helyen, egymástól távol fekvő dűlőkben van, amit megfelelően előkészített tagosítási eljárásokkal — soron kívül! — rendezni szükséges

Ezt célszerű lenne egybekötni a kárpótlási jegyen vásárolt földek eladási tilalmának azonnali feloldásával.

A földbérlet mára meghatározó intézménye lett a magyar földhasz­

nálatnak. Ez indokolja, hogy annak működését alaposabban kell szabá­

lyozni. Alapvető szempontnak kell tekinteni a bérlő érdekeinek védelmét, a termőföld állagának megóvását. Fontos, hogy a bérleti díjak betölthessék közgazdasági szerepüket, s a bérletek időtartama mind a bérlő, mind a tulajdonos számára kedvező legyen.

Foglalkoztatás

Az 1990-es években a gazdaságilag aktív népesség foglalkoztatásában alapvető változások következtek be.

A foglalkoztatotti létszám (amelybe a statisztikai számbavétel az aktív keresőnkön kívül beleérti a gyesen, gyeden lévőket és a foglalkoztatott njmgdí- jasokat is) 1988-1996 között 1,5 millió fővel csökkent. A keresők-nemkere- sők aránya lényegesen módosult: az 1988. évi 53%-os aktív keresői hányad 1995-re 40% alá zuhant. A nem keresők (eltartottak, inaktív keresők, munka- nélküliek) aránya pedig 47-ről 61%-ra növekedett.

A 30%-kal alacsonyabb foglalkoztatotti létszámnak a korábbinál kisebb hányada dolgozott a termelő ágazatokban, a nagyobb a szolgáltató szférában. A módosulás közelebb hozta a hazai foglalkoztatási arányokat a fejlett piacgazdaságok szerkezetéhez. Magyarországon azonban a változást az ipari és mezőgazdasági munkahelyek gyors leépülése okozta, és korántsem a lakosság szolgáltatások iránt megnövekedett kereslete.

A mezőgazdaság foglalkoztatási viszonyaiban is nagyaránjm változá­

sok történtek. A foglalkoztatott létszám (alkalmazásban állók, szövetkezeti tagok, társas vállalkozások tagjai, vállalkozók és segítő családtagok) 1988- ban még meghaladta az 1 millió főt, 1995-ben kereken 350 ezer fő volt. Az --- / 'ho

N;---egész hazai gazdaság 1,5 milUós létszámcsökkenésének majdnem felét a mezőgazdaság szervezeteiben dolgozók fogyása okozta. A létszámcsökke­

nés egyik oka a korábbinál kisebb volumenű termelés volt. Másik, valószí­

nűleg jelentősebb oka a nag5mzemek szervezeti keretében végzett nem mezőgazdasági tevékenység, illetve ezeknek a munkahelyeknek a megszű­

nése. Az 1980-as évtized végén körülbelül 300 ezer embert foglalkoztattak nem mezőgazdasági munkákban, hogy manapság mennyit, azt nem ismer­

jük. Az azonban bizonyos, hogy ennek a létszámnak csak töredéke lehet.

A mezőgazdasági munkák 1988-ban 570 ezer embernek nyújtottak megélhetést. Ha ehhez viszonyítjuk a mai létszámot, akkor a munkaerő fogyása 220 ezer főre tehető. (Ez az összehasonlítás sem pontos, mert a jelenlegi létszám nem mezőgazdasági munkákban tevékenykedőket is tar­

talmaz.) A mező- és erdőgazdaság szerepe a foglalkoztatásban jelentősen mérséklődött. A 7 évvel korábbi 19 százalékos arány (mely magában fog­

lalta a nem mezőgazdasági munkák ellátóit is) 8,6 százalékra csökkent. Ha csupán a mezőgazdasági munkákban dolgozókat tekintjük, akkor 1988- ban 12-13% -os arányról beszélhetünk. A létszám- és aránycsökkenés 1992-1993-ban volt a leggyorsabb. Előzetes adatok szerint 1996-ban a mezőgazdasági munkaerő tovább (mintegy 5%-kal) csökkent.

jöuedelmí uiszongok

A kereken 350 ezer mezőgazdasági foglalkoztatott keresleti-jövedelmi viszonyai csak részben ismertek. A keresetek statisztikai megfigyelése csupán a gazdálkodó szervezetekben dolgozókra terjed ki és ott is több fenntartással: csak a 10 főnél többet foglalkoztató szervezetek teljes munka­

időben dolgozóit öleli fel. Ez a kör körülbelül felét teszi ki a mezőgazdasá­

gi foglalkoztatottak számának.

Ebben a szűkebb csoportban a keresetek mindinkább elmaradtak a nemzetgazdaság más ágaiban dolgozókétól. 1988-ban a jövedelmi különb­

ség eg)?tizedes volt a mezőgazdasági dolgozók hátrányára. Az 1990-es években a kereseti rés 20 százalékra tágult. 1990-1995 között a mezőgaz­

dasági átlagkeresetek reálértéke 22 százalékkal alacsonyabb lett. A gazda- ,ság más ágaiban is csökkent a reálbérek összege, a csökkenés mértéke azonban kisebb volt. Csakúgy, mint az 1980-as évtized második felében, amikor az egész hazai gazdaságban 6-7 százalékkal csökkentek a reál­

bérek, a mezőgazdaságban 16 százalékkal. Mindezt figyelembe véve a mezőgazdasági dolgozók reálkereslete 1995-ben csak kétharmada volt az egy évtized előttinek. Az 1996-os év előzetes adatai szerint a fogyasztói árak 23,6 százalékos növekedésével szemben a mezőgazdasági keresetek növekedése 18 százalékos volt.

Ugyancsak a gazdálkodó szervezetek (és azokból is csak a kettős könyvelést vezetők) vonatkozásában ismertek a gazdálkodás eredményes­

ségére (eredmén3^elenségére) utaló nyereség-veszteség adatok.

A gazdálkodó szervezetek súlyos jövedelemhiányát mutatja, hogy az évtized első felében összességében veszteséget termeltek. Az 1991-1993 közötti 3 évben a mérleg szerinti veszteség együttes összege megközelí­

tette a 80 milliárd forintot. (1991-ben kereken 20, 1992-ben 40, 1993-ban 17 milliárd volt a veszteség összege.)

A több évre elhúzódó veszteséges gazdálkodásnak számos oka volt.

A kiforratlan és kapkodó agrárpolitika, a kormányzati szervek ellentmon­

dó intézkedései, majd eszköztelensége az elkövetett hibák orvoslására, az árak befolyásolására, a mezőgazdasági termékek iránti lanyhuló kereslet, a piaci zavarok, a tulajdonváltás késedelme, a mezőgazdasági termelésnél jobban jövedelemzőún. kiegészítő tevékenységek leválása, megszűnése, az agrárolló nyílása miatti árveszteség, az állami támogatások csökkenése és sok egyéb a piacgazdaságra való áttérés kényszerű, de az esetek egy részé­

ben elkerülhető következményei.

Az egyéni gazdálkodók körébe sorolt termelők jövedelmi helyzetéről alig található információ. Ők állítják elő a mezőgazdasági termékek több mint felét. Összetételük heterogénebb, mint a gazdálkodó szervezeteké.

Található közöttük több száz hektáron gazdálkodó éppúgy, mint keresete, nyugdíja kiegészítéseként mezőgazdasággal foglalkozó kistermelő. Utób­

biak vannak többségben.

A magángazdálkodásról inkább szociológiai, mintsem gazdasági jel­

legű felmérések készültek. A válaszok önbevalláson alapultak és következ­

mény nélküliek voltak. Megbízhatóságuk nem is hasonlítható a gazdálko­

dó szervezetek mérlegeiből nyert, többszörösen ellenőrzött adatokhoz.

1993-ban 1800 magántermelő minősítette előző évi gazdálkodásá­

nak eredményességét. A szántóföldi növénytermeléssel foglalkozók több mint fele veszteségesnek ítélte tevékenységét. Az állattenyésztők — a tar­

tott állatfajoktól függően — 3 0 -4 5 százalékban vallották gazdálkodásukat veszteségesnek.

Ugyancsak 1993-ban „a felnőtt lakosság 24 órája" című adatfelvétel keretében arra is választ kértek, hogy a megfigyeltek milyen arányban végeztek mezőgazdasági (jövedelemkiegészítő) tevékenységet. A felmérés­

ből kiderült, hogy a férfiak 35 százaléka, a nők egynegyede végez mezőgaz­

dasági munkát. Az előző — 1986. évi — felméréshez képest csökkent a mezőgazdasági munkát ellátók aránya, de a munkaráfordítás ideje, különö­

sen a munkanélküliséggel erősebben sújtott körzetekben, nőtt. Az életkor előrehaladtával — a hagyományoknak megfelelően — nőtt a mezőgazdasá­

gi munkát végzők aránya, a 1829 éves férfiaknak csak 19 százaléka, a 6 0 -69 évesek több mint fele dolgozott naponta a mezőgazdaságban.

Az említett felmérések inkább csak színesítették a statisztika palet­

táját, a gazdasági tevékenységre, a munkaráfordítás volumenére, a munka eredményességére vonatkozóan nem adtak értékelhető információt. A magántermelés magas aránya indokolttá tenné, hogy a változatos össze­

tételű és tevékenységű termelői körrel akár a makrogazdasági számítások­

ban, akár egyedi sajátosságaikat figyelembe véve a jelenleginél több infor­

máció álljon rendelkezésre.

üálságban az agrártErmelÉs

A jövedelemhiány és nyomában fellépő tőkeszegénység következtében siralmas a mezőgazdaság technikai felszereltsége. A mezőgazdasági beru­

házások volumene már az 1980-as évtizedben is — egy-egy jól sikerült év adta többletforrástól eltekintve — folyamatosan csökkent. A fejlesztések túlnyomó részét (mintegy 95 százalékát) végrehajtó nagyüzemek számára akkoriban is bizon)^alan volt a fejlesztés nyomán elérhető terméknövek­

mény értékesítése, beruházásaik megtérülése a nyomott mezőgazdasági termékárakban. A csökkenő jövedelemből egyre kevesebb jutott beruhá­

zásra, és ennek is mind nagyobb részét a nem mezőgazdasági termelés érdekében fektették be. Itt a tőke megtérülése biztosabb és gyorsabb volt, mint az alaptevékenységben. Az évtized második felében az elhasználó­

dott mezőgazdasági célú termelőeszközök pótlása sem valósult meg, az évenként elszámolt amortizáció rendszerint meghaladta az új beruházá­

sok összegét.

Az 1990-es években a tulajdonváltás, a meglévő szervezetek szét­

bomlása, új magángazdaságok létrejötte következtében kisebbek lettek a termelőegységek. A nag3mzemi eszközök cseréje, mint a 3 évtizeddel korábbi ellentétes folyamat, szóba sem jöhetett. Az állam kivonult az agrárfejlesztések finanszírozásából, a termelés jövedelmezőségi viszonyai kritikusak, az agrártermelés jövője bizon3rtalan volt. A kisüzemi eszközök felváltása az 1960-as években óriási áldozatokkal járt, az akkoriban jelen­

tős összegű beruházásoknak — becslések szerint — 70 százaléka a cserét szolgálta, és csak 30 százaléka jelentett eszközbővülést.

Az 1960-as években az ország összes beruházásának 14-18 százaléka a mezőgazdaságban realizálódott. A befektetések nagyobb hányadát (például az állattenyésztési épületek, ültetvén57telepítések beruházási költségeinek 70%- át) az állami költségvetés állta. Később, 1966-ban a beruházásokra (is) felvett hitelek jelentős hányadát az állam elengedte. Az 1990-es években — mint említettem — a mezőgazdasági beruházások aránya az ország összberuházá-

---sának 3 százalékára süllyedt. A rendszerváltás első kormánya a virágzó