- A páncél-autó alighanem ki akart térni a Ford-kocsi elől - vélte Simpson - és azért ment neki a partnak. Itt vannak a keréknyomok és látni való, hogyan csusztak félre a kerekek a heves fékezés folytán. Valószinü, hogy a farmer már nem is élt akkor.
- Megállapitották a páncél-autó nyomait, hogy innen merre és meddig mennek? - kérdezte Reeder.
Simpson bólintott és odaintette az essexi rendőr őrmestert, aki föl is rajzolta az autó utirányát a térképre.
- Ugy látszik, hogy északnak fordultak, Becontree felé - mondta az őrmester. - Az egyik becontreei rendőr jelentette is, hogy látott egy hatalmas teher autót kibukkanni a ködből. Ez is hadi-autó volt, de ponyva födte és London felé ment. Katona-soffőr vezette.
Mr Reeder éppen cigarettára gyujtott és komoly figyelemmel nézte a kezében tartott viasz-gyujtót.
- Ez igazán érdekes! - mondta és ledobta a gyujtót, amely nyomban elaludt, mihelyt a földre esett.
És most különös dolog történt. Mr Reeder, kissé meggörnyedve, gyufát gyufa után gyujtott meg és figyelmesen vizsgálta, hogyan alszik el egyik a másik után...
- Nem elég világos a nappal, mr Reeder? - kérdezte Simpson ingerülten.
A detektiv fölegyenesedett és elmosolyodott. De ez csak egy pillanatig tartott: a következő percben már mélységes, szinte szomoru komolyság tükröződött az arcán.
- Szegény ember! - sóhajtotta sajnálkozva. - Szegény ember!
- Kiről beszél? - kérdezte Simpson meghökkenve.
De mr Reeder nem felelt erre, ellenben fölmutatott a magas partra, ahol egy rozsdás, régi tipusu öntözőkocsi állt, aminőt még ma is használnak itt-ott egyes angol községek. Aztán szótlanul fölmászott a partra, gondosan megnézegette az öntözőkocsinak minden részét, szorgalmasan gyujtogatva a viasz-gyujtókat.
- Üres? - kérdezte Simpson.
- Azt hiszem, az, - felelte Reeder, aki éppen az ütött-kopott vászon-harisnyát vizsgálta, mely a vas viztartóból nyult ki és csaknem az utig leért.
A detektiv lassan mászott le a partról az utra és csüggedt szomoru hangon kérdezte:
- Gondolt-e már arra, Simpson: mily könnyü elleplezni, megváltoztatni a katonai páncél-autó jellegét?... Elég ráboritani egy ponyvát, ahogy az őrmester mondotta: és mehet vissza Londonba!
- Azt hiszi, hogy ez volt az aranyszállitó autó?
- Bizonyos vagyok benne, - bólintott mr Reeder.
- És... hol támadták meg? - kérdezte Simpson hitetlenül.
Mr Reeder odamutatott a partra, ahol a páncélautó nagy darabot lehasitott az agyagos partból:
- Ott! - mondta egyszerüen, de Simpson bosszusan megránditotta a vállát.
- Lári-fári! - tört ki ingerülten. - Senkise hallott lövöldözést: már pedig csak nem akarja elhitetni velem, hogy az embereink kényre-kegyre megadták magukat?... Ötször annyi támadóval is elbántak volna: és semmiféle jelentés sincs arról, hogy idegenek jártak volna erre ma éjjel!
- Mégis itt támadták meg és foglalták el az autót - felelte mr Reeder nyugodtan. - Azt hiszem, legokosabb lesz, ha utána nézünk annak a ponyvás autónak... Keressük meg a becontreei rendőrt és kérjünk tőle tüzetes leirást az autóról.
Negyedóra mulva már ott voltak a kis essexi községben és részletesen kikérdezték a rendőrt, aki a ponyvás autót látta.
- Pár perccel előbb ment arra, mint a szolgálati ideje letelt - jelentette a rendőr. - A köd nagyon sürü volt s ő már jóval előbb hallotta a motor berregését, mint az autót látta. Jelleg-zetes hadi teherautó volt, amennyire a ködben megjegyezhette: az autó szürke volt, nagy fekete ponyva boritotta, ezen hatalmas két fehér betü: „W. D.” („War Department”, azaz
„Hadi Szertár”) s az oldalán nagy fehér nyil: a kormány jele. Az autót katona vezette és mellette ült a társa: szintén katona. Mivel a ponyva le volt kötözve, nem láthatta, hogy mi van az autóban. Mikor az autó elment mellette, a katona üdvözletet intett feléje a kezével: s ő nem is törődött a dologgal mindaddig, mig csak hire nem futott az aranyrablásnak.
- Mit gondol - kérdezte most Reeder: - meg volt terhelve az autó?
- Minden esetre, uram, mert nagyon lassan, döcögve ment - felelte a rendőr. - Sok ilyen katonai teherautó jár erre, Shoeburyness felől.
Simpson rögtön telefonált a barkingi rendőrállomásra, ahol szintén látták ugyanezt a katonai autót. De ott se vetettek rá ügyet, mert a dockok környékén gyakran megfordulnak az ilyen kocsik. Ugyanezt az autót vagy - hozzá hasonlót - láttak befutni a Blackwall-alagutba is: de már a greenwichi rendőrség, a Themse déli partján, nem emlékezett rá, ugy hogy innentől kezdve teljesen nyoma veszett az autónak.
- Azt hiszem, hogy csak üres árnyékot kergetünk - vélte Simpson. - Ha az ön teóriája helyes, Reeder... eh, de nem lehet helyes! El se képzelhető, hogy oly hirtelen, váratlanul és észre-vétlenül lephették meg az embereinket, hogy azok még csak rá se lőhettek volna a támadókra.
Lövést pedig sehol, senki se hallott!
- Nem is volt lövöldözés - rázta a fejét mr Reeder csöndesen.
- Akkor hát hova lettek az embereink? - kérdezte Simpson dühösen.
- Meghaltak, - felelte mr Reeder csöndesen.
Csak Scotland Yardban, a nagy Ötös Tanács előtt fejtette ki mr Reeder a teóriáját, melyet még a büntettekkel szemben ugyancsak megedzett férfiak is megborzadva hallgattak.
- Flack zseniális vegyész - magyarázta mr Reeder: - ezt már több izben és nyomatékkal hang-sulyoztam. Ahol az országut a mély bevágáshoz ér, fönt a parton: ezt mr Simpson is látta: egy régimódi öntözőkocsi állt. A nyomozás kideritette, hogy ez az öntözőkocsi sohase volt azé a farmeré, akinek a földjén áll. A kocsi viztartójába, amely vastag öntött vas, nagyon könnyü beszivattyuzni és négy-öt atmoszféra nyomással összepréselni rengeteg mennyiségü mérges gázt, amelyet tetszés szerint lehet aztán kibocsátani a viztartó aljából kivezető vászon-harisnyán. Ha ez a gáz nehezebb, mint a levegő - és ilyen gyilkos gáz a széndioxidon kivül is sok van -, akkor, az olyan szélcsöndes időben, aminő a mai éjszaka is volt, egész szépen és kényelmesen meg lehet vele tölteni azt a mély bevágásu utszakaszt, ahol a halott farmert találtuk a Ford-kocsin...
- Ugy jöttem rá erre - folytatta mr Reeder -, hogy amikor cigarettára gyujtottam, a viasz-gyujtó, amely pedig rendesen végig elég, rögtön elaludt, mintha elfujták volna, mihelyt leesett a földre. Ekkor kipróbáltam a teóriámat és egymásután gyujtogattam a gyujtókat, amelyek azonban, mihelyt 6-8 centiméternyire voltak csak a földtől, nyomban elaludtak. A gyilkos
gázt tehát, mivel nehezebb volt, mint a levegő, még a szél se tudta teljesen kifujni a bevágás mélyebb részeiből.
- Ön szerint tehát... - szólt közbe a vastag Gordon.
- A katasztrófa igy történhetett - magyarázta mr Reeder. - A rainhami farmer, aki kora hajnal-ban indulhatott Ford-kocsiján a város felé, mikor lefutott a mély bevágásba, rögtön elvesztette az eszméletét. A kocsija még futhatott vagy 20-30 yardnyira, de mivel a farmer már nem kormányozhatta, belefarolt az árokba és ott, féloldalt fordulva, megrekedt. A páncél-autó, amely a városból jövet éppen szemközt szaladt a keresztben álló autóval, a nagy köd miatt csak az utolsó pillanatban vette észre az akadályt. Hogy kikerülje, hirtelen oldalt kanyarodott, de ekkor már szintén belekerült a mérges gáz zónájába, ugy hogy a soffőr elvesztette az esz-méletét és nem birta egyenesre forditani a kormányt. Az autó tehát nekiment a partnak és ez az egy-két perc untig elég volt arra, hogy a soffőr és detektivek mind megfulladjanak. Flack és a cinkosai pedig gázálarcban leszaladtak a partról, beültek az autóba, megforditották s ahogy kijutottak a mély bevágásból, ponyvával lekötözték az autót és visszafelé indultak vele... Most már csak azt kell kinyomozni, hogy hová mentek.
Csönd lett. Az Ötös Tanács tagjai némán meredtek egymásra és egyik se merte megtörni a nyomasztó csendet. Végre mr Reeder fölkelt és fáradtan kinyujtózkodva szólalt meg:
- Azt hiszem, most meglátogatom miss Belmant, hogy megnyugtassam... Melyik fogadóba szállásolta el őt, mr Simpson?
- Miss Belmant? - csodálkozott Simpson. - De hiszen én nem is láttam miss Belmant!