A médiaelmélet és számos más egyéb diszciplína diskurzusában nem ritka meg-állapítás, hogy jelenleg valamiféle technológiai fordulat után helyezhetjük el magunkat. Ezt a kort, melynek kezdetét a digitális forradalom szocioökonómiai fogalma1 jelzi, nevezhetjük információs kornak vagy digitális kornak. Ez ponto-san ugyanolyan fordulat, melyet a történeti tudományok ipari és mezőgazdasági forradalomnak hívnak. Itt McLuhant is meg kell említeni szinte kötelező jel-leggel, hiszen A Gutenberg-galaxis című művében (bár nem teljes átfedésben a fenti fogalmakkal) azt a megállapítást teszi, hogy a jelenlegi korunk egyfajta átmenetet képez a gutenbergi (vagy mechanikus) kor és az elektronikus kor között. Azonban ezt a kötetét még azelőtt publikálta, mielőtt az internet széles körben elterjedt és mindenki által használt médiummá vált volna.
Kutatásunkat, tárgyunkat és persze magunkat azért kifejezetten fontos el-helyezni egy (köz)gazdasági vagy technológiai idővonalon, mert e vektorok segítségével reflektálhatunk bizonyos kortárs tendenciákra, melyeket a későb-biekben ez a tanulmány is érinteni fog. Ezek a tendenciák bár kikerülhetetlenek és elhanyagolhatatlanok, főleg ha a nyomtatott médiumokról és az irodalomról beszélünk, nem annyira polarizáltak és sarkítottak, mint ahogy a közbeszédben gondolnak rá általában.
A továbbiakban először is a fentebb már említésre került bizonyos „kortárs tendenciákra” fogunk rátekinteni mindenekelőtt, megvizsgálva a nyomta-tott irodalom és a felemelkedő digitális technológia viszonyát. Ezt követően a képernyő digitális volta és a materiálisan létező papír, illetve könyv viszonyát fogjuk górcső alá venni, amely rámutat alapvető és tanulságos különbségekre a kétféle korban született médiumok között.
1 Castells, Manuel (2009), The Rise of the Network Society: The Information Age: Economy, Society, and Culture. USA, Wiley-Blackwell, 28–77.
Egy rövid közgazdasági áttekintést követően rátérünk arra az összehasonlító műveletre, mely során egyértelművé válhat számunkra, hogy melyek azok az utak és irányok, amelyek mentén a könyv mint médium továbbra is releváns maradhat az ipar és a kultúra számára. Végtére is ez a célja e tanulmánynak, hogy felhívja a figyelmet a nyomtatott irodalom immanens lehetőségeire, és hogy rámutasson arra, hogy a taktilitás, fizikai jelenlét, a közvetlen kapcso-lat az emberi testtel, illetve az irodalom rugalmasságából fakadó transz- és monomedialitás lehet a kiaknázatlan út egy kissé háttérbe szoruló médium revitalizálása felé.
Nem teljesen légből kapott, ha azt állítom, hogy a tény, hogy a digitális technológiai médiumok (például e-book, számítógép) egyre nagyobb és több figyelmet kapnak a nyomtatott médiumokhoz képest, egyre szélesebb körben terjedő gondolat. Roger Chartier például A könyv metamorfózisai című esz-széjében2 arra mutat rá, hogy a digitális, illetve maga az információs kor egy-értelműen behatol és hatást gyakorol a nyomtatott irodalomra és a kiadásra.
Biztos állításokat azonban a tanulmány nyilvánvalóan nem tudott tenni, hisz 2001-ben íródott, az internet fellendülésének elején. A „digitalizált világ”, ahogy ő is írja, „még csak kis teret hódított meg” ezidőtájt.3
Chartier ezen kívül azt is megemlítette, hogy a kiadói szektor szerint is sokkal egyszerűbb és olcsóbb lehet a könyvkiadás elektronikus formában, ez pedig egyértelműen katalizátorává válhat a nyomtatásról a digitális terjesztés felé tolódó gazdasági hangsúlyváltásnak.
Ez azonban még nem kell, hogy az olvasás végét jelentse. Chartier amellett érvel, hogy szociológiai szempontból a digitális4 csupán egy „fejlettebb szintre”
emeli az olvasás élményét,5 illetve széleskörű elérhetőségének következtében még több emberhez juthat el ez a tapasztalat. Chartier esszéje egyértelművé teszi továbbá, hogy a képernyő és materialitás, nyomtatott és digitális6 dicho-tómia egyszerűen már nem állja meg a helyét a kurrens diskurzusok terében.
A könyv és számítógép demagóg és sarkított ellentétpárba állítása valameny-nyire gyengülni látszik, még akkor is, ha nem oldódik meg ezzel a probléma teljesen. Hiszen ne felejtsük el, hogy a mai napig újra és újra felmerül az új könyv illatának vagy a kézben tartható és lapozható könyv problémaköre, sőt
2 Chartier, Roger (2001), „A könyv metamorfózisai” Könyvtári Figyelő. 47/4.
http://epa.oszk.hu/00100/00143/00040/chartier.html (2017. 09 .11.)
3 Uo.
4 Használva itt és a továbbiakban ezt a fogalmat az analóg univerzális ellentéteként.
5 Uo., 680.
6 McLuhan szembeállítása alapján.
Chartier a társadalomban egyfajta melankóliát is észrevesz az e-book kiadási számának növekedése és a nyomtatott könyv példányszámainak csökkenése hatására. Nem egyszerű tehát ez a kérdéskör: amellett, hogy a dichotómia a fejlettebb szintre emelkedés miatt oldódik, társadalmilag mégis érzékelhető egyfajta gyászhangulat, ha erről a látszólagos szembenállásról beszélünk.
Egy nagyon fontos dolgot viszont érdemes leszögeznünk még itt a tanul-mányunk elején: szöveget bármikor áthelyezhetünk digitális médiumokba, azonban ez soha nem lesz azonos a könyvvel mint médiummal. Digitalizált vagy szkennelt könyvek soha nem fognak a könyv anyagiságával rendelkezni, és nem csupán azért, mert a digitális immateriális, hanem azért is, mert a belső struktúrája, logikája és a befogadóval való kölcsönhatása a digitálisnak alapve-tően különbözik a printtől. Fontos tehát diskurzust folytatni a könyv autonóm mivoltáról, ugyanis abban a pillanatban, hogy ezek a különbségek egyértelművé válnak, sőt kiemelt szerepbe kerülnek, nem fog eltűnni a kulturális szcéná-ból. A festészet is fennmaradt a fényképészet beköszönte és térhódításán túl is. De ugyanez a helyzet az utóbb említett fotográfiával is a mozgókép meg-jelenését követően. Hogy miért? Azért, mert ezek a médiumok mind rendel-keznek azzal az „öntudattal” vagy „autonómiával”, mely kiemeli kulturális és strukturális egyediségüket, tehát képesek arra, hogy relevánsak maradjanak számunkra. Egyelőre a könyv vagy a nyomtatott médium sem vált irrelevánssá, csak a megjelenő digitális egyre több kihívás elé állítja.
Ha meg kívánjuk őrizni a könyv relevanciáját a kortárs mediális közegünk-ben, akkor mindenekelőtt meg kell vizsgálnunk az immanens struktúráit (mint ahogy erről már korábban esett szó) és a viszonyát a digitálissal. A továbbiak-ban két regény fogja segíteni kutatásunkat.
Első példánk Mark Z. Danielewski House of Leaves című regénye lesz,7 melyen keresztül bemutatható a technológiai médiumok dialógusa a könyv-médiummal és a papírral mint matériával. A regény konkrétan a narratív és mediális komplexitás feloldhatatlan labirintusa, mely egyszerre foglalkozik az inter-, monomedialitás, autenticitás és materialitás problémáival.
Danielewski történetének középpontjában egy ház áll egy Ash Tree Lane nevű helyen. Ezt a házat vásárolta meg egy bizonyos Will Navidson Pulitzer-díjas fotóriporter és családja, aki úgy dönt, hogy videóra veszi a berendezkedésüket egészen a beköltözésüktől kezdve. Hamarosan azonban kiderül, hogy nincsen minden teljesen rendben a házzal, ugyanis – mint az pontos mérések után ki-derül – nagyobb belül, mint kívül. Majd nem sokkal később a hátsó kertre nyíló
7 Danielewski, Mark Z. (2000), House of Leaves. New York, Pantheon Books.
ajtajuk is elkezd természetfeletti módon viselkedni, ugyanis a kert helyett egy látszólag végtelen, fekete és folyamatosan változó labirintusra fog nyílni.
A fizika és a józan ész törvényeinek sem engedelmeskedő ház felfedezését is kamerára veszi Navidson, mely később a The Navidson Record címet kap-ja. A regény törzsszövegében egy Zampanò nevű vak öregember elemzi ezt a dokumentumfilmet. Zampanò halála után e tanulmány kéziratához jut hozzá Johnny Truant, egy los angeles-i fiatal, az éjszakai élet egy kószálója, aki tetová-lóként próbál elhelyezkedni. Ő az, aki megpróbálja Zampanò írását dekódolni, de szerkesztői munkája közben teljesen beleőrül a kéziratba és a rabjává válik.
Ez a kommentárral ellátott szövegkiadás (számos más melléklettel együtt) kerül a polcokra a rejtélyes „szerkesztők” jóvoltából House of Leaves néven.
Egyértelmű, hogy Danielewski regénye játékba hozza mind a medialitás kérdéseit, mind pedig a könyvmédium viszonyát a digitálissal, gondolva itt például arra, hogy mennyire központi szerepet kap a film, fénykép, és írás médiuma a House of Leaves-ben.
A másik regény, mely elemzésre kerül a tanulmány keretein belül, Steven Hall Raw Shark Texts című regénye.8 Csak dióhéjban: a történet Eric Sandersonról szól, egy férfiról, aki emlékek nélkül ébred egy ház padlóján. Nem tudja, hogyan hívják, ki is volt ő, és nem tudja azt sem, hogy a vele történtek ho-gyan kapcsolhatók össze azzal a tragédiával, mellyel nem sokkal ezután szembesül, vagyis hogy barátnője, Clio Aames tragikus hirtelenséggel meg-halt. Egyfelől a történet szerint, saját visszatérő amnéziája pont Clio halála miatt alakulhatott ki, de egy másik magyarázat szerint a memóriavesztést egy kriptozoológiai lény okozhatja: a Ludovician elnevezésű koncepcionális cápa (conceptual shark), ami az emberek által felhalmozott információkkal és emlékeikkel táplálkozik. A regény tehát Eric-et és barátait követi, miköz-ben megpróbálják visszaszerezni az elveszett emlékeit, és nyomokat keresnek a barátnője halálát illetően.
A regény szövegét több alkalommal szakítja meg egy-egy betoldott fénykép, kép, képversszerű elem, és állandóan a középpontba van állítva a digitális és analóg tároló médiumok, a szöveges inskripció és a technológia. Amellett tehát, hogy a Raw Shark Texts főként a kétféle médium tároló funkciójára helyezi a hangsúlyt, egyértelműen rámutat egyéb különbségekre is, illetve a print saját, egyedi karakterisztikáira.9
8 Hall, Steven (2007), The Raw Shark Texts. Edinburgh, Canongate.
9 Julia Panko tanulmánya (Panko, Julia (2011), Memory Pressed Flat into Text: The Importance of Print in Steven Hall’s The Raw Shark Texts, Wisconsin, University of Wisconsin Press.) óriási segítséget nyújtott a Raw Shark Texts gondolatmenetbe való illesztésében.
Itt az ideje visszatérni végre a kutatásunk gondolatmenetéhez, tehát kezdjük el vizsgálni a digitális és a print saját, csak rá vonatkozó tulajdonságait. Az első és legfontosabb különbséget a kódolási mechanizmusaikban ragadhatjuk meg.
Ahogy N. Katherine Hayles rámutatott10 (és Julia Panko is kiemelte),11 a leg-főbb különbség közöttük, hogy míg a nyomtatás esetében a kód nem más, mint egy sík és tartós inskripció, a digitális kódolás leginkább egy harmonikaszerű struktúrára emlékeztethet bennünket, mely kitágul és összehúzódik több szin-ten keresztül. Ez pedig biztosítja számunkra azt, hogy a kódolás és dekódolás folyamatába be tudunk avatkozni.
Ezek a mechanizmusok egészen direkt módon kerülnek megjelenítésre a Raw Shark Texts narratívájában: Eric ugyanis csak olyan információkat ítél hitelesnek, melyeket nyomtatott médiumokból szerez. Ilyenek például a post-it cédulák, papír alapú dokumentumok, akták, naplók vagy újságok.
Emellett maga a kriptozoológiai lény, a Ludovician is egy „szöveg alapú” entitás (mint azt a regénybeli reprezentációja alapján láthatjuk), ami nem véletlen, hiszen a cápaszerű állat a történet szerint az emberektől szerzett információ és emlékek archívuma. Mindezekkel szemben azonban a digitális médiumok, mint például az internet, megbízhatatlannak minősülnek a történet szerint.12 Ez a bizalmatlanság pedig egyenesen reflektál arra a tényre, hogy kodifikáció módjából kiindulva milyen könnyedén manipulálható. Hayles ezt a szemben-állást a nyomtatás szilárdságában és a digitális mint villódzó jelentők soroza-tában ragadja meg.13
Hasonló reflexiók Danielewski House of Leaves című regényében is meg-jelennek. Ebben a műben is a print kerül egyfajta felsőbbrendű pozícióba.
Hiszen, bár számos mediáción esik keresztül a történet, majdnem kizárólag a szöveg az, amit letisztáz a titokzatos szerkesztői csoport, és juttat el hozzánk olvasókhoz. Tekintsünk bele részletesebben ezekbe a mediációs szintekbe: a történet ontológiailag legmélyebb szintjén helyezkedik el Navidson doku-mentumfilmje, de ez (és vele együtt Zampanò kutatása is) abban a pillanatban válik inautentikussá, amikor megtudjuk, hogy Johnny Truant valóságában ez
10 Hayles, N. Katherine (2002), „Three Fictions Dream of Moving from Energy to Information”
In: Bruce Clark és Linda Darlymple Henderson (szerk.), From Energy to Information:
Representation in Science and Technology, Art and Literature. Stanford, Stanford University Press, 235–255.
11 Panko (2011), 269.
12 Hall (2007), 81.
13 Hayles, N. Katherine (1999), How We Became Posthuman: Virtual Bodies in Cybernetics, Literature, and Informatics. Chicago, University of Chicago, 47.
egy nem létező alkotás, sőt Will Navidson sem élt. Ez az a bizonyos motívum, ami közvetlenül rámutat a digitális instabilitására és a nyomtatás szilárdságára.
A House of Leaves tehát kissé más téziseket helyez előtérbe, ugyanis Danielewski regénye a tárolás helyett a nyomtatott szöveg erejére és hatalmára igyekszik rámutatni, lévén a The Navidson Record című dokumentumfilm kizárólag (legalábbis Johnny Truant számára és számunkra) az írott szövegen keresztül konstruálódik meg, sőt, ami még izgalmasabb, hogy a digitális maga, illetve a digitális médiumok is a nyomtatotton keresztül jönnek létre.
Rövid összefoglalásaképpen az eddigieknek elmondhatjuk, hogy a digitá-lis (a printtel ellentétben) egy efemerádigitá-lis jelenség, melynek fő tulajdonságai közé sorolható a könnyű hozzáférés, könnyű manipulálhatóság, rugalmasság és tömöríthetőség. Ezen kívül pedig ne feledjük, hogy míg a digitális minden körülmények között le van választva a forrásáról (már ha létezik neki ilyen), a kodifikáció bázisáról (gondoljunk itt a merevlemezre és a vizuális interfészek viszonyára) és a dekódoló (vagy olvasó) testéről.
A könyvre rátérve ki kell hangsúlyoznunk egyedi struktúráit, belső mecha-nizmusait, melyeken keresztül túlélheti ez az erős versenyhelyzetbe került médium a rivalizálást.
Fentebb már elkezdett kibontakozni a könyv egy tulajdonsága, mely kuta-tásom szempontjából az egyik legfontosabb, ez pedig nem más, mint a köz-vetlen hozzáférése és kapcsolódása az emberi testhez. Panko azt állítja, hogy Hall regénye az anyagi könyvet olyan „taktilis tárgyaknak” mutatja, melyek
„képesek rögzíteni benyomásokat és olyan indexikus nyomokat, mint például az ujjlenyomat.”14 Az anyagiság központi szerephez kezd jutni e tanulmányban is, de egyszerűen azért, mert a könyv materiális léte miatt az olvasó közvetlenül hozzáfér az inskripció helyéhez, és ez pontosan egy olyan egyedi tulajdonság, mely ahhoz segíti hozzá a printet, hogy továbbra is releváns maradhasson.15
Julia Panko a Raw Shark Texts című regényen keresztül kiváló példával illusztrálja a test és médium közvetlen összekapcsolódását.16 Felhívja a figyel-met ugyanis a műben található „pörgetős könyvekhez” hasonlatos szekció-ra,17 amely konkrétan arra invitálja a befogadót, hogy fizikai nyomot hagyjon a könyv anyagi mivoltában. A regény tehát az olvasójára támaszkodik, hogy létrehozza a „pörgetős” hatást, így a fizikai nyomhagyás mellett a szubjektumot
14 Panko (2011), 266.
15 Uo., 279.
16 Uo., 295.
17 Hall (2007), 337–374.
gyakorlatilag bevonja a fikció világába, vagy fordítva: a fikciót így emeli be a valósba az anyagin, a könyv taktilitásán keresztül.
A nyomtatott médiumok e dinamikái, melyekről fentebb már szó esett, egy nagyon fontos aspektusára tapintanak rá a printnek, amely kulcsfontosságú lehet a médium releváns jövőjét illetően. Panko a korábbiakat illetően a hapti-kus tárhely (haptic storage) elnevezést alkalmazta tanulmányában,18 melyet egy enciklopédiában préselt virággal illusztrált (utalva ezzel azokra az indexikus nyomokra, melyeket az olvasó hagy a médiumban). Ennek mentén kutatá-som során bevezetném a „haptikus dinamikák” terminusát, mellyel azokat a műveleteket és mechanikákat nevezhetnénk meg, melyeket az olvasó testi kapcsolódásával tud csak véghezvinni a médium. Gondolva itt olyan egysze-rű dolgokra is, mint például a lapozás, de ennél komplexebb dinamikákat is elképzelhetünk, például hogy milyen sebességgel történik a lapozás művelete (pont, mint a „pörgetős könyv” esetében).
Panko továbbá megjegyezte19 a Raw Shark Texts szövegét illetően, hogy a mindent átható intertextuális jellege valósággal megkívánja az olvasótól, hogy készítsen széljegyzeteket, ezzel arra buzdítva a befogadót, hogy indexikus nyomokat hagyjon magáról, kiaknázva a könyv haptikus lehetőségeit. Az an-notációk készítése szempontjából viszont nem gondolom annyira kiemelésre méltónak a kortárs regénykorpuszból, mint Danielewski művét. A House of Leaves egyértelműen jobb jelölt lenne, ha a befogadói inskripció valamilyen mértékű kényszerűségét szeretnénk vizsgálni. A House of Leaves ugyanis nem csupán az intertextuális utalások gigászi építménye, hanem ezenkívül az intra-textualitással is játszik. Sőt, az inter- és intratextualitáson kívül a regény meg-számlálhatatlan mennyiségű lábjegyzetet is alkalmaz, melyekkel fiktív és valós művekre egyaránt utal. A regény hármas építkezése miatt (intertextualitás, intratextualitás, lábjegyzetelés) gyakorlatilag lehetetlen befogadni a rendszert és a narratívát anélkül, hogy ne helyezzünk el széljegyzeteket. Tehát Hall regé-nyével összehasonlítva e mű esetében az indexikus nyomok hagyása organikus része a megértésnek és értelmezésnek, rámutatva arra, hogy ez a működésmód mennyire egyedi része a nyomtatott médiumoknak.
Ezenkívül a House of Leaves az imént felvetett haptikus dinamikákra is kiváló példákkal szolgál, ugyanis a mű számos részén a szöveg és a grafikus felület maga határozza meg, szabályozza az olvasás sebességét. A tizedik fejezetben
18 Panko (2011), 294.
19 Uo., 295.
például (Chapter X)20 a főszereplő mozgása összekapcsolódni látszik a be-fogadó dinamizmusával úgy, ahogy az olvasó maga is lelassul vagy fölgyorsul helyenként, az oldalanként változó számú és elhelyezkedésű szavak miatt. Más szöveghelyeken pedig a lábjegyzetek szétágazó rendszere az, ami körkörös útra küldi az olvasót, előre és hátra lapoztatva őt a regényben, megszakítva ezzel a befogadó lineáris olvasói dinamikáját. És még nem is esett szó a regény azon részeiről, ahol az olvasótól azt várja el a médium, hogy térben elforgassa, hogy hozzáférhessen az üzenethez.
Természetesen valós ellenérv lehetne a haptikus dinamikák printre alkal-mazott egyediségével szemben, ha azt mondja valaki, hogy ugyanerre ké-pesek a kortárs digitális interfészek is, gondolva itt az érintő kijelzőkre vagy egyéb eszközökre (VR headset, mozgásvezérlés, stb.), hiszen ezek is különböző mozgásokra vagy gesztusokra bírják rá a használót, illetve lehetőséget adnak akár annotációk létrehozására is (például az e-book olvasókban is létezik ez a funkció). Valós ellenérv lehetne, de mégsem az, ugyanis a kettő nem egye-zik meg. Fontos ugyanis kiemelni, hogy a könyv esetében ezek a dinamikák, mint az már sokadszorra elhangzik, haptikus dinamikák, haptikus tárolási funkciók. Abban a pillanatban azonban, hogy mi egy digitális médiummal kerülünk kapcsolatba, legyen az e-book olvasó vagy érintőképernyő, az érin-tésünk és mozgásunk minden esetben adattá alakul, egyesekké és nullákká.
Nem szabad tehát elfelejtenünk, hogy a digitális mindig szétválasztja (és távol is tartja) egymástól a kódot és a (de)kódert. Azt a közvetlen viszonyt, melybe belépve a test az inskripció konkrét helyénél bír beleavatkozni a médiumba, csakis a nem-digitális képes létrehozni. És ez mindvégig így is marad, amíg nem leszünk képesek közvetlenül egy merevlemezről olvasni, vagy közvetle-nül (manuálisan) „beleírni”.
Ahogy megállapítottuk, a nyomtatott médium egyik legfontosabb tulajdonsá-ga a testtel való közvetlen kapcsolata. Azonban az elmúlt ötven évben egy másik vonása is hozzájárult ahhoz, hogy az egyre zsúfoltabbá váló mediális környezet-ben jelen tudjon maradni a könyv. Az élénk rivalizálás e szcénájában ugyanis a print (és az irodalom) kivételesen rugalmas médiumnak bizonyult.
Ez a flexibilitás, ahogy K. Ludwig Pfeiffer írta, akkor válik nyilvánvalóvá, amikor az irodalom mediális léte kannibalizálni vagy interiorizálni próbálja más médiumok hatásait.21 Pfeiffer szerint ez a képesség a regény önterápiás
20 Danielewski (2000), 182–246.
21 Pfeiffer, K. Ludwig (2006), A mediális és az imaginárius. Budapest, Ráció Kiadó, Magyar Műhely, 64.
igyekezetéből fakad, azonban a félreértések elkerülése végett meg kell említe-ni, hogy az interiorizáció ezen aktusán (melyet Pfeiffer monomedializációnak nevez) keresztül a forrásmédium szimulációja kerül leképződésre a könyvön belül. Vagyis egy egyszerű beillesztés vagy betoldás helyett a könyv mediális keretein belül a forrásmédium hatásai kerülnek leképződésre. Pfeiffer A me-diális és az imaginárius című kötetében a monomedializáció terminusát a szín-ház, festészet és film példáin keresztül mutatta be, vagyis hogy ezeket miként monomedializálja a könyv.
Itt megint érdemes visszatekintenünk a regényekre. Nézzük meg például, hogy a House of Leaves miként végzi ezt a monomedializációs tevékenységet.
Először a regény tartalmából kifolyólag vizsgáljuk meg, mihez is kezd a szö-veg a filmmel mint médiummal, miként interiorizálja azt. Érdemes lehet illusztrációnak ilyenkor bemutatni azokat az ikonikus részleteket, amikor a szövegelrendezés és a grafikai felület a diegetikus mozgást hívja elő az olvasó tudatában. Erre kiváló példa lehet a 443–458. oldalakon található szegmens, mely alatt Will Navidson egy egyre szűkülő folyosón halad keresztül, mely az egyre szűkülő szövegkép formájában is (re)prezentációra kerül. A 429. ol-dalon szintén szemléletes példára bukkanhatunk, ahol a főhősünk felfelé tartó
Először a regény tartalmából kifolyólag vizsgáljuk meg, mihez is kezd a szö-veg a filmmel mint médiummal, miként interiorizálja azt. Érdemes lehet illusztrációnak ilyenkor bemutatni azokat az ikonikus részleteket, amikor a szövegelrendezés és a grafikai felület a diegetikus mozgást hívja elő az olvasó tudatában. Erre kiváló példa lehet a 443–458. oldalakon található szegmens, mely alatt Will Navidson egy egyre szűkülő folyosón halad keresztül, mely az egyre szűkülő szövegkép formájában is (re)prezentációra kerül. A 429. ol-dalon szintén szemléletes példára bukkanhatunk, ahol a főhősünk felfelé tartó