A FORDÍTÁS TEREMTŐ EREJE

Az első metaforával egy ötletbörze kapcsán találkoztunk, ahol arra kerestük a választ, miért hiszünk a  fordítás emlékmegőrző képességében. Furcsa módon a  fordítással és az emlékezettel kapcsolatos elmélkedéseink során soha nem merült fel bennünk a gondolat, hogy a szövegek túlélik az időt, vagy „örökké élnek” (Brodzki 2007: 5), in-kább csak a fordítás teremtő erejére összpontosítottunk. Már rögtön az ötletbörze ele-jén rá kellett döbbennünk, hogy az eff éle gondolatok egyfajta rendszerbe foglalhatók, miszerint a fordítás és a szöveg viszonya a szülő–gyermek kapcsolathoz hasonlítható.

Ez meglepő felfedezés volt, legalábbis számunkra. Úgy tűnik, hogy inkább a fordítás teremti a szöveget, és viselkedik a szülőjeként, semmint fordítva – és a fordítás metafo-rikus magzatburkán felül, amelyben a szöveg fejlődik, majd világra jön, a fordítás gon-doskodik arról is, hogy a szöveget az emlékezetre bízza.

Először is arra jutottunk, hogy a fordítás lehetővé teszi a szöveg világra jöttét, egy új irodalmi poliszisztémába való megérkezését, ahogyan Even-Zohar (1990) mondaná.

Ebben a  poliszisztémában a  lefordítatlan szöveg egyszerűen nem, vagy csak nagyon korlátozottan lenne jelen, azoknak a személyeknek a körében, akik értik a forrásnyel-vet, és intézményi közvetítők közbenjárása nélkül is kapcsolatba kerülnek a szöveggel.

Másodszor, amint a szöveg önálló életre kel a különböző poliszisztémákban, akár még az is előfordulhat, hogy fordított változatai az eredetinél hangsúlyosabb szerepet kapnak az adott célnyelvi poliszisztémákban, így biztosítva a  szöveg fennmaradását még akkor is, ha a forrásnyelvi poliszisztéma egy idő után fenyegetőnek bizonyul. Az esetre jó példa James Joyce regénye, az Ulysess (1922), amelynek korai német és fran-cia fordításai (Joyce 1927 és 1929; Goyert, illetve Morel et al. fordításában) hatalmas sikerre tettek szert – és számos további európai nyelvű fordítás alapját képezték –, míg az eredeti művet szigorúan cenzúrázták (ezért nem is jelentették meg) az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban és Írországban (Lernout 2004: 12).

Harmadszor, egészen nyilvánvaló, hogy miután a  lefordított szöveg az új poliszisztémába került, saját életet kezd élni, és saját történelmet ír. Even-Zohar (1990) terminusa szerint saját repertoárrá válik a célnyelvi poliszisztémában, így hozva létre az eredeti szövegtől immár független, új kapcsolódásokat a fordításnak köszönhetően.

Mindez világossá válik, ha azokra az esetekre gondolunk, amikor az eredeti szövegtől

való véletlenszerű eltérések – amelyeket a hozzánk képest jóval normatívabb fordítás-tudományi szaktekintélyek „hibának” neveznek – bekerülnek a köztudatba, beépülnek a köznyelvbe és a kultúrába, sőt még a „hiba” nyilvános leleplezése után is ott maradnak.

A bibliafordítások számos érdekes példával érzékeltetik ezt a jelenséget. Különösen beszédes Mózes esete, akit az Ótestamentumban „ragyogó” (karan) arccal jellemez-nek. Mivel azonban a héber magánhangzókat nem jelöljük, később Szent Jeromos a krn mássalhangzó csoportot a keren szóval, azaz „szarvnak” fordította, ezért írja a Vulgata (A kivonulás könyve 34,29) a következőket: „ignorabat quod cornuta esset facies sua”, azaz „[…] és nem tudja vala, hogy szarvas volna az orcája […]”.* Ennek megfelelően Michelangelo is szarvakkal ruházta fel a római San Pietro in Vincoli templomban ta-lálható Mózes-szobrát (1. ábra). Michelangelo bibliaértelmezése nagyon is kézzelfog-ható – ha úgy tetszik, kőbe vésett – példát szolgáltat arról, hogy a fordítás miként éli az eredeti szövegtől eltérő, saját életét, és hogyan ösztönöz más alkotásokat nemcsak a célnyelvi irodalmi poliszisztémában, hanem az interszemiotikus fordításon keresztül más művészeti ágakban is.

1. ábra

A fordítás teremtő erejét jól példázza az olasz költő, Eugenio Montale játéka is, ame-lyet Poesia travestita (1999) című könyvében dokumentál. Montale kíváncsi volt arra, mi történik az egyik versével, ha lefordítják különböző nyelvekre, ezért „Nuove

* Szent Biblia. Bécs. 1626. Fordította: Káldi György

Stanze” című versét egy állítólagos arab mű olasz fordításaként adta ki. Így eltérően a fordítás jellemző folyamatától, ahol mindig az eredetiből fordítunk más nyelvekre, ez a bizonyos arab fordítás egy hosszú láncolat első szeme lett, ugyanis az arabot később franciára fordították, a franciát lengyelre, a lengyelt oroszra, az oroszt csehre, a csehet bolgárra, a bolgárt hollandra, a hollandot németre, a németet spanyolra, végül a spa-nyolt olaszra. A fordítóknak nem hozták tudomására, hogy Montale az eredeti szer-ző, és hogy történetesen már egy fordított szöveget fordítanak. Mondanunk sem kell, hogy ennek a pletykajátékhoz hasonló folyamatnak a  végeredménye merőben eltért az eredeti verstől, ugyanakkor végül egy életképes vers született, amely felszínre ho-zott olyan ismeretlen, potenciális jelentéseket, amelyek addig láthatatlanul rejtőztek Montale eredeti művében. Ezek a jelentések szintén értelmezhetők „gyermekekként”, egymást követő generációkként, amelyeket az eredeti szöveg nem hívott volna életre, ha nem fordítják le egy ennyire szélsőséges kísérlet keretében. A Poesia travestita te-hát remek példa arra, hogy a többszörös fordítások – az eredeti szövegben csak lap-pangó, saját értelmezéseikkel (lásd például Senn 1984) – akár egyetlen, többnyelvű makroszövegnek is tekinthetők, hasonlóan az O’Neill (2005) által elképzelt, Joyce írá-sait és azok fordítáírá-sait egybefoglaló makroszöveghez.

A továbbiakban a  fordítás generációkkal kapcsolatos metaforájának még egy utolsó szempontját szeretnénk megemlíteni. Amint a  célnyelvi szöveg elkezd sa-ját életet élni, bekerül az élet körforgásába, amelynek bizony a halál is szerves része.

A poliszisztémákban, akárcsak a természetben, amikor egy élet véget ér, elkezdődik egy másik, vagyis a halál új életet teremt. Ez történik egy holt nyelven íródott szöveggel, amelyet fordítók keltenek új életre, saját stílusuk szerint alkotják újra, egyúttal kanni-bál módon el is pusztítják az eredetit. Előfordulhat tehát, hogy egy szövegnek először meg kell semmisülnie ahhoz, hogy más nyelven ugyan, de tovább éljen az emlékezet-ben, maga a szöveg újra életre keljen, és ismét befogadó közönségre találjon. Gondol-junk csak Seamus Heaney-re, aki Vergiliust (2001), Dantét (1979 és 1993)² és a Beowulf hőseposzt (Heaney 2000) fordította le, vagy Italo Calvino Raymond Queneau (1967) műveiből készített olasz nyelvű fordítására.

Mindaz, amit eddig tárgyaltunk, bizonyos szempontból magát az eredetiség fo-galmát kérdőjelezi meg. Az általunk alkalmazott „generáció” metafora a  fordításra mint az új élet teremtőjére összpontosít. Ez a teremtő erő a célnyelvi poliszisztémát gazdagítja, ugyanakkor az eredeti műnek is új életet és jelentőséget ad a forrásnyelvi poliszisztémában. Ilyen értelemben a fordítás a szöveg túlélését biztosítja mindazon nyelveken, amelyeken a  szöveg létezik. Ha elfogadjuk ezt a  szemléletet, akkor nincs sok értelme megkülönböztetni, élesen elválasztani az eredeti szöveget a fordításaitól, és az utóbbiakat az előbbi leszármazottainak tekinteni, vagy Luther Márton szavai-val élve, különbséget tenni a „király” és a „szolgálói” között (Wilt 2003: 41), mert azok mindannyian a fordítási folyamat gyermekei (2. ábra).

2. ábra

A forrásnyelvi szöveg vagy másként a sorrendben az első nyelven írt szöveg – amely tagadhatatlanul a fordítási folyamat kezdőpontja – nem az ábra középpontjában fog-lal helyet, hanem a  szövegnek csak egy megtestesülésévé válik a  sok közül, miután a fordítási folyamat eredményeként más nyelveken is megszületik és különböző iro-dalmi, nyelvi és kulturális poliszisztémák részévé válik. E generatív modell központi magját a posztkoloniális fordítástudomány „közöttes térnek” vagy „harmadik térnek”

nevezi, és ez egyben az intervencionista fordítási stratégiák kiindulópontja is (Wolf 2000: 141). Véleményünk szerint azonban a fordítás összes formája – legyen az nyíltan intervencionista, vagy sem – mindig magában foglalja a központ felé való eltolódást.

A „központ” felé, ahol a kultúrák találkoznak, ahol a jelentéseket hatékonyan „újrake-verik” (ibid.), és amely maga a fordítás színtere is.