Rettenthetetlen Római Radiátort. Radiátor pedig igazi gladiátorhoz méltón, katonásan jelentkezett a feladatra, a harci bemutatóra.
A csibész kis tanulók izegtek-mozogtak, alig bírtak magukkal, csakhogy Robin közölte velük: előbb az elméleti előadást kell végighallgatni, hogy tudják, a gyakorlatban mi miért is van úgy, ahogy van.
– Mielőtt belevágnánk a tanulásba és egymásba, nézzük csak meg, hogyan is élhetünk túl minden harcot – kezdte Robin az órát. – Először is tudnunk kell, kit és miért kell megtámadni, egy nyílvesszőt miért kell kilőni, a kardot mikor kell előrántani. Rossz kobold az, aki csak úgy, vaktában, csibészségből lődöz, meg bököget. Lődözni akkor kell, ha figyelmeztetünk valakit valamilyen helytelen dologra, amit még önmaga is ki tud javítani. Hiszen lehet, hogy nem akart rosszat, csak úgy sikerült. A kardot meg akkor húúúzuk elő, amikor már nem elég figyelmeztetni, hanem bizony oda kell csapni rendesen, büntetésből.
– És az erős háló minek van Rettenthetetlennél?
– A háló azért van, hogy megállítsunk egy rossz útra indulót. Még megelőzni a bajt. Majd erre is visszatérünk a gyakorlati foglalkozásnál, te fogod eljátszani a rossz útra indulót. Ha jól tudom, a neved Kötvehisz. Mesemanó, jegyezd fel, kérlek, hálóvetésben Kötvehisz lesz Radiátor ellenfele.
Kötvehisz megsértődött, de nagyon. Ő csak igyekezni akart, hogy valamit csináljanak, és egyáltalán nem érdekelte őt, hogy mit is magyaráz Robin Húúd. Ő csak ment volna, támadni, meg az érdekelte volna, hogyan is lehet túlélni a túlélhetetlent. Erre fel ő lesz az első áldozat.
El is somfordált egy sarokba, onnan figyelte a további magyarázatot.
– Makkmanci, te is jössz ám velünk – mondta Robin. – Ha már Kötvehisz lesz a radiátor ellenfele kötéldobásban, te is mész vele, a lányokat képviselve. Megmutatod, hogy is kell kötni, meg varrni, mi mindenre lehet használni a tűt, az ollót.
– Jó! Megyek! Varrok neki majd fáslit, meg hímzek...
– Nem úgy van az. Varrni harci ruhát fogsz, kötni meg láncinget kell, természetesen nem kötőtűvel. A horgolótűt is felejtsd el, a kampó most életmentést szolgál.
Robin újra körülnézett. Beosztott mindenkit valamelyik csoportba. Íjászkodni természetesen csak a legjobbak, legfigyelmesebbek, legügyesebbek mehettek. Veszélyes fegyver, nagyon nem mindegy, kit és hol talál el az a nyílvessző.
A dárdások kapnak védőruhát is, pajzsot is. Ezek készítése lesz Gesztenyegizi feladata. És az ő kis csapatáé. Szúrnak, marnak, tűznek majd szorgalmasan. Kardot kaptak a lovagok is, a kalózok is.
– Kalózok? Ők mit keresnek itt? – kérdeztem meglepődve Kismanótól.
– A kalózok nagyon fontos koboldok – magyarázta, akár egy öreg bölcs. – Tőlük azt kell megtanulni, hogy mindig figyelni kell mindenre. Nehéz ám a feladatuk, a lehető legváratla-nabb pillanatokban bukkannak elő, és minden egyes alkalommal harcolni kell velük, hogy megmaradhassanak a kincsek.
– Kincsek? Milyen kincsek?
Kismanó erre nem válaszolt, csak a fejét rázta. Megértettem: ez egy későbbi tanulás lesz, most ne is kérdezzek semmit, nem válaszolhat.
– Puska nem lesz? – kérdezte szinte sírva Fenyőmag, és ezzel a hanggal már vissza is térített a Harc Mezőre. – Én olyan nagyokat tudok szólni, mintha ágyú lennék.
– De lesz puska is – felelte Robin. – Csakhogy nem mindegy ám, a hangja lesz-e nagy, vagy az ereje. Szerintem a nagy hang mellett a pontosság lesz a legfontosabb.
– Puskával kire kell lőni?
– Puskázni a puskázókat kell.
– Aha.
– Ez nem volt valami lelkes a tanulóktól. Talán csak nem szoktatok ti is puskázni? Vagyis csalni? Meg ne tudja Télapó, ha van is köztetek ilyen!
– Neeeem... Nincs ilyen közöttünk...
A kis koboldcsapatok elosztása után, meg némi elméleti oktatás, anyagismeret után kézbe vehették a fegyvereiket. Megtanultak hibátlanul célozni, megtanultak mindig éppen a legjobb helyen megjelenni, megtanulták, kit hogyan lehet és kell figyelmeztetni, segíteni, irányítani.
Legvégül pedig azt, hogy sokszor kell egy kis csibészség, egy kis mosoly, egy kis nevetés ahhoz, hogy minden könnyen és szépen menjen tovább.
– Most jön majd a gyakorlat – súgta Kismanó. – Akkor nekünk mennünk is kell.
– Mooost? – néztem rá csodálkozva. Éppen nem tetszett ez a terv. Akkor, amikor végre valamit láthatnék is, el kell tűnni?
– Igen, most. Tudom, nagyon azt hiszed magadról, hogy te vagy a krónikás, de hidd el, van-nak itt hivatásos naplóírók is. Nekik meg van engedve a teljes körű betekintés. Vagy elfelejtet-ted, hogy neked külön engedélyed van ezt-azt látni? Esetleg azt hitelfelejtet-ted, ez mindenre vonatkozik?
Elszégyelltem magam. Tényleg sokat akartam egyszerre. Örüljek, hogy ennyit láthattam, hogy tudom, miről szól a Mesevilág nyara. Örüljek, hogy láthattam, mennyiféle teremtmény dolgozik a gyerekek kedvéért. És a felnőttek segítéséért.
– Nyisd csak ki a szemed – hallottam Kismanó hangját. Kinyitottam a szemem, és láss csodát: itthon voltam, ültem az asztalom mellett, kezemben az írószerszámokkal.
– Nos? Hogy tetszett a kirándulás?
– Hát, érdekes volt... Csak a vége, az olyan, amit nem akarnék.
– Hogy szégyellted magad? Pedig annak köszönheted a folytatást.
– Annak?
– Igen, annak. Most láttál egy tábort, ahol megismerhetted a koboldok okosítását, arra tanítását, hogy nem megyünk fejjel a falnak, nem lövöldözünk csak azért, mert olyan jó vicc-nek látszik, hanem mindent előre megtervezve, megfontolva teszünk. Nem a bántásért, hanem a jobbításért. És mivel a végén beláttad, hogy sokat akarsz, többet, mint amennyit felajánlott Télapó, újabb ajándékot kaptál.
– Ajándékot? Én? Kitől?
– Természetesen Télapótól. Azt üzeni: az összes többi táborról fogsz hallani. Majd én jövök, amikor éppen jönni kell, és elmondom, hol mit tanultak, mit csináltak, hogyan éltek a barátaim.
Még jönnek a törpék a bányákból, Kékfestőcske az iparosoktól. Mamuszcipőcske a háztar-tásból, Bulikopter a szállítmányozástól. Csak légy türelemmel, jövök vissza, feketével, fehérrel.
Egy nagyot kacsintott Kismanó, lecsusszant Bálink Bögre füléről, fordult egyet jobbra, pördült kettőt balra, és már ott se volt. Én pedig megigazítottam a bögrét, és leültem az aszta-lomhoz, hogy leírjam a velem történteket.