1.
Őfelsége nem esett keményre. Zizzenés csapott fel körülötte és ernyedten, ká'bultan feküdt a szalmán, ahová lezuhant a magasból.
Hűs széláram érintette az arcát és sustorgó hango
kat hallott. A tenger itt van valahol a közelében . . . Enyhe ringás mozgatta meg . . .
Hajó! Hogy zuhanhatott egy hajóra a kocsmából?
Valahol, ki tudja milyen messzeségben, magasan felette az igazi Trebitsch hangja hallatszott le.
— Hej Tulipán! Uj ember érkezett! Három dollárt kapok!
Most a herceg közeléből egy borízű, érdes bariton kiáltott vissza:
— Csak lassan azzal a három dolárral! Előbb meg
nézem az illetőt! Sok szemrehányásf kapok mindenfe
lől, mert sorra meghal az á r u d .
— Ez prima minőség! — kiáltotta le Buzgó Mó- csing, akiről errefelé nem sejtették, hogy voltaképen az igazi Trebitschel azonos. — Egy középtermetű, jól
táplált, kissé hibbant egyén. Nagyon rokonszenves!
Ha csak egy gramm ópiumhoz jutok ma, nem adtam volná el. Három dollárért ingyen van!
Kattanás. Éles fényű zseblámpa világa vetül a her
cegre. Mintha ökölcsapás érné a két szeme között, el
vakultan, összerándult arccal feküdt a szalmán.
— Ezt összeverték! — kiáltotta mellette a resze- lős bariton. — Két dollárt adok érte.
— Disznóság! — üvöltötte vissza Buzgó Mőcsing.
— Te szívtelen kutya! Úgy beszél egy élő lényről, mintha kalarábé lennel
— Az arcán össze-vissza repedt a bőr!
—• Na és? Nem virágváza, hogy repedten keveseb
bet fizess érte! Az ilyent előbb kell mondani, nem szál
lítás után!
—• Vedd vissza, ha akarod! Vagy bedobom a ten
gerbe! Nekem ne mondd, hogy becsaptalak.
— Kettőnyolcvanért megkapod!
— Kettő!
89
— Soha! Lelketlen uzsorás! Inkább dobd a tenger
ibe. De gazságba nem megyek bele!
— Kettő harminc, de egy fillérrel sem több.
— Ötven!
— Hát jó, de ezentúl nem veszek át rossz árut. A Veréb majd felveszi a pénzt. . .
A herceg képtelen volt arra, hogy egyetlen szót szóljon, amíg az alkú folyt. A szeme lassanként meg
szokta a zseblámpa fényét, amelyet az ismeretlen vá
sárló alkudozás közben egy árbócszerű rúd szögére akasztotta a lámpást.
.. .És most tekintsük meg őfelsége kissé káprázó szemével az illetőt, aki két dollár ötvenért, tehát arány
lag jutányos áron, megvásárolta St. Antonio de Gon- zaga Y’Malapaga uralkodó főherceget, a Boldogság Szige
tek királyát. Ilyen emberhez kéz alatt hozzájutni két és fél dollárért még manapság is alkalmi vétel.
A király tulajdonosa egy matróz volt.
Alacsonytermetű és hihetetlenül zömök, nem kö
vér egyén, akinek rövid, vastag karja, széles, szőrös, ormótlan tenyerekben végződött. Törzse oszlopnyi combokon nyugodott. Húsoís, gömbölyű, de barázdált arca, vörös, tompa orra sűrű, hosszú borostái és kurta pipája rajzfilmekre emlékeztették az embert. Fehér, tiszta vászonnadrágja, kék blúza é9 kerek szalagos mat
rózsapkája feltűntek ebben a környezetben szokatlan tisztaságukkal. Kurta matrózpipát szívott.
— Másszon le a szénáról, — mondta csendesen, de igen vontatottan.
, őfelsége nyilaló tagokkal engedelmeskedett. Egy uszály fedélzetén volt. Körül a sötét tenger sustorgott halkan, jobbra, de nagyon távol, lámpák villogtak a kö
dön át. Ott van Szingapúr kikötője, ahol megérkezett a Honolulu-Starral.
— Ki vagy? — kérdezte a kurta ember.
Most átvillant a herceg agyán, hogy eddig a csö
könyössége miatt szenvedett, mert minden áron meg akarta győzni ezeket arról, hogy ő St. Antonio herceg.
Most változtat a módszerén.
— Nevem Pedró! — mondta.
—• Idehallgass Pedró! Én legénységet árusítok bi
zonyos hajóknak. Ezek a hajók nagy útra mennek, az ellátás nem valami rossz és tán fizetnek is, ha minden jól megy. Ópiumot visznek a távoli szigetekre, meg
fegyvert is. Te most aláírod a szerződést és holnap munkába állsz.
— Engem tőribe csaltak! Nem szerződtetett se
hová!
— Szóval nem írod alá!
— Nem!
— Akkor ütni foglak, — mondta sajnálkozva Tu
lipán.
A tenger állandó sustorgása félelmes aláfestő zené
vel szolgált a beszélgetéshez. Tulipán, aki megvette a királyt, lassan felkelt és körülnézett valami verő-szer
szám után.
— Figyelmeztetem, hogy én Batáviából szabadul
tam és a szingapúri „Klubbok** számára fontos üzene
tet hozok, — kiáltotta hirtelen őfelsége.
. . . Gyorsan eszébe idézte, amit Fülig Jimmy dik
tált és ő tanulgatta a noteszből, amíg a Honolulu-Star kikötött.
— Mit rnondsz? — kérdezte bambán a matróz.
— Én üzenetet hoztam . . . Nagy Bivalynak . . , Velőnek, Tüskés Vaneknek és Piszkos Fred számára...
Az uralkodó tulajdonosa kivette pipáját a fogai közül és a herceg elé lépett. Végre sikerül őfelségé
nek olyan neveket is említeni, amelyek némi tiszteletet parancsoltak itt.
Az angol királlyal nem sokra ment.
— Te ismered a Nagy Bivalyt?
— Igen! — vágta rá gyorsan. — Jól ismerem. Én az apám révén . . . tagja vagyok a „Hűséges Almák**
klubjának • . .
Most végre, úgy néztek rá, mint amikor egy St.
Antonio főherceg leveti az inkognitóját.
És ehhez elég volt néhány rablóra hivatkozni.
— A fene egye meg ezt a Buzgó Mócsingot, — szit
kozódott Tulipán. — Ilyen árut hoz két és fél dollárért.
Jöjjön velem. De idefigyeljen: ha esetleg most hazu
dott . . .
— Nem hazudtam!
— Jobb, ha megmondja az igazat, akkor nem tör
ténik semmi. Megy a hajóra és én sem veszítek el két és fél dollárt.
A vételár elvesztése igen fájdalmasan érintette.
— Vezessen kérem a Nagy Bivalyhoz — felelte határozottan.
Útközben taláft elszökhet, gondolta. Különben Sem szabad meghátrálni egy uralkodónak.
— Na jöjjön!
Egy mozdulat és a lámpa kialudt. A vastag l éz megfogta St. Antonió főherceg karját. Csavarszorító sem rögzíthette volna keményebben. A sötétben, hű
vös áramlással özönlött feléje a kesernyés, haíszagú levegő. Végigmentek az uszályon. Mind élénkeb'b lett a tenger moraja és kis loccsanásokkal érkezett a da
gály. A z arcáig pattant néhány felcsapó hullámszipor
ka, hűs érintéssel.. A hajó végében voltak.
— Itt egy palló következik, ami a partra ér. Óva
tosan jöjjön utánam, mert, ha a hajó bordája és a part között vízbe esik, akkor nem mentheti ki senki.
Ráléptek a rézsűt lejtő keskeny deszkára és gyor
san, nyugodtan haladtak a partig. Itt Tulipán újra megmarkolta a karját. Vak sötétben voltak.
— Még meggondhatja!
— Vezessen.
Sebesen haladtak, mert őfelsége tulajdonosa jól ismerte az utat sötétben is.
Egy domb mögül lámpa tűnt fel hirtelen. Citeráz- tak valahol és énekeltek. Mit tegyen?
— Álljunk meg egy pillanatra . . . — mondta, szín
lelt, elhaló hangon. — A szívem . .
— Na! . . .
— A szívem . . .
Tétova mozdulattal a mellkasa baloldalán kápárá- szott, amerre a bot van . . . Hogy is tanította Fülig Jimmy? . . . A szíj . . . Most az ujján van... Most a csukott öklére feszül.
Azután minden erejét összeszedve a tanult előírás szerint ugyanazzal a mozdulattal, amivel kirántotta a botot, előre csapott vele, fejre!
Reccsenés . . .
Tulipán úgy állt egy pillanatig, mint aki fel sem veszi az ilyesmit, de bambán nyilt a szája és a szeme kimeredt.
őfelsége, bár ezt nem is tanulta, ismét lesújtott.
Csak úgy magánszorgalomból.
Tulipán tompa puffanással zuhant a földre . . . A herceg rohant.
91
Igaza volt Fülig Jimmynek: nincs nagyobb össze
köttetés ezen a tájon, mint >egy erőteljes csapás a fejre.!
2.
Egyszercsak végigvágódott. Valaki elgáncsolta a sötétben. Furcsa árnyak fogták körül.
— Ki vagy?
— Pedró, — lihegte.
—• Négy sötét alakot különbözetett meg.
— Hová?
— A Tüskés Vaneket keresem és a Nagy Bivalyt!
— felelte hirtelen.
— Miért?
— Üzenetet hoztam . . .
— Honnan?
— Batáviában voltam bezárva Fülig Jimmvel.
—* Miért? — kérdezte egy kétméteres, kopasz csa
vargó.
— Csempésztünk. Tagja vagyok a „Hűséges A l
mák4* klubjának és a Velőt is jól ismerem.
— Ez biztos?
— Igen . . . Vezessetek hozzá.
— Felesleges. Én vagyok a Velő, — felelte a két
méteres.
Puff . . . Ez baj. De nyomban felelt. Hiszen könyv nélkül tudta.
— Azt üzeni egy cimborád BatáviáJból, hogy hordd el magad gyorsan, mert a Hobbo Fischer kiszabadult!
— Igen? . . . Azt látom, hogy tudsz a dolgaimról.
De miért mondtad, hogy ismersz?
— Azért, hogy az üzenetet átadhassam.
— Gyanús dolog. Ami a „Hobbó Fischert“ illeti, fél a fene tőle.
— Gyössz velünk, — mondta egy másik.
. . . Ment. Négy embert nem üthet le. Elfutni nem lehet. Ez a végzet . . . Hiába! Egy kis öbölnél csónak
ba ültek és addig eveztek, amíg magas partrész mellé értek. Itt egy odú előtt megálltak. Amikor a herceg ide belépett és körülfogta a nedves talaj átható, fojtó szaga, nem volt biztos benne, hogy látja-e még a csil
lagos eget.
Sokáig vezették zeg-zúgos katakombákon át.
Fur-93