Gabara piktor egy furfangos hírű, csinjeiről nevezetes, különc szegedi csizmadiának volt a gyer
meke. Az asztalos-inas Munkácsi Mihály a pemzlit és színes festéket a műhely zugolyában kéznél ta
lálta. Füttyszó mellett tulipiros rózsákat, hupikék liliomokat és tulipántokat festegethetett a meny
asszony-ládákra. Az ifjú asztalos-inas képzeletéből harmatos virágbimbókat és képeket fakasztottak már ezek az egyszerű festékkeverékek is. Bezzeg más sorsú a csizmadia-inas. A Gabara csapongó kép
zelete is minduntalan a csirizestálhoz tapadt, mint ahogy a tál szélére telepedett selyemszárnyú legyecs- kék is ott ragadnak . . . Ezek a mostoha körülmé
nyek leginkább igazolják a Gabara Vince született müvésztehetségét, mely a szerény világítású csiz
madia-műhelyben is kibontotta szárnyacskáját s a csirizes tálról is felrepült. Már kezdetleges rajzaival annyira feltűnt, hogy a szegediek városi ösztöndíj
ja l küldték ki Münchenbe a fiatal csizmadia-legényt.
Ottan sem vallottak szégyent vele, rajztudása alap
129 ján a müncheni akadémiára is felvették Gabarát.
Gabarát kezdetben felkarolták a müncheni mester
tanárok, mert művészi kezenyomán az őstehetség lángja lobbant fel. Jövőt jósoltak neki. Egyideig haladt is meglepően előre, de azután egyszer csak
— magyar tehetségeknél nem ritka az ilyen sors!
— megbicsaklott. Mindinkább elhanyagolta tanul
mányait. A hét elején, mikor a tanár „beállította a modellt", még csak feltévelygett az iskolába. E g y
két óráig elpiszmogott a festőállvány körül, azután szökött ki a — szabadba . . . Lassan olyanná her
vadt a művész lelke, mint letarolt liget. A vizsgála
tokra is cimboráitól szedegetett össze rajzokat, me
lyeknek egyszerűen aláfirkantotta nevét. Szegedre is leginkább ilyen rajzokat és festményeket küldözge
tett haza. Otthon örvendezve hiresztelték a jóakarói, hogy „micsoda nagy piktornak indul ez a Gabara".
A müncheni mester-iskolában akkor még nagyobb volt a tanszabadság is, tehát a „bizonyítvány"
miatt sem aggályoskodott Gabara. Mindig jó bizo
nyítványokkal tüntették ki, olykor-olykor megnyil
vánult ősereje a tanárokra is hatással volt. Elnéz
ték a gyarlóságait.
*
Alig pirkadt a nyári hajnal, Gabara már tal
pon volt. Már hajnali fél háromkor ott fütyülte a
„Rákóczit", a müncheni magyar művészek „jel
hangját", piktor cimborája ablaka alatt. Az emeleti ablakba harsányan kurjantotta fel a borzasfejü debreceni Kovács János piktornak:
—- Gyere már te Kovács! Mert a bajorok el
szagolják előlünk ezt a finom levegőt . . . Az
Izár-M óricz P á l : R é g i m ag y ar élet. 9
130
partján neki vágtak az erdőségnek. Ahol legcsende
sebb volt a bájos vidék, felállították a festőállványt.
Gabara ilyenkor sem sokáig pacsmagolt az ecsettel, mihelyt felszikkadt a harmattól a pázsit, lehevere- dett a vadvirágokra. Pompás ötletekkel vidította, találó megjegyzésekkel irányította cimboráit. Maga ritkán festegetett. Midőn cimborái nógatták, azzal elégítette ki őket: — Egye fene a gyakorlatot, paj
tás! Az elmélet a fő.
Gabara mégis egyszer, tanárja ajánlására, jó pénzért vállalkozott, hogy megfesti egy müncheni gazdag nagyúrnak az arcképét. Nagyobb összeg pénzről volt szó, tehát Gabarában is felpezsdült az élelmesség. Belekezdett az arckép festésébe. A kol
legák a festményt féligkész állapotában megbámul
ták. Gabara három évig folyton készült a befeje
zéséhez, végül is örökre eltávozott Münchenből és még mindig nem készült d a festménnyel.
A Gabaráék cimboraságához tartozott egy Ro- senmayer nevű, nagy igyekezető és „eszményies“
piktortársuk is, aki az „angol park" századéves fái alatt mindig oly áhítattal viselkedett, mintha csak a templomban ájtatoskodott volna. Ilyenkor a tré
fát sem szívelte s mivel azt is kitapasztalták Gaba
ráék, hogy Rosenmayernek — ez alkalommal — fityingje sincsen és a rendes „sörözés" költségeihez nem társulhat a jámbor, elhatározták a megugratá- sát. Az angol park többszázados fái alatt Gabara kezdette:
— Te Kovács, — szólt a mester s rámutatott egy mohos öreg tölgyóriásra, — mit gondolsz, hány éves lehet ez a fácska?
131
— Hm, — debreceni Kovács Jankó különben is megfontoltan szokta leadni a szót, — ez bizony
nyal lehet már vagy tizenöt esztendős . . .
Rosenmayer a festőállvány mellől felütötte —- a fejét. Gyanakvón pislantott a két betyárra, de mégcsak akkor veresedett el, amikor Gabara meg
csóválta fejét s gyászosan fanyar pofával, mint örökigazságot bökte ki:
— Nono, barátom . . . Lehet ez már vagy húsz éves is!
Rosenmayer dühében nagyot ugrott. Felkap- dosta a holmiját:
— Bolond betyárok! — kiáltással elrohant.
*
Gabarának éppen oly barátságos, kedves és hiszékeny népség kellett, mint a müncheni bajorság, mely a berlini bugrisnál is kiadósabb sörivó. A vér
beli bajornak nincsen szemefehérje sem, az is kár- minszínben úszik a tenger italtól. Gabara a három év alatt legalább is hatvanszor változtatott lakást.
Széles Münchenben nem volt olyan korcsma, ahol nem ösmerték és fel nem krétázták volna a mókázá- sairól is népszerű szegedi piktort. A szavát is kész
pénzül fogadták a kedves bajorok; ugyanis Gaba
rának volt egy varázsigéje, méllyel a legtolakodóbb hitelezőjét is kezes báránnyá szelídítette:
— Morgen kommt Geld von Szegedin; majd holnap ha megérkezik a szegedi pénz! — e varázs
igével kvártélyos házaknál, hentesnél, boltokban, kocsmákban, szuszternél, szabónál, művész kollégái között, fent az akadémián három teljes esztendőn
9*
132
keresztül mindig, mindenhol érvényesült Gabara, akinek volt is valami bizalomgerjesztő vonás az arcában, lekötelező előkelőség a megjelenésében.
Cézár arcú volt ez a csizmadia-fiú és amely bajorral egyszer beszélt, az a kedves ember esküre kész volt, hogy „H err von Gabara" csupán mókából krétázik és legalább is földesúr — Szegedországban, ahová
„akadémiai festő" diplomával került vissza. Gróf Tisza Lajost, a hatalmas királyi biztost, is lefes
tette. A szegedi lapok szerkesztői, Nagy Sándor és Enyedi Lukács szerkesztők lelkes sorokban hivták fel a városi tanácsot Gabara „remek képének" meg
vételére. Azonban ez a sikere sem jelentett szeren
csés fordulatot zátonyra jutott életében, bohókás fejét ivásnak adta. Bárlan a szegedi családoknak még sok képet megrajzolt és festegetett, lejebb, mindig lejebb került az élet forgatagában. A művé
szet isteni lángjának ihletése kiégett leikéből, eldur
vult kezéből porba esett az ecset, a müncheni aka
démiai festő visszakerült a — csizmadia-műhelybe.
Már ekkor csizmadiának sem vált rendes mester belőle. Elvadult a várostól is, kihúzódott a szegedi tanyákra és a pusztán mint különködő, részeges foltozó csizmadia éldegélt még néhány évig. Testé
ben megtörve, lelkileg meghasonolva — kora ifjan
— hunyt el. Kint a pusztán ásták meg a sírját is.
r