A'külgazdasági nyitás alig néhány év alatt valósult meg. A Világbank sze
rint a magyar gazdaság 1988-ban még 100%-ban „védett" volt. A védelem átlagos szintje 1992-ben már nem volt több 25%-nál. Az EBRD szerint —
amint azt a Financial Times 1993. szeptember 30-iki száma közölte — a közép- és kelet-európai országok importvédelmi szintje „mostanra alacso
nyabb és egységesebb, mint az OECD országok többségében". A közép- és kelet-európai országok látványosnak tűnő világgazdasági nyitása számos vonatkozásban képezheti a vita és kritika tárgyát.
1. A rendkívül gyors külgazdasági nyitásra szinte sokkszerűen (big bang-jelleggel) került sor. A közép- és kelet-európai országok az elmúlt évtizedekben többségükben strukturálisan nyitottak és világgazdaságilag nagymértékben sebezhetőek voltak, aminek messzemenő következményei lettek (eladósodás). Most kereskedelempolitikai nyitásuk is megtörtént, példátlanul rövid idő alatt. Ez bizonyos mértékig tovább növelte sebezhe
tőségüket, méghozzá különösebb átmenet nélkül.
2. A közép- és kelet-európai országokban elhangzanak olyan véle
mények, hogy 1989 után a régió országai gazdaságukat „túlnyitották".
Lengyelországban például 1990-ben számos termék vámját és mennyiségi korlátozását eltörölték (számítógépek, bizonyos gyógyszerek, élelmisze
rek vagy vegyi termékek), majd alig 1 év elteltével 1991-ben már a vámok ismételt bevezetésére kényszerültek. Hasonló történt a Cseh Köztársa
ságban is. A „túlnyitás" tipikus példája volt az a kereskedelempolitikai vákuum, ami a nem vámjellegű korlátozások hiányából (minőség-, fogyasztó- védelem stb.) származott, és az ilyen intézkedések utólagos bevezetése — még ha az EU-konformitással indokolható is volt — számos vitára adott okot. Különösen gondot okoz a mezőgazdaság viszonylagos nyitottsága. Míg az EU mezőgazdaságának védettsége a termékek jelentős részére a becslések szerint ma is 100% felett van, 1994-ben a mezőgazdasági termékekre a magyar vámok szintje átlagosan 17% körül, a feldolgozott élelmiszerekre pedig 26% körül volt. Magyarország különösen hátrányba került a „szub- venció-versenyben". Miközben a szubvenciók szintje az EU-ban az agrár- kibocsátás viszonylatában az elmúlt időszakban közel volt az 50%-hoz, Magyarországon a mezőgazdasági szubvenciók aránya 1989 és 1996 kö
zött 30%-ról 13% -ra esett vissza.
3. Gazdaságtörténeti szempontból példa nélküli a közép- és kelet
európai nyitás abban a tekintetben, hogy hasonló intézkedésekre más régiókban (délkelet-ázsiai vagy latin-amerikai országok) konszoUdált gaz
dasági körülmények között került sor, míg Kelet-Európában ezeket a lépé
seket recessziós időszakban tették meg. Akkor, amikor a vállalati szférá
nak rövid idő alatt eg3mttal radikális piaci orientációváltást kellett végre
hajtania, miközben súlyos pénzügyi nehézségekkel is küzdött.
4. A nyitás lépéseit sok szempontból átgondolatlanul és elsietetten tették meg. Hiányzott az intézkedések konzisztenciája, azokat egyszerre ---
---és egyirányban hajtották végre úgy, hogy átmenetet ---és alkalmazkodási időt nem biztosítottak a gazdaság szereplői számára. Normális körülmé
nyek között a védelmi rendszerek leépítését adagolták, s a vámcsökkenté
sek hatását adott területeken — például szubvenciókkal — mérsékelték.
A nyitás párhuzamos lépései így oly mértékben összesűrűsödtek, hogy annak súlyos következményei lettek a gazdaság széles szektorára.
5. Miközben az import oldaláról a gazdaságot megnyitottuk, az export oldalán nem kerültek kiépítésre az ösztönzés korszerű piaci eszkö
zei (exportfinanszírozás és exportbiztosítás elterjedt formái), a gyenge és eladósodott kereskedelmi bankszektor nem volt képes biztosítani a finan
szírozás normális feltételeit (magas kamatok, hitelgaranciák stb.). A hagyományos piacok elvesztése és a privatizáció körülményei között a piacváltás feltételeit semmilyen állami rásegítés nem könnyítette meg.
6. A közép- és kelet-európai országok többségében 1991 után a kereskedelempolitikai nyitás sokkhatásait még felértékelési politikával is súlyosbították. Gazdaságtörténetileg ez is példátlan, a külkereskedelmi liberaUzálás hatásait a legtöbb esetben éppen leértékeléssel igyekeztek csillapítani. Meg kell jegyezni, hogy Magyarországon a konvertibilitást — ellentétben a kereskedelempolitikával — fokozatosan és kellő körültekin
téssel vezették be, s arra csak 1996. január 1-jével került sor. Helyeselhető volt a felértékelési politika is (Magyarországon gyakorlatilag 1989 és 1992-1995 között), ami teljes mértékben összhangban állt azokkal a törekvésekkel, amelyek az infláció megfékezésére irán5mltak. A felértéke
lés csak a belső piac védtelenségét növelő egyéb hasonló intézkedések miatt értékelhető hátrányosnak. Véleményem szerint a felértékelés nega
tív hatásait más lépésekkel kellett volna ellensúlyozni.
7. Az 1989 -1 9 9 0 utáni egyoldalú és párhuzamosan futó liberalizálá
sok elsősorban a közép- és kelet-európai országok számára jártak kedve
zőtlen következményekkel. Kétségtelen, hogy a közép- és kelet-európai országok fenti egyoldalú külgazdasági nyitását szinte párhuzamosan a njmgati országok részéről is hasonló lépések kísérték, de ezek nem kap
csolódtak össze, „nem beszéltek egymással". 1988-ra Magyarország gya
korlatilag kivívta a legnagyobb kedvezményes (piacgazdasági) elbánást, amivel nagyrészt megszüntették azokat a diszkriminációkat, amelyeket a zárt tervgazdaságú országokkal szemben alkalmaztak. 1989-ben a PHARE- intézkedések kapcsán széles körben jutottak termékeink preferenciális elbánáshoz (GSP), ami esetenként szabad bejutást biztosított termékeink
nek a fejlett országok piacaira. Később az Európai Egyezmények kereté
ben termékeink nagy része számára megnyíltak az EU piacai, majd hason
ló történt az EFTA-országokkal is.
Nem volt szerencsés, hogy amikor 1991-ben leültünk az EK-orszá- gokkal a társulási szerződés tárgyalására, addigra már gyakorlatilag egyol
dalúan végrehajtottuk a magyar gazdaság nyitását. így jelentős alkueszkö
zöket vesztettünk, aminek hiányára hamar rá kellett jönnünk. Már a tár
sulási tárgyalások kezdetén bebizonyosodott, hogy szó sincs nyugati part
nereink feltételezett nagylelkűségéről, ellenkezőleg kereskedelmi érdekei
ket sokszor kicsinyesen védik. Feltételezhető, hogy például kedvezőbb fel
tételeket lehetett volna elérni az „érzekeny termékek" tekintetében, ha a korábbi intézkedésekkel elvesztett potenciális alkulehetőségeket jobban kihasználjuk. A társulási szerződés „aszimmetriái" végül szintén az EU- partnereinknek kedveznek.
A programozatlan és összehangolatlan nyitás a közép- és kelet
európai országokban és így Magyarországon nagyban hozzájárult az „át
alakulási válság" az indokoltnál nagyobb mértékű elmél3niléséhez, és olyan kapacitások széles körű felszámolásához, amelyek fokozatosság mellett közvetlenül vagy potenciáUsan konvertálhatók lettek volna. Természete
sen nehéz meghatározni az arányokat a korszerűtlen és gazdaságtalan, vagyis leépítendő kapacitások és azok között a szektorok között, amelyek megfelelő körülmények esetén a szigorú alkalmazkodási feltételek teljesí
tése mellett is életképeseknek bizon3mlhattak volna. Utólag akadémikus a kérdés, hogy ezzel m ennyt lehetett volna „megtakarítani". Nem kizárható, hogy alapos kutatás után arra a következtetésre lehetne jutni, hogy a Simái Mihály által is idézett nagyarán)rti GDP-vesztés legalábbis részben elkerülhető lett volna, ha a gyors piacváltással és kedvezőtlen pénzügyi feltételekkel küszködő vállalatok életképes kapacitásaikat átmenthették volna, és ha nem kellett volna a külgazdasági nyitás sokkszerű és kumulá
lódó negatív hatásaival egyszerre szembesülni.