Az 1970-es évek második felét írtuk. Nagyon friss diplomámmal a zse-bemben, főállásban egy főiskolán dolgoztam, amit most nem nevezek meg, aki tudja, melyik volt, jó, aki nem, nem baj, nem a név az érdekes.
Ami érdekes, az egyrészt az, hogy mellette – micsoda megtiszteltetés, még tojáshéjjal a hátsómon! – óraadóként stílgyak (a fiatalabbaknak:
Nyelv- és Stílusgyakorlatok) órákat tarthattam az Angol Tanszéken.
Másrészt, és most ez a fontos, szinte tapinthatóvá vált számomra a ha-talmas különbség, ami a két intézmény szellemisége között uralkodott.
Takács Feri órájára nem jártam hallgatóként, valahogy nem jutott el a tudatomig, hogy sokat veszítek ezzel, tájékozatlan voltam. Évfo-lyamtársaimtól hallottam, hogy „jó fej”, jó a humora, és sokat lehet tőle tanulni. De, mondom, nem voltam elég tájékozott. Utólag, persze, már bántam, de késő bánat… Azért teljesen nem maradtam ki a Feri által nyújtott sziporkákból. Most két történetet szeretnék feleleveníteni, mely élénken él az emlékezetemben, széltében-hosszában mesélem, és néha még ma is hangosan felnevetek, ha eszembe jut.
Az első történet az Eötvös Klubhoz kötődik, ahol annak idején rendszeresek voltak (és milyen jók voltak!) az Angol Tanszék össze-jövetelei. Az egyik ilyen alkalommal, már nem tudom, volt-e vezér-té-ma vagy mindenki hozott, előadott, amit akart, mindenesetre az est közepe táján felállt Feri, előtte néhány könyv, és némi bevezető után részleteket olvasott fel. De atyaég, milyen részleteket! Az akkori közel-múltban elhunyt és a még élő, a rendszer által megbecsült kortárs írók, költők elfelejtett vagy szándékosan eldugott műveiből voltak ezek az idézetek, amelyek Rákosi és Sztálin dicsőítésére íródtak, és, monda-nom sem kell, a hátsó fél fényesre nyalásának, az elvtelen megalázko-dásnak a mintapéldái voltak.
Na, de számomra ez csak az egyik ámulat volt. A másik ámulat, amelybe beesnem adatott, az volt, ahogy Feri ezeket az idézeteket kommentálta. Ismerjük fanyar humorát, szándékosan nem sietős be-szédstílusát (talán, hogy a hallgatóságnak legyen ideje megemészte-ni, amit mond? Néha kell is hozzá egy kis idő). Nos, ez itt nagyon is
„ült”. Emlékszem az egyik mondatára, amivel a mindenható nagy
ve-zért bevezette: „Sztálin… Joszif Visszarionovics… talán az idősebbek között van, aki még emlékszik rá…” – a közönség gurult a röhögéstől…
És utána következtek az idézetek az íróktól, költőktől, akik rendelésre vagy meggyőződésből olyan ódákat zengtek a tömeggyilkosról, mint-ha maga lett volna a szentek szentje. És Rákosiról nemkülönben. És Feri mindegyikhez szellemes, maró gúnnyal átitatott kommentárokat fűzött. Könnyek folytak, a diákok, kollégák a hasukat fogták, úgy ne-vettek.
Kivéve engem. Én is boldogan gurultam volna a röhögéstől, de…
volt egy bökkenő. És most utalok vissza az elején említett dologra, a különbségre az akkori főiskolám és az Angol Tanszék szellemisége kö-zött. A főiskolán olyan – abban az időben már anakronisztikus – ráko-sista szellem uralkodott, amely egy krokodil mosolyával, még a régi rend szerint, kinyírt bárkit, akire rásütötte, hogy a rendszer ellensége.
Tanszékvezető csak az MSZMP tagja lehetett (megjegyzem, sok eset-ben szakmai színvonaltól függetlenül), nálunk, az Idegen Nyelvi Tan-széken, az oroszos munkacsoport külön klikket alkotott, akik függet-lenül attól, hogy valójában milyen tanárok voltak, fölötte álltak a töb-bi (angol, német, stb. szakos) földi halandónak; amit ők csináltak, az megkérdőjelezhetetlen volt, és jaj volt annak, aki nem mosolygott rá-juk kellő intenzitással. Az úgynevezett Szabad Pártnapra először nem akartam elmenni – hiszen én nem vagyok párttag. Egy jóakaróm felvi-lágosított, hogy ha tanárként képzelem el a pályafutásomat ebben az országban, akkor eszembe ne jusson távol maradni, mert az mindenki számára kötelező! Csak a nevében „szabad”… Különben is, az előadást egy nagyon fontos, magasrangú elvtárs tartja. Nyitott szemmel szabad aludni, és a végén kipirult arccal és ütemesen tapsolni kell… Ahogy a seregben mondtuk: „Értettem! Kérek engedélyt meghunyászkodni!”
Hát nekem ilyen volt a „hátterem”. Nem lévén rebellis típus, és mivel a munkámat, az óráimat, nagyon szerettem, kénytelen-kellet-len elfogadtam ezeket az íratlan, ám annál szigorúbb szabályokat, és igyekeztem meghúzni magamat. És erre most azt hallom, a saját két fülemmel, hogy egy másik felsőoktatási intézményben Rákosi és Sztá-lin kárára viccelődnek. És a közönség nyíltan röhög. Csak néztem, mint az a bizonyos Rozi a moziban: „hát ilyet lehet?” És hol az Ávó, a Stázi, a Securitate??? Meg vagyok róla győződve, hogy Feri az első néhány perc után nem folytathatta volna az előadását, ha mindez a főiskola rendezvényén történik. De itt, az Eötvös Klubban, vagy 30–40 percig is eltartott az ő kabaréja, míg végül már nem volt olyan ember a terem-ben, akinek ne fájt volna a rekeszizma a sok nevetéstől.
Köszönöm, Feri, hogy, miután láttam, hogy nem visznek el bilincs-ben, lassan én is feloldódhattam, és együtt törölgethettem a szemem a többiekkel.
És most a másik történet. Még mindig elég régen, talán 1980–81 környékén. Tanszéki értekezlet. Sok más mellett az egyik nagyon fon-tos téma: amerikai vendégek érkeznek rövid látogatásra, akik szakma-béliek, és a kollégákkal tartandó megbeszéléseken kívül egy angol iro-dalomórát is szeretnének meglátogatni. Emlékszünk rá, hogy abban az időben a vasfüggöny még elég sűrű szövésű volt, a tengerentúlról nem sokan és nem gyakran vetődtek erre a vidékre, sem magánemberként, sem szakmai minőségben. És persze, a másik fontos tényező: a Pes-ti Barnabás utca. A régi épület, még jóval-jóval a nemrégiben történt felújítás előtt, málladozva, tűzoltásszerű javításokkal (aminek min-denhol látszottak a nyomai a falakon meg amerre néztünk, a beázás és csőrepedés festetlen foltjaival együtt) – és főleg, ami most, a történet szempontjából fontos: nagyrészt takarítatlanul! Ahogy a nagymamám mondani szokta volt: „csak ahol a papok táncolnak”. Abban az időben, ha az ember egy terembe bement, főleg úgy, hogy előtte nem volt ott csoport, aki már ezt megtette volna, jobban járt, ha azzal kezdte, hogy papír zsebkendővel alaposan megtörölgette a székét és maga előtt az asztalt, ha nem akarta a nap további részét piszokfoltokkal a ruháján eltölteni. Nos ezért lett a terem takarítása külön napirendi pont az ér-tekezleten.
Valaki azt indítványozta, hogy rá kellene beszélni a takarítónőt (igen, rábeszélni – mert a takarítónők nem álltak a helyzet magaslatán, és megválni tőlük nem volt érdemes, mert akik jöttek volna helyettük, azok sem voltak lelkiismeretesebbek), nos meg kéne győzni a takarí-tó nénit, hogy legyen már olyan kedves, és a kivételes helyzetre való tekintettel az „A” épület földszinti folyosószakaszát a bejárattól a tere-mig és magát a termet, most az egyszer, kivételesen, mossa fel aznap reggel és nedves ruhával törölgesse át a bútorokat. És a tanszék egy emberként azon morfondírozott, hogy ki lenne a legalkalmasabb erre a nemes, ámde egyáltalán nem könnyű feladatra. Hmm. Ki legyen az áldozat? Nem tolongtak a kollégák.
És ekkor, ebben a kritikus helyzetben, megszólalt Feri. Szokás sze-rint fején találta a szöget, és „takácsferisen” adta tudtunkra, mit gondol az egész ügyről. Ugyan kérem, vihar egy pohár vízben. Amit mondott, valahogy így hangzott: „Nem értem, minek ezen ennyit vitatkozni? Ha egy amerikai belép ebbe az épületbe, az már a küszöbön elhányja ma-gát, és azután már teljesen mindegy, hogy a folyosónak az a szakasza
és a terem frissen van-e takarítva…” A tanszéki értekezlet percekig ne-vetés-szünetet tartott. Ferinek tökéletesen igaza volt. Mert még a friss takarítás is az akkori ELTE-módon történt, és igencsak hagyott maga után kívánnivalót.
Ezt is köszönöm neked, Feri. Van két olyan adomám tőled, amely akármilyen unott társaságban biztosan feldobja a hallgatóságot.
És most még egy ráadás: akkoriban a sok szóbeli vizsga, a jó öreg kollokvium mellett néha előfordultak írásbelik is (zárójel, felkiáltójel!).
Harmadéves lehettem, amikor az egész évfolyam amerikai irodalom-ból tett írásbeli vizsgát – az akkori lépték szerint nagy létszám, vagy 80 fő. Nagyelőadó, izgalom, körömrágás, „te mennyit készültél?”, „Nem tudtam mindent elolvasni.” Feri volt megbízva a terem-főfelügyelettel;
a professzor, aki a félévben az előadást tartotta, nem volt jelen, egy papíron adta meg a kiadandó tételeket. Feri felírta a három tételt a táb-lára, és kisvártatva felfigyelt arra, hogy a teremben egyre hangosabb az elégedetlenség moraja. Mi a probléma? Valaki összeszedte a bátor-ságát, felállt, és kibökte: „Elnézést, tanár úr, de ezek közül egyről sem volt szó ebben a félévben!” Feri ismét megszemlélte a táblára írt kérdé-seket, és így kérdezett vissza: „Miért, az O’Neill, az maguknak smafu?”
Nevetés tört ki, oldódott a hangulat. Egy másik felügyelő tanár azután felment a tanszékre, és tisztázta a félreértést: tévedésből egy másik fél-év tételei voltak a papíron. Megkaptuk a „valódi” tételeket. Ezek után, aki nem ment át, már csak magára vethetett.
Ferikém, Isten éltessen sokáig, erőben, egészségben, humorban!