Hic depositum est Corpus / IONATHAN SWIFT S. T. D. / Hujus Ecclesiæ Cathedralis / Decani, / Ubi sæva Indignatio / Ulterius / Cor lacerare nequit. / Abi Viator / Et imitare, si poteris, / Strenuum pro virili / Libertatis Vindicatorem. // Obiit 19 Die Mensis Octobris / A.D. 1745. Anno Ætatis 78.
Látogatóként ma is elolvashatjuk Jonathan Swift maga készítette sírfel-iratát a dublini Szt. Patrick székesegyházban. Ha a fekete márvány fa-litábla nem állna olyan magasan egy boltíves ajtó fölött, kézzel érintve is meggyőződhetnénk róla, hogy szövege az elhunyt végakarata sze-rint, azaz nagy, mélyen vésett és erősen aranyozott betűkkel1 őrzi élete számvetését és az arrajárónak szóló buzdítását. Mint nyilván sokakat előttem, engem is gondolkodóba ejtett a híres sírfelirat, amelyet egy bázeli konferencia-előadáshoz angolra kellett fordítanom: „Here is laid the body of JONATHAN SWIFT, Doctor of Sacred Theology, Dean of this cathedral church, where savage indignation cannot lacerate the heart any more. Go, traveller, and imitate if you can the strenuous and dedicated vindicator of liberty.”2 Ezután egy pécsi előadássorozat, majd a belőle kinövő könyv céljából így fordítottam magyarra: „Itt van eltemetve JONATHAN SWIFTnek, a Sz[ent] T[eológia] D[oktorá]nak, e székesegyház esperesének teste, ahol vad felháborodás többé nem marcangolhatja szívét. Menj, vándor, és utánozd, ha tudod, a szabad-ság e kitartó és odaadó védelmezőjét.”3 Ezt Swiftnél még egy kétsoros,
1. Jonathan Swift, The Prose Works of Jonathan Swift, szerk. Temple Scott, vols 1–12. (London: George Bell and Sons, 1897–1908), vol. 11, pp. 404–5.
2. Péter, Dávidházi „A Monumental Inscription: The Transcultural Heritage of Swift’s Epitaph,” in Moment to Monument: The Making and Unmaking of Cultural Significance, szerk. Ladina Bezzola Lambert, Andrea Ochsner, Regula Hohl Trillini, Jennifer Jermann és Markus Marti (Bielefeld: Transcript Verlag, 2009), 51–69, p. 51.
3. Dávidházi Péter, Menj, vándor: Swift sírfelirata és a hagyományrétegző-dés, Thienemann-előadások 4, szerk. Nagy Imre (Pécs: Pro Pannonia, 2009),
elkülönített záradék követi, melynek megértését az olvasóra hagytam;
fordítását most pótolom: „Elhunyt október havának 19. napján, az Úr 1745. esztendejében, élete 78. évében.” Bár Swift latin szövegét kez-dettől irodalmi műnek is tekintettem, értelmezése közben főként a sírfelirati közkincsből vett formulái („Hic depositum est Corpus”, „Abi Viator”), illetve összetettebb eredetű és költőileg egyénibben meg-munkált szókapcsolatai („sæva Indignatio”, „Libertatis Vindicatorem”) foglalkoztattak, elsősorban a hagyományok rétegződése szempont-jából. Ezekhez képest szinte fel sem tűnt egy nyelvtanilag szerény, látszólag igénytelen, első pillantásra költőiséget nem mutató szava:
„Ulterius”.
Egészen addig, amíg a közelmúltban el nem olvastam Hoványi Márton recenzióját az említett könyvemről, s benne fordítását, amely (mint fel is hívja rá a figyelmet) több helyen eltér az enyémtől. Magáról a megtisztelően alapos recenzióról nem lehet tisztem véleményt mon-dani, mert Arany János elvét vallom, miszerint a szerző hallgasson.4 (Sőt, gondolatban ennél erősebb igét szoktam használni.) Persze né-masági fogadalmát megtartvaaz ember magában mindig fogadja há-lásan a munkájának szentelt figyelmet, igyekezzen tanulni saját feltárt és fel nem tárt hibáiból, alkalomadtán a recenzenséiből is, az esetleges dicséreteknek pedig örülhet, de olyan elővigyázattal figyeljen rájuk, mint a magát árbochoz köttető Odüsszeusz a szirének énekére, s to-vább hajózván próbálja meg őket mielőbb elfelejteni. Épp ezért most recenzensem alternatív fordításának csupán egy mondatát idézem, amelynek egyik megoldása számomra különösen gondolatébresztő-nek, s végül termékenynek bizonyult, ugyanis akaratlanul rávilágított a sírfelirat egy addig szinte jelentéktelennek tűnt szavára, s kikény-szerítette mondatbeli szerepének, szemléleti összefüggéseinek és poétikai következményének átgondolását. Íme tehát a nyitómondat fordítása Hoványinál: „Itt helyeztetett el Jonathan Swiftnek, a Sz(ent) T(eológia) D(oktorának) teste – aki dékánja volt ezen egyház katedrá-lisának – ahol a vad bosszúság nem tudja szétmarcangolni a távolabb lévő szívet.”5 Vagyis amit én úgy fordítottam, hogy „where savage in-dignation cannot lacerate the heart any more”, illetve „ahol vad felhá-4. „Arany János Tompa Mihályhoz, 1856. A szünnapok elsőjén [augusztus 1.]”; „Arany János Erdélyi Jánoshoz, 1856. szeptember 4.,” in Arany János összes művei, szerk. Keresztury Dezső, vol. 16, Arany János levelezése (1852–1856), s. a. r. Sáfrán Györgyi, Bisztray Gyula és Sándor István (Budapest: Akadémiai Kiadó 1982), pp. 729, 751.
5. Hoványi Márton, „Dávidházi Péter: Menj, vándor: Swift sírfelirata és a hagyományrétegződés,” Irodalomtörténet 42.2 (2011) 273–280, p. 276.
borodás többé nem marcangolhatja szívét”, azt recenzensem úgy, hogy
„ahol a vad bosszúság nem tudja szétmarcangolni a távolabb lévő szí-vet”.
Tehát „a távolabb lévő szívet”?! Sokat köszönhetek e szókapcsolat-nak, noha valószínűleg félreértésen alapszik. (Szerintem a fordításnál, mint bármely más értelmezési fajtánál, létezik félreértés, és elvileg is megkülönböztethető az érvényes értelmezésektől. Ebből a szempont-ból sokat ártott az egykori, divatos, részben védhető, de túlfeszítve alkalmazott tétel, miszerint minden olvasat eleve félreértés volna.
Persze ugyanazon szövegnek többféle érvényes fordítása vagy értel-mezése lehet, amelyek nem félreértések, ellenben akármit azért még-sem lehet róla érvényesen állítani.) Számomra itt e szókapcsolatnak nem az érvényessége vagy tévessége fontos, ezért korántsem helyre-igazításul, még csak nem is normatív módon próbálom összehasonlí-tani ezeket a fordításokat egymással s az alapjukul szolgált latin szö-veggel. Célravezetőbb a viszonylag újkeletű fordítástudományi tétel, miszerint a fordítások vizsgálata nem akkor teheti a leghasznosabb szolgálatot, ha az eredetihez mérve minősítjük őket, arra beállítódva, hogyan kellett volnaérteni a művet, hanem ha azért hasonlítjuk össze őket egymással és az eredetivel (ami itt csak tertium comparationis), hogy kiderüljön, valójában a fordítók hogyan értették lefordítandó szövegüket, s ezek az előfordult, tehát ennyiben (akár a nyilvánvaló tévedésekkel együtt is) egyszer már lehetségesnek bizonyult értelme-zések hogyan viszonyulnak egymáshoz, és különbségeik mit fednek föl a mű nyelvi és poétikai sajátosságaiból.6 Tegyük hozzá, hogy ehhez még a félreértésen alapuló változatok is használhatók, ugyanis felté-teles, mégpedig „tényellentétes” (counterfactual) gondolatkísérletként érdemes megvizsgálnunk, hogy ha elfogadnánk őket, hogyan változ-tatnák meg a mű jelentésvilágát, s ebből mit tudhatunk meg az általuk megváltoztatott jelentések funkciójáról és összefüggéseiről. Így kide-rülhet, milyen sok múlik egyetlen szó fordításán, változatai mennyire különböző, sőt egészen más műveket eredményeznek, s bepillantha-tunk az eredeti szöveg addig nem sejtett mélységeibe.
6. Balz Engler, „Constructing Shakespeares in Europe,” in Four Hundred Years of Shakespeare in Europe, szerk. A. Luis Pujante és Ton Hoenselaars, bev.
Stanley Wells (Newark: University of Delaware Press; London: Associated University Presses, 2003), 26–39, p. 35; Dirk Delabastita, „More Alternative Shakespeares,” in Four Hundred Years of Shakespeare in Europe, 113–133, p.