Pár percig tartott, amíg Feri a kulcsot a kapu zárjába illesztette. Egy örökkévalóságnak is beillett.
A falu felől hangos kiabálás, izgalmas, riadt sikoltozás és futó emberek zaja hallatszott. Egy-egy jajveszékelő női hang hasított a nyugodt reggel némaságába.
- Szaladjon előre, Feri, gyorsan - suttogta Rosemary az őrhöz. - Gyorsan nézze meg, mi az.
Rosemary karonfogva haladt Elzával, de Elza most kiszabadította karját és nem sokkal maradt a vágtató Feri mögött. Amint a kis akácost elhagyták, eléjük tárult a falu egyetlen utcája. Az utca végén, körülbelül egy félmértföldnyire a sváb korcsmáros háza előtt, automobil állt s körülötte tíz-tizenkét paraszt álldogált lármásan, élénk taglejtésekkel. A házak kapuja kinyilt és férfiak, nők, gyerekek rohantak megnézni, mi történt. Amint a méltóságos grófnét és az idegen grófnét megpillantották, meghökkenve állottak meg. A grófné ilyenkor a faluban?
Ilyesmi még nem történt. A férfiak megbökték kalapjuk szélét, az asszonyok alázatos «kezét csókolom»-ot mondtak, a gyerekek pedig ujjukat szájukban felejtve, tágranyitott szemmel bámulták a hölgyeket. Néhány bátrabb gyerek a hölgyekhez szaladt és megcsókolták kezüket.
Elza semmit sem látva, semmivel sem törődve, csak sietett előre. Rosemary közvetlen mellette haladt. A korcsma közelében Feri rákiáltott az emberekre, hogy adjanak utat. De mihelyt az automobilt megpillantotta, megfordult és sietett vissza Elzához. Két kezét összetéve kiáltotta:
- Méltóságos grófné, ne jöjjön ide! Ne jöjjön közelebb! Szerencsétlenség történt. Egy ember...
Elza összeszorított ajakkal félretolta az őrt. Rosemary most újra megfogta barátnője kezét.
Egyik karjával átölelte derekát, a másikkal pedig kezét fogta szorosan. Bárhogy iparkodott, Elza most nem tudta kiszabadítani magát.
A következő pillanatban mind a ketten az automobil mellett álltak. Az autó nagy, meglehetős ütött-kopott, sötétszürkére festett, bőrpárnás turakocsi volt. Utolsó szegéig ellepte a por. A hátsó ülésen nem ült senki, de a korcsmáros épen most fellépett a soffőr mellé az első ülésre.
A soffőr mintha aludt volna. Piszkos katonaruhájában, szemére huzott hegyes sapkájában úgy ült a helyén, mint egy rakás rongy. A korcsmáros arcán döbbenet futott végig. Megfogta a soffőr kabátját s kinyitotta a mellén, de ugyanekkor kezét szájához emelte, hogy elfojtsa kiáltását. A soffőr fejéről legurult a sapka, jobbkarja pedig az autó oldalára hullott. Egy közelben álló ember nem véve észre, hogy két hölgy is van jelen, izgatottan kiáltotta:
- Jóságos Egek! Ez az ember halott! Agyonlőtték!
- Én azt láttam, hogy egy katona ugrott le a gépről - szólt közbe izgatottan egy fiatal béres. - Nyomban futóra vette a dolgot...
- Jó - szólt Elza hidegen. - Maguk ketten - mondta s a korcsmárosra meg a béresre mutatott - jöjjenek be velem és mondják el, mit láttak. Gyere be te is, drágám - vetette oda Rosemary felé.
Aztán Feri felé fordult:
- Jó lesz, ha valamelyiktek elszalad a csendőrségre. A csendőröknek már itt kellene lenniök.
Azzal belépett a korcsmába. A korcsmáros meg a béres követte. A parasztok egyrésze betelve a halott soffőr látványával vagy megriadva a szerencsétlen ember összeroskadt testétől, a korcsmaajtóban gyűlt össze. Rosemary egy pillanatra elmaradt s szemügyre vette a poros, nagy gépet, mintha a titok megfejtését keresné. De a gépben nem talált egyebet, mint néhány párnát és a halott soffőrt, akinek feje előrehullt, karja pedig a gép oldalán csüngött lefelé. Első pillanatban Rosemary megborzongva fordította félre a fejét, de aztán szinte akarata ellenére ismét az összeomlott testre és az élettelenül lecsüngő karra szegezte szemét. A soffőr kabátjának újjából vékony sugárban csepegett a vér a földre.
Ekkor egyszerre a halott ember lankadt kezéből valami fehér papirdarab hullott Rosemary lába elé. Rosemary nyomban lehajolt és felvette. Szerencsére a parasztok ép nem néztek arra, Feri pedig a csendőrök után járt. Amit Rosemary felemelt, egy «Lady Tarkington»-nak szóló levél volt. Felszakította a borítékot és elolvasta:
A kísérlet, asszonyom, nagyon ügyetlen volt. Amint látja, nem vezetett jóra. Két védence kezemben van. Most már mindössze két hete van hátra, hogy megírja azokat a cikkeket, amiket kívántam.
A levél alatt Naniescu neve állt. Rosemary zsebretette a levelet, aztán maga is bement a korcsmába. A falubeliek szétváltak előtte, aztán ismét az ajtóban zsúfolódtak össze, hogy valamit halljanak. Rosemary a hosszú, alacsony szobát a legfülledtebb, legrosszabb szagú helynek találta, amelyben valaha is járt. Nagyon sötét volt, a fény a két apró, zárt ablakon csak alig hatolt át s az ablakok üvegjét sűrűn belepte a por. A friss levegő csak az ajtón keresztül talált volna utat, de az ajtót most elállta a verejtékes testű emberek tömege. A szoba mestergerendájáról hagyma- és kukoricakötegek lógtak alá s a szoba egyik sarkában, amely nyilvánvalóan söntésül szolgált, egy sereg üveg és egész halom cinkorsó állt. A szoba levegőjében a piszok, a hagyma és a pálinka szaga keveredett össze. De Elza, aki a korcsmárossal és a béressel egyik asztal mellett ült, mintha észre sem vette volna a rettenetes szagok vegyülékét. Ép a bérestől kérdezett valamit. Úgy látszott, ez a béres volt az egyetlen, aki az autónak a faluba való megérkezését látta.
- Tetszik tudni, méltóságos grófné - mondta a saját fontossága tudatában a béres - láttam, hogy az automobil odakünn megáll. A soffőr mellett egy katona volt.
- Az a katona is az első ülésen ült? - kérdezte Elza.
- Ott. Az vezette a kocsit.
- Hát a másik ember?
- Hát kérem, méltóságos grófné, én eleinte nem is tudtam, hogy az a soffőr, mert csak egy halom rongynak látszott.
- Mi történt azután?
- Az történt, hogy amikor az autó lassított és megállt, a katona leugrott róla. Átlépte a rongyhalmazt és kiszállt.
- Azután?
- Megfogta a halott embert és az ülés sarkába ültette. Azután amilyen gyorsan csak tudott, elszaladt.
- Merre?
- Amerről jött. Körülbelül félkilométernyire egy másik autó várt rá.
- Egy másik autó?
- Igen. Azt én láttam, de hallottam, hogy zúg és megáll. A katona egyre futott. Amint a másik autóhoz ért, felugrott s eliramodott Kolozsvár felé.
Az ajtóban álló tömegből most kilépett egy másik ember s önként elmondta, hogy körülbelül félkilométernyire a falu végétől, ő látta a másik gépet. Látta a futó katonát s látta azt is, hogy a gép elrohant. Mintha egy másik katona is lett volna a gépen.
Most megérkezett a korcsmába két csendőr s a maga közömbös, hanyag modorában megkezdte a nyomozást. Eleinte tudomást sem vettek a két kastélybeli hölgyről, csak a fejük fölött diskurálgattak, demokratikus módon. Az egyik végül kurtán megkérdezte Elzát:
- Látta elhajtani az autót?
- Nem! - válaszolt Elza.
- Tud valamit a dologról?
- Nem!
A csendőr erre nyersen azt kérdezte:
- Hát akkor mit keres itt?
Elza kissé elpirult, de azért egész udvariasan válaszolta: - A kastélyban mindnyájan azt hittük, hogy hírt hallunk a molnár két fiáról. Azt gondoltuk, hogy ezen a gépen mentek éjtszaka Vásárhelyre s most azt fogjuk hallani, hogy épségben megérkeztek.
A csendőr gunyosan mosolygott és vállat vont.
- Annyira törődnek maguk a molnár két fiával - mondta durva kacajjal - hogy kora hajnalban ott hagyják értük az ágyat?
A csendőr köpött egyet, sarkon fordult, aztán a falubeliek elé lépett.
- Most - mondta egész jókedvűen - mindnyájan menjetek haza. A hatóságok majd utána járnak a dolognak. Nektek nincs hozzá semmi közötök. Megértettétek?
A két csendőr vállára kapta szuronyos fegyverét s úgy zavarta ki az embereket a korcsmából, mint a birkanyájat. Az emberek zugolódás nélkül engedelmeskedtek, legfeljebb a vállukon rántottak egyet s csak annyit mondtak: Furcsa időket élünk. De hát nem a mi dolgunk.
A csendőrök elhagyták a korcsmát. Künn az egyik megtámasztotta a halott soffőr testét és melléje ült, a másik elfoglalta a vezető helyét s a következő pillanatban a titokzatos gépkocsi eltünt az utca fordulója mögött, a csendőrség felé.
Amikor a tömeg utolsó tagja is odébb állt, Elza felemelkedett s fehér arccal, tágranyilt szemmel Rosemaryhoz fordult.
- Itt már nem tehetünk semmit - mondta. - Gyerünk haza.
Bólintott a korcsmáros felé, aztán egész súlyával Rosemary karjára támaszkodva kilépett az utcára. Félhat volt, az utcát elöntötte a felkelő nap fénye. A levegőn Elza összehúzta égő,
fáradt szemét. Rosemary át akarta ölelni barátnője derekát, mert érezte, hogy a szegény nő az ájuláshoz van közel, de Elza némán és konokul visszautasította kezét. Büszkesége nem engedte meg, hogy gyöngeségét elárulja a falusi házak közt, melyeknek ablakai mögött román földmívesek figyelhették lépteit.
- Színre nagyon alázatos ez a népség - jegyezte meg, mintha Rosemarynak valami ki nem mondott kérdésére felelne. - Méltóságos grófnénak neveznek, csókolgatják a kezemet, de szívük mélyén gyűlölettel vannak tele s örülnek, ha megalázva látnak.
A faji büszkeség még a legnagyobb gond és a legsúlyosabb szerencsétlenség e percében is küzködött a szorongás külső kifejezéseivel és végül győzött is. Elza szilárd léptekkel és emelt fővel vonult végig az egész falun. Csak akkor szólalt meg, amikor már saját otthonának kapuja bezárult mögötte, de első gondolata ekkor is férjének szólt.
- Hogyan mondjam el Móricnak? - suttogta félig-meddig magában. - Istenem, hogy is mondjam el?
Amint Rosemary a hallban azt látta, hogy egyedül vannak, átölelte barátnője derekát s maga mellé vonta egy alacsony pamlagra.
- Drága Elzám - mondta gyöngéden - sírd ki magad. Meglátod, jól esik.
Elza csak fejét rázta.
- A sírás még nem hozza vissza sem Fülöpöt, sem Annát, - mondta komolyan.
Nagy, kerek szeme megindító kérdéssel meredt Rosemaryre. Valami ösztönszerű érzése azt sugta, hogy angol barátnője tudna segíteni s még most is tudna valamit tenni Fülöpért.
Rosemary könnyben úszó szemmel csak rázta a fejét. Elza halk kesergéssel a vánkosok közé temette arcát, majd vonagló zokogás rázta meg vállait s a fájdalom apró kiáltásai törtek fel néha ajkán. Rosemary most a világért sem nyult volna hozzá. Hagyta sírni. Talán így is volt a legjobb. A közelben nem volt senki, már pedig a könny néha enyhülés. Elzának az elmult két órán át tanusított nyugalma és egykedvűsége természetellenes volt, amely egyképen megvi-selte szívét, idegzetét és elméjét. Az emberi kitartásnak is van határa s Elza ezt a határt elérte.
Amikor Elza a fájdalom leghevesebb kitörésén túlesett, Rosemary figyelmesen így szólt: - Nem engednéd meg, hogy én mondjak el mindent Móricnak? A legnagyobb óvatossággal járnék el. Félek, hogy te ezt a feszültséget nem bírod ki.
De Elza már felállt. Megtörülte szemeit, kissé megnedvesítette zsebkendőjét, azután eltüntette arcáról a sírás nyomait.
- Nem engedhetem, drágám - mondta könnytelen, lüktető zokogással, amely megrázta elgyötört testét - semmi áron. Móricot én ismerem. Tudom, hogyan kell vele bánni. Szegény, szegény Móric! Olyan nehezen fékezi magát. De én tudom, mit kell neki mondanom. Te csak menj, fürödj meg - folytatta, gyöngéden kiszabadítva magát Rosemary karjai közül - és öltözködj fel. A fürdő fel fog frissíteni. Mielőtt Móriccal beszélek, én is megfürdöm. Róza egy félóra mulva hozza a reggelidet. Nem lesz késő?
Nem felejtett el semmit, gondja volt mindenre, Rosemary fürdőjére, a reggelire, minden egyes vendégére. Hogy vendégek is vannak a házban, arról Rosemary egészen elfelejtkezett. Fél hétre járt az idő. A vendégek mindjárt ébren lesznek. Mindnyájuknak kell fürdő, reggeli, kiszolgálás. Elza nem felejtett el semmit. Hála Istennek, most eléggé lekötötték gondjai.
- Menj csak fel, drágám - mondta Rosemarynak. - Én egészen rendben vagyok. Miattam ne aggódj!
Egy-két cseléd a dolga után járva keresztülhaladt a hallon. Elzának mindegyikhez volt valami figyelmeztetése, valami parancsa.
- Mondd meg a szakácsnak - szólt Antalhoz - hogy jöjjön fel. Te pedig addig ne menj be a méltóságos gróf úr szobájába, amíg nem hívlak.
Rosemary még pár pillanatig a hallban időzött, míg nem makulátlan fehér ruhában, magas vászonsapkáját a kezében tartva, jött a parancsért a szakács. Elza azonnal hosszú tanács-kozásba kezdett vele a reggeli kalácsról. Rosemary végül lassan felment a lépcsőn. Szinte nem is vette észre, egyszerre a szobájában találta magát, az ódivatú, csinos szobában, melyben nagy ágy állt s keresztöltésű, himzett függönyök diszítették az ablakokat. Szépséget és békét lehelt itt minden. A nyitott ablakokon becsattogott a madárdal. Rigó rikkantott, vörösbegy csicsergett, verebek száza csiripelt s a mesterséges tó egyik vizililiomának nagy levelén egy kis zöldbéka kuruttyolt. Békés, csendes volt minden. Pedig, egek ura, minő tragédia bonto-gatta sötét szárnyait a kastély négy fala között!
Rosemary egyideig a nyitott ablakban állva, szemlélte az eléje táruló gyönyörű látványt, a jól ápolt, tiszta kertet, a virágágyakat, az árnyas parkot, a messzeségben magasló erdős hegyeket, a tölgyeseket és fenyveseket, melyeket ép most öntött el a kelő nap aranya.
Hirtelen eláradó érzéssel Rosemary ott, ahol állt, a nyitott ablak mellett térdre esett, kitárta karjait a láthatatlan s megfoghatatlan Mindenható felé s szívéből könyörgés tört fel, melyet a végső kétségbeesés kényszerített ajkára:
- Uram Istenem! Mondd meg, mit tegyek!