Mikor az a fürge öreg ember éjfél tájban leugrott a magas kőfal tetejéről, csak addig állva meg, mig kezéről letörölte a vért - mert éppen akkor járt körül a fegyveres őrjárat - és gyorsan igyekezett London felé, bekukkantva minden keresztuton, hogy nem látja-e a számára odaküldött kis autót: ez az öreg ember uj bonyodalmat hozott sok életbe és legalább három embernek az elmulását bejegyezte a Végzet könyvébe.
A rendőrség rendesen siet tudatni az ujságokkal amit szükségesnek tart a bünügyi nyomozás érdekében. De azt az eseményt, hogy a hirhedt Flack - a kilencszeresen rablógyilkos, őrült fegyenc megszökött a broadmoori fegyházból, - ezt a hirt nem akarták rögtön beledobni a sajtóba. A multban elég sokszor igénybe vette a rendőrség a sajtó és a közönség segitségét, hogy kézrekeritse az öreg John Flack-et, - de hiába! Közölték a személyleirását, körözték az arcképét, leirták a szokásait, az életmódját, - mind ezeket az adatokat rádió utján is szerte szórták a nagy világba, de eredménytelenül.
Nagy tanácskozás folyt Scotland Yardban, amelyen mr Reeder is részvett; és öt komoly férfi ült a detektivfőnök kerek asztala körül, - legkivált az aranylopásokról és a „mószerelők”-ről beszélgetve, amely utóbbi szó tolvajnyelven „besugót” jelent.
Az „őrült John” csak véletlenül esett csapdába, egy ilyen „mószerelő” külső segitségével, azaz: árulása révén. Giorgio Ravini, a legkiválóbb bandavezér „falazott” a Leadenhall Bank kirablásánál. John Flack specialitása az „arany” volt; a bankót nem szerette, csak az aranyat - és signor Ravini egyformán szerette mind a kettőt.
A bankrablás sikerült. Egy szép vasárnap délelőtt két teherautó döcögött ki a Leadenhall Bank udvarából. Mindegyik autó soffőrje mellett egyenruhás rendőr ült és mindegyik kocsi belsejében egy-egy rendőrtiszt. A Cityben posztoló rendőr látta kifordulni az autókat a bank udvarából, de látta az egyenruhás rendőröket és tiszteket is és nem igazoltatta az autókat.
Hiszen nem volt szokatlan eset: vasárnap délelőttönként többször történtek már aranyszálli-tások, de ezekről rendesen értesiteni szokták a City hatóságait. A rendőr ugyan utólag fölhivta a Jevry-állomást, jelentve az esetet, - de John Flack akkor már árkon-bokron tul volt.
És Ravini - aki ugy találta, hogy az osztozkodásnál megrövidült - elárulta az öreg embert... de az arany soha nem került meg.
Angliát fenekestül fölturták a detektivek, hogy megtalálják John Flack főhadiszállását, de eredménytelenül. Nem volt egyetlen egy fogadó, korcsma vagy penzió, amelyik meg ne kapta volna a vén rablógyilkos arcképét, - de nem akadt senki, aki ráismert, vagy csak látta volna is.
Szóval: nem lehetett a nyomozást még csak megkezdeni se, mert a rendőrség még azt se tudta, merre járt és hol szokott megfordulni John Flack. A gyilkos megvolt. De a tanyáját nem tudták megtalálni.
A lázas kutatás, mely az őrült rablógyilkos letartóztatása után megindult, nem sokkal gyarapitotta a rendőrség adatait. Flacknek a buvóhelyét ugyan megtalálták - kis butorozott szoba volt Bloomsburyben - éveken át itt szokott elrejtőzni időnként. De itt se találtak semmiféle irást vagy utbaigazitást, amelyen elindulhattak volna a banda főhadiszállásának kinyomozására. Valószinüleg nem is volt ilyen tanyájuk. Lehet, hogy az öreg minden egyes alkalomra külön válogatta ki és toborozta össze a bandáját, bár nyilvánvaló volt, hogy kellett lennie afféle állandó és bizalmas „vezérkará”-nak, amely mindig mellette volt és támogatta.
- Annyi bizonyos - vélte a vastag Bill Gordon, a „Big Five” (az „Ötös Tanács”) főnöke -, hogy egyelőre nem gondol semmiféle aranyrablásra. Inkább hiszem, hogy minden erejével azon lesz, hogy mennél hamarabb kiszökhessen az országból.
Mr Reeder kételkedve rázta a fejét.
- A gonosztevőnek a természete megváltozhatik ugyan, de hiusága soha - mondta szokott, nyugodt modorában. - Mr Flack sohase dicsekedett a gyilkosságaival, ellenben mindig büszke volt a rablásaira. Egészen bizonyos tehát, hogy valami hasonló cselekedettel fogja bejelenteni visszatérését a szabad életbe.
- A bandája szétzüllött... - kezdte Simpson.
J. G. Reeder szomoru, de szelid mosollyal hallgattatta el:
- Több bizonyiték van rá, mr Simpson, hogy... izé... megint összeverődött a banda. Már magában mr Flack szökése is az... izé... az állami intézetből bizonyitja, hogy nagyon is össze-tanult banda segitett az öregnek. A kötél, a kés, amivel elvágta szerencsétlen fegyőrének a nyakát, az álkulcsok, a bizonyosság, hogy a megjelölt helyen autó fogja várni: mind jellemző bizonyság arra, hogy szervezett banda dolgozott az öregért. És mr Flack...
- Az áldóját, miért mondja mindig, hogy „mr Flack!” - fakadt ki Bill Gordon. - Rablógyilkos, vagy fegyenc, de nem „mister!”
J. G. Reeder szerényen pislogott és halkan felelt:
- Mindig nagy tisztelője voltam az agg-kornak... és még jobban tisztelem a halottakat. - A hangja suttogássá halkult: - és remélem, hogy a jövő hónapban még jobban megnövekszik ez a tiszteletem... a boldogult John Flack emléke iránt.
- Ha együtt van a bandája - szólalt meg most Simpson: - kik azok? A régiek mind börtönben ülnek vagy kiszöktek az országból. Tudom, mr Reeder, hogy ön mire gondol: az motoszkál az agyában, ami tegnap történt. Én is végiggondoltam az egészet és nagyon valószinünek tartom, hogy azt a csapdát nem Flack állitotta föl, hanem valamely másik banda. Tudja, hogy Donovan kiszabadult Dartmoorból?... És neki minden oka megvan rá, hogy ne szeresse önt!
Mr Reeder tiltakozva emelte föl a kezét:
- Sőt ellenkezőleg! - mondta. - Joe Donovan, mikor ma, kora reggel találkoztam vele, nagyon kedves volt és bünbánóan kért bocsánatot azokért a sértésekért, amiket akkor szórt rám, mikor a fegyházba szállitották. Most Kilburnben lakik s a mult éjjel az ottani mozgószinházban volt a feleségével meg a lányával... Nem, Simpson: higyje el, nem Donovan volt. Különben sincs elég esze az ilyesmire. Csak mr Flack, akinek drámai érzéke van: csak ő tudta szinre hozni ezt a kis komédiát, amelyből majdnem tragédia lett.
- Majdnem megölték önt, ahogy hallom, Reeder? - kérdezte Bill Gordon.
- Oh, nem arra a „személyes” tragédiára céloztam - rázta a fejét mr Reeder. - Hanem az járt az eszemben, mielőtt fölmentem az emeletre, hogy be kellene törnöm a konyhába. Ha ezt megteszem: azt hiszem, hogy agyon lőhettem volna mr Flacket s akkor egyszerre vége lett volna minden gondunknak és találgatásunknak.
Mr Simpson keresgélt az akták között, melyek előtte hevertek az asztalon.
- Ha Flacknek csakugyan aranyra vásik a foga, akkor alighanem fölkopik az álla. Csak egyet-len aranyszállitmányról tudok: az Angol Bank küld százhuszezer darab sovereignt Tilburybe, holnap vagy holnapután reggel. Lehetetlen, hogy Flack ily rövid idő alatt megszervezhesse ennek az elrablását.
Mr Reeder rögtön fölélénkült és érdeklődött.
- Százhuszezer sovereign - tünődött magában és izgatottan dörzsölte az állát. - Ez tiz tonna.
Vasuton viszik?
- Teherautón, tiz fegyveres emberrel... minden tonnára egy fegyveres - mondta Simpson jó-kedvüen. - Emiatt ne fájjon a feje!
Mr J. G. Reeder összecsucsoritotta az ajkait, mintha füttyenteni akarna, de nem jött ki hang az ajkán. E helyett megszólalt:
- Mr Flack eredetileg vegyész volt - mondta vontatva. - Azt hiszem, hogy egész Angliában nincs különb kriminalista vegyész, mint mr Flack.
- Miért mondja ezt most? - kérdezte Simpson mogorván.
Mr Reeder behuzta a nyakát és szinte bocsánatkérő hangon felelt:
- A hatodik érzékem szuggerálja... Akárki kerül is az utamba, mindig találok benne valami speciális hajlandóságot vagy tehetséget s aztán... izé... ezzel társitom az egyéniségét. Például, ha önre gondolok mr Simpson, ösztönszerüen, mint ködfátyolképen, látom önt a birkózó-versenyen, ahol legelőször volt szerencsém találkozni önnel... (Simpson, aki welter-sulyu világbajnok volt, megértő büszkeséggel mosolyodott el.) És, ha mr Flack jut az eszembe, mindig valami laboratóriumban látom, görebek, lombikok és mindenféle egyéb, vegyészeti segédeszközök között. A tegnap éjjeli kis eset során... izé... el voltam készülve valami gonoszságra, de... hm... inkább csapdára... igen: izé... szó szerint: csapdára gondoltam. Valami gazfickó egyszer már megpróbálta velem: ugy elfürészelte a padlót, hogy ha nem vigyázok, belezuhanok a verembe, amely meg volt spékelve éles késpengékkel. Ezért kerestem rögtön a fürészport, mihelyt a házba léptem s mivel nem láttam sehol: nyomban puskára gondoltam.
- De miből gondolta mégis, hogy csapdát állitottak? - kérdezte Bill Gordon kiváncsian.
- Nekem is kriminális srófra jár az eszem - felelte mr Reeder mosolyogva.
Hazament a Bennet Streetre és gondolatai egyformán osztoztak meg Margaret Belman közt, aki biztonságban van Sussexben, meg a közt a teherautó közt, amelyikre százhuszezer sovereignt raknak föl. Az ilyen apró részletek nagyon érdekelték mr Reedert. Mindjárt, mihelyt haza ért, telefonált is egy szállitócégnek, hogy van-e olyan teherautó, amelyik elbirja ezt?... mert tudta, hogy ha a Flack-banda valóban el akarja rabolni ezt az aranyat, akkor szüksége lesz ilyen teherautóra. Hogy mért gondolt erre: maga se tudta. Bizonyára azért, mert, ahogy ő maga is mondta: neki is kriminális srófra járt az esze.
Ezen a délután furcsa és szokatlan munkához fogott. Levelet irt - az első levelet - Margaret Belmannek. Kezdődött pedig ez a különös irásmű a következőképpen:
Kedves miss Margaret!
Reménylem, hogy nem untatom ezzel a levelemmel; de bizonyos körülmények, amelyek talán megrontották bucsuzásunk hangulatát s amelyek esetleg (ismervén az ön érzékeny, finom lelkét) némi bánatot is okozhattak önnek, ösztönöznek arra, hogy...
Itt megállt mr Reeder s a tollat rágva törte a fejét, hogyan mondhatná el: mennyire bánkódik azon, hogy nem láthatja miss Margaretet, - de olyan formában hogy a szavak ne árulják el rejtettebb érzéseit és gondolatait?... Öt órakor, mikor az inasa behozta a teát, még mindig ott ült a befejezetlen levél előtt. Mr Reeder fölvette és iróasztalára vitte a csészét, rámeredve, mintha tőle várna ihletet a levél folytatására.
S egyszerre csak látta, hogy a párolgó tej fölülete bőrödzeni kezd: pókhálószerü föl képződik rajta, amelynek furcsa, érces csillogása van.
- Hm! - csóválta a fejét és csöngetett.
Az inas rögtön bejött és szolgálatkészen kérdezte:
- Parancsol, sir?
Mr Reeder jó darabig nem felelt. Aztán halkan dörmögte:
- Nézze, ez a tej...
- A tej, sir? - kérdezte az inas meglepetve. - A tej friss, uram: ma délután hozták.
- Értem: hozták. Szóval nem maga ment érte a tejcsarnokba, hanem fölhozták és az ajtó elé tették az üveget?
- Parancsára, sir, - bólintott az inas.
- Nagyon helyes! - mondta mr Reeder, egészen fölvidulva, nyájasan. - Jövőre azonban mindig maga menjen le érte és sajátkezüleg hozza föl a tejet. És ebből... mondja: nem ivott?
- Nem, uram: csak tisztán iszom a teát - felelte az inas: - nem szeretem tejjel.
Mr Reeder rámosolygott az inasra, ami nála ritka kegy és kitüntetés volt.
- Nagyon helyes, Peters - mondta: - ezért is él még és nincsen semmi baja. Hozza be a maradék tejet is és csináljon nekem másik teát. Ma este én is tej nélkül iszom.
- Nem szereti a tejet, uram? - csodálkozott az inas zavartan. - Hiszen eddig...
- Oh, most is, meg ezentul is szeretem - felelte mr Reeder nyájasan: - de minden esetre csak sztrichnin nélkül. Azt hiszem, Peters, hogy nagyon izgalmas hetünk lesz. Mondja: vannak rokonai?
- Csak öreg édesanyám van, sir - felelte az inas végképpen megzavarodva.
- És biztositotta az életét?
Az inas némán bólintott, mire mr Reeder sóhajtva jegyezte meg:
- Ön hát előnyösebb helyzetben van, mint én... De minden esetre nagyon érdekes, izgalmas hetünk lesz...
És ez a jövendölése nagyon is beteljesedett!