A magyar népköltészet kevés műfaja áll olyan rosszul történeti adatok tekin
tetében, mint a lírai népdalok. Bár Kulcsár István 1818-as gyűjtési felhívása után már szórványosan publikált a magyar sajtó népdalokat, és a Tudományos Akadémia szinte megalakulásától kezdve pártfogolta, s tőle 1843-ban a Kisfaludy irodalmi Társaság hi
vatalosan átvállalta a népdalgyűjtés ügyét, első magyar nyelvű népdalkiadványunk, Erdélyi János szervezői-szerkesztői munkájának eredménye, csak 1846-ban látott nap
világot. Kriza János székely „vadrózsái" pedig majd két évtizeddel későbben ejtik bámulatba az irodalomszerető közönséget. A folklorisztika e két gyűjteménynél ko
rábbi magyar nyelvű népdalkiadványt nem tart számon, a kutatások mindig ezekből merítenek, jóllehet ezek a korai publikációk nem egészen hitelesek.
Horváth János, Szabó T. A ttila és Stoll Béla munkái már felhívták arra a figyel
met — csak mi, folkloristák nem értékeltük még kellőképp —, hogy a 17—18. századi kéziratos énekeskönyvek számos hiteles lírai népdalunkat őrzik, illetve olyan műkői
től, névtelen szerzőjű alkotásokat, amelyeknek folklorizálódása szinte a szemünk előtt ment végbe. Ami azt jelenti, hogy a 19. század közepén virágzó népdalkultúránknak legalább 100—150 éves, írott forrásokkal bizonyítható múltja van.
A magyar irodalmi népiességről írott könyvében Horváth János több helyütt is nyomatékkal szólt a 18—19. századi daloskönyvek folklorisztikai jelentőségéről, arról, hogy legrégibb népdalainkat ezekben a diákok, papok, kisnemesek, literátus mű
kedvelők által összeírt, korabeli népszerű, népi és irodalmi alkotásokat vegyesen tar
talmazó füzetkékben kell keresnünk. „Ezeket a 18—19. századi kéziratokban felbuk
kanó népdalokat érdemes volna egyszer már rendszeresen összeszedni és publikálni, népköltészetünk története úgyis elég szegény történeti adatokban." „Ezek az >>első<f-vagy legalábbis korai előfordulások jól kiegészítenék újabb gyűjtésekből származó adatainkat, s legalább részben eltüntetnék azt a hiányt, hogy 1846 előtt nem rendel
keztünk népköltészeti kiadványokkal,"- ismerték el folkloristáink is, ennek ellenére a Horváth János könyve óta eltelt 50 év alatt - néhány anyagfeltáró vagy azt sürgető tanulmányon kívül — e téma alapos folklorisztikai feldolgozására nem került sor.
Az elvégzendő forrásfeltáró- és elemző munka valóban óriási. Azzá teszi a 18.
század végi, 19. század eleji kéziratos énekeskönyvek és verses kéziratok irdatlan tö
mege, amelyben tájékozódni sem tudnánk Stoll Béla kitűnő bibliográfiája nélkül.
Pedig szerencsés esetben nemcsak már ismert szüzsék, daltípusok korábbi szövegválto
zatait, hanem számunkra új szövegtípusokat is lelhetünk a kéziratos énekeskönyvek
ben, amelyek arra kényszerítenek, hogy újraértékeljük, újabb szempontok szerint vizs
gáljuk át régi költői hagyományainkat.
347 Az elmúlt évek során néhány olyan kéziratos énekszöveg került a kezembe, ame
lyet sem az irodalomtörténet, sem a folklorisztika nem tart számon. Az egymással poétikai és stiláris kapcsolatot mutató szövegek egy hajdan virágzó, minden való
színűség szerint szóbeli költészet meglétére engednek következtetni. Ezt az elfelejtett költészet fajtát lator-költészetnek, vagy egy ismertebb terminus technicusszal élve:
pajkos énekeknek nevezem.
A régi magyar irodalom, a kéziratos ún. közköltészet és a folklór kapcsolatára több tanulmányában is rámutatott Stoll Béla. Tulajdonképpen az ő költészet- és szö
vegcentrikus szemlélete adta a bátorságot ahhoz, hogy a 17—19. századi kéziratos éne
keskönyvekben talált lator-énekeket, pajkos-nótákat rokonítsam a szemléletmódjában és stílusában teljesen különböző, ám témájában rokon 19. századi betyárköltészettel.
A 17-18. századi útonállók, tolvajok, latrok, kóborkatonák társadalomellenes etikájú, vágáns hangvételű költészetét nem őrizte meg az irodalom, és a szájhagyományból is kiszorította azt a merőben más mondanivalójú és világszemléletű 19. századi betyár
folklór. A lator-énekek csak a kéziratos daloskönyvekben maradtak fent, mint koruk közköltészetét jellemző népszerű repertoárdarabok. A szóbeliségben csak olyan terü
leten találunk latorstílusú szövegtöredékeket, ahol a 19. század folyamán nem szüle
tett betyárfolklór, mert nem volt igazi betyárvilág, mint például Erdélyben.
Az eddig feltárt kéziratos szövegek ismeretében a következő daltípusokat külö
níthetjük el a lator költészeten belül:
1. A lator katona dicsekvő éneke: garázdálkodásainak felemlegetése. Legkorábbi ismert példája a 17. század legelején a Fanchali Jób kódexbe feljegyzett ún. Pajkos ének első tíz versszaka.
Óh, aj, nekem nevem bujdosó katona, mert hol kit találtam, bizonnyal megfogtam.
Noha tolvaj vótam, ugyan jámbor vótam, Kitől mit elvöttem soha meg nem adtam.
Kit reggel megvertem, este eltemettem, Kit este megvertem az reggelt nem érte... stb."
100 évvel későbbről való a Volt tót kuruc dala néven ismert magyar—szlovák keverék nyelvű, több változatban is megmaradt szöveg. íme jellegzetes szakaszai:
Valamikor huszár voltam Rákóczy vojnába, Cifra szplacsty zasztavába Jártam Moravába.
Mikor én az Szünybe Az kvártélyba mentem, Drága ételt,
Demikátot ettem.
Ha a gazda jól nem tartott Kíszelicával,
Kaptam, fogtam valaskámot, Vertem palitzával.
Moravában, Osztrihomba Híres legény vótam, Konyát, kozát, kravát, volát Ovcszát gyakran elhajtottam, stb.
(Először publikált szövegváltozat OSzK. Quart.Hung. 2910. 86a-b 145.sz.) 2. Mulató dal: útonálló rablók, tolvajok, kóbor katonák kocsmai dorbézolásá-nak leírása. Legkorábbi szövegként a 17. századi Névtelen Comico tragoedia „híres lator katonájá"-nak nyilván irodalmiasított, de még így is elég féktelen ivódalát kell említenünk. A 17. század végéről, erdélyi kéziratos énekeskönyvből maradt ránk a Szegénylegények mulató éneke című szöveg, amelyet a melodiáriumok tanúsága sze
rint a 19. század közepéig énekeltek, s szövegrészletei más mulatódal-szövegekkel kontaminálódva a népköltészetben ma is megtalálhatók. Ugyancsak mulatónóta az Aranka György énekeskönyvébe 1782—1790 között lejegyzett Tobzódóké című dal,
amelynek egész szüzséje, életfelfogása és eufemisztikus kifejezései az európai vágáns költészet kocsmadalainak, Villon csavargó énekeinek hangulatát idézik. (Részleteket idézek:)
Korcsomábon szállást kérni, az mi szép szokásunk, Erszényünket beinnya:az mi vigasságunk.
Egyet-kettőt fordulni; az mi szabadságunk, Haza menni, ledőlni: az mi uraságunk.
Ütni, verni, botozni: esküdt barátságunk, Tálat, kancsót rontani: teljes gazdagságunk.
Útonjárót főbe ütni: az mi igazságunk, Egyik a mást megtépni: kévánt nyájasságunk.
Egy-két kupa jó bort hamar felhabzsolni, Bajusszunkot tőrleni, ismét megmártani, Egy-két pipát kiszíni, arra káromkodni, Pofonfalvára menni, jól üstökbekapni.
Korcsomárost megverni, hatszor hátba rúgni, Kapun kilódulni, balról jobbra fordulni, Kancsót másra köszönni, osztán földhöz verni, Zálogba vetni dolománt s adósságot rakni.
349 Somfabotot faragni, más hátára kenni,
Vitézen elszaladni, bíróhoz vitetni,
A deresben izzadni, hatvant hétszer (heccért?) tűrni.
Mi szokásunk felkelni, öt-hat lovat lopni.
Azután felakadni, az egeket nézni, Véghetetlen csudára ég-föld között függni.
Sokan vadnak magok is, kikről azt mondhatni, De hogy tovább éljenek, jobb azt elhallgatni!
(Először publikált szöveg, OSzK. Fol. Hung. 126/1. 68a-b.) Bár szemléletileg nem hasonlók egymáshoz, 19. századi betyárköltészetünk is gyakran él eufemizmusokkal az akasztás (vagy börtönbüntetés) körülírásakor:
„Az tárcsái pusztán van egy kétágú fa Az lesz Barna Péter nyugodalmas háza Kár volna még nekem áfán megszáradni, Lobogós gyolcs gatyám szélnek bocsátani.
Szép sarkantyús csizmám szélnek összeverni, Fekete két szemem hollónak kivágni."
(Kisgyarmat, Hont megye, 1912.) vagy:
„Ha megfognak, tudom, mi lesz a vége, Rövid kötél, magas fa tetejébe."
(Gombos, 1972.) De találkozunk még a néphagyományban olyan kiszólással is, hogy „Zsineg lesz a nyakra valód..." Az akasztófa alatt álló Bogár Imre pedig — úgy beszélik —, hogy így szólt cimborájához, Virág Pistához: „Vidd hírül az anyámnak, hogy>>egy kötélgyártó lányába lőttem szerelmes^."
3. Visszatérve a latorköltészethez, megállapíthatjuk, hogy külön énektipust al
kotnak a cinikus hangú, dicsekvő' Jolvajénekek". Ide tartozik a Fanchali Jób kódex Pajkos énekéből a 13-16. és 20. versszak, a hét kalauz legény dala, valamint Opre Tódor nótájának hét változattal képviselt, százötven éven át népszerű szövegcsaládja.
Legkorábbi magyar—román keveréknyelvű variánsa a Bocskor kódexből (1716—1839) való, a legkésőbbi változatot Arany János jegyezte le 1874-ben, gyermekkori emlé
kei alapján. Figyelmet érdemel, hogyan változik Opre Tódor nótájában a tolvajok szo
ciális, társadalmi hovatartozása. Míg a korábbi, hosszabb szövegvariánsokban még útonálló szegénylegények szájából hangzott a dal, a 19. századi rövidebb dalszövegek
ben már a pásztorok adják tolvajlásra a fejüket.
Ha eljön már az az idő
Úgy mint príma váré, (=a tavasz) Megint lesz a pakulárnak
Ominyeje máre, (=nagy becsülete) Haj dáre, makár káré, (=hej, aki, valaki,) Furám gyesztuláre (=elég sokat loptam)
4. A lator-énekek utolsó, jól elkülöníthető típusát a kivégzés előtti „búcsúéne
kek" alkotják. „A régi magyar irodalom egyik igen elterjedt műfaja az elítélt rabok által kivégzésük előtt szerzett búcsúzó" - írja Stoll6 -, Thaly Kálmán szerint pedig:
„E szokás a szegénylegényeknél még ma is él, de hajdanában legelőkelőbbjeink által is űzetett." 17. századi kéziratos irodalmunk búcsúénekei közül alacsony származásá
val tűnik ki egy bizonyos Nagy Péter, akit mint közönséges tolvajt 1606-ban Sárvárott kerékbetörésre ítéltek. Bár szánja-bánja „számtalan bűnét és förtelmességét" búcsú
énekében nem szépíti tetteit:
Nem szánja szegénnek, gazdagnak marháját Gyakorta megássa koldusnak is házát, Soha nem kéméili az urak majorgyát,
Tolvaj megkerüli polgár istállóját.
Engem ez világon tártnak főtolvajnak, Tudom, hogy mondanak húzónak-vonyónak, Minden tolvajoknak híres gazdájának,
Vélem hogy utánom főebbek támadnak.
Engem (télének hóhér fegyverére, Azután testemet sárvári kerékre, Magam is jól tudom, miltó vagyok erre, Isten, viselj gondot én szegény lölkömre...
(Szentsei daloskönyv 54.sz. 272-275.) Stoll Béla nyomatékosan utalt arra is, hogy a búcsúénekek olyan jellegzetes motívumai, mint: a kegyelem kérése, a hozzátartozóktól való búcsúzás, a világ (koráb
ban a szerencse) álnokságának emlegetése, valamint az elítéltet bámuló nép megszó
lítása továbbélnek a 18. századi betyárballadákban (tegyük hozzá, hogy ebben a fél
népi vásári ponyvák is közrejátszottak), „s ez arra figyelmeztet, hogy a balladák iro
dalmi előzményei között az elítéltek búcsúénekét is számon kell tartanunk."
Bár témája szerint Nagy Péter idézett búcsúéneke a lator-költészethez kötődik, szemléletmódja és hangvétele már elüt azokétól. Egyelőre nem tudjuk, hogy az efféle lator-búcsúk továbbéltek-e, azaz variálódtak-e a szájhagyományban, vagy csupán egy
szeri alkalomra készített énekek voltak. Az eddig publikálatlan kéziratos énekanyag
ból egyetlen olyan 18. század végi példám van, amelyről feltételezem, hogy folklór-alkotás. Stoll szerint az ének egy „Zala megyei betyár búcsúja akasztás előtt", sze
rintem egy cigánytolvaj búcsúéneke, sőt az is lehet, hogy búcsúének-paródia. Hangja/
351 korántsem olyan bűnbánó, mint irodalmi előképeié, szemlélete a pajkos-énekéhez hasonló. Az egész szöveget selypesen - a cigány beszédét utánozva - írták le. Míg az irodalomtörténet által számontartott kéziratos búcsúénekekből nem derül ki egyértel
műen, mi volt az elítélt bűne, a Zala megyei cigány tárgyilagosan sorolja fel viselt dol
gait. Lelki üdvét nem félti, nem sajnáltatja magát és kegyelmet sem kér, mint a későb
bi betyárballadák halálraítéltjei. (Részleteket idézek búcsújából:) 1. Sok százezer példát immáron láttotok,
Azért ez világban hozzátok nem sollok, Csak végbúcsúzáshoz immáron én fogok, Egy kevés hallgatást titöletek várok.
2. Kivel a hitemet én öszvekötöttem, Hallja besédemet, itt áll én mellettem.
Lopott partékákot őneki sereztem, Meselőt, borostát sokat megkötöttem.
3. Illen vesződséggel volt mindég életem, Kesztheli vásárbon mikoron elmentem
Egy krajcárom sem volt, még is soknyát vettem, Isten hozzád, Keszthel, kiben illent tettem!
4. Szála vármegyének pandúri köröztek, Egersegre engem ló mellett vezettek,
Ottón kegyetlenül soksor meg is vertek, Mindjárt loptam mihenst hazaeresztettek.
5. Birkás legényektül korcsmán verettettem, Sümegi vásárbon sátorhoz köttettem, Fehérvárro kocsin magamat vitettem, Ez árnyék világbon illenképpen éltem.
6. Istennek ajánllok kedves kolmároim, Kapcásim, sábóim, és csizmaziáim, Görögim, zsidóim és parókásaim, Istennek ajánllak kedves korcsmárosim!
7. Óh, kegyetlen hóhér, te engem nem sántái, Sósvizes vesszővel vágányomba vágtál, Csúnya rút semeket te énreám hánytál, Csúna rút semeket te én reám hánytál!"
(Először publikált szöveg, OSzK. Oct. Hung. 600. 8b-10a.) Szembetűnő, hogy míg a latorköltészet többi típusa kihull a népi emlékezetből,
ez az énektípus a ponyvák jóvoltából megmarad és sablonjai: a garázda kalandok fel
sorolása, a végrendelkezés stb. beépülnek a 19. századi betyárfolklórba.
Összegezve az eddig elmondottakat: a 17—18. századi kéziratos énekköltészet szórványadalékai egy hajdan virágzó, szóbeli lator-költészet meglétére engednek követ
keztetni. Megítélésem szerint ezek a lator, vagy pajkos énekek az európai vágáns köl
tészet kései magyar képviselői, annak szabados világszemléletét, stílusát és hangvételét őrzik.
Társadalomellenes etikájuk miatt ezek az énekek nem kerültek be az irodalomba (bár sok szállal kapcsolódnak hozzá), s a szóbeliségből is kiszorította őket egy más morális alapállású, romantikus hangütésű költészet: a 18. század végén születő be
tyárfolklór. Mégis, tematikájuk azonossága, hőseik törvényen, illetve társadalmon kívüli volta és motivikai egyezéseik a lator-költészetet a betyárköltészettel rokonítják.
Hova tűnt a betyárköltészetből a nyers, őszinte hang? Vajon miért nemesült a betyár a népi igazságszolgáltatás képviselőjévé, népi hőssé? Ilyen nagy mértékben és hirtelen megváltozott volna az útonálló lator társadalmi megítélése? — ügy gondolom, a nyil
vánvaló különbségek egyik fő oka az, hogy a lator-költészet szociálisan és etnikusan is heterogén, egymáshoz csak laza szálakkal kötődő alkalmi „közösségek" (tolvajbandák, csavargók, szegénylegények stb.) autochton alkotása, mely közelebb áll a valósághoz, mint a néphagyomány által (egy tőle teljesen idegen társaságról) létrehozott betyár
folklór, amelynek kialakulására erőteljesen hatott a 18—19. századi félnépi moralizáló ponyvairodalom, valamint az irodalmi romantika hőssé idealizált betyárfigurája.
Jegyzetek
1. Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Bp., 1927. 14.
2. Pesovár Ferenc: Kéziratos daloskönyv 1827-bó'l. Néprajzi Közlemények. 1957/3-4. 307-8.
3. Stoll Béla: A magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bibliográfiája (1556-1840).
Bp., 1963.
4. Lator, pajkos: A 16-18. századi szóhasználat szerint útonálló, rabló, tolvaj. A lator költészet nem azonos a szexuális tematikájú, trágár vagy kétértelműén obszcén szövegű latrikánus költé
szettel, vö. Gerézdi Rabán,ItK. 1965,689-693.
5. Stoll Béla: Közösségi költészet, népköltészet. (Megjegyzések a XVII. századi kéziratos szerelmi lírához.) ItK. 1958. 170-176.
uő.: A „Pajkos ének" és a népköltészet. ItK. 1962. 180-192.
6. Stoll Béla: Két népballada változat 1782-bó'l és 1809-bó'l. Néprajzi Közlemények, 1962/1. 62-66.
7. Thaly Kálmán: Vitézi énekek és elegyes dalok I. Pest, 1864. 18.
GEORG LÜCK (Berlin)