r. Beranda Pál főszerkesztő – betűzte a Nagy Ember ajtaján.
Nagy? Inkább kicsi. Vékony kar, csapott vállak, feje szinte nyak né l-kül domborodott elő, amitől kissé gnómszerűen hatott.
– Tessék! –villantotta Kischre ravaszkás szemeit.
– Kisch Ervin vagyok... khm.... izé... Erdélyből.
Erre felpattant, betuszkolta egy fotelbe, és konyakot hozatott.
Aranyos ember! – hatódott meg a férfi. Kétszer akkora volt, mint Beranda, másrészt lassúbb, darabosabb, így egykettőre sutának és esetlennek érezte vele szemben magát. A főszerkesztő fürgén ka p-csolt, s pár perccel később maga is tempósan, de ügyesen diskurált.
Megkérdezte, honnan jön, mia mestersége, hullnak-e még az erdélyi könnyek. Kisch őszintén válaszolt, nem is feltételezve, hogy ezekből egyszer még tőkét kovácsolnak.
– Szomorú, együtt érzek önnel. Egyébként mit kíván? Halljuk, hátha segíthetünk.
– Semmit, köszönöm, illetve... – kapart elő zsebéből egy gyűrött kéziratot. –Van itt egy novella, hogyha elolvasná...
A főszerkesztő kandin nyargalt végig a sorokon, s minél tovább olvasta, annál kíváncsibb lett. A történet két erdélyi menekült, egy román és egy száz szökéséről szólt izgalmasan, dokumentumszerűen.
Mintha a szerző mindezt maga is végigélte volna, mindenesetre jó anyag, mellesleg aktuális, ergo biztosan harapni fognak rá az olvasók – dörzsölte kezeit az élelmes szerkesztő. Csupán a helyettese hü m-mögött nagyokat.
– Túl nagy halez, Pali. Mit szólnak majd a„nagyházban”? De hát te döntesz.
És ő így döntött:
– Veszélyes téma, inkább ne bolygassuk – sajnálkozott Kischnek, jó két hét múltán.
D
– 42 –
Nem sokat kertelt, Kisch a nyíltságához idomulva. Hozzá így, máshoz másképp, ahogy a helyzet vagy a „nagyházban”diktálták.
A férfi elszontyolodott. A jelek szerint ideát is akadnak tabuk, amelyekről nem illik, vagy nem szabad beszélni. Hanem a fősze r-kesztő mégiscsak karakán jellem, nem úgy, mint amazok odaát. Tíz évig írt nekik anélkül, hogy az ottani lap feje szóba állt volna vele egyszer is. Ehhez bármikor bekopoghat, nem zárkózik be, sőt, bizta t-ja, egyszóval rendes, igazi demokrata.
A hónapok gyorsan, mozgalmasan teltek, egyik a másik után, mindig újat hozva. Újratemették Nagy Imrét, s az MSZMP is elhalt, átadva helyét az új, demokratikusabb pártoknak.
Kisch fellélegzett, vele a főszerkesztő s az egész szerkesztőség.
Most már le merték hozni az erdélyi írásait is. Igaz, nem szívesen, miután az a konkurens lapnak is írogatott. Szólni azonban egyelőre nem szóltak. Csak nekik is könnyezzen, végül is drágagyöngyök ezek.
És Kisch szorgalmasan könnyezett. Kisírt magából néhány nove l-lát, legfőképpen Erdélyről. A másik szeme azonban kacagott, amiért egy új világ téglája lehetett. Sajnos a tégla is könnyen porrá válik, ha becsap egy bomba, s az bizony becsapott. Méghozzá egy honfitársa révén, akit nem átallt megvédeni még Beranda ellenében sem. A f ő-szerkesztő sundám-bundám riadót fújt, s különböző okokra hiva t-kozva tette indexre az erdélyit, miközben ugyanolyan kedvesen mo-solygott rá, mint azelőtt.
* * *
– Halló, itt Kisch... Az olvasószerkesztővel beszélek?
– Igen.
–Elnézést, én... Szóval csak azt szeretném kérdezni, mikor közlik azt a tárcámat, tudja, amit a múltkor...
– Holnap, uram, várjon türelemmel! Rengeteg az anyagunk, rem é-lem, megérti – köhécselt zavartan az olvasószerkesztő, amíg a ho l-napból holnapután, egy hét, majd lassan hetek lettek.
Az erdélyinek végül is feltűnt a dolog, s elmesélte aggodalmát a konkurens újságnak.
– 43 –
– Mondtuk, ugye, hogy ne kezdj ezekkel a veterán komcsikkal – emlékeztette a lap főszerkesztője. – Még ha akarnak, sem tudnak ezek már kibújni a régi bőrükből.
– Azt hiszitek? – bizonytalanodott el a férfi. – Beranda sem?
A Bumm Bele! szerkesztői jobbra-balra dőltek a nevetéstől.
– Még hogy Beranda! Ő igen, ő a legrendesebb!
Kisch sápadtan lépett a telefonhoz, tárcsázott, és magyarázatot kért. Az olvasószerkesztő ötölt-hatolt, aztán bizalmasan megsúgta, miszerint többé nem látják szívesen: persona non grata lett a lapu k-nál, tehát ajövőben jobb, ha elkerüli Berandát.
–Mi? Én? És… és miért, ha szabad kérdeznem? Halló! Halló!
Halk kattanás, letetették a kagylót, süket volt.
– Hallatlan! Ki akar engem már megint lejáratni? –méltatlank o-dott Beranda, amikor az erdélyi elmesélte, mit csiripelnek a verebek.
–Egy demokratikus újságnál, mint amilyen mi vagyunk, nincs, és nem is lehet ilyesmi. Rossz írás? Nem közöljük. Jó? Mehet! Kivéve a Bumm Bele! –bagázs irományait – csusszant ki belőle önkéntelenül.
– Úgyhogy nyugodj meg, és látogass csak meg továbbra is biz a-lommal bennünket –szerelte le a főszerkesztő ravaszul.
–Köszönöm, ezt vártam maguktól –hálálkodott Kisch, és búcsú-zásul átnyújtott két tárcanovellát.
Várt néhány napot. Semmi reakció! Már egy hét is elmúlt, amikor gyanakodni kezdett. Lehetséges, hogy Beranda mégis megjátszotta magát? De miért, nem lett volna szebb, egyszerűbb, ha bevallja, m i-ért pikkel rá? Egyenesen a szemébe, minden púder nélkül, a jó regg e-lit! Persona non grata! Persona non grata! – süvöltötte a szél, csir i-pelték a madarak. Éppúgy, mint Erdélyben, valahányszor valakinek a tyúkszemére lépett akár véletlenül is. Kérje vissza a kéziratot? Visz-szakérte. Talán rossz írás, talán a legközelebbi jobban elnyeri a fő-szerkesztő tetszését. Tévedett, még csak el sem olvasta. Kisch régi könnyei közé újak szivárogtak, és lesújtva meredt az ajtóra, ami, íme, itt is bezárult előtte.
Anélkül, hogy tudta volna, hol, mikor hibázott.
– 44 –
A MOTOR
örök tekintete büszkén cirógatta körül fia karcsú alakját. Kicsit sovány a kölyök, de szívós –állapította meg tárgyilagosan. Apja fia:
napbarnított bőr, arányos formák...
– Gyere a vízbe, apa!
– Rögtön, fiam, rögtön!
A férfi mosolyogva nyújtózkodott el a gyepen. Egész héten hajtott, a gépek még ott zakatoltak benne, ezért mindennek kétszeresen örült:
a napnak, mely ugyanolyan gyengéden simogatta, mint ő a fiát, de elsősorban a napnak örült, amiből szinte soha sincs része. Igen, itt valóban csend van, messze az esztergától, a kattogó villamostól, feje felett madarak, előtte a folyó. És még azt mondják, milyen kurva ez az élet! Szó sincs róla! Az élet... na, ha nem is leányálom, azért mé g-sem olyan ronda, csak meg kell látni a szépet is benne.
Kár, hogy az asszony nem lehet velük. Otthon süt-főz, ugyanis délben kis murit csapnak. A fia tiszteletére, akiből, ha minden jól megy, pár év múlva doktor urat csinál. A felvételije mindenesetre si-került, úgyhogy ma nagy kanállal esznek, még kocsit is kap a kölyök.
Ott várja az udvaron, szép meggyszínű járgány, a meglepetés, am ely-re a fia tán még álmában sem gondolt. Arcán ismét felvillant a m o-soly. Elképzelte, amint a fia megáll a kocsi előtt, nézi, mustrálgatja...
Bezzeg neki még motorra sem tellett! Mit motorra, egy vacak bicikl i-re sem, hála Rákosinak és a proletkultnak. De a fiának azért is sz a-marat vásárolt, mármint Lada Samarát. Addig gürizett, spórolt, amíg sikerült. Igaz, hogy használt, de csak Lada az.
– Nem jössz? Ússzunk versenyt, fater!
–Ússzunk! –ugrott a vízbe Török. –Egy... kettő... három!
A hűvös habokba fúrta magát, de már három méter után érezte, hogy veszíteni fog. Hiába, az évek...
– Jól van, doki, győztél! –fröcskölte szembe a kölyköt.
– Haragszol?
T
– 45 – – Nem én.
– Akkor fogócskázzunk! Te vagy a fogó! – bukott a víz alá fürgén a legény.
Hirtelen pajkos ötlete támadt. Felmerülvén az apja mögé került, onnan a partra anélkül, hogy Török észrevette volna.
– Laci! Semmi válasz.
– Hahó, hol vagy? –fordult jobbra, kémlelt balra jó fél percen át, áztam megrémült. –Szentséges úristen!
A parton senki, a folyó kihalt, ezek szerint... Nem merte végi g-gondolni, inkább a víz alá bukott. Kimeresztett szemmel úszkált, k e-zével végigtapogatta a talajt, beletúrt az iszapba. Hasztalan: a fiú s e-hol sem volt. Esetleg beljebb, ott a mély víz sodrában... Tátogva bukkant felszínre.
– Add vissza, add vissza! – kavart a vízbe, majd újból és újból alámerült.
Tüdeje zihált, egyre több vizet nyelt, amikor váratlanul elkapta az örvény.
–Édesapám! –cikkant elő a fia egy bokor mögül.
Török meghallotta, s teljes erejéből kapálózni kezdett. Hanem a folyó erősebb volt nála. Pillanatok alatt lerántotta a mélybe egy má-sik világ felé, ahol, ki tudja, talán ő is motorozni fog egyszer.
SÓDER
bris elégedetten fékezett a kombinát előtt. Hetek óta azon rá-gódott, kire adja voksát annyi párt közül. Figyelemmel kísérte a vá-lasztási műsort, gondosan tanulmányozta a képviselőjelöltek életra j-zát, gyűlésekre, megbeszélésekre járt, egyszóval mindent megtett, hogy érdemben döntsön. És döntött. Anélkül, hogy leitatták vagy megfenyegették volna, mint ahogy azt a múltban szokták tenni.
Múlt? Hol van az már? Manapság más, tisztább szelek fújnak.
– Tiszteletem! – pattant föl hajlongva a portás.
Á
– 46 –
A fiatalember hidegen biccentett. Sosem kedvelte a mézes-mázos modort. Szerencsére lassacskán ez is a múlté, múzeumba kerül, s ve-le a portások is.
Az osztályon parázs vita lángolt. Mindenki egyszerre beszélt, gesztikulált a különböző pártok ellen vagy mellett, attól függően, ki melyikhez akart csatlakozni.
– Nálad mi az ábra? – csapott rá kíváncsian Ábris mérnöke is. – Na és a sóder...? –váltott témát, még mielőtt választ kapott volna. – Beszerezted, komám? Úgy tudom, építkezel.
–Építkeznék, csak hát...
–Reform ide, társadalmi fejlődés oda, sódert egyelőre még mindig nehéz kapni. Pedig enélkül egy vityilló sem épülhet föl. Várjál csak!
– nyúlt a telefonhoz. – Halló, Imi? Itt Mihály beszél... Igen, akiről szó volt... Remek! Tehát ötkor... Hogyne: Herczeg, Béla, Ábris...
–Én? –kapta fel a fejét a műszaki rajzoló. – Mi van velem?
–Ötkor viszik.
– Micsodát?
– Hát a sódert.
– Viccelsz?
– Szoktam én viccelni? Na látod! Dolgozzunk, uraim, dolgozzunk!
– rikkantotta el magát a mérnök, később odasúgta: – De aztán, k o-mám, az SZDSZ-re szavazz!
Bumm! Nesze neked reform, nesze neked új szél! Úgy oldalgott a főmérnökhöz, hogy észre sem vette.
– Elhoztam a rajzokat. Tudod, amiket kértél.
– Az pontatlan, az hibás, ezzel meg elkéstél – turkált a főmérnök Ábris rajzaiba.
Pedig a fiú ügyes rajzoló volt, otthon festett, dicsérték is sokan.
Igen, még a főmérnök is, éppen ezért nem érti, miért bírálja egysze r-re ilyen cudarul.
–Legközelebb vigyázz jobban, kérlek, különben meg kell válnunk egymástól. Egyébként te kire szavazol? Mert én a narancsra, tudnii l-lik az a legkedvencebb gyümölcsöm –nevetett a főmérnök. – Vil á-gos? –nézett sokatmondóan a fiatalember szemébe.
– 47 – – Mint a nap.
–Ismétlem: a narancsra.
–Értem: a narancsra.
– Okos fiú. Na, add ide azokat a rajzokat, hátha lesz elfogadható is közöttük.
Egyik nap maga az igazgató hívatta magához. A zakóján piros szegfű virított. Vele volt a mérnök és a főmérnök is.
– Mi hír az osztályon? Ki kire szavaz? – kacsintott tréfásan a diri reájuk.
– Ki erre, ki arra – sandított Ábris a mérnökre és a főmérnökre.
–Hallom maga tehetségesen rajzol. Így van, főmérnök úr?
– Pontosan –bólogatott buzgón a főmérnök.
Ejha! –nézett nagyot a fiú. A reggel még trehány és ügyetlen vo l-tam.
–Remek! Nézze, nincs sok időm –nézett karórájára az igazgató –, ma még nagyon sok munka vár rám, ezért máris rátérek a lényegre:
ha netalán tovább akar tanulni, mi szívesen támogatjuk, ha óhajtja.
Óhajtja?
–Természetesen. Hálásan köszönöm.
–Nem kell megköszönni. Tanuljon csak, ennek mi örülünk a le g-jobban. Legyen mérnök, festőművész, igen, maga olyan fiatal, hogy még akár miniszter is lehet –tűzött az igazgató Ábris, majd a főmé r-nök és mérr-nök zsebére is egy szegfűt.
A fiatalember döbbenten távozott. Legszívesebben letépte volna azt a logót, de nem volt bátorsága hozzá. Utóbb mégis rászánta m a-gát, és a portás előtti szemétkosárnál az egészet behajította a szemé t-be. –Viszontlátásra! –köszönt oda a kapusnak.
– Alászolgája, kolléga úr! – nézett Ábrisra görbén a portás, és semmi mosoly, semmi hajlongás; még csak fel sem állt, mint egyé b-kor.
Az ő gomblyukában is piros szegfű díszlett.
– 48 –