a keresztesekhez tartozó répák nem ősi répanövények, hanem csak a kultúrában válogatták ki húsosgyökerű változataikat. A gyűjtögető gazdálkodás korában tehát
ezektől a gyökérnövényektől egészen eltekinthetünk s eleve tisztában lehetünk azzal, hogy a gyűjtögető ős
embernek mások voltak a legfontosabb gyökérnövényei.
A gyökereknek és a gumóknak szerepét a XVIII. század
ban, sőt néhol csak a XIX.-ben szorította vissza az Ameri
kából hozott és P a r m e n t i e r buzgólkodása következ
tében felülkerekedő burgonya, ennélfogva azt kell
6. kép. Az ind ián rizs ( Z i z a n i a a q u a t i c a ) begyűjtése.
( S c h o o l c r a f t nyom án.)
következtetnünk, hogy régebbi ’szakmunkánkban még megtalálhatjuk a legfontosabb ősi euráziai gyökér
növényeket.
Valóban, még a XVII. és XVIII. század is több európai'ősi gyökérnövényt használt a konyhán, amelye
ket részint a természetben gyűjtöttek, részint kertben termesztettek. Ilyen például a raponc (Campanula rapun- culus), amely egész Euráziában honos cserjés réteken
38
Kisujjnyi vastagságú, édesen csípős gyökerét „saláta mód
jára eszik — írja L i p p a y —, avagy nyersen, rajta
hagyván az apró gyenge leveleit, avagy megfonnyasztván meleg vízben, hidegen ecettel olajjal“ .
A fészkesek családjában több ősi gyökérnövény isme
retes. Ilyen a bakszakáll (Tragopogon pratensis nyugaton és orientalis keleten, így Magyarországon is), amelynek gyökeréről például L i p p a y azt írja, hogy „feketéllő, édes, kedves jó ízű“ . Ma már kevésbbé használatos, ellenben a feketegyökér (Scorzonera hispanica), amely azonban korántsem csak Spanyolországban, hanem Közép-, Dél- és Kelet-Európábán, a Kaukázusban és déli Szibériában honos, korunkban is asztalra kerül, csakhogy most már kertben termesztik. Kedvelt gyökérnövénye volt az ősi gyűjtögető gazdálkodásnak a lapu (Arctium lappa). Ez Európában már gyógynövénnyé lett, ellenben Kelet- ázsiában még szívesen fogyasztják a gyökerét. „Közönséges látvány a japáni zöldségpiacokon — írja M о 1 i s c h — a lapu, japáni nevén gobo, karógyökere is. Körülbelül 40 cm hosszú és 3 cm vastag, színe piszkosbarna. Ezt az inulinban gazdag gyökeret vagy főzve vagy sütve eszik.“
A torma (Armoracia lapathifolia) azért is nevezetes az ősi gyökérnövények közt, mert magyar neve bolgár
török kölcsönszó s a bolgár-török megfelelő szóalakok jelentése szerint iskolás botanikai műnyelvünk kialaku
lása előtt retket, répát jelentett. A nyugati szakirodalom azt tartja, hogy a torma használata szláv eredetű, ezt helyesen úgy kell fogalmaznunk, hogy keleteurópai és nyugatázsiai eredetű s kétségtelen, hogy az ősmagyarok
nak is a természetben gyűjtött gyökerei közé tartozott. Az Alföldön és a Balkán északi részén honos a magyar torma ( Armoracia macrocarpa), amely a tiszavidéki pákászságnak volt gyökérnövénye, majd kertbe is került s főként Ung- várról és Debrecenből szállították szét az országba.
Az ernyősök családjába tartozik két fontos gyökér
növény, a paszternák (Pastinaca sativa) és a murok
(Dau-cus carota), a régiek mindkettőt sárgarépa néven ismerték s régi munkákban nem mindig lehet megállapítani, mikor melyikről van szó. Mindkettő majdnem egész Euráziában honos. Hogy milyen ősi haszonnövények, bizonyítják a cölöpépítmények növényi maradványai, amelyek közt mindkettő szerepel. Akkoriban azonban nemcsak a gyökere, hanem a magja is használatos volt — talán mint a kömé
nyé, amely szintén használatos volt már a kőkorban — mert nem valószínű, hogy a ránk maradt kőkori paszter
nák- és murokmagvak vetőmagot képviselnének. E két sárgarépa közül ma már a paszternák szinte egészen divat
ját multa.
Hasonlóképen nem használatos már az ősi cukorrépa (Sium sisarum) sem, amely Közép-Ázsiában honos, majd keleten termeszteni kezdték s T i b é r i u s császár Itáliában is meghonosította a kertekben. Hajdan a leg
fontosabb édesgyökerek közé tartozott. „ M a r g g r a f , sokszor említett berlini jó kezefogású tudós chemikus,
— írja M á t y u s — vett ki félfont siserből, előre meg- szárasztva, három lat igaz nádmézet.“
Európa sem nélkülözi egészen az édesgyökeret s bár tulajdonképen gyökértörzsekről lesz szó, itt soroljuk fel ezeket is. Egyik hivatalosan is az édesgyökér nevet viseli (Glycyrrhiza glabra és más fajok) már az ókor óta, így ír róla P l i n i u s is, D i o s k o r i d e s is. Korunkban már a gyerekek közt is csak a szegényebbje rágogatja, a gyűjtögető ősember azonban maga is hozzáfordult, ha hiány állott be a mézben, az ősidők legfontosabb cukor
forrásában. A másik édesgyökér a páfrányok sorából való Polypodium vulgare, amely S z i k s z a i F a b r i c i u s B a l á z s szójegyzékében „Szent János füve vagy gyökere“ . Kétségtelen, hogy e név a Szent János kenyerének mása s annyiban jogos is, mert Szent János kenyere (Ceratonia siliqua), egy hüvelyes termésű kisázsiai fának ez a mai napig is jól ismert édes ízű, száraz gyümölcse az európai erdőkben legjobban e páfrány gyökérrel lenne
helyettesít-40 vékony, ízelt gyökértörzse keményítőt tartalmaz, holott a vegytani elemzés kiderítette, hogy hasznosítható anyaga cukor és nyálka. A világ
háború idején részben takarmánynak ajánlották a tarackot, részben a vízzel kivont és besűrített szirupját lekvár-pótlónak.
Végül a gyűjtögető gazdálkodás gyökér- növényei közt nem feledkezhetünk meg a legelők gyakori töviséről, a macskatövisről (Eryngium campestre), amelyet már a régiek is jól ismer
tek s amelynek gyökeréről (7. kép) P l i n i u s sok különös véleményt ír, egyebek közt azon
ban azt is, hogy a görögök nyersen és főve fogyasztják. Ezen nem kell megütköznünk, mert mind a macskatövisnek, mind pedig rokonfajai
nak a gyökere kellemes, édes, dióízű. A Világ
A növénytani szakmunkák természetesen csak mint növénynevet ismerik. Ezzel szemben a népies szavak gyűjtői feljegyezték, hogy tátorján szavunk fergeteg jelentésben él, vagy élt a közhasználatban. Először