• Nem Talált Eredményt

FELVONÁS (Vasúti váróterem. A sarokban

In document iszatáj 976. FEBR. * 30. ÉVF. (Pldal 73-87)

SZEREPLÖK:

III. FELVONÁS (Vasúti váróterem. A sarokban

hiva-talnok-egyenruhás ember szundikál, az arca nem látszik. Távolabb egy diák-lány és egy mérnöksapkás férfi. Bejön

egy paraszt, vállán átalvető.) PARASZT: Jó egészséget.

DIÁKLÁNY: Magának is, bácsika.

(A mérnök csak biccent.) PARASZT: Itt maradnék, ha ki nem

néznek.

DIÁKLÁNY: Ez itt váróterem, bácsika.

Mindenkié, aki utazni akar.

PARASZT: Én is csak azt akarok.

Du-• gyinscsinyiből volnék, hallotta-e hí-rét? (Az átalvetőt begyömöszöli a pad alá.) Orjolba megyek, az öcsémhez. (Megnézi az alvót.) Ez meg itt szundikál. Igaza van, mit csináljon az ember, ha m á r útra kényszerül. (Leül.) A kisasszonyka hová utazik?

DIÁKLÁNY: Tulába.

PARASZT: Lakik ott egy földim, Tyi-mohin nevezetű. Nagy, veres em-ber, lovakkal kupeckedik. Nem is-meri?

DIÁKLÁNY: Tula 'nagy város, bácsi-kám.

PARASZT: Hisz tudom én azt.

(Tolsztoj jön be; vastag köpenyt, gyap-júsapkát visel. Mögötte Makovicky, két

bőrönddel.) TOLSZTOJ: Jó napot.

PARASZT (feláll, leveszi a sapkáját):

Jó napot, nagyságos uram.

(A diáklány bámulja Tolsztojt.) MAKOVICKY (körülnéz): Kinyittatom

az elsőosztályú termet.

TOLSZTOJ: Nem. Intézze csak a je-gyeket. Én addig itt elüldögélek.

(A paraszt közben visszaül a helyére, papirost, mahorkát szed elő.) MAKOVICKY (a paraszthoz): Tegye

csak el. Az ú r nem állja a dohány-füstöt.

TOLSZTOJ: Hogy mit nem állok, az az én dolgom, Dusán Petrovics.

(A paraszthoz): Dohányozzék csak, ha akar.

PARASZT: Alázatosan köszönöm, nagyságos uram. (Kecskelábat csa-var.)

TOLSZTOJ (Makovickyhez, halkan):

Megmondtam: úgy akarok utazni,

mint bárki. Jegyet is harmadosz-tályra vegyen. Egészen Kozjolszkig.

MAKOVICKY: Inkább Tula felé. (Hal-kabban): Hátha érdeklődnek.

TOLSZTOJ: Igaz. Menjen csak, Dusán Petrovics.

(Makovicky kimegy, Tolsztoj leül a pa-raszt mellé.)

PARASZT: A kolostorba, nagyságos u r a m ?

TOLSZTOJ: Oda.

PARASZT: Én meg Orjolba, az öcsém-hez. Látogatás a szent atyáknál?

TOLSZTOJ: Olyasmi.

PARASZT: Okosan teszed, nagyságos úr. Ilyen öreg ember gondoljon a lelkével. Van ott egy tudós sztarec, Joszif atya, őt keresd. Nagyon jár-nak hozzá. Ügy mondják, éjjel-nappal imádkozik, seb van a hom-lokán a sok keresztvetéstől.

A MÉRNÖK (feláll, Tolsztojhoz lép):

Kérem, Lev Nyikolajevics, engedje meg, hogy bemutatkozzam: Tyeres-csenko mérnök.

TOLSZTOJ (kelletlenül): ö n ismer?

MÉRNÖK: Ki ne ismerné önt Orosz-országban?

DIÁKLÁNY (zavártan): Bocsánat, Lev N y i k o l a j e v i c s . . . Én i s . . . ha meg-engedi . . . Annyira boldog vagyok, hogy a legnagyobb orosz í r ó t . . . TOLSZTOJ: Hagyja ezt, kérem.

DIÁKLÁNY: Igen, t e r m é s z e t e s e n . . . Anna Firsz, diák. Moszkvában ta-nulok. nyelvészetet.

TOLSZTOJ: örülök.

MÉRNÖK: Csakugyan a kolostorba méltóztatik? (Tolsztoj bólint.) Meg-kérdezhetem, hogy miért? Hisz ön . . .

TOLSZTOJ: Én hiszek Istenben. Nem a világteremtőben, hanem abban, aki az emberek lelkében él. A hit nem vallás.

MÉRNÖK: Edison és Bell szerintem többet tett az emberiségért, mint valamennyi világmegváltó együtt-, véve. Ha a világ egyáltalán meg-váltható, a technika fogja megvál-tani.

TOLSZTOJ: Az ön technikája elpusz-títja az embert. Figyelje csak az öngyilkosságokat. Az egész értel-miség neuraszténiás. (A parasztra):

Ok nem lesznek öngyilkosok. Aki az életnek csak a terheit ismeri, nem gondol ilyesmire.

71

DIÁKLÁNY (félénken): Arra gondol, Lev Nyikolajevics, hogy nem elég műveltek hozzá?

TOLSZTOJ: Nem, kisasszony. A pa-rasztnak nem a saját é n j e az élet forrása. A hit az ő ereje. A hit, amely semmit sem tud a szemé-lyiségről.

PARASZT: Jól mondod, nagyságos úr.

Hit nélkül mit érne az e m b e r ? MÉRNÖK: Félek, hogy ön a saját esze

ellen hadakozik.

TOLSZTOJ: Természetesen. Ki kell tépni magunkból a műveltség gőg-jét, elhagyni a rothasztó városokat, visszatérni az egészséges falusi élethez. Meg kell szüntetni az ipart, az elnyomorodás forrását, lemon-dani a pénzről és a. földtulajdon-ról, és megtagadni minden tör-vényt, amelyen a mai társadalom nyugszik.

PARASZT: Igaz bizony. Itt ez a vasút is. Mit csinál a nép a hosszú úton?

F ú j j a a füstöt, magot rág, h a r m o -nikázik . . . Ahol még nem jár vas-út, ott jobbak az emberek. Ha vo-nat van, mindenki utazik. Ez is csak lustaságra tanít.

TOLSZTOJ: Az igazi bölcsek a paraszt gondolkodók. Az intelligencia — nulla.

(A paraszt nevet, bólogat.) MÉRNÖK (a parasztra): Ö tehát

oko-sabb nálam?

TOLSZTOJ (komolyan): Igen.

MÉRNÖK (sértetten nevet): Ezt meg-kaptam. Mégis közülük kerül ki több gonosztevő.

PARASZT: Ez bizony igaz. (Tolsztoj-hoz): Gonoszok á m az emberek, nagyságos úr. Nem is hinnéd . . . TOLSZTOJ: Mert az állam gonosszá

teszi őket.

PARASZT: Igaz. Nálunk, Dugyínscsi-nyiben is foglalt a hatóság, mert a parasztocskák irtották az erdőt, a Gorbatov uraság meg feljelen-tette őket. Micsoda gonosz ember az, nagyságos u r a m !

MÉRNÖK: Ismerem. Nagyon derék ember.

PARASZT: Azt mi jobban tudjuk. In-gyenélő, nem más.

MÉRNÖK: Maguknak mindenki in-gyenélő, aki nem a földet túrja. Mi is dolgozunk annyit, mint a pa-rasztok.

TOLSZTOJ: A kettőt n e m lehet össze-hasonlítani.

DIÁKLÁNY (félénken): A f o r r a d a -lom . . . Talán az az egyetlen ki-vezető út, n e m gondolja, Lev Nyi-kolajevics?

TOLSZTOJ: Csak egy kivezető út v a n : a szeretet. A f o r r a d a l m i erőszak is csak azt erősíti, amitől szabadulni kéne. A harc során elkerülhetetle-nek a bűnök és az, hogy á r t a t l a n o k szenvedjenek. Igaz, ez is a korm á n y b ű n e : gyilkol és ezzel a n é -pet is rászoktatja a gyilkolásra.

MÉRNÖK: Kisasszony, én falun vol-t a m 1905-ben; sok m i n d e n vol-t lávol-tvol-tam, elhiheti. A mi n é p ü n k n e m sokat ért az eszmékből. De a tüzek, a m e -lyek olyan szépen világítanak az éjszakában, elveszik az eszét. Az orosz a világ legkezesebb népe. De csak akkor húz, ha vasöklöt érez a f e j e fölött.

PARASZT (nevet): Az m á r igaz. Én is, lám, míg le n e m h a j t o k egy p o h á r kával, a k á r ne is legyen tőlem p á -linka. De. ha az első . lecsúszott:

b á r m e n n y i t r a k n a k is elém, m e g -iszom.

DIÁKLÁNY: A népet a k ö r ü l m é n y e k kényszerítik, hogy öljön.

TOLSZTOJ: Én elvetem a f o r r a d a l m i harc elméletét. Más út is v a n : a r r a nevelni az embert, hogy n e tegyen rosszat másokkal. A n é p fiainak pedig nem szabad k a t o n á s -kodni, adót fizetni.

DIÁKLÁNY: De ön azt is m o n d j a , hogy sztrájkolni, szövetkezni se szabad.

TOLSZTOJ: A kettő összetartozik. N e m szabad az erőszakra erőszakkal v á -laszolni.

DIÁKLÁNY: De ha n e m szövetkeznek, hogyan tegyék azt, amit ön m o n d ? P j o t r n e m megy katonának, I v á n igen. És akkor I v á n elmegy P j o t -rért, börtönbe viszi, vagy kénysze-ríti, hogy ő is katonáskodjék.

PARASZT: Bizony. És ha a paraszt n e m fizet adót, elárverezik a v a -gyonkáját és mehet világgá, csalá-dostól.

DIÁKLÁNY: A jogokat n e m a d j á k , h a n e m elveszik, Lev Nyikolajevics.

TOLSZTOJ: Én a tökéletesedésről be-szélek.

DIÁKLÁNY: Előbb jól kéne lakatni az embereket. (Félénken): Ha gazda-gabb lennék, talán önt k ö v e t n é m , Lev Nyikolajevics. De, ne h a r a g u d -jék, a n é p a . f o r r a d a l m á r o k u t á n

megy. (Csend.) 72

TOLSZTOJ: Fiatalok jönnek hozzám, leveleket írnak, vitatkoznak. És az érveik néha meggyőzően hatnak . . . De n e m tudom, megold-e ez min-dent. Nincsenek érveim, csak sej-telmeim. Így nehéz vitatkozni.

MÉRNÖK: Minket nem lehet angol módszerekkel kormányozni. Köztár-saság? Rendben van. Abszolutiz-mus? Értem. De mi az, hogy alkot-m á n y ? Sealkot-malkot-mi, hazugság. Én, uráalkot-m, szívemben republikánus vagyok, de elismerem: a cárizmus maga Orosz-ország. Ezt az országot a cárok ala-pították és mindig a legkegyetle-nebbek voltak a legnagyobbak.

Rettegett Iván nélkül n e m volna orosz birodalom. Nem született.még olyan szabó, aki nekünk más ka-bátot tudott volna szabni.

PARASZT: Bizony, kell a cár. Csak ő l á t j a az igazságot. A többi mind amolyan német dolog, nem kell az nekünk. És ahogy m o n d j á k : Szibé-riát se ok nélkül adta Isten Orosz-országnak,

TOLSZTOJ (a mérnökhöz): ö n , uram, egyszerűen kellemes életet akar magának, és ezért fél minden vál-tozástól. (A diáklányhoz): A for-radalmárok változást akarnak és

•elég elbizakodottak, hogy eldönt-sék: milyen változásra van szük-ség. De legalább áldozatkészség van bennük. (A mérnökhöz): Nem egoisták és nem önteltek.

P A R A S Z T : E r e d j te csak a kolostorba, nagyságos uram. ö r e g vagy már, a világi dolgokat hagyd kívül, csak a lelkedre gondolj. Menj a sztare-cekhez, mondd nekik: Nincs' már erőm, . testvérek, a lelkem kime-rült, vegyetek fel szent közösség-iekbe.

(Odakint jelzőharang kondul.) MAKOVICKY (jtin): Siessünk, Lev

Nyikolajevics. Két perc múlva itt a vonat. (Felveszi a bőröndöket, ki-felé indul.)

TOLSZTOJ: Isten velük. Kár, hogy n e m értettük meg egymást.

PARASZT: A Szűzanya oltalmazzon, atyuska.

(Tolsztoj kimegy MakovicKy után.) DIÁKLÁNY: Istenem . . . T o l s z t o j . . . MÉRNÖK: Furcsa öreg. Nem ilyennek

képzeltem. (Kifelé indul): Hadd látom mégegyszer.

(A hivatalnok, aki eddig folyvást szun-dikált, most feláll, útját állja.)

SZÁVICKIJ: Maradjon csak, uram.

(A'paraszthoz): Szedd a cókmókod és t ű n j el.

PARASZT: Nagyságos u r a m . . .

SZÁVICKIJ: Süket vagy? Lódulj! (A másik kettőhöz): ö n ö k m a r a d n a k . (Megvárja, amíg a paraszt fogja az átalvetőjét és sietve kimegy.) Szávickij csendőr kapitány. (A lány-hoz, udvariasan): K é r e m a papír-jait, kisasszony. (Nézi az iratokat):

Neve?

DIÁKLÁNY: Anna Firsz.

SZÁVICKIJ: Apai neve?

DIÁKLÁNY: Edmundovna.

SZÁVICKIJ: Zsidó?

DIÁKLÁNY: Lengyel. Az a p á m . . . SZÁVICKIJ (visszaadja az iratokat):

Elmehet, kisasszony. (Gúnyosan):

Egyelőre. Azt hiszem, mi még ta-lálkozunk. (A lány fogja a csomag-ját, kimegy. Szávickij, a mérnök-höz): Igazolványt, uram. (Miközben a mérnök az iratai után kotorász, a lány után, elnézően): Mind ilye-nek. De hát: fiatalság, bolond-s á g . . . Majd megbolond-szelídülnek. (A mérnök papírjait nézegetve): Ön érdekes ember, mérnök úr. Élvez-tem, amit az abszolutizmusról mon-dott. Hol lakik?

MÉRNÖK: Tulában. (Miközben Szávic-kij jegyzi az adatokat, idegesen):

Kérem, én nem tudom . . .

SZÁVICKIJ (barátságos): Ne ideges-kedjék, nincs semmi baj. Otthon leírja a Tolsztoj gróffal folytatott beszélgetést és holnap reggel leadja a tulai csendőrparancsnokságon. Az én nevémre: Szávickij kapitány, ne feledje. (Visszaadja az iratokat):

ö r ü l t e m a szerencsének, mérnök úr. Viszontlátásra.

(A mérnök kimegy, csaknem összeüt-közik egy befelé igyekvő csendőr

altiszt-tel. Szávickij, az altiszthez):

' Nos?' '

ALTISZT: A Kozjolszk felé közlekedő személyvonatra szálltak.

SZÁVICKIJ: Szóval: csakugyan az op-tyinai monostor . . . Érdekes. Küld-jön jelentést a moszkvai csendőr-kerület parancsnokának és Péter-várra, a rendőri ügyosztálynak.

ALTISZT: Parancsára, nagyságos uram.

SZÁVICKIJ: Van embere a Tolsztoj házban?

ALTISZT: Természetesen.

73

SZÁVICKIJ: K é r j e n sürgős jelentést.

Szökés körülményei, családtagok reakciója, satöbbi. Meg kell tudni, mit forgat a fejében ez a vén-ember.

ALTISZT: Igenis.

SZÁVICKIJ: Kolostor . . . Furcsa. Mit akarhat a sztarecektől ?

ALTISZT: Megtérés az egyházba?

SZÁVICKIJ: Érdekes lehetőség. Kö-zölje az ügyosztállyal, hogy a je-lentést továbbítsák az egyházi ügyek csoportjához is.

(A színpad elsötétül.)

(Az optyinai monostor vendégházának szobája. Egyszerű berendezés, a falon ikon, mécsessel. Mihail atya nyit be, maga elé engedi 'Tolsztojt és a

bőrön-döt cipelő Makovickyt.) MIHAIL: Nincs nagy kényelem,

mél-tóságos uram. Nem tudom, meg-felel-e.

TOLSZTOJ: Jobb nem is lehetne. Az-előtt katona volt, ugye?

MIHAIL (kihúzza magát): Testőrgár-dista. Rég volt, méltóságos uram.

Sokáig méltóztatik m a r a d n i ? TOLSZTOJ: Holnap továbbmegyek

So-morgyinóba. A nővérem ott él a zárdában, őt akarom meglátogatni.

MIHAIL (Makovickyhez): Uraságod szobája itt lesz szemben, a túl-oldalon.

MAKOVICKY: Köszönöm.

TOLSZTOJ (leveti a köpenyét, elhárít-va Mihail segítségét): Joszif szta-rec ?

MIHAIL: Ö a mi szentünk, méltósá-gos uram. Menjen csak hozzá, biz-tosan fogadja. Az apátunk, Varszo-nofij atya, őt is nagyon tiszteli a nép. Óhajtja, h'ogy . . .

TOLSZTOJ: 77-ben már j á r t a m itt.

Amvrószij sztarecnél.

MIHAIL: Én m á r csak hírét hallottám.

Szent öreg volt.

TOLSZTOJ: Nem értette az evangéliu-mot.

. MIHAIL: Ki . érti az evangéliumot, méltóságos u r a m ?

TOLSZTOJ: Az embereknek íródott.

Érteni kell.

MIHAIL: Lehet, hogy igaza van. mél-tóságos uram. Mit kíván vacsorára?

TOLSZTOJ: Csak egy kis teát, mézzel.

MIHAIL: Érezzék jól magukat. Tüstént hozom a teát. (Kimegy.) (Mako-vicky kicsomagol.)

TOLSZTOJ (sétál): Milyen jó itt. Ez a barát i s . . . Kedves, szolgálatkész.

Jó, nagyon jó itt.

MAKOVICKY: Táviratozni kéne, L e v Nyikolajevics.

TOLSZTOJ: Igen. Szása biztosan nyug-talan.

MAKOVICKY: Tüstént intézkedem.

TOLSZTOJ: Csak ennyit: jól vagyok, az éjszakát az optyinai remeteség-ben töltöm. Az aláírás: T. Nyiko-lajev. Csertkov címére küldje. (Sétál.) Jó itt, nagyon j ó . . . A c e r u -záim m e g v a n n a k ? Tegye az asz-talra, a füzetekkel együtt. Lehet, hogy az éjjel befejezem a cikket a halálbüntetésről. (Sétál.) Csak Szofja meg ne tudja, hol vagyok.

U t á n a m jönne a világ végére is.

De Szása hallgatni fog. Ugye?

MAKOVICKY: Egészen biztos.

TOLSZTOJ: Szegény S z o f j a . . . Rossz, lehet most neki. (Elrendezi az asz-talon a jegyzetfüzeteit, ceruzáit, rá-mosolyog a doktorra): Igen, azt hi-szem, az éjjel dolgozni fogok.

MAKOVICKY: Mi lesz holnap? El-megy a sztarechez?

TOLSZTOJ: Talán. Délután pedig á t -megyünk Somorgyinőba.

MAKOVICKY: .És aztán?

TOLSZTOJ: Utazunk, Dusán. Petrovi'cs.

Talán a Kaukázusba. Vagy Odesz-szába, onnan Bulgáriába. Vagy itt, Oroszországban, a parasztok közé.

Nem kell előre tervezgetni. H o i n a p kitaláljuk, hogy mi legyen h o l n a p -után.

MAKOVICKY: Nem jó ez így, Lev Nyikolajevics. A pénzünk is kevés.

TOLSZTOJ: Megijedt?

MAKOVICKY: Félek.

TOLSZTOJ: A felelősségtől? N e m a k a r velem t a r t a n i ?

MAKOVICKY: Boldog vagyok, hogy önnel lehetek. De mégiscsak: túl v a n a nyolcvanon. Beteges. És é n orvos vagyok.

TOLSZTOJ: Ne féljen. Erős vagyok.

Nagyon erős. fiíopogás. Tolsztoj összerezzen.) Ki az?

MIHAIL (hozza a teát): Csak én, mél-tóságos uram. Itt a teácska, méz-zel, ahogy parancsolta.

TOLSZTOJ: Köszönöm. (Makovicky-hez): Intézze a táviratot, Dusán Petrovics.

(Makovicky kimegy.) MIHAIL: Parancsol még valamit,

mél-tóságos u r a m ?

TOLSZTOJ: Ne mondd, hogy „méltó-ságos uram". És engedd, hogy testvérnek szólítsalak. Ezután m i n d e n -kit így akarok hívni.

74

M I H A I L : Valamennyien testvérek va-gyunk Krisztusban.

T O L S Z T O J : Miért hagytad ott a ka-tonáskodást?

M I H A I L : Ügy gondoltam: talán ked-ves lesz Istennek az én szolgála-tom.

T O L S Z T O J : De mégis: megutáltad a katonaságot?

M I H A I L : Miért utáltam volna?

TOLSZTOJ: A fegyver nem Istentől való.

MIHAIL: A cár szolgálata kedves Isten előtt. Szerettem az ezrednél. Egy-szer Carszkojéban meg is szólított őfelsége. Örségben voltam, kérdez-te: nehéz-e a szolgálat? A kegyel-mes cárné meg kérte a fegyvere-met. (Nevet.) De t u d t a m ám, hogy csalafintaság. Kihúztam m a g a m és azt m o n d t a m (mintha a cárné előtt állna): „Legkegyelmesebb cárné, jelentem: a fegyvert csak egy va- ' lakinek adhatom át ezen a vilá-. gon: a cár őfelségének!" Másnap

egy aranyat kaptam.

TOLSZTOJ: Mégis: miért hagytad ott az ezredet?

M I H A I L : A cár kenyerén csak addig élhet az ember, amíg b í r j a a fegy-vert. Itt meg szolgálom Istent s magam is jól járok: békés öregsé-get ád érte és üdvösséöregsé-get holtom után.

T O L S Z T O J : Azt hiszed, Isten valami hivatalnok, akinek az a dolga, hogy a mi gondjainkkal bíbelődjék? Az olyan isten, aki szolgálatra szorul, nem igazi isten.

M I H A I L (kis szünet után): De minek az olyan isten, akinek nincs szüksége szolgálatra? Az olyan, u r a m -bocsá! (keresztet vet), mintha nem is volna. Mit kezdjen vele az em-ber?

TOLSZTOJ: Isten nem lény, hanem törvény.

MIHAIL: És Krisztus u r u n k ?

TOLSZTOJ: Ö volt a legjobb ember.

MIHAIL (felháborodva): Krisztus — isten.

TOLSZTOJ: Ne káromold. Egy isten-nek nem nehéz jónak lenni. Em-ber volt, aki magára vette a világ szenvedéseit.

MIHAIL: A bűneit.

TOLSZTOJ: A bűn — szenvedés.

MIHAIL: Én nem tudok veled vitat-kozni, uram. Holnap átkísérlek Jo-szif atyához, ö tudományos ember.

TOLSZTOJ: Értsd meg, testvér: én nem az észről prédikálok.

MIHAIL: Értem, uram. Tanítani akarsz, szolgálni nem. Nincs ben-,ned alázat.

TOLSZTOJ: Nem igaz!

MIHAIL: Van, aki hisz, van aki nem hisz. Mindenkinek a lelke dolga.

Te magad se tudod, hiszel-e, nem-e.

Ezért csavarod a dolgokat. Talán Joszif sztarec visszavezet a szent, egyetemes, apostoli egyházba.

TOLSZTOJ (haragosan): Ostoba vagy!

És a sztareced is ostoba!

MIHAIL (alázatosan): Valamennyien ostobák vagyunk Isten előtt. De egyház nélkül nem lehet élni. Jó éjszakát, méltóságos u r a m . (Keresz-tet vet az ikon felé, kimegy.)

(Tolsztoj áll, a falhoz támaszkodva.

Most látni: rosszul van. Kezét a mel-lére szorítja, küzd a rátörő rohammal, nehezen, kapkodva lélegzik. Az asztal-hoz támolyog, inni próbál, kezében tán-col a pohár. Leroskad, teste hátrafeszül a széken, keze tétován, ijesztő gépies-séggel babrál, mozog a ruháján, az asz-talon. A roham lassan csitul. Tolsztoj arcán lassan megjelenik a rémület

ki-fejezése.)

TOLSZTOJ (suttogva): Meghalok . . . (Makovicky jön be.)

MAKOVICKY (riadtan): Valami b a j van?

TOLSZTOJ (összeszedi magát): Semmi.

MAKOVICKY: D e . . .

TOLSZTOJ (nyersen): Mondom, hogy semmi. Kicsit megszédültem. El-küldte a táviratot?

MAKOVICKY: Igen.

TOLSZTOJ: Köszönöm. Reggel tovább-megyünk.

MAKOVICKY: És a sztarec?

TOLSZTOJ: ' Félek, túl gőgösnek ta-lálna.

MAKOVICKY: Pihennie kell, Lev Nyi-kolajevics. Hadd nézem a pulzusát.

TOLSZTOJ: Nem kell. Üljön le. (Ma-kovicky leül.) Ez a barát azt vágta a fejemhez, hogy nincs bennem alázat.

MAKOVICKY: Nevetséges.

TOLSZTOJ: Nemcsak az alázat hiány-zik belőlem, hanem az őszinteség is. Hagyja, ne szóljon. Tökéletes-ségre törekedtem, csak hogy szere-tetet zsaroljak az emberektől. Igaz, én is szerettem őket. Annyira, hogy a szeretetért az igazságot is h a j -landó voltam feláldozni.

MAKOVICKY: Az igazság a szeretet-ből fakad.

75

TOLSZTOJ: Bizonyos benne?

MAKOVICKY: ö n tanított rá.

TOLSZTOJ (most kegyetlen): Azt kér-deztem: bizonyos-e benne?

MAKOVICKY: Igen.

TOLSZTOJ: Persze. Boldogok, akik hisznek. (Makovicky riadt tekinte-tére): Ne féljen. Bizonyára így van.

De én mindig csak a reményeim-ről beszéltem, a kételyeimreményeim-ről soha.

Nem tudtam feltárni az igazság a j -t a j á -t a szere-te-t elő-t-t. Hallgas-son . . .

(Csend. Makovicky riadt. Tolsztoj úgy mondja, inkább magának, mint egy

gyerekes imádságot):

Szeretem a dadust, a dadus szeret engem és szereti Nyikolkát és Nyikolka is szeret engem, meg a d a -dust. Mindenki szeret mindenkit és mindenki b o l d o g . . . (Makovickyre néz): De akkor miért feszítették ' meg a Jézuskát, hiszen ő is jó volt,

és ő is szeretett m i n d e n k i t ? . . . (Makovicky zavarát látva elmoso-lyodik): Csak egy mondóka, gye-rekkoromból.

(Csend.)

A bátyám, Nyikolaj egyszer meg-súgta, hogy a parkban elásott egy zöld botocskát, r a j t a varázsigével, amitől az emberek mind testvérek lesznek; ha kiállóm a próbákat, ne-kem a d j a és felvisz a Fanfaronova-hegyre, ahonnan a világ minden titkát m e g l á t h a t o m . . . Szegény Nyikolka. Az alkohol ölte meg . . . Igen, élni csak addig lehet, amíg az ember részeg az élettől. Én a bolondja' voltam. Egyszerre voltam részeg a boldogságtól • és a boldog-talanságtól. Az Istent is úgy akar-t a m kiinni, egy hajakar-tásra, minakar-t a vodkát, hogy halálomig részeg le-gyek tőle . . . Negyvenegy éves vol-tam, amikor kijózanodvol-tam, egy fo-gadói szobában. Tisztára meszelt, négyzet alakú szoba volt, az ajtó és a padló sötétvörös, mint az al-vadt vér. A díványon feküdtem, el-nyomott az álom. Amikor felriad-tam, a szoba tele volt a leégett gyertya bűzével. És egyszerre el-fogott az undor, amit okádás előtt érez az ember. És valami könyör-telen iszonyat: piros, fehér és négy-zet alakú . . . Éreztem, hogy a póru-saimon át szivárog belém a halál.

Kirohantam abból a szobából, be-fogattam, elmenekültem . . . (Nevet.)

Azt hittem, ilyen egyszerű. P e d i g a borzalom velem maradt, itt a szívemben . . . Gyerekeim voltak, vagyonom, hírnevem, egészségem.

Lélegzeni, enni, inni, aludni t u d tam, de én, a boldog ember, e l r e j -tettem m a g a m elől a kötelet, hogy fel ne kössem m a g a m .

(Csend.)

Azóta én m á r n e m élek, Dusán Petrovics, csupán őrt állok az éle-t e m fölöéle-téle-t. Megkapaszkodéle-tam egy gondolatban: az értelem az élet gyümölcse, és mégis t a g a d j a az életet? Akkor az é r t e l e m : gonosz d o -log. így lettem tolsztojánus. Egy tolsztojánus pedig n e m lehet m ű -vész. Megtagadtam h á t a művésze-tet. De a szívemben n e m az Isten lakik, h a n e m a halál.

MAKOVICKY: Lev Nyikolajevics . . . TOLSZTOJ: De hiába múlt el az élet

öröme, a művészet gyönyöre: a hiúság megmaradt. Az alázat lett az én igazi gőgöm, a dicsőség m e g -vetése az igazi dicsőségem. (Nevet):

Még a rettegésből is becsvágy f a -k a d . . .

MAKOVICKY: Ön egyszer azt m o n d t a : csak égő-anyag a d h a t j a át a tüzet m á s anyagoknak.

TOLSZTOJ: Ezt m o n d t a m ? így is v a n

— sajnos.

MAKOVICKY: Lev N y i k o l a j e v i c s . . . ö n m e g t a g a d j a Tolsztojt?

TOLSZTOJ: Miért t a g a d n á m ? Az élet f ü t y ü l a prédikátorokra. Kiosztot-ták r á m a csalhatatlan tanító, vagy áz agyalágyult apóka szerepét.

Megöregedtem, igaz, de n e m lettem ostoba. Tolsztoj • meghal és a világ n e m változik . . . Elutazni — m e g halni. Egy és ugyanaz. K a u k á -zus .. . Bulgária . . . (Nevet.) Végig kell játszani a komédiát. N e m rossz ripacs módján, h a n e m igazi, mély, színészi alázattal.

MAKOVÍCKY: És én?

(Tolsztoj csodálkozva néz rá.) Velem mi lesz? Tizenhét éves k o -romtól élek az ön tanítása szerint:

. tisztaságban, szegénységben . . . Negyvenhárom éves vagyok! Hogy lehet ennyire kegyetlen? (Gyűlölettel): Miért n e m ölte meg m a -gát azon az éjszakán? Miért csi-nálta végig?

( Csend.)

Bocsásson meg, nem tudom, mit beszélek. Dé mit kezdjek én, M a -76

kovicky Dusán, az életemmel, ha Tolsztoj is . . .

(Csend. Tolsztoj döbbenten, szánakozva nézi.)

Mondja meg, mit csináljak? Kös-sem fel m a g a m ?

T O L S Z T O J : Bocsáss meg, testvér. Min-denkinek vannak gyönge pillanatai.

Már nincs semmi baj. Visszaadtad az erőmet.

MAKOVICKY (a fejét rázza): Nem, nem, nem . . . Nem igaz. Már hiába.

T O L S Z T O J : Én is ember vagyok. El-menni, otthagyni m i n d e n t . . . Na-gyon nehéz. (Csend.) Kamasz ko-romban ráparancsoltam Istenre, hogy azonnal bizonyítsa létét vala-mi csodával. És vala-mivel nem tette, tüstént ateistának vallottam m a -' gam. Te nem lehetsz ilyen ostoba.

MAKOVICKY (már hinni akar): Van Isten?

TOLSZTOJ (hazudik, szánakozva, meg-győző erővel): Van. Itt, bennünk.

MAKOVICKY: Van értelme a világ-nak?

T O L S Z T O J : Van. ' MAKOVICKY: A szeretet?

T O L S Z T O J : A szeretet és az igazság.

MAKOVICKY: Harmónia?

T O L S Z T O J : Törekedés a harmóniára.

A rosszabbtól a jobb felé emelkedő mozgás.

(Csend. Tolsztoj ezt már őszintén mondja):

Én nem tudtam végigmenni a

padló csíkján anélkül, hogy félre ne lépjek. És amikor a sarokba áll-tam, nem t u d t a m nem gondolni a fehér medvére. így aztán nem ju-tottam fel a Fanfaronova-hegyre és nem lett enyém a zöld botocska sem a varázsigével. De a botocska biztosan ott van a tölgyek alatt, a szakadék szélén.

(Csend.)

MAKOVICKY (halkan): Lev Nyikola-j e v i c s . . . Én nem vagyok ostoba, ö n most hazudik nekem. Szána-lomból, igen . . . Az előbb, a kétség-beesése, az volt az igazi. (Feláll, rázza a fejét): Nem, nem k e l l . . . (Kifelé indul.)

TOLSZTOJ: Várjon.

(Makovicky megfordul, reménykedve.

Tolsztoj elmosolyodik.) Hazudtam? Igen is, nem is. Nyu-godt vagyok és kétségbeesett.

Vá-rom a halált és félek tőle. Mi a megoldás ?

(A szobára mutat):

Ez itt. Hogy itt vagyok és holnap utazok tovább. Ez a megoldás, Du-sán Petrovics.

(Csend.)

Valamikor úgy képzeltem, hogy m a j d boldog és becsületes kis vilá-got teremtek magam köré. És hogy ebben a kis világban békésen élde-gélhetek, hibák, zavarok, bűntudat nélkül, csupa jót cselekedve. Ne-vetséges. És lehetetlen . . . Küzdeni kell, tévedni, verekedni és hibázni, elkezdeni és abbahagyni, ú j r a kez-deni és ú j r a abbahagyni, örökké harcolni és veszíteni. Csak így él-hetünk becsületesen. A nyugalom lelki aljasság, Dusán Petrovics.

Ezért Vágyódik lelkünk rosszabb fele a nyugalom után.

(Csend.)

A halál küszöbén is. úgy élni és úgy cselekedni, mintha az egész élet előttünk v o l n a . . . Ez az egyet-len megoldás, Dusán Petrovics.

MAKOVICKY (szomorúan): Ehhez Tolsztojnak kell lenni.

TOLSZTOJ: E m b e r n e k ' tsell lenni.

(Gyöngéden): Holnap utazunk, test-vér. Jó éjszakát.

MAKOVICKY: Jó éjszakát, Lev Nyiko-lajevics. (Kimegy.)

TOLSZTOJ (halkan): Egy tolsztojánus nem lehet művész . . . (Térdre eresz-kedik, öklével a mellét üti, a bűn-bánat rituális mozdulatával): Én nem vagyok tolsztojánus. (Felemeli a fejét, büszkén mondja): Én Tolsztoj vagyok. (Ismét az előbbi tartásba görnyed. A színpad elsö-tétül.)

(Vasúti váróterem, afféle hevenyészett sajtóhadiszállásnak berendezve. Oldalt kijárat a vágányok felé. A háttérben ajtó, mely az állomásfőnöki lakásba nyílik. Az 1. és 2. tudósító kártyázik.

A 3. tudósító cikket ír, közben teát kortyolgat.)

1. TUDÖSlTÓ: Mehet még?

2. TUDÓSÍTÓ (eldobja a lapját): Nem kell. Gyerünk újra.

1. TUDÓSÍTÓ: Féltjük a gatyánkat?

2. TUDÖSlTÖ: H j a barátom, nem orr-baverésre játszunk. Én se lopom a pénzt.

77

3. TUDÓSÍTÓ: Figyeljenek csak, u r a -im! Mit szólnak ehhez az indítás-hoz? (Olvas): „Asztapovó vasútál-lomás, 1910. november 6-án. Mi-közben a sivár váróterem p a d j á n . rovom e sorokat, alig pár

lépés-nyire tőlem, az állomásfőnöki lakás csukott a j t a j a mögött i m m á r h a todik n a p j a vívja kegyetlen — t a -lán utolsó — csatáját a kérlelhe-tetlen Kaszással az orosz irodalom kiemelkedő egyénisége, Lev Nyiko-lajevics Tolsztoj. gróf . . . " Na? J ó ez a „kiemelkedő egyéniség"? Vagy í r j a m inkább, hogy: „élő klassziku-sa"?

1. TUDÓSÍTÓ: Szürke. „Nagy öregje"

— ez poétikusabb.

2. TUDÓSÍTÓ: Titánja, uraim, t i t á n j a !

„Vívja gigászi küzdelmét" és „ti-t á n j a " . . . Nem érzik?

3. TUDÓSÍTÓ: Hála és köszönet. (Ja-vít): „ T i t á n j a " . . . Tényleg jobb.

2. TUDÓSÍTÓ: Na l á t j a ! 1. TUDÓSÍTÓ: Lap?

2.. TUDÓSÍTÓ: Jöhet. Tét az egész.

1. TUDÓSÍTÓ (lapot ad): Ezzel az állo-másfőnökkel se cserélnék. K a p m a j d a fejére, hogy befogadta . . . Kell még?

2. TUDÓSÍTÓ: Megálltam . . . Mit tehe-tett? Hagyja meghalni a váróte-remben? Még nagyobb botrány.

1. TUDÓSÍTÓ (kidobja a lapjait): Ti-zenkilenc nyer.

2. TUDÓSÍTÓ: A' magáé, vigye el az ördög. Gyerünk mégegyszer.

1. TUDÓSÍTÓ (keveri a kártyát): A grófné elég rossz bőrben van.

2. TUDÓSÍTÓ: Maga se virulna két ön-gyilkossági kísérlet után. Azért disznóság, hogy nem engedik a f é r

-jéhez. ' (Nyílik a lakás ajtaja, Szása siet át a

termen. A tudósítók felugrálnak, körül-veszik.)

1. TUDÓSÍTÓ: Csak néhány szót a No-voje V r e m j a számára, g r ó f n ő . . . 2. TUDÓSÍTÓ: Hogy van a beteg?

3. TUDÓSÍTÓ: Miért n e m engedik hozzá a feleségét?

(Szása elhárítja őket az útból, kimegy a vágányok felé.)

2. TUDÓSÍTÓ: Beszédes fehérnép.

(Visszaülnek a helyükre.) 1. TUDÓSÍTÓ (kever, oszt): A

csend-őröknek éles lőszert osztottak.

3. TUDÓSÍTÓ (felüti a fejét): H o n n a n t u d j a ?

1. TUDÓSÍTÓ: Csiripelik a v e r e b e k . L e a d j a ?

3. TUDÓSÍTÓ (nevet): A d j a le maga.

(Tovább dolgozik.)

1. TUDÓSÍTÓ: Azt is l e a d h a t j a , hogy tegnap itt járt a r j a z a n y i k o r m á n y zó, m a pedig megérkezett H a r l a -mov tanácsos, a rendőri ügyosztálytól. Persze mindkettő r a n g -rejtve.

3. TUDÓSÍTÓ (fel se néz): Köszönöm alássan.

2. TUDÓSÍTÓ: Még lapot. A d h a t k e t -t ő -t . . . Megél, vagy meghal ? Me-lyiktől félnek j o b b a n ? (Dudorászva gusztál). Melyiktől, ó mondd, m e -l y i k t ő -l . . . (E-ldobja a -lapokat): N e m kell.

1. TUDÓSÍTÓ: Hja, egy apostol h a l á l a ! 2. TUDÓSÍTÓ: Minden apostol csaló, aki megéri a negyvenedik eszten-dejét. Jézus is azzá lett volna, ha időben meg n e m feszítik . . . Húszért megyek.

3. TUDÓSÍTÓ: (felnéz): Maguk, ked-vesem, n e m értenek semmit. Ez a m e n e k ü l é s . . .

2. TUDÓSÍTÓ: Rejtély. De hol a m e g -oldás?

1. TUDÓSÍTÓ (eldobja a lapját): H u -szonegy nyer. (Besöpri a pénzt.) Megoldás? Aggkori agylágyulás.

Nyolcvan éves f e j j e l úgy viselked-ni, m i n t egy kalandvágyó s u h a n c . . . 3. TUDÓSÍTÓ: Misztikus cselekedet.

Egy rendkívüli élet rendkívüli b e -fejezése.

2. TUDÓSÍTÓ: Ezt a d j a be a z olvasói-nak.

3. TUDÓSÍTÓ: Már megtörtént. Figyel-jék csak. (Olvas): „Lev Tolsztoj, á z író, váratlanul dosztojevszkiji f o r -dulatot adott élete regényének . . . "

Érdekes gondolat, n e m ?

1. TUDÓSÍTÓ: Én k i v á r n á m a végét.

(Kintről jön Varszonofij atya, vele Har-lamov és Szávickij kapitány, ezúttal

egyenruhában.)

SZÁVICKIJ (a tudósítókhoz): Egy időre át kell adniuk a termet.

1. TUDÓSÍTÓ (a paphoz): U g y e b á r : Varszonofij atya, az optyinai m o -nostor főnöke?

VARSZONOFIJ (mosolyog): Igen, az vagyok.

78

In document iszatáj 976. FEBR. * 30. ÉVF. (Pldal 73-87)