(Fordította: Brain Storming)
**
(Az eszperantó néhány hiányosságáról a fonológia és a morfológia terén, röviden … Jörg Rhiemeier CONLANG PAGE(2) oldaláról)
Az eszperantó a világ legnépszerűbb mesterséges segédnyelve (IAL = International Auxiliary Language = nemzetközi segédnyelv); és ez a hosszútávon is fennmaradó népszerűsége bizonyára a használhatóságának tudható be. A volapük(3) nyelvet eleinte nagy lelkesedéssel fogadták, de néhány év alatt mindez ellanyhult, mivel kiderült, hogy túlságosan esetlen és nehéz volt megtanulni; a 17. század „filozófiai” nyelvei sohasem keltek életre. Mindebből tisztán látszik, hogy az eszperantó „magasabb rendű” a korábbi IAL próbálkozásokhoz képest.
Másrészről azonban, az eszperantó sikerének tárgyalása itt nem fejeződik be; valójában több új segédnyelvet is propagáltak az eszperantó megjelenése után, többet, mint előtte. Nyilván-való, hogy ennek az oka abban leledzik, hogy sok szerző nem tartja az eszperantót alkalmas-nak a nemzetközi segédnyelv szerepére, vagy legalábbis több hibát és hiányosságot is találtak benne, ami fejlesztésre szorult vagy szorulna. Bárhogy is van, számos olyan sajátosságot találunk benne, ami legalábbis megkérdőjelezhető.
***
VI.1.1. FONOLÓGIA A) Mássalhangzók
Az eszperantó több mássalhangzót használ, mint kellene. Az íny- és réshang kombinációjával kiejtett ĥ sok nyelvből hiányzik, és éppen emiatt jobb lett volna ilyesmit elkerülni egy segédnyelvben. A legtöbb későbbi segédnyelvben nincs benne, és az eszperantisták között is erős a tendencia arra, hogy k-nak ejtsék, pl. ĥemio 'kémia' > kemio. Továbbá, az eszperan-tóban elég sok sziszegő hang van: veoláris és posztalveoláris, affrikáta és réshang, hangtalan és hangoztatott. A sziszegő hangok e sokfélesége a szláv nyelvekre emlékeztet és nehézséget jelent sok nyelvtanuló számára. Sok nyelvben például nem tesznek különbséget a [dzs] (az angolban j, az eszperantóban ĝ) és a [zs] (a franciában j, az eszperantóban ĵ) között. A néme-tek például nagy valószínűséggel rosszul ejtik az s-t és [z]-t ejtenek helyette; néhány másik nyelvben nincs különbség az [s] (az eszperantóban ŝ) és az [sz] (ESPban s) között. Egy segédnyelvben a sziszegő hangok optimális száma mindössze egy: az ‘sz’ és semmi egyéb. A legtöbb későbbi segédnyelvtervezet ennek megfelelően valóban kevesebb és egyszerűbb mássalhangzót tartalmaz, mint az eszperantó.
B) Helyesírás
A mássalhangzók e sokszínűsége problémát okoz a helyesírás terén is. A latin betűs írás egyszerűen nem tartalmaz elegendő betűt arra, hogy mindezeket kifejezze, legalábbis úgy semmiképpen, ha valaki el akarja kerülni az abszurd betűértékeket. Tehát, az eszperantó mellékjeleket használ a mássalhangzókon. Ezek a mellékjelek aztán azonnal problémát
okoznak a számítástechnikában és a nyomtatási technikában, ami elkerülhető lett volna egy szűkebb mássalhangzókészlettel (vagy azzal, hogy kettős betűket alkalmaznak, olyanokat, mint pl. az sh vagy a ch – ami általános gyakorlatként el is terjedt az eszperantisták között!), és az előzőek ismeretében ezek nem is szerepelnek a később készült nyelvi tervezetekben sem.
***
VI.1.2. MORFOLÓGIA C) Szóképzés
Az eszperantó igen hatékony szóképzésen alapuló alaktana kedvező sajátosság, mivel lehető-séget teremt arra, hogy a maga helyén használják. Azonban, ezt időnként túlzásba viszik. Sok szót az ellentétéből származtatnak a mal- előképző segítségével, pl. malbona = rossz, mallumo = sötétség. Vannak azonban példák arra, amikor ez a módszer kikerül az ellen-őrizhetőség alól; erre példák a sokszor idézett pafilego = ‘nagy lövő eszköz’ = ágyú, és a malsanulejo 'nemegészséges emberek helye’ = kórház. Ezekben a példákban az eszperantó inkább filozófiai nyelv, annak ellenére, hogy az utóbbi eléggé használhatatlan. Így egyáltalán nem meglepő, hogy sok eszperantista inkább a kevésbé szisztematikus, azonban nemzetközi-leg is közismert szavakat használja, nevezetesen kanono és hospitalo formában. Egy külö-nösen rossz megoldást láthatunk a következő alfejezetben is.
D) A nemekről
Az eszperantóban a nőnemű személyekre vonatkozó hiányzó alakokat a hímnemű alakokból képzik az –in képzővel, pl. doktoro = ‘orvos’, doktorino = ‘doktornő’. Tehát a nyelvtani nem semlegessége sérül. Ez olyan formai szélsőségekhez vezethet, mint pl. a patrino esetében is, ami ‘anya’ jelentésben mint ‘hímnemű apa’ képződik! Az a tény, hogy a nőnem képzője az újlatin kicsinyítő képzőre, az –ino-ra emlékeztet, még csak ront a helyzeten. Az ido-ban megkísérelték mindezt orvosolni azzal, hogy bevezették az –ul toldalékot a hímnem képzéséhez, és néhány eszperantista át is vette ezt, mindez azonban eléggé esetlen eljárás, és a nőnemképző rag még mindig az –in, vagyis a nőnemű szavak továbbra is úgy néznek ki, mint a kicsinyítőképzett alakok. Ehhez képest kínált a novial elegánsabb megoldást, ahol magán-hangzó-végződéssel jelezték a nyelvtani nemet (-e=semleges nem, -o=hímnem, -a=nőnem).
E) A tárgyeset
Az eszperantó tárgyesete nyilvánvalóan a nyelv leginkább felesleges jellemzője. Zamenhof minden bizonnyal hajlott arra, hogy a nyelve szórendje lehetőleg szabad legyen annyiban legalábbis, hogy az alany és a tárgy helyet cserélhessen, mint abban a mondatban, hogy homon mordas hundo. De ki is állítja, hogy egy segédnyelvben minderre szükség lenne? A rögzített szórenddel a tárgyeset szükségtelenné válik. Az ido-ban ez választható, és csak akkor használatos, ha a szórend fordított; a legtöbb később összeállított segédnyelvtervezetben mindez már nem szerepel, és nincs lehetőség bennük fordított szórendre.
***
JEGYZETEK
(1) Jörg Rhiemeier's Conlang Page: http://www.joerg-rhiemeier.de/Conlang/index.html (2) http://www.joerg-rhiemeier.de/Conlang/ranto.html
(3) volapük: http://hu.wikipedia.org/wiki/Volap%C3%BCk_nyelv