Pár pillanatig némán meredtek egymásra: a leány rémülve, a detektiv álmélkodva.
Olga Crewe!...
Aztán a detektiv észbe kapott, hogy még mindig vasmarokkal szoritja a leány karját. Elbocsá-totta tehát, de egy percre se vette le szemét a megkinzott kézcsuklóról.
- Nagyon sajnálom - szólalt meg, csöndesen csóválva a fejét. - Honnan került ide?
A leány ajkai vonaglottak. Szólni akart, de egyetlen hang se jött ki a torkán. Jó néhány másodpercig tartott, mig le birta győzni az idegsokkot s akkor lassan, még mindig erőlködő dadogással szólalt meg:
- Én... neszt... hal-lottam... a... folyo-són... és... és kijöttem... A nesz... a nesztől... meg-meg-ijedtem...
Gépiesen dörzsölte a karját és Reeder látta rajta a széles, vörös sávot, ahol megmarkolta.
Csoda volt, hogy össze nem roppantotta a csuklóját.
- Valami... baj... van... talán?
Fájdalmas erőfeszitéssel nyögött ki minden szót. Ugy látszott, hogy „jól megrágja”, mielőtt a nyelvére veszi és kimondja.
- Merre van a hall világitásának kapcsolója? - kérdezte most Reeder. Már nem törődött a leány karjával: ez fontosabb volt.
- Szemközt az én szobámmal - felelt a leány.
- Csavarja föl! - mondta Reeder és a leány azonnal engedelmeskedett.
A detektiv csak akkor lépett ki szobájából, mikor a folyosó és a hall is világos lett, de még akkor is óvatos aggodalommal, mintha nem nagyon bizna a kezében tartott browningban sem.
- Valami baj van talán? - ismételte a leány, most már nyugodtabb hangon. Lassanként erőt vett magán, halálsápadt arca is kezdett szinesedni, de szemeiben még ott bujdosott a rémület.
- Nem látott semmit a folyosón? - kérdezte a detektiv felelet helyett.
- Nem... semmit se láttam... semmit - rázta a fejét Olga Crewe bizonytalanul. - Valami neszt hallottam és arra kijöttem...
Nyilvánvaló volt, hogy hazudik és Reeder pillanatig se kételkedett ebben. Mivel a dulakodás alig tartott két másodpercig, a leánynak ideje se lett volna arra, hogy papucsba bujtassa a lábait és magára kapja a pongyoláját. Aztán meg Reeder azt se hallotta, hogy az ajtója kinyilt volna: - következésképpen a leány néma szem- és fültanuja kellett, hogy legyen az egész orvtámadásnak.
A detektiv megkereste gumibotját a folyosón és visszajött a leányhoz. Ez, félig nekidőlve az ajtófélfának, sziszegve dörzsölgette a csuklóját, közben azonban oly merően nézett abba az irányba, amerről a detektiv jött, hogy Reeder ösztönszerüen hátratekintett, - de nem látott semmit.
- Nagyon megnyomoritott - panaszkodott a leány.
- Valóban?... Igazán sajnálom.
A vörös sáv már kezdett megkékülni Olga csuklóján és Reeder érdeklődve nézte. De, bár egyébként gyöngéd, részvevő lélek volt, most az egyszer igazán nem bánta meg, hogy
„megnyomoritotta” a leányt. Sajnálkozott, igaz: de nem a leányt sajnálta, hanem egészen mást!
- Azt hiszem, legjobb lesz, ha lefekszik... izé... asszonyom - mondta végül. - Az én lidérc-nyomásom már elmult és reménylem, gyorsan elmulik az öné is, bár meglepne, ha csakugyan elmulna. Az enyém csak pillanatnyi lidércnyomás volt: az öné ellenben... ha csak nagyon-nagyon nem tévedek... gyötörni fogja egész életén át!
A leány ráfüggesztette sötét, mélytüzü szemeit a detektivre, mialatt válaszolt:
- Én is azt hiszem, hogy lidércnyomás volt... Hogy gyötörni fog egész életemen át?... Azt hiszem, hogy... ebben is igaza van!
Hidegen biccentett, hirtelen sarkon fordult, besietett a szobájába és Reeder hallotta, hogy kétszer ráforditja a kulcsot az ajtóra.
A detektiv is visszament a szobájába és gondolkodva ült le ágya végében a karos-székbe.
Nem csukta be a szobája ajtaját se: amig az ő szobájában sötét volt, a folyosón pedig égtek a körték, nem kellett félnie attól, hogy megismétlődik a gonosz „lidércnyomás.”
A gumibot - baklövés volt: ezt sajnálkozva és bosszusan állapitotta meg. Bántotta, hogy miért idegenkedett a revolvertől, amelyet most kedvetlenül tett le az ágyára, de egészen közel, hogy a keze ügyében legyen. Mert nem lehetetlen, hogy a lidércnyomás...
...Hangokat hallott!
Suttogó beszélgetés... többen vannak s valami szilaj sziszegés szinte elnyomja a többi hangot.
Nem a folyosón, hanem lent a hallban. A detektiv lábujjhegyen az ajtóhoz osont és hallgató-zott...
Valaki fojtott hangon nevetett: - vérfagyasztó, hörgő röhej volt... aztán kulcs fordult valahol a zárban és kiszólt valaki a folyosóra:
- Ki jár itt?...
Margaret volt. A szobája, Reeder ugy emlékezett, éppen szembe nyilt a lépcsővel. Zsebébe csusztatva a revolvert, kisurrant a folyosóra. Margaret a lépcső korlátjára támaszkodva lefelé nézett a sötét hallba. De a suttogás már elhallgatott. A leány megpillantotta szeme sarkából a detektivet és megrebbenve fordult feléje:
- Mi történt, mr Reedert - kérdezte. - Ki csavarta föl a villanyt a folyosón? Ugy rémlett, mintha beszélgetést hallottam volna lentről.
- Semmi, csak én voltam...
Derült, mosolygó arca rendes körülmények közt megnyugtatta volna a leányt, de most nem ért semmit. Margaret ugy meg volt rémülve, mint az álmából fölriadt gyermek. Beteges vágy kinozta, hogy sirva boruljon a detektiv vállára...
- Valami történt itt - mondta remegő hangon. - Az ágyamban fekve hallottam, de nem volt bátorságom fölkelni... Borzasztóan félek, mr Reeder!
A detektiv magához intette s ahogy Margaret, csodálkozva odament hozzá, Reeder elsurrant mellette és ő ment a korláthoz. Áthajolt rajta és zseblámpájával levilágitott a sötét hallba.
- Nincs odalent senki! - mondta, vidáman mosolyogva.
Megnyugtatóan legyintett a kezével, de Margaret oly halotthalvány volt, hogy Reeder titokban aggódott érte.
- Pedig voltak odalent - mondta a leány határozottan. - Akkor rebbentek szét, mikor ön levilágitott a lámpásával. Hallottam a siető lépések csoszogását a sima kövön...
- Lehet, hogy mrs Burton volt - vélte a detektiv. - Azt hiszem, hogy hallottam a hangját is...
E pillanatban uj szereplő lépett a szinre: mr Daver jelent meg a folyosó tulsó végén. Virágos selyem házikabát volt rajta, gondosan begombolva egészen az álláig.
- Mi a baj... mi történt, miss Belman? - kérdezte. - Ne mondja, hogy valaki be akart mászni az ablakán!... Mert félek, hogy ezt akarja jelenteni!... Szeretném remélni, hogy... Oh Istenem, mily kellemetlen eset ez a...
- Mi kellemetlen? - vágott közbe Reeder hirtelen. - És mi is történt hát voltaképpen?
- Nem tudom, csak az a kellemetlen érzésem támadt, hogy valaki be akar törni a házba - magyarázta mr Daver.
Meglátszott rajta, hogy valóban és őszintén izgatott: Margaret még fogainak a vacogását is hallani vélte.
- Hallottam, hogy valaki kaparász az ablakom kilincse körül s amikor kinéztem, esküszöm, hogy... láttam valamit!... Mily szörnyüség lett volna, ha sikerül! Szinte kedvem volna telefo-nálni a rendőrségnek.
- Ez pompás ötlet, - bólogatott mr Reeder, aki már megint a régi udvarias és előkelő modoru gentleman volt. - Azt hiszem, hogy aludt, amikor azt az... izé... kaparászást hallotta az ablakán?
Mr Daver habozott.
- Nem aludtam éppen - mondta: - csak félálom és félébrenlét közt szundikáltam. Valamiért különben is idegesen feküdtem le ma éjjel.
Gyorsan a nyakához kapott, mert a háziköntösének felső gombja kigombolódott. Ám ez a mozdulata nem volt elég gyors és a detektiv nyomban le is csapott rá:
- Inkább talán szórakozott volt, mint ideges - mosolygott mr Reeder nyájasan: - hiszen elfeledte levetni a gallérját és a nyakkendőjét is. Persze, hogy e miatt nem birt aludni.
Mr Davernek furcsa vigyorgásra torzult az arca:
- Nem felejtettem el levetni, hanem most gyorsan felöltöztem - kezdte...
- Jobb lett volna, ha gyorsan levetkőzik - vágott közbe mr Reeder - és tréfás komolysággal folytatta: - megesett már, hogy meg is fulladtak emberek, ha kemény, fehér gallérban feküd-tek le... Ilyenkor aztán busul a - megrövidült hóhér. Az a... izé... tolvaj valószinüleg az életét mentette meg önnek, mikor fölzavarta önt az álmából.
Mr Daver tátogott néhányszor, mintha szólni akarna, de aztán meggondolta magát, sarkon fordult, bement a szobájába és becsapta az ajtót.
Margaret szemrehányóan nézett mr Reederre.
- Miféle rejtély ez, mr Reeder? - kérdezte: - valóban volt itt tolvaj?... Oh, mondja meg az igazat, az Isten szerelmére! Meg fogok bolondulni, ha titkolózik!
- Az igazság - felelte mr Reeder és nagyon furcsán pislogott hozzá - az igazság nagyon közel jár ahhoz, amit ez a nyegle bohóc mondott az imént. Mert valóban van ebben a házban valaki, akinek nincs joga az itt tartózkodásra; de, azt hiszem, hogy már el is ment, ugy hogy ön most már minden aggodalom nélkül lefekhetik.
Margaret kutató szemekkel fürkészte a detektiv arcát.
- Ön is lefekszik? - kérdezte aztán.
- Pár perc mulva - biztatta a detektiv mosolyogva.
A leány ösztönszerüen odanyujtotta a kezét, melyet mr Reeder gyöngéden tartott fogva mindkét kezében.
- Ön igazi őrző-angyalom nekem, - mondta miss Belman mosolyogva, bár alig birta vissza-fojtani a könnyeit.
- Sohase hallottam pofa-szakállas őrangyalokról, - csodálkozott a detektiv és szeliden rázogatta a fejét.
Gyöngéd szemrehányás volt ez - sőt illetlen megszégyenitése a fiatal leánynak: és mr Reeder mégis nevetséges örömmel dörzsölte a kezét a szellemes ötleten, amikor ismét egyedül volt a szobájában.