Takács Ferinek A magyar emberevés közben nem beszél, én azért mégis. Kalandos éle-tem során egyszer pincérként kellett siklanom egy tartózkodón ele-gáns vendéglőben, ne legyen neve, húzódjon meg szerényen egy szé-kesegyház tövében. Norbertóval, kitűnő fikcióval dolgozhattam együtt, először csak a keze alá, egy műszakban vele. Nagyvonalú, kedves és szigorú főúr egyszerre; én tehát mellékúr, néztem és igyekeztem. Járt hozzánk egy Hoffer nevű gourmet, nagyhírű dinasztia sarja, hiú, hedo-nista hím. Nem is járt ő, jelenné vált a vendég-térben, penetrálta azt, oda lett. Ajtó ki, Hoffer be, nyomában mindig ugyanazon attraktív, sej-telmes nőalak, szépnek nem, csak föltűnőnek mondták volna szigorú eszteta élv-társak, kissé lárvaarcú. A majtényi síkon, hol a hősi könny csorog alá, mindig erősen és ügyetlenül fölhordott make-up takarta meztelen bőrét. Mint politically correct fogalomtár a köznyelv felszí-nén, úgy. Mint festősegéd hebrencs mázolása a falon, úgy.
Úgy alakult az étlapi tradíció, a választási duett, hogy rákkoktélt kértek
„előre”, hiszen valamiből lesz egy másik valami, de ez itt csak úgy a semmiből – salátaágyon kapros-citromos szószban merészen föltor-nyozott rózsaszín rákok. Mindig koporsó-feketére égetett pirítóst ren-deltek hozzá. „Norberto, édes aranypofa, Isonzónál vagy Doberdónál löketet kaptam, mit rebegtél, mennyit fizetek?” Hoffer esemény lett ná-lunk, kihívás, bevonulása megrengette a székesegyház tövét, barokk le-gyünk vagy szabadok? Ötleteit mórikálva fogadtuk, szeszélyegyenlőség, sörbe öt citromkarikát?, azonnal hozom, Uram! Legyen most kivétele-sen jéghideg a brokkoli krémleves? Egy laza lasagna? Most alkotta meg a szakács, freskófriss, még Anton Maulbertsch előtt merem ajánlani!
Tommaso Schillaci odalent, egy raritás, fiatal, ambiciózus ínyesmester!
Miután kibontottuk a borsmártásból, legyen a bélszín kissé véres, mint az alkonyi ég fáradt szeme?
Napok múltak, hetek mentek ‹vagy fordítva›, rákkoktél nem változik, Hoffer vonul, nyomában az attraktív nő, örök jelen idő, mi pedig cinko-san biccentünk: íme hát, a rákkoktél az Univerzum biztos, kitüntetett
pontja! Így rendelte, Uram, odafönt és idelent. Pavlovi reflexek kezdtek dobolni bennünk, mikor egyszer megint indulni látszott a szcénánk, egy ámulatos napon – éppen június 16dikát mutatott a naptár. Ragyog-tunk, sürögtünk-forogRagyog-tunk, egyszerűen zseniálisnak gondoltuk, amit csinálunk. Ritka, de van ilyen. Két villanás az arany ragyogásban.Ajtó ki, Hoffer be, látjuk már: hibátlan minta. Mire Norberto, két hátra sasz-szé után, mint egy leleményes Napóleon, vagy Auftaktot beintő Kara-jan, No. 41, K. 551, hangosan leszól a konyhára, hogy zeng tőle a torinói étterem is, „Tommaso, prenderesti il Cocktail di Gamberi!”
Három lépcsőfok vezet le a vendéglőbe, bár nincs időnk ezen bánkód-ni – csak később tudjuk majd meg, mit tesz három lépcsőfok viszony-lag felnőtt, ivarérett emberekkel. Hogy már mit tett volt velük. Midőn Hoffer leereszkedik ‹a mi szintünkre›, és kéjesen belefúrja az omlós jelenbe villáját, álmélkodva látjuk, hogy egy totálisan másik nő van az ő drága lába nyomában. Egy nagyon szép idegen nő ott ám! Szent János apostol úgy mondja, illetve a fordítás, hogy csönd lett az égben, úgy egy félórára. Norberto rám nézett, úgy értem, omlós arcomba fúrta szeme villámát – ha le tudnám írni e pillanatot és pillantást, most bizonnyal én lennék Gustave Flaubert. Úgy döntöttem, igaz szavakat forgatok ki, és közben figyelem, mi történik velem.
Szépen asztalhoz ment férfi és nő, s akkor ezt halljuk: „Honnan tud-ják itt, hogy mit akarunk enni?” Mindketten éreztük, fióka-zsenik ‹sors léha kegyeltjei›, hogy ungaro-talján vérünk agresszíven föltolul abba a nagy, buta arcunkba. Norberto a mindig bódító kávéfelhőben azt a ver-bumot használta, amely a hímvessző használatának rossz hatásfokát hivatott kifejezni az európai nyelvekben.
Döbbenetesnek tartom, hogy, már nagyon régóta, a nemi élet történé-seit a sikertelenség, a rosszindulat vagy az átverés metaforáiként hasz-náljátok, nyelvtársaim.
A rákkoktéli előjáték után a szép nő fölállt és elment hátra, hogy bepú-derezze az orrát. Joyce kolléga úgy mondja valahol az Ulysses-ben, she paid a visit to Miss White. Hoffer olyan mozdulattal parancsolt oda Ő Szent-Asztalához, mint egy szabadnapos Jupiter, és fojtott hangon osz-totta meg velünk kétségkívül szubtilis, optikai jellegű kételyeit: „Hü-lyék!, hü„Hü-lyék!, ez a feleségem; akivel meg hozzátok járok, az a nőm! Hát nincs szemetek, hülye faszok?” Majd átmenet nélkül elnevette magát, ju-piteri kacaj volt,nem bírta szcénával!, érezhessük, hogy kedves,
szeret-hető, és oltári nagy bránerek vagyunk. Ez a hiba emelte meg kicsit jú-nius 16dikát, tette egy változattá a szép reménytelenségre, az üres férfi-gőg és hűtlenség bukásának azért mégiscsak megnyugtató pillanatává.
És megértettem, hogy van, amit nem lehet elkúrálni, de ha mégis elk, akkor az elk-et emelt fővel kell vállalni. Hoffer a jelenet végén akkora borravalót adott ‹lelkiismeret-furdalás?›, hogy Norbertonak előre kel-lett hajolnia – Karajan fals hangot hall valahonnan hátulról, a kürtösök és fagottosok felől. „Elnézést, mennyiből? Megismételné még egyszer, kérem?” Ő is Isonzónál vagy Doberdónál, bezahlen!, mindig nyelvet ölt a múlt.
Miért falok föl embereket? Mert a második hofferi nő sokkal vonzóbb, szebb, kedvesebb asszony ízlésem szerint, mint az első, az attraktív, kissé lárvaarcú, azért. Az erkölcsöt most nem vizsgálom, azért. Elha-tároztam, hogy végigpillantok testen és tájon. Ha regényben volnék:
bizony Uram, a férfiakat kevésbé ismerem, mint a nőket – és a nőket szinte egyáltalán nem ismerem. Az Univerzum tehát, úgy komponál-junk, nem a józan észnek vagy klasszikus ízléseszménynek engedel-meskedik, hanem a rákkoktél lüktető szeszélyeinek.