• Nem Talált Eredményt

FELVONÁS

In document iszatáj 976. FEBR. * 30. ÉVF. (Pldal 63-73)

SZEREPLÖK:

II. FELVONÁS

(A Tolsztoj ház verandája. Egy pap jön a kert felől, egyházi díszben, fe-születtel és füstölővel. Mögötte Szofja és az egyházfi, szenteltvíztartóval. Be-vonulásuk körmenetszerű; látszik:

meg-kerülték a házat.)

SZOFJA (ideges): Sietni kell, atyuska.

A lányom csak az erdőbe ment, gombát szed. Isten őrizz, hogy r a j -takapjon.

P A P : Igyekszünk, grófné. És ne féljen semmitől. Az imádság megtöri a rontó erőket.

S Z O F J A : C s e r t k o v . . . Az ő szelleme fészkel ebben a házban.

P A P : Az ördög sokféle alakban jelent-kezhet.

(Az egyházfi körbejár a tornácon, meg-hinti szenteltvízzel. A pap a bejárattal szemben magasra emeli a keresztet.

Szofja letérdel, keresztet vet.) Istentől rendelt hatalmamnál fog-va, a Szentháromságnak, Atyának, Fiúnak, Szentléleknek nevében, Gábriel, Mihály és Rafael a r k a n -gyalok nevében, az Űr szentjeinek és vértanúinak nevében, e tisztelet-reméltó kereszt kényszerítő ereje által parancsolom neked, rontó lé-lek: távozz e hajlékból!

EGYHÁZFI: Távozz e hajlékból! Tá-vozz! TáTá-vozz! TáTá-vozz!

SZOFJA (suttogva): T á v o z z . . . P A P : Távozz, én az egy igaz Isten

ne-vében jöttem. Légy engedelmes!

EGYHÁZFI:' Légy engedelmes!

SZOFJA (suttogva): Légy engedel-mes . . .

P A P (körbejár, a füstölőt meglóbálja az ajtó szemöldökfája alatt): Tá-vozzál tőlünk puszta vidékre, sűrű erdőbe, föld mélyébe, feneketlen tengerbe, csudálatos, házatlan, em-ber n e m lakta hegyek közé. Erőd megtörjön, rontásod semmivé le-gyen! Alázkodj meg és távozz!

EGYHÁZFI: Alázkodj meg! Távozz e hajlékból!

P A P (a keresztet magasba emelve):

Adj, U r u n k Istenünk, oltalmat e megtisztult háznak, lelki békességet minden lakójának.

EGYHÁZFI: És tartsd meg őket szá-mos éveken által.

P A P : Imádkozzunk!

(Mondani kezdi a Miatyánkot. Az egy-házfi Szofja mellé térdel, mindketten

fennhangon mondják a pappal az imádságot. Közben jön Szása kintről, kosárral, kezében levél. Megrökönyödve áll a lépcső alján. Először Szofja veszi észre, rémülten elhallgat. A pap és az egyházfi is felfigyel, riadtan, gyorsan

befejezik az imádságot.) SZOFJA (zavartan): Találtál gombát,

Szásenyka?

SZÁSA: Mi ez itt? Mit keres itt ez a pap?

SZOFJA: Majd később elmondom. Me-hetünk, atyuska? (Kifelé tessékelné a papot.)

P A P : A szobákat is végig kell járni, grófné.

SZÁSA: Mi van itt? (A füstölőt, majd a szenteltvíztartót nézi: megérti a helyzetet): ördögűzés?

P A P : Megszenteljük e hajlékot, Isten nevében. Az ön édesanyja . . . SZÁSA: ördögűzés Tolsztoj házánál!

(Nevetni kezd.) Füstölővel, szen-teltvízzel . . . (Nevet.)

P A P (riadtan): Gondolom, ön hivő ke-resztény . . . (Szása nevet, a pap fe-léje emeli a feszületet): Tisztítsd meg, Uram, e házat és lakóit a go-nosz lélek ártó hatalmától.

SZÁSA (abbahagyja a nevetést, félreáll a lépcsőről, parancsoló mozdulattal utat mutat): Kifelé!

(A pap kifelé indul, maga előtt tartva a keresztet. Kirohan, az egyházfi

kö-veti.)

SZOFJA (kiabálva): Nincs jogod! Ez az én házam!

SZÁSA (halkan): Mit csináltál megint, szerencsétlen?

SZOFJA: Semmi közöd hozzá.

SZÁSA: Mi lesz, ha apa m e g t u d j a ? SZOFJA: Miért tudná meg? Különben

is: semmiség.

SZÁSA: Istenem, milyen gonosz vagy.

És milyen ostoba.

SZOFJA: írd meg neki. Nem érdekel.

Kipusztítom a házból azt a sátánt!

SZÁSA: Szenteltvízzel?

SZOFJA: A kénsav talán jobb lenne.

SZÁSA: Apa hazajön.

(Szofja rámered. Szása mutatja a leve-let):

Azt írja, hazajön a házassági év-fordulóra. Holnap érkezik.

SZOFJA (a levél után kap): Mutasd!

SZÁSA (nem adja a levelet): És mire jön haza . . .

61

SZOFJA: Ljovocska hazajön? (Hirte-len sírva fakad, leül.) Ó, Száseny-ka, úgy ö r ü l ö k . . . Hát hazajön?

Hála neked, Istenem!

SZÁSA: Képmutató vagy.

SZOFJA: Mondj, amit akarsz,' Szá-senyka. Megérdemlem, bolond vén-asszony vagyok. De hát annyira szeretlek benneteket. Téged is, ked-vesem, pedig n e m érted szegény beteg anyádat, téged is s z e r e t l e k . . . (Szipogva sír.)

SZÁSA (undorral): Tudom. Amikor az öcsém meghalt, azt kiabáltad: „Mi-ért Vanyicska, mi„Mi-ért n e m Szása!"

Tagadd, ha mered.

SZOFJA (abbahagyja a sírást): Mit be-szélsz? Nem- igaz.

SZÁSA: Évek óta tudom. A cselédek elmondták.

SZOFJA (szünet után): Sok mindent kiabál az ember f á j d a l m á b a n . SZÁSA: Sosem szerettél. Se te, se a

testvéreim. Csak apa, csak ő egye-dül . . . (Küzd a sírással.)

SZOFJA (szünet után, most nagyon nyugodtan)': Igen. Csak ő. Lehet, hogy igazad van. (Megfogja a lá-nya kezét, odavonná magához; Szá-sa ellenáll.) Jól van, Szásenyka, szeresd csak apádat.

SZÁSA: Csak őt szeretem.

SZOFJA: De ne hidd, hogy nekem könnyű volt. Amikor idejöttem, ti-zennyolc éves voltam, ö harminc-négy. És ez a ház . . . Csupa omla-dék. Orvosságszag. Vénséges nagy-nénik, totyogó cselédek. Sehol egy fiatal arc, soha egy vidám neve-tés . . . Szásenyka, te is így borzadsz tőlünk, öregektől?

(Szása hallgat.)

ö meg untalan rámszólt valamiért.

Ha ú j r u h á t vettem, ha másként fésültem a h a j a m . . . Azt akarta, hogy mindent az ő szemével lás-sak. Néha fellázadtam. Ki a k a r t a m próbálni a hatalmamat. Kívántam, hogy engedelmeskedjék . . . Sohasem sikerült.

SZÁSA: És most akarsz bosszút állni?

SZOFJA (csodálkozva): Bosszút? Nem.

(Elgondolkodva): Nem tudom. T a -lán igen . . . Bosszút az állandó erő-szakért. (Elmosolyodik): Lehet, hogy ma is csak arra vágyom, hogy leigázzam?

SZÁSA: Gonosz vagy.

SZOFJA: Te pedig buta. Szereted apá-dat? Hát persze. De mit tudsz t e arról a nyugtalan és féltékeny

sze-relemről, amit én még ma is érzek iránta?

SZÁSA: Csak éppen megölöd vele.

SZOFJA: Én — őt? E n g e m felemészt ez az érzés, őt csak bosszantja.

SZÁSA: ö n e m lehet csak a tied.

SZOFJA: Valamikor azt hittem, m i n -den nő k e l l ' neki, aki elébe kerül.

Egyszer p a r a s z t r u h á t vettem és u t á n a m e n t e m az úton. G o n d o l t a m : meglát, n e m ismer r á m és m a j d int, hogy m e n j e k a bokrok közé.

De n e m kellettem. Észre se vett.

SZÁSA: Én n e m érről beszélek.

SZOFJA: Tizenkétszer szültem, Szá-senyka. H a r m i n c se voltam; és oda-lett a fiatalságom . . . Ha egyedül voltam, f r i z u r á k a t csináltam m a g a m n a k a tükör előtt. Egyszer a n y -nyira szerettem volna egy ú j bőr-övet, hogy b e í r t a m a n a p l ó m b a . Aztárt elsírtam m a g a m a szánalom-t ó l . . . Meg kell érszánalom-tened, Szásenyka, hisz te is nő vagy.

SZÁSA: N e m értem.

SZOFJA: Igaz, te az ő lánya vagy.

(Csend.) Olyan voltam, m i n t a z ü m -mögő légy: hálójába fogott a pók, és szívja a véremet.

SZÁSA (a fejét rázza): Ez n e m sze-retet.

SZOFJA: H á t m i ? SZÁSA: Nem tudom.

SZOFJA: Pedig úgy sohasem k í v á n t a m . Lúdbőrös lettem, ha mellém f e k ü d t az ágyba.

SZÁSA (rémülten): Hagyd ezt.

SZOFJA: Kinek m o n d j a m , h a n e m a l á n y o m n a k ? Az írásaira is f é l t é -keny voltam: ha szerelemről, nők-ről olvastam, felfordult a gyom-rom. És minél j o b b a n nőtt a fél-tékenységem, a n n á l hidegebb let-tem.

SZÁSA (kétségbeesetten): Értsd m e g : n e m a k a r o m ! Semmi közöm hozzá!

SZOFJA: Persze, te szűz vagy. De ítél-kezel. És n e k e m jogom v a n véde-kezni. (Csend.) Olvastad, ugye, a Kreutzer-szonátát? A m i hálószo-b á n k a j t a j á t t á r t a sarkig a világ előtt, az én á g y a m r a m u t a t v a n e -vezte b u j á l k o d á s n a k a házastársi s z e r e l m e t . . . N a p p a l írt, éjszaka pedig bejött hozzám. És én a r r a gondoltam közben: ha most l á t n á k a rajongói!

SZÁSA (kiabál): Hallgass!

SZOFJA: Bizony, Szásenyka, az ép eszünket csak a vele való szünte-62

len harcban őrizhetjük meg. És ebbe bele is lehet bolondulni.

(Csend.)

SZÁSA (erőtlenül): Nem igaz. Nem küzdeni kell, h a n e m befogadni. Ezt t e sohasem értetted meg. És azt se, hogy ő a legnagyobb ember a vi-lágon.

SZOFJA (mosolyog): Próféta?

SZÁSA (kiabál): Igen, próféta!

SZOFJA (gyöngéden): Te buta lány, te!

Hát ki figyelne a zagyvaságaira, h a n e m írt volna Háború és békét?

Olyan lenne, mint a többi ütődött szektás prédikátor, amilyen százá-val szaladgál Oroszországban. Tu-dod-e, hány f é r j e m volt nekem?

Hazafi és kozmopolita, békeapostol és militarista, vadász és állatbarát, együgyű hivő, konok eretnek, kor-hely és antialkoholista, világfi, kár-tyás, zsugori földesúr, fokhagyma-szagú m u z s i k . . . Mit akarsz még?

Nincs egyetlen gondolata, aminek valaha az ellenkezőjét ne vallotta volna.

SZÁSA: Keresett, tévutakon járt, ő is beismeri. De most m á r megtalálta a végső utat.

SZOFJA: Szegénykém, hisz mindegyik végleges volt. Lehet, hogy holnap kijelenti: ez a „végső út" is téve-dés. Azt hiszed, már nem tud meg-lepetést' szerezni? A sok-sok régi

„én", a megtagadott gondolatok — azt hiszed, megölte őket? Láttad a múltkor, amikor a cigánydalt hall-gatta? Minden él benne, együtt és egymás ellenére. És ez a sokféle-ség, ez a vad diszharmónia, ez a d j a együtt azt a csodálatos harmóniát, amit Tolsztojnak ismer a világ.

(Csend.)

SZÁSA (meghatva): Anya, te csak-ugyan szereted őt.

SZOFJA (tiszta nevetés): Te bolond!

SZÁSA: Miért n e m tudsz mindig ilyen lenni?

SZOFJA (mosolyog): Nem tudom, Szásenyka. Talán félek, hogy őt u n -t a -t n á m vele.

SZÁSA: Ne tréfálj, anya. Vigyázz rá.

Ha azt akarod, hogy veled marad-jon, másképp kell viselkedned.

SZOFJA (hirtelen gyanúval): Miért mondod? El akar menni?

SZÁSA: Ha tovább gyötrőd, nem tehet mást.

SZOFJA (már újra nyugodt, mosolyog):

Mit is tudsz t e . . . Hisz mindig el

akart menni. 63-ban előállt, hogy hadba vonul a lengyelek ellen. Az-tán mikor mindenkit halálra rémí-tett, elhallgatott vele. (Nevet.) Ha sikerült mindenkit alaposan felzak-latnia maga körül, olyan volt, m i n t a jóllakott k a n d ú r . . .

SZÁSA: De most m á r öreg. Vigyázni kell rá.

SZOFJA (sóhajt): Igen, vigyázni kell.

Ha elmegy, oda az én életem is.

(Feláll.) Hallgassunk a papról, Szá-senyka. Jó? Szégyellem m a g a m . (Szása bólint. Szofja csaknem alá-zatos): Igazán hazajön az évfordu-lóra?

SZÁSA (odanyújtja a levelet): Tessék.

.Olvasd magad.

(A szín elsötétül.)

(Két nappal később. A szín változattam Szídorkov jön, virágokat rendez egy vázában, az asztalra teszi. Szuhotyin lép ki a házból, ünnepélyesen felöltözve.) SZUHOTYIN: Jó reggelt, Ványuska.

Sok a m u n k a ?

SZÍDORKOV: Lesz szakadásig. Délre itt az egész család: gyerekek, uno-kák, rokonság.

SZUHOTYIN: Negyvennyolc évi házas-ság: nem kicsi dolog. (Szidorkov elmosolyodik.) Mit vigyorogsz?

Máris veszekedtek?

SZIDORKOV: Nem, nem. Isten őrizz.

SZUHOTYIN: M a j d fognak. (Szidorkov mosolyog.) Tifelétek másképpen in-tézik a vitákat az asszonynéppel:

kan társzárral a nyaka közé, mi?

SZIDORKOV: Nem lehet mindig az, amit az asszony akar.

SZUHOTYIN: Adhatnál egy korty p á -linkát reggeli előtt.

SZIDORKOV: Hiszen tudja, Mihail S z e r g e j e v i c s . . .

SZUHOTYIN: Én csak vő vagyok, ne-kem szabad.

SZIDORKOV: Hozok teát.

SZUHOTYIN: Idd meg magad. Vodkát adj.

SZIDORKOV: Nincs szesz a háznál.

Tilos.

SZUHOTYIN: Nem a gazdádét kérem, szamár. A d j a magadéból.

SZIDORKOV: Hogy képzeli? Az alko-h o l . . .

SZUHOTYIN (szemrehányóan): Vá-nyuska . . .

SZIDORKOV: . . . b u t í t j a a népet.

SZUHOTYIN (fenyegetően): Ványa!

SZIDORKOV: Jól van. De a z t á n . . . 63

SZUHOTYIN: Na látod, te csibész. (Es-küre emeli a kezét): Még a kín-padon sem.

(Szidorkov lapos üveget húz ki a zse-béből, de meglátja a házból kilépő Szá-sát, visszarejti. Szühotyin):

Ó, Szásenyka! Épp a legjobbkor!

Ha adsz egy csókot, nem mondom meg a nővérednek.

SZÁSA: Maga sose komolyodik meg, Mihail?

SZUHOTYIN: Soha, rózsaszálam. Gye-re, ü l j a térdemre és szólíts Misá-nak.

SZÁSA (nevet): Jó, jó. Öreg kutya m á r maga, Mihail.

SZUHOTYIN: De harapni még tudok.

V á r j csak, galambom! Hopp! El-fordulni !

SZÁSA: Miért?

SZUHOTYIN: Nem kérdezni. Elfordul-ni, szemet behunyElfordul-ni, úgy maradni.

Majd szólok, ha szabad. (Megfor-dítja Szását, arccal a ház felé.) Nem leskelődni, mert elkap a házi-manó.

SZÁSA (nevet): Lehetetlen ember m a -ga.

(Szühotyin elveszi az üveget, meghúzza egyszer-kétszer, aztán visszaadja

Szi-dorkovnak, aki tüstént kimegy.) Fordulhatok m á r ?

SZUHOTYIN: Tüstént, szememfénye.

(Kikapja a csokrot a vázából.) Sza-bad! (Gáláns meghajlással átnyújt-ja): Virágot a virágnak.

SZÁSA: Hiszen ez csuromvíz.

SZUHOTYIN: Harmattal szedtem.

(Szása a vázára pillant, fejét csóválja, visszateszi a csokrot. Szofja és Tatyána jön ki a házból, ünneplőben. Szofja fehér selyemruhát visel, Szühotyin

ala-posan szemügyre veszi):

Ejha! Ez már igen.

SZOFJA (kacéran): Tetszem, vőm u r a m ?

SZUHOTYIN (kezet csókol): Elragadó.

Kár, hogy az anyósom. (Megcsó-kolja Tatyánát, az szimatol egy ki-csit, aztán megfenyegeti; Szühotyin ártatlan képet vág.)

SZOFJA (ábrándos): Negyvennyolc év . . . Hogy elröpült, pedig m i n t h a tegnap lett volna. Olyan bizonyta-lan voltam, sehogyse találtam a kellő hangulatot. Ljovocska pedig olyan . . . olyan szertelen. De hol van ő?

SZUHOTYIN: Keresi az Istent.

TATYÁNA: Berúgtál?

SZUHOTYIN: Ugyan. (Nevet.) A k ü -lönbség kettőnk között: én félem Istent, m e r t gyanakszom, hogy van, az apósom meg tudja, hogy nincs, tehát úgy tesz, m i n t h a ke-resné.

SZOFJA: Maga tényleg ivott, Misa.

SZUHOTYIN: Teácskát.

SZOFJA: Jól van, má ez is megbo-csáttatik.

(Tolsztoj jön ki a házból, Makovicky-vel. Szofja odalép a férjéhez):

Olyan jó, hogy hazajöttél, L j o v a . (Megcsókolja.) Köszönöm neked.

SZUHOTYIN: Reggelizünk?

TOLSZTOJ: Lehet.

SZOFJA: Csokoládét kaptok. De még v á r j u n k egy kicsit. (Makovicky-hez): Kérem, doktor.

(Makovicky mosolyogva bólint, vissza-megy a házba.)

TATYÁNA: Mi az? Valami meglepe-tés? A j á n d é k ?

SZOFJA: Ajándékozás csak ebédnél.

Ha együtt a család.

TATYÁNA: Hát a k k o r ? Szása, te biz-tosan tudod.

SZÁSA: Igazán nem.

SZOFJA: Ugyan. Semmi különös.

(Tolsztojhoz): Az este beszélni se tudtunk. Jó volt Kocsetyiben?

TOLSZTOJ (fáradt mosollyal): Jó volt.

SZUHOTYIN: Alaposan kipihente m a -gát. J ó lesz vigyázni, m e r t olyan erőben van, hogy még.

TATYÁNA: Tudjátok, hogy apa tenisz-ben még mindig verhetetlen?

SZUHOTYIN: K á r t y á b a n is. H a pénzre játszunk, visszanyeri a lánya hozo-mányát.

SZOFJA (mosolyog): L á m , visszatérnek az ifjúkori szenvedélyek. Hogy is t a r t j a a közmondás: amilyen a böl-csőben, olyan a koporsóban.

(Csend.)

TATYÁNA (az apjához): Mit szólsz m a m á h o z ? Mint egy i f j ú menyasz-szony, ugye?

TOLSZTOJ: Igen.

SZÁSA: Valami b a j van, apa?

TOLSZTOJ: Semmi. Jól vagyok.

SZOFJA: Akkor bezzeg n e m voltál ilyen mogorva. (Szuhotyinhoz):

Képzelje, délelőtt, r u h a p r ó b a köz-b e n rámrontott és gyötörni kezdett:

n e m gondoltam-e meg m a g a m . É n e r r e bőgni kezdtem, mert azt hittem, ő gondolta meg. Addig n y a v a -lyogtunk, míg m a m a megelégelte és kidobta. (Nevet.) Emlékszel, L j o

-«4

vocska? Azon is sírtam, hogy miért olyan sovány -a vállam.

(Makovicky jön, fényképészkellékekkel, mögötte Szidorkov cipeli a masinát.) SZUHOTYIN: Fényképezkedünk ? SZOFJA: Családi kép csak délután, ha

mind együtt leszünk. Most csak Ljovocskával, kettesben.

TOLSZTOJ: Mire való ez?

SZOFJA: Évforduló van. A mi évfor-dulónk.

TOLSZTOJ: Azt mondtad: fényképez-tetem magam, mint egy öreg rin-gyó. Nem emlékszel?

SZOFJA: Ez most más. (Belekarol.) Kérlek . . . Annyira szeretném. Tu-dod, mi mindent beszélnek: hogy nincs közöttünk egyetértés, és ha-sonlók . . . Ha ez a kép megjelenik a lapokban, vége a fecsegésnek. Ne tagadd meg tőlem, Ljovocska.

TOLSZTOJ: Jól van. Ha örömöd telik benne.

SZOFJA (miközben Makovicky és Szi-dorkov előkészülnek a felvételhez):

Az utat is végigbőgtem, egészen a templomig. A szertartásból semmi-r e se emlékszem, tisztásemmi-ra zsibbadt voltam. Ügy éreztem: ami most történik, az olyan végzetes és el-kerülhetetlen, mint egy természeti tünemény.

MAKOVICKY: Kész. Tessék beállni.

SZOFJA: Emlékszel Birjulevóra?

TOLSZTOJ (kelletlenül): Emlékszem.

SZOFJA (Szuhotyinhoz): Ott töltöttük az első éjszakát. A fogadós az u d -vari lakosztályt nyitotta meg ne-künk. Istenem, de szörnyűségesen f é l t e m . . .

MAKOVICKY: Figyelem! Egy kicsit^

előbbre, kérem. Ügy. Egy gondolat-"

nyit jobbra. Még. Jó, állj, állj!

Most, köszönöm.

(Bebúvik a kendő alá, kezében a gumi-labda. A kendő alól):

Szofja Andrejevna, fordítsá egy ki-csit oldalt a fejét. Nézzen Lev Nyi-kolajevicsre. Jó. Ne tessék mozogni.

(Tolsztoj áll, megtört arccal, semmibe révedő szemmel; tudomást se vesz fele-ségéről, aki a karjába csimpaszkodik, esdekelve és parancsolóan falja a

sze-mével. Makovicky számol):

Egy! Kettő! Három! (A gép kattan.) Kész.

SZOFJA: Köszönjük, Dusán Petrovics.

(Szuhotyinhoz, mialatt Makovicky és Szidorkov összerakja, majd

ki-viszi a masinát): Igen, Birjulevó . . . Kint esett az eső, lovászok károm-kodtak az udvaron, én még össze-kuporodtam a dívány sarkában és vártam, hogy egyszercsak megra-gad é s . . .

TOLSZTOJ: Hagyd abba, kérlek. Ez undorító.

SZOFJA (csodálkozva): Undorító? (Só-hajt.) Hát igen. Ma neked undorító.

És az, akkor — nekem nem volt az?

( Csend.)

SZUHOTYIN: Farkaséhes vagyok. Gye-rünk reggelizni.

SZOFJA: Még valamit, étvágycsináló-nak. Jó hír. Mindenki örülni fog.

SZUHOTYIN: Halljuk!

SZOFJA: Ma velünk ebédel a Prosz-vescsenyije kiadó megbízottja. Egy-millió rubelt a j á n l a n a k az összes művek kiadási jogáért. (Szuhotyin füttyent.) Képzeljétek csak: egy-millió rubel! Ezt k a p j á k a gyere-kek jubileumi ajándékul.

(Csend.)

SZUHOTYIN: Szép summa. Mi, Tá-nyecska ?

( Csend.)

SZÁSA: Apa, miért hallgatsz? (Szofjá-hoz): Ezt szándékosan csináltad.

SZOFJA (csodálkozva): Mit?

SZÁSA: Nem lehetsz ennyire ostoba.

El akartad rontani az ünnepet.

SZOFJA (ártatlanul): Nem értelek, Szá-senyka. Hisz örülnöd kellene. A pénz mind a tietek, nekünk egy kopejka se kell. Igaz, Ljovocska?

TATYÁNA: Anya, minek ez most?

SZOFJA: Tessék, még te is! Hisz ami- • kor megsúgtam, örültél. Mi bajod hirtelen? Ügy tudom, nincs ú j vég-rendelet. Akkor pedig a kiadási jogok az enyémek. Ljovocska, m a -gyarázd meg nekik.

TOLSZTOJ: Ha megpróbálod eladni a műveimet, minden újságban közzé-teszem, hogy erre nincs jogod. Nem leszek kalmár a világ szemében azért, hogy a fiaim nyugodtan dor-bézolhassanak.

SZOFJA: Szóval van ú j végrendelet. És azt hiszed, hogy a kormányzat, amit te meg a barátaid csak becs-mérelni tudtok, m a j d kiveszi a ke-nyeret a gyerekeid szájából?

TATYÁNA: Apa, lehet hogy butaságot mondok, nem értek az ilyen ügyek-hez, d e . . .

SZUHOTYIN: Tánya, ne avatkozz bele.

5 Tiszatáj 65

TOLSZTOJ: A birtok a tietek, de a jogokhoz nincs közöd.

SZOFJA: A birtok a mienk! Bizony!

A szegény J ó b megtisztult a m a -gántulajdon bűnétől, csakhogy nem ment ki a szemétdombra, de nem ám! Pojácát csinált magából: pa-rasztnak öltözött és reggelenként maga öntötte ki az éjjeli edényét, bizony! De a hátaslovait ma is cselédek v a k a r j á k tisztára! Úgy ám, kedves Ljovocska! Te éldegélsz békességben, én pedig cipelem a terheket!

TATYÁNA: Könyörgök, anya, hagyd abba. Nemsokára jönnek a többiek, ezzel fogadjuk őket?

SZOFJA: Próféta! Ügy a k a r j a meg-váltani a parasztjait, hogy épp olyan koszos, mint ők. A lába

csu-• pa retek, a mosdás valóságos ese-mény az életében! Majd elmond-ják róla, hogy maga hordta a vizet a kútról, de azt senki se fogja tud-ni, hogy soha egyetlen percet se

töltött a gyerekei betegágya mel-lett . . .

• TOLSZTOJ: Nem vagyok hajlandó nyolcvankét éves fejjel a családom kapcarongya lenni. Igenis: van vég-rendelet.

SZOFJA: T u d t a m ! T u d t a m ! És azt hi-szed, annyiban hagyom? N e m fog diadalmaskodni Csertkov ú r ! H a kell, életedben hülyének nyilvánít-tatlak!

SZÁSA: Ezt fogadtad nekem? Te nem vagy épeszű!

SZOFJA: Én? Az idegeimet tönkretet-tétek, de a bolond nem én vagyok.

(Tolsztojra): ő az! Intézetben a helye!

SZÁSA: Emlékezz, mit mondtál, sze-rencsétlen! Én akkor hittem neked és mindent megbocsátottam.

SZOFJA: Megbocsátottál? Te? Vigyázz:

. ha nem tágulsz az utamból, kirúg-lak a házamból!

SZÁSA: Egy percig se maradnék, ha apa nem volna. Gyűlöllek!

SZOFJA: Gyűlölj csak, mit bánom én.

De kérdezd apádat: milyen volt a születésed éjszakája.

TATYÁNA: Anya, az istenért!

SZOFJA: H a g y j ! (Szásához): A tizen-kettedik terhességem voltál, te bor-jú! Tudod, mi az? Nem is voltam m á r asszony, csak tenyészkanca!

TATYÁNA: Anya, könyörgök!

SZOFJA: Fogd be a szád! (Szásához):

Negyven éves voltam. Bőgni, ordí-tani tudtam volna: megint

gyerek-ágy, szoptatás, éjszakai virrasztások egy sivalkodó poronty m e l l e t t . . . T u d d meg, n e m akartalak. F o r r ó vízbe ültem, leugráltam az asztal-ról, hiába . . . Szörnyeteg vagyok?

(Tolsztojra): És ő?

TATYÁNA: Hallgass, kérlek! N e m t u -dod, mit beszélsz.

SZOFJA: Este összevesztünk. T a l á n én voltam a hibás, lehet, n e m tudom.

Azt mondta, soha többé n e m látom, A m e r i k á b a megy. Láttam, a m i n t a

• motyójával elindult a tulai ország-úton. összeestem, felvittek az emeletre, jöttek a fájások. É j j e l h á -romkor szóltak: visszajött, fekszik a díványon a dolgozószobában. F é l ájultan, eszelősen levonszoltam m a -gam, k é r t e m (összekulcsolt kezét könyörgő mozdulattal emeli Tolsz-toj felé): bocsáss meg, Ljovocska, szülni fogok, talán n e m élem t ú l . . . (Tolsztojra mutat): így nézett a k -kor is, épp ilyen volt! Egyetlen sza-va se volt hozzám. (Szásához):

Reggelre megszültelek. És most eredj, csókold meg a kezét. Mit bámulsz? ' E r e d j !

(Szása odamegy az apjához, lehajlik, megcsókolja a kezét. Szofja berohan a

házba.)

TOLSZTOJ (megtörve): Igaz, Szása.

Akkor kezdődött minden. Ügy éreztem, n e m bírom tovább, m e n e k ü l -n ö m kell. Félúto-n j á r t a m Tula f e l é a holdfényben, n e m is tudom, m i hozott vissza. N e m a szeretet. V a -lami kínos kötelesség . . . M i n d e n úgy volt, ahogy ő mondta. É n sem örültem neked. Fölösleges voltál.

Ű j k o l o n c r a j t a m . . . Akkor éjjel f o g a d t a m meg, hogy n e m iszom bort és húst sem eszem többé.

SZÁSA: Ó, a p a ! Szegény jó a p a ! M i é r t is jöttél vissza? Miért? El kellett volna menned, (öleli az apját.) Az én bűnöm, hogy ittmaradtál. Hogy fogom én ezt levezekelni?

(A házban lövés dördül. Tolsztoj talpra ugrik, meglepő fürgeséggel, csaknem

feltaszítja a lányát.)

TOLSZTOJ: Megölte magát! (A bejárat felé fut, megtorpan, nem mer be-lépni a házba.)

SZUHOTYIN: Maradjon, m a j d én. (Be-rohan.)

TATYÁNA: Üristen! (Követi a férjét.) SZÁSA (vacogva): Mi lesz velünk, a p a ? (Tolsztoj áll az ajtó mellett, kezébe te-meti arcát. Benn lárma, érthetetlen 66

hangok. Kijön Szuhotyin, kezében ócs-ka flinta.)

SZUHOTYIN: Semmi baj. Ezzel a m o r . dállyal lőtt, bele a mennyezetbe.

(Dühösen): Azt m o n d j a : tréfának szánta.

(Tolsztoj, mintha nem hallaná, úgy ma-rad, arcát kezébe rejtve.) SZÁSA: Hallod, apa? Nincs semmi

baja. Csak ijesztgetett. (Csend.) Hallod?

TOLSZTOJ (anélkül, hogy a fejét fel-emelné): Hallom.

(A szín elsötétül.)

(A szín változatlan. Éjszaka. Tolsztoj egyedül ül a verandán, előtte lámpa.

Csend. Tatyána jön, mögötte Szuhotyin, ingujjban.)

TATYÁNA (félénken): A p a . . . Beszél-hetnénk veled?

TOLSZTOJ: Fáradt vagyok.

SZUHOTYIN: Csak pár szó.

(Tolsztoj hallgat.)

TATYÁNA: Tudod, hogy mi melletted vagyunk. Legyen úgy minden, ahogy te akarod. De félek, hogy Csertkov kínos helyzetbe kevert ezzel a végrendelettel.

SZUHOTYIN: Méltatlan dolog volt ez a titkolózás, összehívni a családot és nyíltan megmondani a szándé-k á t : ezt szándé-kellett volna.

TATYÁNA: Megértheted: én anyát is sajnálom. És egy-két dologban igaza lehet. Ha nem a családé a.

jog, akkor is hasznot húz. belőle valaki, n e m ?

SZUHOTYIN: Például a kiadók.

(Tolsztoj hallgat. Szuhotyin folytatja):

Én tulajdonképpen helyeslem, amit tett. Túl nagy a kísértés. Ha a jo-gok a családra szállnak, Uramisten!

— micsoda civakodás lenne abból!

És hozzá a közvélemény, az újsá-gok m o c s k o l ó d á s a i . . . Így legalább fel vagyunk mentve a felelősség alól. De Csertkov személye, azt hi-szem, nem szerencsés . . .

TATYÁNA: A naplók nem az ő kezére valók, apa.

SZUHOTYIN: Tiszta ember, de korlá-tolt. A teóriát nézi, nem az em-bert. Megbocsásson, de m á r ahhoz is kell némi butaság, hogy Tolsztoj szellemi társának tartsa magát.

(Tolsztoj hallgat.)

TATYÁNA: Könyörtelen. Nem kíméli anyát, de téged sem. (Csend.) Nincs valami áthidaló megoldás? Hogy a lelkiismereted is tiszta maradjon, de anya is megnyugodjék? (Csend.) Tudom, hogy nem szeretsz itt élni.

De hát mindig ezt az életet tartot-tad a te keresztednek. És mi, akik szeretünk, mi is így tartjuk. Le-gyen hát türelmed hozzá. Nyolc-vankét éves vagy, anya hatvanhat.

Az élet java mögöttetek van . . . TOLSZTOJ: De hátra v a n még a halál.

(Csend.) Hagyjatok békén.

SZUHOTYIN: Jót akarunk.

(Szása kilép a verandára, hálóköntös-ben.)

SZÁSA (gúnyosan, de érezni, hogy be-lül forr a dühtől): És a részeteket az egymillióból.

TATYÁNA (kis szünet után): Hallga-tóztál?

SZÁSA: Nem. Csak kijöttem apához, hátha szüksége van rám. És l á m : nem csalódtam.

TATYÁNA: Tőlünk akarod megvédeni apát?

SZÁSA: Űgy látszik: muszáj.

(Az apjához):

Miért nem mondod meg nekik a teljes igazságot?

SZUHOTYIN: Miféle igazságot?

SZÁSA (az apjához): Mondd meg ne-kik. (Tolsztoj hallgat.) Félsz? Jó!

Akkor megmondom én. (A másik kettőhöz): Ti se tudtok egyebet:

Csertkov így, Csertkov úgy . . . Hát vegyétek tudomásul: a m u m u s én vagyok, és nem Csertkov. Megér-tettétek?

SZUHOTYIN: Hogyne. Te vagy a m u -mus. No és?

SZÁSA: A jogok az enyémek. Űgy bi-zony! Én állok köztetek és a mil-llócska között.

TATYÁNA: Te?

SZÁSA: Én.

TATYÁNA (Tolsztojhoz): Apa,, igaz ez?

(Tolsztoj hallgat.) Szásenyka, te sze-rencsétlen! Hogy tehetted?

SZUHOTYIN: Széttépnek a bátyáid, bolond!

SZÁSA: Nem félek tőlük.. És tőletek se. Azt hiszitek, n e m tudom, mi jár a fejetekben? Ti se vagytok k ü -lönbek a többinél.

TATYÁNA: Szása!

SZUHOTYIN (megfogja a felesége kar-ját): Gyere. (Szásához): Ezt holnap

5* 67

szégyellni fogod. Remélem. (Tolsz-tojhoz): Jó éjszakát.

TATYÁNA: Jó éjszakát, apa.

(Bemennek a házba.) SZÁSA (ideges nevetéssel): Most

meg-kapták végre. Farizeusok! (Tolsz-tojhoz, haragosan): Miért hallgat-. tál, mondd? Hogy lehetsz ennyire

gyáva? És miért hagyod, hogy már ezek is mocskolni kezdjék Csert-kovot?

(Csend.)

TOLSZTOJ (halkan): Egyszer Csert-k o w a l álmodtam: sovány volt, hir-telen ugrándozni kezdett és én rá-jöttem, hogy bolond.

SZÁSA (kis csend után, zavartan, de még mindig támadóan): És a n y a . . . Mire volt jó az a fényképezkedési komédia? Meddig tűröd még, hogy ijesztgessen?

TOLSZTOJ (nézi a lányát): Mennyire hasonlítasz rá . . .

SZÁSA (felcsattan): Ezt ne mondd!

TOLSZTOJ: Ha az üdvösséghez az kell, hogy mást kárhozatba taszítsunk, ti valamennyien üdvözülni fogtok.

SZÁSA: Apa!

TOLSZTOJ: Mikor hagytok m á r végre m a g a m r a ?

SZÁSA: Jól van. Ahogy akarod.

(Szása, mélyen megbántva, bemegy • a házba. Tolsztoj lejjebb csavarja a lám-pa lángját. Mozdulatlanul ül. Kintről jön Harlamov. Megáll a lépcső alján,

még a homályban.) HARLAMOV: Jó estét, Lev

Nyikolaje-vics.

TOLSZTOJ (felrezzen, fürkészi Harla-movot): Ki az?

HARLAMOV (felmegy a lépcsőn): Nem ismer meg?

TOLSZTOJ: De igen.

HARLAMOV: Sétáltam és idecsalt a lámpa fénye. De nem gondoltam, hogy épp önt találom. (Csend.) Biz-tosan zavarom. Elmenjek?

TOLSZTOJ: Maradjon. Talán épp önre van szükségem.

HARLAMOV: Rám?

TOLSZTOJ: A doktor nem tud titkot tartani.

HARLAMOV: Azt hiszem, kicsit élénk a fantáziája.

TOLSZTOJ: Vagy inkább szegényes.

Besúgónak nézte magát.

HARLAMOV: Hátha igaza van?

TOLSZTOJ: Emlékszem a beszélgeté-sünkre. Az ön magabiztossága

belülről jön. Olyan emberé, aki m á -sokat tesz besúgóvá..

HARLAMOV (kis csend után): Ó h a j t j a , hogy bemutatkozzam?

TOLSZTOJ: Azt hiszem, n e m szívesen tenné.

(Csend.)

HARLAMOV: Azt m o n d t a : r á m v a n szüksége.

TOLSZTOJ: Üljön le.

HARLAMOV (leül): Köszönöm. (Csend.) ö n , ugye, gyűlöli a cárt?

TOLSZTOJ (nyugodtan): Én senkit se gyűlölök.

HARLAMOV (hangtalan nevetés): Igen, igen. Mégis: mit érez i r á n t a ? TOLSZTOJ: Amit egy gyilkos i r á n t

érezhet az ember.

HARLAMOV: Őszinte beszéd. És m e -rész. (Csend.) Oroszországban m a két cár uralkodik: Nyikolaj és ön.

Ki az erősebb? Nyikolaj az ön t r ó n j á t n e m t u d j a megrendíteni.

Ha valaki Tolsztojhoz nyúl, a világ felordít. (Csend.) ö n óriás, én t ö r -pe vagyok. Meglehetősen okos tör-pe, de kétségtelenül törpe. A cár is az. Gyilkos? (Nevet.) Pojáca.

TOLSZTOJ: Akkor miért szolgálja?

HARLAMOV: Én szabad vagyok. (Ne-vet.) Ha akarom, szolgálom; ha a k a r o m — bombát dobok rá. Ö vi-szont: minden oroszok c á r j a , és ebből bizonyos dolgok következnek.

Elsősorban az, hogy ő n e m szabad.

Szóval: olyasféleképpen v a g y u n k egymással, mint ön és Csertkov úr.

TOLSZTOJ (ingerülten): Ostobaság.

HARLAMOV: Lehetnék éppen tolszto-jánus is. De önnek m á r ott van Csertkov. Meg aztán, félek, az ön szolgálata egy kicsit fárasztó lehet.

TOLSZTOJ: Én n e m akarom, hogy szolgáljanak.

HARLAMOV: Épp ez teszi fárasztóvá a dolgot. Így hát, engedelmével, m a r a d o k a pojáca mellett.

TOLSZTOJ: ö n t csak a hiúság h a j t j a . HARLAMOV: És önt? (Csend.) K e d v e s

Lev Nyikolajevics, ne álltassuk egymást.

TOLSZTOJ: Az ön hiúsága az erősza-kot szolgálja.

HARLAMOV: A f o r r a d a l o m is erőszak.

TOLSZTOJ: Jogosabb, m i n t az öné.

HARLAMOV: A múltkor azt mondta, Lev Nyikolajevics: ön n e m f o r r a -dalmár.

TOLSZTOJ: N e m vagyokvaz. De vala-milyen módon meg kell szüntetni a rossz u r a l m á t Oroszországban.

68

In document iszatáj 976. FEBR. * 30. ÉVF. (Pldal 63-73)