fegyelmi bizottság elnöke fontoskodva tett-vett olyan arckife-jezéssel, mintha nem is a szaktanácsadó, hanem maga a legfelsőbb bíróság elnöke lenne. Balján az iskola igazgatója, szikár, humortalan férfi szórta szemrehányásait a munkafegyelem ellen vétő Korláth t a-nár ellen. Az elnök jobb oldalán pöttöm alak, az igazgató szerény h e-lyettese feszengett. De jelen volt a szakszervezeti bizalmi, sőt, Hazagh Mihály, az iskolai párttitkár tagbaszakadt titkára is. Egyszó-val az egész vezérkar, hogy ítéletet mondjanak egy magányos sztrá j-koló fölött. Mióta törvénybe iktatták a sztrájkjogot, többen éltek vele, csupán így, egyénileg nem sztrájkolt senki még.
Az igazgató napokig töprengett, hova sorolja Korláth példátlan a k-cióját, végül a fegyelmi kihágás mellett döntött. Fogta magát, és a művelődési osztályra hajtott. Már régen begyében volt ez a Rákóczi -hajú taknyos, aki munkába állásának első percétől berzenkedik, l e-fitymálja a tankönyveket, szabotálja az utasításait, melynek köve t-keztében máris érezhetően lazult a fegyelem. Ugyanis sokan köve t-ték, s ha nyíltan nem is, hallgatólagosan szolidarizálnak vele. Hát nem, amíg ő, Móres Mór igazgat, itt igenis rend és fegyelem lesz.
Talán lefolytathatta volna a tárgyalást zárt körben, a tanári kar és szaktanácsadó nélkül is. Ám így kevésbé látványos, demokratiku s-nak sem éppen elég demokratikus egy olyan tantestület számára, amely megélte Nagy Imre, az 58-ban kivégzett miniszterelnök reh a-bilitációját. Elmondta, amit kiókumlált, majd a keszeg helyettes kért szót.
A
– 27 –
–Csak nyíltan, tömören –figyelmeztette helyettesét a keménykezű főnök. –Úgy, ahogy történt. Smink, cukor nélkül.
– Kérlek! –reszelte meg torkát a kopaszodó öreg. – A dolog úgy kezdődött, hogy Kari… Korláth kartárs meg én kicsit összekaptunk – törölte meg izzadt homlokát. –Egyik kartársnőnk gyesre ment, ezért megkértem, vállaljon el néhány túlórát.
–És?
– Visszautasított, helyesebben elvállalta volna, amennyiben adó-mentes vagy kiemelt órabért fizetünk.
A teremben élénk mozgolódás támadt.
– Nyugalom, kartársak, nyugalom! – kopogott zordan a Táncsics iskola direktora. – Folytasd, Robikám!
–Ekkor vesztünk össze –vont vállat a helyettes.
Már nagyon unta a komédiát, és szeretett volna gyorsan túlesni ra j-ta. Tulajdonképpen sajnálta Korláthot, s titokban ő is ro konszenve-zett vele. De hát a rokonszenv egy, a diplomácia kettő. Móresnek van sajnos pár protektora, másrészt itt-ott a kölyök is elvetette a sulykot, egy szó mint száz, jobb, ha továbbra is diplomatikus marad.
– Felhívtam a figyelmét a törvényre, melynek értelmében a ped a-gógusok ötven százalékos túlmunkára kötelezhetők – nézett át Korláth feje felett. – Mivel ő a legfiatalabb közöttünk, továbbá nő t-len, elsősorban bizony neki kell túlóráznia.
–Magától értetődik –bólintott a szaktanácsadó. –Mire ő?
–Racsítani kezdett, a tanügyi rendszer így, a szocializmus úgy…
– Pontosabban?
– Le van szarva – szusszantott a helyettes. – Bocsánat, ezek az ő szavai… Ugyanígy az igazgató, aki velem együtt jól tenné, ha nyu g-díjba menne. Egyébként sztrájkba lép, és negyvenszázalékos bérem e-lést követel, amit a kormány meg is ígért nekünk, de csak azért, hogy ezzel is időt nyerjen.
A délutáni napfény a tanáriba szökött, és megcirógatta a kipirult arcokat. Valahol kint egy kutya vonított.
– Ugye, megmondtam! –fakadt ki az igazgató újból vérig sértve. – Korláth kartárs, hogy finoman fogalmazzak, közösségünk leggyö n-gébb láncszeme. Nem veti alá magát a rendnek, fütyöl a törvényekre, röviden: destruktív, beilleszkedésre képtelen dolgozó.
– 28 –
Néhány tanár a Móres hívei közül tapsolni kezdett. A többiek csöndben, de kíváncsian lesték a Móres –Korláth-párbajt.
Az igazgatót nem tévesztette meg a taps, tudta, mennyire népsz e-rűtlen. Csakhogy mindnyájan a kezükben vannak, kivéve Korláthot és az iskola párttitkárát. Mindegy, nem gond! Az elsővel úgyis rö g-tön végez, a második meg egyelőre meg sem mukkan.
– Ne húzzuk a szót, az eset egyértelmű, ezért javaslom, váljunk meg a kollégától. Köszönöm a figyelmet, tessék hozzászólni!
– Tessék! –ismételte meg a tanácsadó. –Senki? Akkor átadom a szót Korláth kollégának.
Minden arc a fiatalember felé fordult. Korláth tétovázott. Mit mondjon, kinek, miért, amikor mindent előre eldöntöttek? A diri győzött, a többiek lapítanak. Hiába rehabilitálták Nagy Imrét, itt semmi, de semmi sem változott. A gárda zöme fonnyadt citrom, amelynek a levét réges-rég kifacsarták. Regenerálódni nem tud, még ha akarna sem.
–Belenyugszol az ítéletbe?
– Először is nem vagyok vádlott – kapta fel a fejét sértődötten Korláth. – Másodszor: tiltakozom a fegyelmi tárgyalás ellen. Én sztrájkolok, jogom van hozzá, úgyhogy nem értem, mi ez a színjáték.
– Színjáték? –hördült fel az igazgató. – Válogasd meg a szavaid, mert…
–Felnégyelsz, kerékbe törsz?
–De kollégák! –rökönyödött meg az elnök. – Beszéljünk higga d-tabban! Végeredményben mit kívánsz? –fordult Korláthoz.
–De hát már elmondtam. Mint dolgozó nagyobb bért. Mint ped a-gógus felkérem az illetékeseket, adják fel a bukásmentes iskola pol i-tikáját, melynek révén a tinókból évtizedek óta okleveles ökröket n e-velünk. Továbbá: dolgozzanak ki egy valóban hatékony követe l-ményrendszert, amely pontosan meghatározná, melyik tanulót m i-lyen mértékben jutalmazzunk vagy büntessünk. A dicséret magában ritkán hatásos, ugyanez áll a figyelmeztetésekre is, amelyekkel a sr á-cok inkább dicsekedni szoktak.
–Tudjuk, tudjuk, és?
– Hát éppen ez az! – csattant fel a harcias testnevelő. – Tudjuk, tudjuk. Milliószorta elhangzott, mégsem teszünk semmit sem ellene.
– Szabad?
– 29 –
– Parancsolj! – pislantott Móres a termetes párttitkárra, aki min d-eddig csöndben, összevont szemöldökkel üldögélt.
– Szokott-e hiányozni Korláth kartárs?
– Nem.
–Késni?
– Azt sem.
–Órájára készül?
–Többé-kevésbé.
– Ezek szerint pontos, felkészült tanár. Minden gyűlésen jelen van stb., stb. Javítsatok ki, ha tévedtem volna.
–Igen, illetve nem, csak…
– Ebben az esetben ajánlom, hagyjuk békén a fiút. Igaz, nem a b-szolút hibátlan, de mi sem voltunk, sőt, most sem vagyunk azok.
Szerencsére fiatal, sokat fejlődhet még –állt Korláth mellé váratlanul a párttitkár.
Minek szerezzen újabb ellenséget magának, amikor a napjai úgyis meg vannak számlálva? Most még párttitkár, de holnap… Újabban furcsa szelek fújnak, és ezek maholnap pártostul, kormányostul úgy elfújják, mint egy porszemet.
A pedagógusok egymásra néztek; először csak egy, aztán min d-nyájan tapsolni kezdtek.
Móres elkomorult. Elszámította magát: az ördög sem pitizik itt n e-ki! Ez a banda harap, mégiscsak megváltozott. Haragh sem döglött akna, bármikor felrobbanhat, s korántsem kizárt, hogy pont őt öli meg.
–Részemről megértem, nem is vacakolnék, ha a kolléga is enged, én… hm… szóval megbocsátok – változtatott taktikát a közelgő igazgatóválasztásra gondolva.
Lehet, hogy ezúttal senki sem szavaz rá? Hát… előfordulhat, de akkor sem Hazagh fogja őt földhöz vágni.
– Enged, ne félj, kivéve a béremelést, amihez magam is szívből csatlakozom –nyugtatta meg a pártitkár.
–Éljen! –harsogta a tantestület.
–Örülök, hogy végre mégiscsak megértettük egymást. Köszönjük tisztelt szaktanácsadónk pártatlan segítségét, akinek a révén ilyen szépen egymásra találtunk. Megjegyzem, nem csoda. A mi közössé-günk olyan, mint egy nagy család, ahol mindenki teljes erőbedobá
s-– 30 s-–
sal, egymást segítve dolgozik – szavalta patetikusan az igazgató. – Én…
–Úgy van! –vágott a szavába idegesen Hazagh. –Remélem, a jö-vőben sem lesz másképp, sőt, ha lehet, még jobban rákapcsolunk.
Mostanában elég nehéz idők járnak, szilárdaknak és következetese k-nek kell lennünk ahhoz, hogy sikerrel nevelhessük a szocialista p a-lántákat. De hát ezért vagyunk tanítók, ez a feladatunk – kereste te-kintetével az izmos tornatanárt. Korláth? Hol van Kari, főnök?
– Te mit gondolsz? –kérdezte vissza Móres, és a semmibe bámult.
NYÚL A BOKORBAN
eggel kilenc óra. Ilyentájt még a népszerű Szabadidő Központ is meglehetősen kihalt. Alig lézeng valaki, csupán három-négy srác és két felnőtt kacérkodik a sápadt nappal.
– Splendid! (Káprázatos!) – lélegzett fel a köpcös a naturista strandon. –Ez a levegő…!
A másik, vállas. hasas férfi, bosszankodva tűnődött. Mindketten erdélyiek voltak. A köpcös brassói, a hasas kolozsvári. Az utóbbi há-rom éve élt Magyarországon, s mint há-románul tudó ember, hébe-hóba tolmácskodást vállalt. Így került össze a románnal, aki hivatalos kü l-detésben járta a megyét, ismerkedett a magyar valósággal. Megteki n-tették a városi tanácsházat, a múzeumokat, ellátogattak néhány vidé-ki téeszbe anélkül, hogy a brassói nyilatkozott volna. Helyesebben nyilatkozott, amennyiben kérdezték, ám akkor is kurtán, kifürkészh e-tetlen arccal.
–Fürödjünk! –ajánlotta a tolmács.
–Isten őrizz! Ez a tó nyilván tele van mikrobákkal, és már megb o-csásson, de biztosan bőrbetegek is fürödnek benne, ezért, ha nem h a-ragszik, inkább a parton maradok.
– Kérem! – hanyatlott vissza a kolozsvári. – De óvatos vagy!
Azért, ha a vízbe nem is, egy beszélgetésbe még beugrasztalak –
R
– 31 –
gondolta magában. – Holnap utazik. s még nem is beszélgettünk.
Mint erdélyi az erdélyivel –vetette oda halkan, könnyedén.
–Tessék, kérdezzen!
–Hm! Nem tudna legalább velem kötetlenebbül, kevésbé hivatalos hangon csevegni? Mondja el, mit érez, gondol rólunk, magyarokról!
–Maguk nagyon liberálisak. Hű, micsoda hőség! Mit gondol, hány fok lehet?
–Mi a véleménye Bush elnök magyarországi látogatásáról?
–Mi lenne? Nagyon örvendtem volna, ha legalább egy nappal h a-marabb vagy később érkezik, ugyanis lekapcsoltak néhány telefo n-vonalat, ha ugyan lekapcsoltak. Emiatt nem tudtam hazatelefonálni.
–Azt hiszi, szabotáljuk önt? – döbbent meg a tolmács. – Nem, ez itt nem Brassó, amiről ön is meggyőződhet, ha az elnök távozása után hívja Romániát.
–Hát… megpróbálhatom.
– Helyes. Biztosítom, nem fogják lehallgatni. Itt nincs Securitate, nyíltan és szabadon beszélhet, tisztelt uram.
Hallgattak.
–Ma temetik Kádár Jánost, az MSZMP volt elnökét –törte meg a csendet a tolmács.
–Részvétünk.
–Hallott róla?
–Természetesen.
–És?
–Én az ő helyében jobb szabókkal dolgoztattam volna.
– Aranyos nyuszi! –gondolta a tolmács. – Úgy lapul a bokorban, mint akit odaszögeztek. A maguk elnökét mikor temetik? – kacsintott cinkosan a köpcösre.
A férfi összerezzent, jobbra-balra sandított, vajon figyelik-e. A na-pozó lassan benépesült. Meztelen férfiak és nők sétáltak el mellettük.
Hirtelen elsápadt. Mintegy ötvenméternyire tőlük sovány, napbarní-tott naturista mustrálta őket.
–Ho… hogy mikor? –dadogta rémülten. De hi… hiszen él még.
– Rosszul van? –tűnt fel a tolmácsnak a kliens arca. –Jöjjön a z u-hany alá, ott mindjárt jobban lesz.
– Azt mondja, itt nincs Securitate?
–Azt, miért?
– 32 –
–Semmi, nem érdekes! –szedelőzködött fel a román, felráncigálta a nadrágját, s a kijárathoz illant.
–Jó napot! –lépett hozzá a kolozsvárihoz a nudista. –Megkérhe t-ném, hogy vegye le a dresszét?
– A dresszemet? Ja, bocsánat! – mérte fel a helyzetet gyorsan a tolmács.
–Köszönöm, így egészen más. Kellemes üdülést, üdvözlöm a b a-rátját, de ha legközelebb idejön, kérem, mondja meg neki, tartsa be ő is a házirendünket!