Budapest egész napon át a könyörtelen júliusvégi nap tüzében izzott. De a holdfényes, tiszta est hűvös levegőjében mindenki sietett ki a szabadba. A korzó tele volt.
Rosemary a dunaparti kávéház terraszán üldögélt, pompás kávét szürcsölgetve és lustán nézegetve a tömeget. Olykor-olykor tekintete a túlsó partra tévedt s a gyönyörű panoráma láttára szeméből a fáradtság minden kifejezése eltünt. Előtte magaslott Buda festői, ódon városa, jobbról a Habsburgok ékes palotája és Mátyás király kathedrálisa, balról pedig, túlnőve palotát, templomot, komor sziklacsúcson a citadella nagy, szürke erőssége. A tulsó part lejtőin páholyszerűen egymásra következő utcák házaiban sorra gyulladtak ki a bizalmas fényű apró fénypontok, míg lenn, a Duna fodros vizén, derülten kivilágított hajók siklottak tova s vitték haza szent Margit árnyas szigetéről a kirándulók vidám tömegét. A Rosemary szeme elé táruló kép páratlanul szép és élénk volt. Nincs még egy európai város, amely ilyen elbűvölő látványt nyujtana. Varázsát még fokozzák a fák árnyékából vagy a hajók fedélzetéről az emberhez verődő, sírva-vigadó magyar melódiák, melyek lágyak, mint a simogatás. Édes melanchóliájukkal elcsitítják az idegeket és az érzékeket vagy felvidámítják a lelket kitörő lendületükkel, pattogó ritmusukkal.
Rosemary a nemrégiben épült, modern, nagy szállók helyett inkább a Hungáriába szállt. A Hungária tele volt szemében azoknak a boldog időknek derűs emlékeivel, amikor mint iskolás-lány, a háború előtt erre járt. Blakeneynével, Péter édesanyjával eszményi viszonyok közt utazta be akkor Magyarországot és Erdélyt; látta ennek a regényes országnak minden szépségét és mindenütt része volt abban a nagylelkű vendégszeretetben, mely ennek a jó népnek sajátja. De emlékezete felidézte azokat a mozgalmasabb időket is, amikor ujságírói pályafutása kezdetén szíve sajnálkozással telt el e büszke és baljós csillagzatú nép szenvedé-sén s abbeli fájdalmán, hogy legszebb területeit, mint a rongyot tépték szét ostoba politikusok s odavetették borravalókép azoknak, akik a háborúban Magyarország szövetségesei voltak, de mihelyt önérdekből jónak látszott, sietve az ellenséghez kötötték sorsukat.
- Lady Tarkington, ön nagyon fáradt lehet - szólt egy kellemes hang Rosemary mellett.
- Nem annyira fáradt vagyok, mint inkább kábult - felelt Rosemary. - Az utazás Angliából ide ma sokkal lassúbb és fárasztóbb, mint azelőtt.
Rosemary asztalánál Payson kapitány és felesége ült. Payson, akit nemrég osztottak be a magyarországi angol katonai misszióba, fiatal feleségével együtt a Hungáriában lakott. Mind a ketten roppantul örültek, hogy Rosemaryt, akit évek óta ismertek, viszontlátják s vacsora után hármasban a terraszra ültek ki feketére. Gáspár valamivel előbb lement a korzóra egyet mozogni s elszívni egy szivart, de Rosemary lusta volt a sétára. Inkább Paysonékkal beszél-getett, akik kellemes, okos emberek voltak s akikkel egész sereg közös ismerőse és emléke volt.
- Budapest nem sokat változott - jegyezte meg egy idő után Rosemary. - Az emberek itt, akármi is történik, mindig boldogok és jókedvűek.
- Valóban - hagyta rá könnyedén a kis Paysonné. - Ha megvan a muzsikájuk, pompás boruk és jó konyhájuk, akkor tíz magyar közül kilenc nem törődik azzal, hogy ki uralkodik, király-e vagy császár, idegen zsarnok-e, vagy a bolsevista csirkefogók társasága.
- Ruthnak ebben nincs igaza - szólt komolyan Payson kapitány. - A magyarok sportemberek, mint az angolok és a büntetést sportemberhez méltóan viselik. Nem sírják világgá, mennyit szenvednek.
- Példátlanul bolondul viselkedtek - jegyezte meg Rosemary.
- Igen - hagyta rá a kapitány - és gáncsot érdemlő hűséggel. A magyarok ép oly úri nép, mint az angol. Imádói a hagyományoknak, mint mi is. Szívükben királypártiak majdnem kivétel nélkül. Képzelje el, mit érezhetnek valahányszor a Dunán át feltekintenek arra a hatalmas palotára, ahonnan felkent királyukat elűzték jelentéktelen idegen politikusok, akik azt is alig tudták, hogy Magyarország a térképen hol fekszik.
Még mielőtt Rosemary tovább cseveghetett volna, megpillantotta férjét, aki a terrasz zsúfolt asztalai közt közeledett feléje.
- Lenn van Naniescu - szólt Gáspár felesége asztalához érve. - Említettem neki, hogy maga itt van, amire ő megjegyezte, hogy szeretné tiszteletét tenni. Most egy pillanatra barátaival beszélget, de nyomban itt lesz.
- Akkor én Ruthhal megszököm innen - jegyezte meg Payson kapitány könnyedén. - Valahányszor Naniescuval találkozom, mindig majdnem összeveszünk.
A kapitány és felesége felállt és elbúcsúzott. Vidám nevetés és bőven folyó beszélgetés közt igérték meg Tarkingtonéknak, hogy holnap ismét találkoznak. Amint Paysonék távoztak, Rosemary így szólt férjéhez:
- Örülnék, ha ma este nem kellene találkoznom Naniescuval. Nagyon fáradt vagyok s őszintén szólva nem érzem magam a legjobban.
- Igazán sajnálom - felelt azonnal nagy gyöngédséggel Gáspár. - Mindent megtettem, hogy távoltartsam. Tudtam, hogy maga fáradt. De Naniescu holnap kora reggel elutazik Budapestről. Clujba megy...
- Clujba - kérdezte - Rosemary s némi zavar látszott arcán; aztán elnevette magát. - Ó! - mondta. - Mindig elfelejtem, hogy a mi drága öreg Kolozsvárunk most Cluj.
- Naniescu mindenképen szeretné tudni, hogy útlevelünk rendben van-e és miután ez fontos...
- Igaza van, kedves Gáspár - felelt nyájasan Rosemary - mint mindig. Azt hiszem, a tábornok nem lesz terhünkre sokáig. Rettenetes fecsegő - tette hozzá sóhajtva.
Néhány perccel utóbb a szép román tábornok Rosemary asztalához lépett.
- Ó, kedves lady - kezdte és szokásos mesterkélt mozdulatával ajkához emelte Rosemary kezét. - Nagy örömmel látom, hogy beváltotta igéretét és végre itt van.
Leült. Gáspár likőrrel és kávéval kinálta meg, de a tábornok nem fogadott el semmit.
- Csak egy pillanatra jöttem - mondta. - Tele vagyok dologgal és találkozókkal. De gondoltam, fáradságtól kimélem meg önöket, ha megnézem útlevelüket és meggyőződöm róla, hogy rendben van-e minden.
- Igazán kedves magától - válaszolt Rosemary, mire Gáspár azonnal felment az útlevelekért.
Egy-két pillanatra Rosemary szótlanul magába merült. Amikor Naniescu tábornok telt ajkait érezte kezén, valami meghatározatlan érzés, valami ellenséges és visszataszító rezzenet borzongatta meg. A következő pillanatban ez az érzése eltünt és valósággal korholta magát érte. Naniescu komoly volt, rábeszélő, mesterkélten udvarias és bőbeszédű, mint Londonban is, amikor először tette meg ajánlatát Rosemarynak. Nyoma sem volt rajta - gondolta Rosemary - semmi sötét szándéknak.
- Örömmel nézek erdélyi vendégszereplésem elé - jegyezte meg Rosemary egész vidáman.
- Minden hivatalos tényező szívesen fogja látni, asszonyom - biztosította Rosemaryt Naniescu. - Csak szólnia kell, kívánsága parancs lesz. Ha megtisztel azzal, hogy személyes szolgálataimat is igénybe veszi, mondanom sem kell, hogy azonnal sietni fogok parancsait teljesíteni.
Rosemary vont egyet szép vállain.
- Nem hinném, hogy igénybe venném drága idejét - szólt hűvösen.
- Nem lehet tudni. Itt, asszonyom, furcsa nép közé kerül - tette hozzá némi sóhajtással. - A vélt sérelmek ezt a népet elkeserítették.
- Erdélyben régi barátaim vannak, akik közt ép oly nyugodtan érzem magam, mint London kellős közepén.
- Imreyéknél fog lakni az egész idő alatt? - kérdezte a tábornok.
- Kitől tudja, hogy Imreyéknél szándékozom lakni? - válaszolt meglepődve lady Tarkington.
- Ön mondta, asszonyom - felelt zavartalanul Naniescu. - Vagy csak véletlenül sejtettem? Ha így van, akkor ez a sejtelmem azon az elfelejthetetlen albert-halli estén támadt, amikor szeren-csém volt bemutatkozni és láttam táncolni Blakeney úrral. Imrey grófnő testvére Blakeney Péter édesanyjának - azonkívül ön említést tett erdélyi ismerőseiről és így feltevésem egész természetes volt. Remélem - tette hozzá a legédesebb hangján - feltevésemmel nem bántottam meg.
- Nem, nem - válaszolt Rosemary s valósággal haragudott magára, hogy akaratlanul belevitte a románt abba a mesterkélt beszédbe, amely mindig bosszantotta s azt a határozatlan érzést keltette benne, hogy a tábornok tömérdek nyájassága mögött titkos gúny rejtőzik. - Blakeney-né jó barátBlakeney-ném volt. Sokat utaztunk együtt s többször voltam náluk nemcsak Kisimrén, hanem szép kolozsvári házukban is.
- Ó, hiszen ha azt a kolozsvári házat ismeri - válaszolt a tábornok - akkor, föltéve, hogy igénybe veszi szolgálataimat, tudni fogja, hol keressen.
- Hogy érti ezt?
- Imreyék házában lakom.
- De hát... hogy lehet ez? - kérdezte kissé megütődve Rosemary. Tudta ugyanis, hogy Európának ebben a részében az Imreyékhez hasonló büszke, gazdag családoknak soha még csak eszükbe sem jut családi házukat idegeneknek adni bérbe, amint az Angliában napirend-jén van. Naniescu tábornok közömbös vállvonogatással, szárazon így válaszolt: - Az a ház egyetlen kis családnak túlságosan nagy volt. Közérdekből nem engedhetjük, hogy kevesek szeszélyét sokan szenvedjék meg.
Rosemary összeráncolta homlokát. Most már értett mindent. Egy pillanatra úgy érezte, mintha a román sötét, kerek szeme valami nyugodt gúnnyal pihenne arcán. Az egész csak egy villanás volt. A következő pillanatban Naniescu ismét oly sima modorú volt, mint azelőtt s azzal a tökéletes hódolattal szólalt meg, amely sohasem hiányzott hangjából, ha Rosemary erdélyi terveiről esett szó:
- Ez is olyan kérdés, asszonyom, amelyet, remélem, objektiv elmével fog vizsgálni s amelyre ragyogó tehetsége ráveti az igazság fényét.
Most beállított az útlevelekkel Gáspár s a beszélgetés más irányba tért. Naniescu kijelentette, hogy az útlevelek teljes rendben vannak. A londoni román követségen kiállított vizum alá
még ő is írt valamit s az egészet kézjegyével látta el. Rosemary nagyon fáradtnak érezte magát s szeretett volna lefeküdni, de Naniescu nem mozdult. A politikai és szociális viszo-nyokról kezdett ép felszínesen magyarázni valamit Gáspárnak. A dolog Rosemaryt is érdekelte volna, ha nem lett volna túlságosan bágyadt ahhoz, hogy a vitában részt vegyen.
Gondolatai másfelé jártak s alig hallgatta a két férfit. Ép azon törte fejét, hogy udvarias formában hogyan szökjék meg, amikor Naniescunak egy megjegyzése felkeltette figyelmét.
- Kormányom - mondta a tábornok Gáspár szavaira válaszolva - teljes tudatában van annak a veszélynek, melyet az angol és amerikai lapokban időnkint megjelenő káros cikkek jelente-nek...
- Hát mért nem fogja el a cenzor ezeket a cikkeket? - kérdezte kurtán Gáspár.
- Hiszen elfogná, kedves lord Tarkington - válaszolt nyiltan Naniescu - elfogná. De a gaz-fickók nagyon ravaszok. Hogy a postán hogyan csempészik ki cikkeiket, nem tudok rájönni, ha megfeszülök is.
- Ó - szólt közbe Rosemary s ép oly gúnyosan mosolygott, mint az imént egy pillanatra Naniescu - hát önöknél még szigorú cenzura járja? Ön nem vallja a szólás és a sajtó szabadságát?
- Valljuk, asszonyom, föltétlenül valljuk. De, sajnos, az angol és amerikai sajtót az érzékenység nagyon könnyen megtéveszti. Ha valami állítólagos igazságtalanságról van szó, akármennyire elferdített, vagy kézzelfoghatóan hamis az egész hír, nagybetűs címekkel közlik s érzelmes, rövidlátó olvasóik képzelőtehetségét úgy felizgatják, hogy azok többé nem hall-gatnak az igazság józan szavára. Mi túlságos büszkék vagy talán kissé ügyetlenek vagyunk ahhoz, hogy az ilyen szemérmetlen propagandával szembeszálljunk. A szigorú cenzura kegyetlen fegyver, de más fegyverünk nincs. Mitévők legyünk? Akit megtámadnak, az úgy védekezik, ahogy tud.
- És ez a fegyver is kudarcot vallott? - kérdezte Gáspár éles, nyugodt hangon. - Akárki küldi azokat a cikkeket Angliába és Amerikába, az illető ügyesebb, mint önök.
- Ebben a pillanatban még igen - ismerte be Naniescu. - De - folytatta könnyedebb hangon s végre felállt - attól tartok, hogy felelőtlen csevegésem akadályozza lady Tarkingtont a szükséges pihenésben. Kérem, asszonyom, fogadja alázatos hódolatomat és azt a komoly óhajtásomat, hogy szegény hazámban való tartózkodása alatt találja meg mindazt a szórakozást, amelyet utazásától vár.
Túlzott udvariassággal emelte ajkához a lady kezét, amely Rosemary jelenlétében minden mozdulatát jellemezte. Mielőtt elbocsátotta volna Rosemary újjait, mély komolysággal nézett e szép nő szemébe és így szólt:
- Engedje meg, asszonyom, még egyszer biztosítom arról, hogy ha az ön személyéről van szó, minden sora teljes épségben a leggyorsabban jut el rendeltetési helyére. Csak annyit kell megtennie, hogy minden levelét és cikkét lepecsételt kettős borítékban elküldi hozzám.
Becsületszavamat adom, hogy meg lesz elégedve.