Rosemary, mint afféle nagyon nőies, nagyon fiatal teremtés, miután egy hosszú verset sírt, jobban érezte magát. Jobban lelkileg. Testileg fáradt volt, lázas, kimerült; szeme fájt, feje fájt, tagjai fájtak, de lelkileg jobban volt.
Csakhamar lábraállt, hideg vízzel megnedvesítette szemeit, rizsporral megdörzsölte orrát és kissé rendbehozta haját. Nem akarta, hogy csunya legyen, amikor Gáspár sétájáról visszatér és megtudja, mi történt.
De hol is marad Gáspár?
Rosemary szerette volna az egész helyzetet megbeszélni vele. Most már fölösleges titkolnia Fülöp és a kis Anna bolond összeesküvését. Nemsokára úgy is megtudja az egész világ.
Jóbarát és ellenség egyaránt. Gáspár bizonyára tud majd segíteni, vagy legalább jótanácsot ad.
Gáspár annyit tett a multban a román kormányért, hogy most igazán tehetnek valamit neki viszonzásul s hálából.
Hála? Rosemary sajnálkozóan mosolygott magán, hogy ez a gyöngéd érzés Naniescu személyével kapcsolatban eszébe jut. Akárhogy is van, Gáspár majd kieszel valamit, valami kivezetőutat ebből a képtelenségnek látszó helyzetből. Mindaz, ami történt, valószinűleg csak
betetőzése egy tervnek, amelynek szálai visszanyulnak az Albert Hallban tartott művészbálig, amelyen Naniescu először ajánlotta, hogy utazzék le Erdélybe. Tervszerűleg csalták őt le ide, tervszerűen ejtették tőrbe Fülöpöt és Annát, akiknek veszélyes játékairól bizonyára régóta tudtak és tervszerűleg használták fel őket arra, hogy révükön kényszerítsék őt, Rosemaryt, olyan cikkek írására, amelyek legyeznék a román bürokrácia hiúságát és port hintenének a hiszékeny olvasóközönség szemébe.
Mintha csak sejtette volna felesége óhajtását, ebben a pillanatban belépett Gáspár s udvariasan, lovagiasan mentegetődzni kezdett azért, hogy Naniescuval magára hagyta.
- Mintha álomban jártam volna - magyarázta sajnálkozva - elkószáltam a parkból. Egyszerre csak azon vettem magam észre, hogy a hegyoldalon vagyok s magára gondolok. A maga édes arca kandikált felém a fák közül úton-útfélen. Aztán eszembe jutott, hogy egyedül hagytam magát, talán szüksége van rám s én nem vagyok kéznél. Megbocsát, drága?
Leült a pamlagra Rosemary mellé, megfogta a kezét s egyenkint megcsókolta rózsás újjainak hegyét.
- Akármerre járok, szívem - mondta gyöngéden - mindig látom magát. Egész sétám alatt éreztem jelenlétét s észre se vettem, hogy a valóságban nincs mellettem. Nem haragszik? - kérdezte újra.
Rosemary mosolyogva fordult feléje. Arra gondolt, hogy nincs a világon még egy olyan kedves ember, mint Gáspár. Meleg, komoly szemei olyan imádattal pihentek rajta, hogy Rosemary, mint valami bizalommal teli gyermek, ösztönszerűleg közelebb huzódott hozzá.
Aztán sebtiben elmondott neki mindent: Fülöp és a kis Anna letartóztatását, nemkülönben Naniescu hitvány ajánlatát.
Gáspár nem sokat válaszolt. Mintha nem is igen figyelt volna. Mialatt ő a kis Annáról, Fülöpről és Naniescuról beszélt, Gáspárnak mintha valami egyéb járt volna az eszében.
Rosemary hiába várta tőle a méltatlankodás szavát, amikor elmondta neki Naniescu kiméletlen «vagy-vagy»-át. Közelről szemügyre vette arcát, kissé mesterkélten fáradt, finom, arisztokratikus vonásait és sötét szemeit, melyek olyan közel álltak egymáshoz, mint a sasé vagy a sólyomé. Gáspár nem szólt semmit. De mintha erősen gondolkozott volna. Mintha tünődött volna valamin, ami zavarta, gyötörte. Rosemary szerette volna tudni, vajjon mi bántja. Mikor pedig később kérdésekkel szorongatta, úgy tűnt fel, mintha csak az idegek és az akarat nagy megfeszítésével tudná magát a tényleges helyzetbe beleélni, de még ekkor is alig tudta felesége előadását követni. A tárgyhoz nem tartozó, furcsa kérdéseket tett s egyszer-kétszer csak úgy találomra válaszolt. Egyre azt hajtogatta, hogy ha Rosemary tudott Fülöp és Anna kockázatos és ostoba vállalkozásáról, miért nem akadályozta meg?
- Az a lány okos - mondta majdnem ingerülten. - Meg vagyok róla győződve, hogy meg-hallgatta volna jótanácsát. Az ilyesmi nem egyéb, mint romantikus ostobaság. Használni senkinek sem használ s a legtöbbször nem a bűnösöket, hanem az ártatlanokat keveri bajba.
Egyformán áll ez németekre, osztrákokra és magyarokra. Ezeknek a politikai cselszövéseknek semmi értelme.
A világosfejű, józan, eszes Gáspárnak most is igaza volt. De ha Rosemary szívesen is elismerte ítélete helyességét, mindjobban leverte az a megállapítás, hogy Gáspárban nemcsak a rokonszenv, hanem az érdeklődés is teljesen hiányzik. Mintha Péter és Anna életéhez, szabadságához egyáltalán nem volna semmi köze. Most már nem mert tanácsot kérni tőle.
Félt, hogy Gáspár azt találja mondani, teljesítse Naniescu kivánságát és írja meg azokat a cikkeket, amelyek ellen egész igazságérzete, becsületérzése és lelkének minden paránya tiltakozott.
Szinte hallani vélte Gáspárt, amint azt mondja:
- Cikkeiben egész közel járhat az igazsághoz, megteheti Naniescu kedvét és megmentheti azt a két zavaros fejű gyereket a saját meggondolatlansága következményeitől. Higyje el, így sokkal többet használ ennek a nyomorult országnak, mint amennyit Fülöp megfontolatlan cikkeivel használt.
Gáspár talán tényleg mondta is ezt. Rosemary nem tudta biztosan. A legutóbbi öt perc alatt lelke elszakadt testétől. Átszállt hegyeken és tengereken, keresztül a magyar alföldön és a hullámzó buzaföldeken a zsúfolt Albert-Hall egyik sötét kis zugába. A távolból, mintha ismeretlen szellemek muzsikája lett volna; lármás jazz-band zümmögött, kacagás és csevegés morajlott körös-körül, ékszerek csillogtak, fantasztikus ruhák, lengő legyezők olvadtak össze szines harmóniába. Rosemary szárnyaló képzelete most megpihent és elmerült emlékeinek birodalmában. Visszaidézte annak az éjtszakának minden pillanatát; minden részlete világos képhez hasonlóan állt szeme előtt; a Péterrel való tánc, aztán a páholy nehéz függönyei mögött Péterrel egyedül töltött negyedóra. Visszaidézte Péter arcának minden vonását, finom fehér kezét, amelyet mintha inkább arra teremtett volna az Isten, hogy ecsetet vagy tollat fog-jon, nem pedig krikettlapdát; látta hullámos szőke haját, kedves fejét s átható, sötét szemeit.
Milyen rokonérzés áradna most feléje, ha Péter itt volna. Péter ítélete talán nem volna oly egészséges, mint Gáspáré. Rosemary érezte, hogy Péter nem mindig mondaná vagy tenné azt, ami helyes, megokolt és célszerű. Pétert inkább irányítaná a szíve, mint a feje. Megesnék, hogy ítéletében, tanácsában tévedne, súlyosan tévedne. De, Istenem, Péter olyan emberies volna, annyira tele volna sajnálkozással és megértéssel. Házassága óta Rosemary most először engedte meg magának, hogy Péterre gondoljon, vágyakozzék utána és meggyászolja mindazt, amit Péter jelentett volna reá nézve: az ifjúságot, közvetlenséget, melegséget.
A merengés világából Gáspár egyenes kérdése hozta vissza lelkét Kisimrére, az adott helyzet valóságába:
- Miért nem mondta el, drága, hogy Blakeney Péter Erdélyben van?
Gáspár ezt a kérdést egész szeliden, nyájasan tette fel. Rosemaryval szemben sohasem érvényesítette férji tekintélyét s hangjában a szemrehányásnak nyoma sem volt. De ez a kérdés Rosemary lelkét az Albert-Hall páholyából egy pillanat alatt Kisimrére hozta vissza.
Összeráncolta homlokát, nagy zavarba jött s egyenesen Gáspár szeme közé nézett. A férfi is Sehol-országból egyszerre Kisimrén termett. Arcán még mindig valami zavart, tünődő kifejezés ült, de tekintetében volt valami keménység, amelyet Rosemary ritkán látott rajta.
- Blakeney Péter? - ismételte Rosemary halkan. - Hogy érti ezt?
- Ne rémüljön meg, szivem, - mondta Gáspár s arcának komolysága mosolyra enyhült. - A dolog engem is annyira meglepett, hogy attól tartok, illetlenül viselkedtem... - Tarkington szünetet tartott s előrehajolva két könyökét térdére tette s figyelmesen nézegette kezeit, mintha nem akarna kellemetlen érzést támasztani Rosemaryben azzal, hogy egyenesen rámered.
- Egy perccel ezelőtt - folytatta a férfi - amint keresztül mentem a hallon, Naniescu tábornok a dohányzóból ép a külső előcsarnokba lépett. Nem vett észre. Ép azon gondolkoztam, hogy megszólítsam-e, amikor a tábornok egy fiatal tiszthez, úgy látszik, segédtisztjéhez fordult és a következőket mondta neki: Telefonáljon azonnal Blakeney úrnak és mondja meg neki, hogy az ismert ügyben szeretnék vele ma délután öt órakor találkozni. Említse meg neki azt is, hogy azt hiszem, a dolog sikerül.
- Lehetetlen! - kiáltott fel önkénytelenül Rosemary.
- Magam is lehetetlennek tartottam - válaszolt Gáspár. - Ép ezért még egyszer végigmentem a hallon s pár szót váltottam Naniescuval. Úgy látszik, rosszkor tüntem fel, mert tisztán láttam, int a tisztnek, aki erre nem is sietett a telefonhoz, bár egy pillanattal előbb Naniescu azt parancsolta neki, hogy telefonáljon azonnal. Pár percig szóval tartottam a tábornokot a hallban. A magával folytatott beszélgetésről nem tett említést és egy szóval sem célzott Péterre sem.
- Maga bizonyosan rosszul értette a nevet - vélte Rosemary.
- Eleinte magam is azt gondoltam, de később újabb bizonyságot szereztem. Naniescu feltűnően s meglehetős esetlenül azon mesterkedett, hogy bevigyen magával az ebédlőbe, amelynek nagy szárnyas ajtaja tárva volt. Mihelyt az ebédlőben voltunk, betette az ajtót.
Szerencsére a fülem éles s bár Naniescu nagyon hangosan beszélt, tisztán, hallottam, mi történik a hallban. A tiszt felhívta a kolozsvári Newyork-szállót, aztán csönd lett. El akartam válni a tábornoktól, mert fel akartam jönni magához, de Naniescu nem engedett. Össze nem függő tárgyakról állandóan csak beszélt, még pedig mindig kiabáló, emelt hangon.
Kényszerített arra, hogy a szoba végében lévő ablakhoz lépjek, ahonnan a kilátást mutogatta.
Rá akart venni, hogy menjek le vele egy fordulóra a parkba. A szerencse végül kedvezett:
Hallottam, hogy a telefon cseng. Kisurrantam Naniescu mellől s ép kinyitottam az ajtót, amikor azt hallom, hogy a tiszt francia nyelven egész tisztán így szól:
- Ön az, Blakeney úr? Blakeney úr, őexcellenciája szeretne önnel beszélni...
- Ebben a pillanatban - folytatta Gáspár - Naniescu harsány kacajjal megfogta karomat és valami tréfás megjegyzést tett, amit azonban nem értettem. Olyan szembetünően igyekezett megakadályozni, hogy a telefonbeszélgetést halljam, viszont oly tisztán hallottam Péter nevét, hogy nem bántam, ha vissza is cipel a szobába. Tovább már nem próbáltam kifürkészni Naniescu, illetve Péter titkait.
- Képtelenség - tört ki hévvel Rosemary. - Péter nincs Erdélyben. Bizonyosra veszem. Erről említést tett volna. Megüzente volna. Naniescu valami más Blakeneyt hivott fel.
Gáspár vállat vont.
- Lehet - mondta nyugodtan.
- Bizonyosra veszem - erősködött Rosemary.
Gáspár nem beszélt a dologról többet. Rosemaryt valósággal ingerültség fogta el, mert Gáspár meg volt győződve arról, hogy Péter Erdélyben van és ezzel a gyűlöletes Naniescuval valami titkos összeköttetésben áll. Hogy képzelhet ilyet? Péter! Péter, akinek az a gyönyörű magyar édesanyja volt. Péter! Ostobaság. Rosemary nem tudott nyugodtan ültő helyében maradni.
Felugrott s ide-oda járkált, megigazította haját, ruháját s céltalanul izgett-mozgott. Most a világért sem tekintett volna Gáspárra és elhatározta, hogy egy szót sem szól többet. Gáspár elég korán rá fog jönni, hogy hibázott. Ha most Rosemary bármit is szólt volna, csak szavak, frázisok, kifejezések röppentek volna el ajkáról, amelyeket később megbánt volna biztosan.
Péter cselszövést sző egy románnal! Lehetetlen! Idegei rettenetesen szenvedtek, szinte jobban, mint a Naniescuval folytatott beszélgetés után. Nem tudott volna most Gáspárra nézni. Félt, hogy meggyülölné azért, amit Péterről gondolt. Szerencsére felcsendült az uzsonnára hívó harang. Gáspár felállt. Mintha neki is kő esett volna le szívéről, hogy a Péterről való beszélgetésnek vége.
- Nem akar benézni Elzához? - kérdezte a férfi.
- Elzához? - ismételte Rosemary. - Miért?
- Naniescu és kísérete a házban van - ismételte szárazon Gáspár. - Itt marad uzsonnára is.
Nem tudom, jó néven veszi-e Elza?
- Elza is úgy gondolkozik, mint én - válaszolt Rosemary hevesen - és bizonyára azt tartja, hogy ha az az ember leül az ő asztalához, ez arcátlanság.
- De hisz Naniescu azt mondta nekem, hogy Fülöp és Anna hazajön.
- Igen, egy időre. Amíg én...
- Elzának erről nem kell tudnia semmit - vágott közbe sietve Gáspár. - Ezért gondoltam, hogy jó volna vele beszélni. Nem kell neki tudnia, hogy Fülöp szabadonbocsátása csak feltételes.
Rosemary úgy vélte, hogy egy időre kimerítették a tárgyat. Mint mindig, most is Gáspárnak volt igaza. Elzának nem kell tudnia semmit. Még nem.
- Menjek be hozzá most? - szólt Rosemary - Beszéljek vele?
- Azt hiszem, legjobb volna. Hadd halljon jó ujságot, szegény lélek.
- Szegényke! - Rosemary sóhajtott. Majd kissé hidegebben hozzátette - de mit csináljak én?
- Hogy érti?
- Azt kívánja tőlem, hogy egy asztalhoz üljek azzal a mézes beszédű románnal?
- Gáspár mosolygott. - Hogy akarja máskép megmagyarázni a helyzetet Elzának? - kérdezte.
Mindez új irányba terelte gondolataikat s Rosemary valósággal hálás volt Gáspárnak, hogy annyi meleg érzést mutatott Elza iránt. Gáspárnak igaza van. Elzának nem kell megmondani, hogy Fülöp és Anna szabadonbocsátása csak feltételes. Egy hónapig még ráér megtudni az igazat.
- Szóval tartja Naniescut addig - kérdezte Rosemary végül - amíg én Elzával beszélek?
Rosemary most ismét teljesen hideg és öntudatos volt. Gyönyörű ruhát viselt, nyaka körül egy sor hibátlan igazgyöngy, füleiben pedig gyémántfüggő csillogott. Igazi nagyvilági hölgy volt, aki szépségének teljes tudatában van. - Gyönyörű maga! - kiáltott fel majdnem önkénytelenül a lord és miközben tekintete az előtte álló tündöklő jelenségen pihent, mélyen ülő, sötét szemében hirtelen felragyogott a szenvedélyes csodálat.
Együtt léptek ki a szobából. Rosemary egy-két lépéssel férje előtt haladt. Még mindig nem tudott férjére nézni és amikor észrevette leplezetlen csodálattól égő tekintetét, félrefordította fejét. Engedelmeskedve Rosemary kívánságának, Tarkington lement a lépcsőn, hogy szóval tartsa Naniescut, míg felesége bement Elzához, hogy megvigye neki a jó hírt. De miközben Rosemary végighaladt a ház úrnőjének lakosztályába vezető csarnokszerű szép folyosón, gondolatai nem Elzánál időztek. Ajka szinte hallhatóan suttogta:
«Péter egy románnal szűri össze a levet?
Micsoda képtelenség!
Gáspár őrült!»