Dr. Máthé Áron
Nemzeti Emlékezet Bizottsága, elnökhelyettes Tettes és áldozat, győztes és vesztes – vajon mit jelentettek ezek a fogalmak Közép-Európában a második világháború végén? És vajon mit jelentenek ezek a meghatározások a mai időkben? Többféle jelentéstartalommal is bírhatnak ezek a fogalmak, pontosabban szólva, többféle mögöttes tartalmat is fednek. Azokban az időkben a legfontosabb értelmezési keret a régió számára a szovjet antifasizmus volt. Ennek a paradigmának a meghatározása szerint – melynek legfontosabb kidolgozója maga Sztálin volt – a magyarok, a magyar nemzeti közösség az elkövetői körbe került, vagyis tettesnek minősítették.
Ezzel összefüggésben, 70 évvel ezelőtt teljesen egyértelműen azzal a szándékkal kezdték meg a szovjet hatóságok a magyar és német nemzetiségű polgárok összegyűjtését, hogy eltüntessék a magyar közösséget, de legalábbis ennek a közösségnek az ellenálló erejét, hogy a térség szovjetizálásának folyamatában többé ne jelentsen akadályt.
Sztálin már az 1943. március 23-i Edennel, a brit külügyminiszterrel folytatott megbeszélésén kijelentette: "... a magyarokat meg kell büntetni."
Néhány hónappal később a brit diplomácia megkeresésére Molotov, külügyi népbiztos 1943. június 7-i válaszában a következőket írta: "A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, melyet Magyarország Németországnak nyújtott ... a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem kisebb, vagy nagyobb mértékben a magyar népnek is."
Volt abban egyfajta sötét akasztófahumor, hogy ezt követően éppen a csehszlovák emigráns kormány képviselőinek erősítették meg a szovjetek a magyarok bűnösségére vonatkozó álláspontjukat. Tehát annak az államnak a képviselői részére, amely elviekben igényt formált Kárpátaljára, s akiktől végül is éppen a szovjetek vették el Kárpátalját!
Fél év múlva ugyanis, december 12–18-án a szovjet–csehszlovák szerződés, valamint a Németországgal és a magyarokkal szembeni, háború utáni álláspont kialakítása tárgyában Moszkvában Sztálinnal és Vjacseszlav Mihajlovics Molotov külügyi népbiztossal, a későbbi szovjet külügyminiszterrel tárgyalt Eduard Beneš száműzetésben levő csehszlovák elnök. A december 14-i második összejövetelen
41
– amelyen Sztálin nem vett részt – Molotov kijelentette: „A magyarokat példásan meg kell büntetni.” December 18-án a Kremlben Beneš így fogalmazott felszólalásában: „Sztálin a magyarokkal kapcsolatban a legélesebb kifejezésekkel élt. Ők állítólag még a németeknél is rosszabbak...” A Beneš kezdeményezésére létrejött tárgyalások végköveteztetéseit 1943. december 18-án jegyzőkönyvben rögzítették a Kremlben. Úgy vélték: „Mindkét fél elismeri, hogy Magyarország nagy felelősséggel tartozik a háborúért”, miközben Romániára vonatkozóan azt rögzítették a dokumentumban, hogy „a román népet, ellentétben a rendszerrel, amely őt a háborúba bevitte, nem terheli közvetlen felelősség a háborúért.”. Ez az álláspont annál inkább furcsa, mivel 1943-ban Románia még két hadsereggel harcolt szovjet területen a Vörös Hadsereg ellen, míg akkor Magyarországnak csak megszálló hadosztályai voltak szovjet területen, arról nem is beszélve, hogy Románia önmagához csatolt bizonyos szovjet területeket, amelyek soha nem tartoztak hozzá.
Történelem és politika összefügg, és különösen is összefüggővé vált a XX.
században. Szorosan összefüggővé vált, mivel rögtön a század kezdetén, az első világháború után bűnösökre és áldozatokra osztották Európát. A Párizs környéki békék a gonosz támadásával szemben a jó győzelmét voltak hivatva kodifikálni.
Erőltetett és meglehetősen rosszízű emlékeket hagyott maga után ez a felosztás, legalábbis, ami Németországot, és ami Magyarországot illeti. Ugyanez a felosztás a második világháború után is újra megjelent, bár ezúttal tényleg egy totalitárius rendszer – a német nemzetiszocializmus – szenvedett végső vereséget. Annyi bökkenő mindenesetre volt a történetben, hogy az egyik győztes – a Szovjetunió – önmaga is egy bűnös rezsim volt. Ezzel szemben Finnország semmilyen szempontból nem tekinthető „bűnösnek”, mégis a vesztesek oldalán foglalt helyet.
Külön érdekesség Románia helyzete, amely a békekonferencián szintén a vesztesek közé került, mégis sikerült átmentenie magát a „jó” oldalra.
Csehszlovákiáról már volt szó, itt külön érdekesség, hogy egy győztes területi veszteséggel fejezi be a háborút – a Pozsonnyal szemközti három magyar falu semmiképpen nem ellensúlyozhatta egész Kárpátalját. Az európai peremvidéken az antifasiszta koalíció által felrajzolt sematikus képbe egyébként sem illeszkedő jelenségek figyelhetőek meg. Ukrajnában például kérdés, hogy a lengyel lakosság ellen etnikai tisztogatást is végző Ukrán Felkelő Hadsereget (UPA), amely azonban a németek ellen is harcolt, végső soron az ukrán nemzet önrendelkezéséért és az ország függetlenségéért, vajon hova kell sorolni – hiszen lényegében kívül esik az eredeti felosztáson.
A környező országokban a győztes vagy vesztes kérdése egyébként is némileg kényes ügy. Természetesen a győztes oldalhoz sorolják magukat, de Horvátország vagy Szlovákia a modern korban náci csatlósként nyerte el először különálló államiságát. Mindkét országban volt arra tudományos vagy politikai törekvés, hogy ami ebből a korszakból menthető és magyarázható, azt mentsék és
TÖRTÉNELEMBEN
42
magyarázzák. Hasonló a helyzet Szerbiában és Romániában, az előbbiben a csetnik hagyományok újjáéledése is megfigyelhető volt, míg az utóbbiban Antonescu marsallról folynak érdekes viták. Ott nem csak a politikai baloldal rémképeiben élt valamiféle „rehabilitáció”, hanem 2008-ban egy bíróság ki is mondta Antonescu ártatlanságát a Szovjetunió elleni agresszió tekintetében, a megelőző háborút indokoló körülmények fennállására hivatkozva. Az ítéletet persze siettek legfelsőbb fokon megsemmisíteni. Csehországban évekig százezrek működtek közre a nácik Cseh-Morva Protektorátusának közigazgatásában, és a legutolsó pillanatig nem sok tanújelét adták az ellenállásnak.
Vesztesnek lenni a győztesek szemszögéből egyenértékű volt az erkölcsi vereséggel is. De nekünk miért kellene az ő szemüvegükön keresztül nézni a saját történelmünket?
Többféle felfogás van jelen a történeti színtéren. Az egyik az antifasiszta felfogás szükségességét hangsúlyozza. E szerint abban az időben az alapvető választóvonal nem a bolsevizmus és a demokrácia között húzódott, hanem a fasizmus és a fasizmusellenes erők között. Nos, megítélésem szerint ez egy nyilvánvaló tény hatásvadász-, és leginkább félrevezető módon való tálalása. Az ugyanis nyilvánvaló volt, hogy a valódi törésvonal demokráciák – vagyis a jogállami rendszerek – illetve a totalitarizmus között húzódik. Ezt a második világháborús Nagy Szövetség antifasiszta mítosza, illetve a reálpolitika csak ideiglenes tudta felülírni, hiszen a Szovjetunió természeténél fogva kibékíthetetlen ellentétben állt a világ többi részével. Arra már a második világháború idején is volt példa, hogy a valódi törésvonalak előkerüljenek, mint például a balti államok esete, amelyek szovjet annexióját az Egyesült Államok nem volt hajlandó elismerni, vagy az, hogy Finnországnak ugyanúgy nem voltak hajlandóak hadat üzenni a szovjet nyomás ellenére sem.
Az is nyilvánvaló, hogy az antifasiszta koalíció fő irányvonalát és arculatát a szovjetek határozták meg. Ebben Sztálin mesteri taktikázásának is szerepe volt, de emellett a társutas értelmiségnek is. Ebben az értelemben – némileg összefoglalva Francois Furet meghatározását – fasiszta az volt, aki ellene szegült a szovjet politikának. Hogy ez a gyakorlatban hogy működött, azt a következő példával lehetne illusztrálni. Ezúttal, hogy ne mindig hazai vizeken evezzünk, egy romániai példát fogok felhozni.
1945 márciusában a szovjetek brutális katonai és politikai nyomással juttatták hatalomra Groza kommunista kormányát. Ez volt az a híres-hírhedt jelenet, amikor Visinszkij emelt hangon közölte a 23 éves román királlyal, hogy ha másnap délutánig nem nevezi ki az antifasiszta Groza-kormányt a reakciós, fasiszta kormány helyett, nem felelhet Romániának, mint független államnak a fennmaradásáért.
Nehéz lenne azt mondani, hogy az akkori ideiglenes román kormány, a Constantin Sanatescu tábornok vezette kabinet ne lett volna erősen nacionalista,
43
már-már soviniszta, de hogy „fasiszta” lett volna, az nyilvánvaló túlzás. Másfelől nem is volt annyira túlzás a szovjetek értelmezése szerint: hiszen az mindenképpen fasiszta, aki a nemzeti érdekérvényesítésért küzd, több-kevesebb önállósággal, de szovjet jóváhagyás nélkül.
Ezt jelentette tehát az a szovjet antifasizmus, amely azóta is a második világháború értelmezési keretét adja.
A szovjet politikában, a kommunista gyakorlatban mindig is megvolt az a fordulat, amikor a nép ellenségeinek nyilvánított polgárokat megfosztották emberi mivoltuktól. Ilyen kedvenc szófordulat volt a „kártevők” például. Nemzetközi szinten ugyanezt a feladatot a „fasiszta” címke látta el.
Ez a felfogás magának a második világháborúnak a logikájából kifolyólag hatással volt az angolszász hatalmakra is. Barbár ellenséggel álltak szemben, de volt egy barbár szövetségesük is. Így kerülhetett sor egy választervezet megírására 1943. december 8-án a magyar kormány részére, amelyben Henry Threlfall őrnagy a Special Operations Executive nevű titkos és speciális műveleti egység tisztje ezt írta: „A jugoszláv partizánok szövetségeseink, a magyarok viszont ellenségeink. Amíg Magyarország a németek oldalán áll, véleményünk szerint a partizánoknak jogukban áll annyi magyart megölni amennyit csak tudnak.” Hogy ennek a történetnek és ennek a hozzáállásnak mi lett a vége 1944 novemberétől a Délvidéken, azt mindannyian tudjuk.
De végül is Magyarország, a magyar nemzeti közösség, mint egész, a második világháborús szerepvállalás közben áldozattá vált vagy tettes volt? A háborúkban embercsoportok mindig és mindenkor kollektíven szerepeltek és kollektíven is bűnhődtek. Hogyan lett volna másképpen Közép-Európában egy totalitárius hatalmak által vívott, totálisnak deklarált háborúban? Ahogyan arról szó esett, Sztálin leszögezte 1943-ban, hogy a Szovjetunió ellen viselt háborúért többé-kevésbé a magyar népnek is viselnie kell a felelősséget. Ma már tudjuk:
nem kevésbé, hanem inkább többé viseltük a felelősséget. De vajon milyen az önképünk ebben a tekintetben? Vajon mit gondolunk róla, hogy áldozatok vagy tettesek voltunk-e?
Nyikolaj Krilenko, a szovjet igazságügyi apparátus egyik elméleti kidolgozója és gyakorlati létrehozója (többek között egy ideig főügyész, azután rövidebb ideig igazságügyi népbiztos), így fogalmazta meg a szovjet koncepciót még jóval a háború előtt: „Nemcsak a bűnösöket kell kivégeznünk. Az ártatlanok kivégzése még nagyobb hatást fog gyakorolni a tömegekre.” Láthatjuk tehát, hogy miről van szó. Magyarország, a magyar közösség tettesnek nyilváníttatott, és ezért a szovjetek – illetve helyi szövetségeseik és kiszolgálóik – áldozatává vált.
Bizonyos értelemben természetesen „jó” dolog a mai világban az áldozati csoportok közé kerülni, hiszen a nyugati világban egyfajta áldozati kultúra virágzása figyelhető meg, nem függetlenül a marxista hagyománytól! Ugyanezzel összefüggésben, némileg zsurnalisztikai fordulattal élve „részvétcivilizációról” is
TÖRTÉNELEMBEN
44
beszélhetünk. Az is igaz, hogy a magyar polgári lakosság bizony ártatlan és vétlen áldozatává vált a megszállóknak. Az is igaz, hogy évtizedekig nem beszélhettünk az a kivégzettekről, és általában halottainkról vagy akár az elhurcoltakról.
De valójában ennek a kérdésnek egyáltalán van-e értelme a körülmények, a kontextus ismerete nélkül?
Az a helyzet, hogy a szovjet rezsim idején teljesen mindegy volt valójában hogy valaki ártatlan-e vagy bűnös, hiszen a kommunista gyakorlatban mindezek a fogalmak virtuálissá váltak. A kommunista totalitás lényege ugyanis, hogy a kollektív vezető testület és főleg a felkent vezető határozza meg, hogy aktuálisan ki az ellenség és ki a barát. Egyébként ennek a jogi lenyomata is megvolt, a szovjet büntető törvénykönyv 58. paragrafusa, amelyben a felsorolt kategóriákba gyakorlatilag bármikor bárkit bele lehetett illeszteni. Ilyen volt például a szovjetellenesség fogalma.
Persze, tagadhatatlan, hogy a Szovjetunió ellenségei voltunk, de ma már tudjuk: a szovjetek Közép-Európa lerohanását már régebb óta tervezték. Ráadásul a győztes nemzetek szinte ugyanazt kapták jutalmul, mint mi büntetésül: a kommunista diktatúrát. Sajnos tőlünk, magyaroktól ráadásként még az identitásunkat, a nemzeti összetartozásunkat is el akarták venni. Minden másban azonban közös volt a sorsunk a többi, szovjet uralom alá vettetett néppel.
Ebben a rövid gondolatkísérletben megpróbáltam rámutatni a címben felsorolt kategóriák abszurditására, és arra, hogy mindezeken túllépve, a közép-európai országoknak együtt, közösen kell megtalálniuk a múltjukat és a jövőjüket is.
45