Enyém a hatalom!

Noha Nagy Imre miniszterelnöksége idején sokat enyhült a terror, a gazdasági nehézségek nem szűntek meg. A pártkongresszus eltitkolta még a gazdasági intézkedések lényegét is. A takarékossági rendelkezések – a létszámleépítés, a szociális juttatások megnyirbálása, a tandíj bevezetése stb. – ellenállást váltott ki. A beruházások visszafogása nem volt elég határozott, ebből nem lehetett fedezni a veszteségeket. Az új gyárak magas önköltsége miatt sem jutott elég pénz a fogyasztási cikkeket gyártó ipar fejlesztésére. A politikai és gazdasági viták sem tették lehetővé, hogy az önellátásra törekvő, importpótló cikkek gyártása helyett az exporttermelés kerüljön előtérbe. Az exportszerkezet átalakításához új kereskedelmi partnerek kellettek volna – nyitás a Nyugat felé –, amibe a Szovjetunió semmiképp sem egyezett volna bele. Ennek jóval később – egy más világban – jött csak el az ideje.

A szocialista tábor országai lényegében hasonló gondokkal küszködtek. Változatlanul gépekre, acélra, alumíniumra volt szükségük – vagy fizetési gondok miatt már arra sem –, de bort, libamájat, szárnyasokat vagy zöldséget és gyümölcsöt semmiképp sem kívántak, nem is tudtak volna vásárolni. Pedig a mezőgazdaság javuló helyzete Magyarországnak ezt a kitörési lehetőséget is kínálta. Csak hogyha egy fordulatnak bizonytalan a politikai háttere, támogatottsága is vitás. Nagy Imre és Gerő Ernő együttműködése ellenére egy év múlva napvilágra került, hogy gazdasági programjuk merőben ellentétes. A miniszterelnök szeptemberi „lázadása” ennek ellenére sikerrel járt, elképzeléseit az emberközpontú szocializmusról októberben a vezető testületek is szentesítették. Rákosit és Gerőt háttérbe szorították. Az első titkár visszavonult a Kreml szanatóriumába.

Ám a biztató 1954. októberi párthatározatot érvénytelenítette a vele homlokegyenest ellenkező márciusi határozat. Malenkov 1955. februári bukása megmutatatta, hogy a Kremlben milyen ádáz hatalmi, politikai harc folyik. Az, hogy Nagy Imre ellehetetlenítése után hat hétbe telik az új miniszterelnök kinevezése, hogy április elején nincs az országnak sem költségvetése, sem éves terve, kifejezte, hogy Rákosi minibirodalmában súlyosabb a zűrzavar, mint a moszkvai központban.

A rehabilitáció lavináját a hatalmi harc sem tudta megállítani. Nem is próbálkozott vele RM, nem is volt rá ereje. Legfeljebb csöndesen szabotált. 1954 októberében Rákosit azzal az útravalóval engedte el a PB a Moszkva melletti szanatóriumba, hogy beszélje meg „az SZKP megfelelő vezetőjével”, mi a „legcélszerűbb” teendő a Rajk-ügyben. Noha tudjuk, hogy ő tüsténkedett a „megfelelő” vezetők körül, a Rajk-ügyben „megfelelőre” mintha nem talált volna rá. A Rehabilitációs Bizottság 1955. januárban megbízta a belügyminisztert, hogy tisztázza, 1949-ben, Moszkvában Brankov miért vallott Rajkra. Ám erre a kérdésre ötven évvel később sem ismert a válasz: a feltehetően kettős ügynök Brankov francia állampolgárként sem beszélt erről, noha számos interjút adott. Az RB magára Rákosi Mátyásra bízta, hogy gyűjtesse össze a perújítási vallomásokból a pártvezetők felelősségére vonatkozó részeket. Álságos feladat. Az eredmény csak a vezetők ártatlanságát bizonyíthatta, hisz az ő felelősségükről tilos volt beszélni. Arról is döntöttek, hogy a Rajk-per még börtönben lévő öt elítéltjét is ki kell engedni. Az április 4-i amnesztia lehetőséget adott, hogy a szociáldemokraták előtt is megnyíljon a börtönkapu, s beleegyeztek, hogy egy részüket anyagilag is rehabilitálják. Talán a rehabilitáció felemás menetének is szerepe volt abban, hogy a bukásra ítélt Nagy Imre 1955 januárjában javasolta: szűnjön meg a tehetetlen RB, s feladatát vegye át a Politikai Bizottság. Mintha javaslatának még bármi jelentősége lett volna, le is mondott bizottsági tagságáról. De a történet ekkor nem az igazságtételről, hanem az ő politikai kiiktatásáról szólt, lépése formális volt.

Viszont, mivel a rehabilitálás „nemzetközivé” vált, hatására a Párttörténeti Intézet igazgatója 1955 márciusában megírta Rákosinak, hogy nem tudnak mit kezdeni a párttörténet-kutatásban tizenkilenc Szovjetunióban „eltűnt” magyarral. (Ilyen például Karikás Frigyes, Lengyel Gyula, Madzsar József, Vágó Béla, vagy a lágert és száműzetést túlélt, és első szovjet rehabilitáltként hamarosan hazatérő Lengyel József író is. De Kun Bélát nem vette fel a névsorba Réti László.) RM ráírta a levél tetejére: „a kérdést egyszerű felvetés alapján nem tudjuk eldönteni. Esetleg a szovjet elvtársak gyakorlata alapján járhatunk el” – bár a halottak ügyével RM tudtával ők sem foglalkoznak. Két hónap múlva Réti jelentette: a szovjetek közölték a lengyelekkel, hogy a Szovjetunióban 1937 körül elítélt összes lengyel kommunistát „politikailag rehabilitáltnak” lehet tekinteni. 1955 nyarán Budapest is érdeklődött az SZKP-nál a magyar kommunisták rehabilitációja felől. Választ nem találtunk.

De a szovjet lágerekből, börtönökből hazaadtak több magyar emigránst. Csak hát, akiket egyszer a Szovjetunióban vétkesnek találtak, azok biztosan bűnösök, így a hazakerülők rabok maradtak. Mivel ítéletet nem adtak velük, rehabilitálni akkor sem igen tudták volna őket, ha merik. Egy hónap múlva, 1955. december közepén a PB mégis vesz egy mély lélegzetet, és

eldönti, felülvizsgálják a szerencsés szerencsétlenek ügyét. Csakhogy ítéletek nélkül ez nem megy, s rehabilitálnivalójuk akadt itthon is. Áprilisban a magyar hatóságok, nem tudni, milyen alapon, 164 öröklött rabot mégis kiengedtek. A fogva tartott 86 fogoly közül 33 külföldre kívánt távozni (10 külföldi állampolgár). 1956 júliusában jelentették a PB-nek, hogy összesen 250 „jogerős” elítéltet kaptak a szovjetektől: 167 háborús és népellenes bűnöst, 58 kémet, 9 szervezkedőt és 16 terroristát – legalábbis ezzel a bélyeggel kapták őket, s többnyire huszonöt év javító munkatáborra „ítélve”. A PB dönt: ha negyedéven belül nem jutnak hozzá a szovjet bírósági anyagokhoz, akkor a leginkább „ellenséges fasiszta elemek kivételével” a többieket elengedik.

Nagy Imre és Farkas Mihály eltávolítása után Rákosi megszállta a stratégiai pontokat: átveszi a terv-, agit-prop. és tudományos-kulturális osztály, a honvédelem, valamint a Szabad Nép irányítását – Farkas Mihály feladatait. A két menesztettet a legkevésbé sem keverték össze! A leváltás után Farkasnak három hónapig jár „teljes ellátás”, Nagy Imrétől egy hónap múltán

„minden juttatást, amit mint PB-tag élvezett, meg kell vonni” (de „amíg az orvosi kezelés megkívánja”, kap egy kocsit). Farkas jutalomból elslisszolhat Moszkvába, a Frunze Akadémiára, és hadseregtábornoknak járó ellátásban részesül, a leváltott miniszterelnöknek viszont le kell mondania akadémiai tagságáról, sőt az 1947-ben szerzett egyetemi tanári címről is.

RM néha egészen finom dolgokat tudott művelni. Talán nem tévedés hangulatkeltő lépésnek minősíteni, hogy 1954 szeptemberében a PB megerősíti tagjainak őrzését (Nagy Imréét is):

egy kísérő éjszaka is szolgálatban lesz. Majd háromnegyed év múlva, 1956 májusában, Nagy Imre eltávolítása után a testőröknekmár nem kell a pártházban, a KV-üdülőkben, a Minisz-tertanácsnál a WC-be is elkísérni védencüket. S a „gorillák” pártösszejöveteleken sem vehetnek részt.

RM utólag azt írta: Nagy Imre menesztésével a „közhangulat egy csapásra megjavult”. Pedig leginkább csak a pártmunkás gárda örült (1949 elején 3400, 1955-ben 9500 függetlenített pártalkalmazott volt). A szigetvári apparatcsikok szerint a leváltáskor Farkassal szigorúak voltak, Nagy Imrével elnézőek: kérik, zárják ki a volt miniszterelnököt a pártból. Baranyában magától adódik a kérdés: vajon Nagy Imre mögött nem imperialista összeesküvés van-e? A valódi közhangulat azonban más. Az emberek többsége tisztában van vele, hogy hamisak a Nagy Imre elleni vádak, tekintélye nemigen csökkent, Rákosié viszont zuhant. Nagy Imre ereje programjának közkedveltségében rejlett, s RM elutasítása, népszerűtlensége is abból származott, amit addig tett és tenni kívánt. Hiába szerezte vissza a teljhatalmat, az emberek szimpátiája nem lett az övé. Végzetes tévedés volt észre sem venni, hogy 1953 júniusa után milyen alapvető lelki változások is történtek.

Aczél Tamás és Méray Tibor azt állítja könyvében, hogy a márciusi határozat fogadására szervezett üdvrivalgásban egyedül a kommunista írók maradtak némák. Darvas József író miniszternek kellett megtörnie a hallgatást. Ő hívta eszmecserére az írókat április 18-án. A találkozó után Andics Erzsébet (a KV Tudományos és Kulturális Osztályának vezetője) riadóztatta Rákosit: „párttag íróink nagyobb része nem helyesli a párt kultúrpolitikáját”, sőt „a párton kívüli írók jelenlétében feltárták, mennyi mindenben nem értenek egyet” a párttal.

Sarkadi Imre, Kuczka Péter, Zelk Zoltán és Déry Tibor szerint az írók alantas helyzetben vannak a funkcionáriusokkal szemben. Újra élnek az adminisztratív módszerek, letiltanak egyes színdarabokat, mint a Galilei-t, a Tragédiá-t. Nem engednek megjelentetni harcos, jó szándékú verseket. Eltiltanak a kiadástól arra érdemes könyveket – Hemingway Az öreg halász és a tenger-ét, Thomas Mann egyes újabb műveit –, méltatlan csonkításban jelentetik meg például Babits, Nagy Lajos vagy Kosztolányi műveit. Ellenségnek tekintik az írókat, nem a műveik, hanem lehallgatott telefonbeszélgetéseik alapján írnak róluk jellemzést.

Annyira elkeseredett a légkör, jegyzi meg Andics, hogy „a telefonlehallgatásról úgy beszéltek

az írók, mintha az Intelligence Service ellenőrzése alatt élnének és dolgoznának, nem pedig hazánkban”.

RM bővebb jelentést kért. „Déry és Zelk cinikus megjegyzéseikkel, vitaközbeszólásaikkal és... rendbontó magatartásukkal a már lassan állásfoglalásra jutottakat – pl. Kónyát vagy Örkényt – is megzavarják.” A DISZ-aktíván Ancsel Éva kijelentette, hogy nálunk csak arról írhat az író, amit a párthatározat megenged. Eörsi István azt állította, hogy „az írószámba menők 90 százaléka” nem ért egyet a határozattal. „Gyakran hallani olyan hangokat, ha Solohov ma írná meg a Csendes Don-t... azt sem adná ki a kultúrpolitika.”

Május elsején délután négytől este tizenegyig többek között a triász – RM, Hegedüs és Gerő – tárgyalt az Írószövetség vezető párttagjaival. Horváth Márton (a Szabad Nép felelős szerkesztője) azzal kezdte: „Az írók nem segítik eléggé a pártot és a népet a szocializmus építésében.” Kijelentette: helyes volt Németh László Galilei-jének, Madách Tragédiá-jának a betiltása. Aczél Tamás elmondta, hogy 1953 júniusa – azaz Nagy Imre fellépése – után az írók rájöttek, hogy „nem a hibák és az eredmények arányait kell megírnunk, hanem magát az életet”. (RM közbeszólt: „túl sok a lángész, a remekmű”.) Déry Tibor kinyilvánította, hogy fenntartja a tévedéshez való jogát. „A bírálat nincs arányban a tévedéseinkkel. Az elvtársak túl nagyra becsülik az irodalom jelentőségét.” Zelk Zoltán felhívta a figyelmet, hogy „az irodalom csak részese volt az országos hibáknak”.

RM: „kolosszális károk történtek az elmúlt húsz hónap folyamán a jobboldali törekvések, s nem utolsósorban Nagy Imre elvtárs helytelen politikai vonala miatt”. Szerinte a tilalmak problémája álprobléma. Petőfi is írt olyan rossz verseket, amelyeket Vörösmarty nem volt hajlandó leközölni. A Galilei-drámát Németh a fasizmus idején írta, ma úgy értelmezik, hogy ellenünk szól. Vannak olyan költemények, amelyek „más politikai helyzetben jók lehetnek, de amelyeket ma nem lehet leközölni”. Azt mondja: az életismeret semmi, „ha nincs helyes marxista–leninista ideológiával alátámasztva”, és a pártfegyelem „mindenkire kötelező” – tekintet nélkül a tehetségre. S itt ez a mellékes megjegyzés a lényeg, hogy ebben a rendszerben nem a tehetség számított, hanem a műveikből vélhetően kihozható politikai profit. RM azt is állította: „Munkásságunk és parasztságunk nincs megelégedve a mai irodalmunkkal”, márpedig „a jó író mindig hallgat a népre”.

Súlyos politikai hibának nevezi, hogy a pártvezetés engedte magát „provokálni a Tragédia bemutatásával”. (A Nemzetiben kitört a taps, amikor az Úr azt mondja Lucifernek: „Csak hó-dolat illet meg, nem bírálat” – P. Á.) Kifejtette, hogy a „Horthy-éra csinált nagy alkotást a Tragédiá-ból a maga hasznára, mert felismerte, hogy Madách lebecsüli a tömegeket, hogy nem bízik a haladásban, hogy ellenzi a szocialisztikus eszméket stb.”. Madách hibáit már Babits Mihály is észrevette, és a Tragédiá-t pesszimista műnek ítélte. (Németh Lászlónak RM elmondta, hogy tanáruk, Babits „mindig óvta őket Az ember tragédiája nihilizmusától”.

Megemlítette azt is: nevetséges, hogy miután Szörényi Éva „a falanszter-jelenetben elsírja, hogy a szocializmus elveszi tőle a gyerekeit, hazamegy a szép otthonába, a maga jól tartott lánykáihoz”.) A lázongó íróbagázs ellen RM végső érve az volt, hogy egy ilyen kis országban

„túl sok” a háromszázötven író, mintha tekintélyes részüket nem ők avatták volna azzá.

Aczél Tamásék az emigrációban megírták: „Hiába tréfálkozott Rákosi, hiába ordított Gerő, semmit nem használt.” Az ötórás vita végén Gerő mindenki mellének szegezte a kérdést:

egyetért-e a márciusi határozattal, vagy sem. Ők pedig sorban azt felelték: „Mint a párt tagja kötelezőnek tartom magamra nézve, de nem tudok vele egyetérteni.” Bár közeledett az éjfél, RM állítólag mégis a szobájába hívta Aczél Tamást, és értetlenül kérdezte tőle: „Mondja, mit akar? Mit akar? Hiszen maga megkapott mindent tőlünk. Kossuth-díjat... Sztálin-díjat... Van autója, szép lakása... Mit akar még?”

RM 1954 őszétől kezdve tudta Hruscsovtól, hogy ki akarnak békülni a jugoszlávokkal, hogy leveleznek, tárgyalnak egymással, mégsem sietett a Rajk-ügyet hatástalanítani. A „Péter

Gábor és bandája”-mese helyett találhatott volna elfogadhatóbb okfejtést is, ám ezt csak a szovjet–jugoszláv kibékülés után hozta elő. Azt írja, hogy a perben „Jugoszlávia ellen elhangzott vádak jelentékeny része koholmány, s hogy a per koronatanúja, Branko Lázár, a volt budapesti jugoszláv ügyvivő e vádakat valószínűleg Berija provokációs utasításának megfelelően jórészt maga gondolta ki”. (A név helyesen Lazar Brankov.) Rákosi 1955 őszén az átutazó jugoszláv kormányalelnöknek, Vukmanovićnak el is mondta, hogy „a Rajk-per hogyan kapott Branko hamis vallomása következtében jugoszlávellenes élt”. Ekkor azonban mindez már magyarázkodásnak tűnt. Ha Hruscsovval egyeztetve időben előhozakodik vele – főképp, ha előbb nyilvánosan elejti a Rajk László és társai elleni vádakat, és kifejezi sajnálkozását, megköveti a „jugoszláv vezetőket” –, okfejtését feltehetően a szovjet vezetők is támogatták volna. Azért is, mert a „pokoli ügyes” Beriját már kivégezték, s Brankovot mégis-csak Moszkva tálalta koronatanúként. Ha mindezek után Hruscsov kijelenti, sajnos, így történt, Tito jó képet vág hozzá, hisz bármennyire lenézte is Rákosit, tudta, hogy ez a buzgalmár legfeljebb kitalálta Sztálin gondolatait.

Ám Rákosi elszalasztotta a lehetőséget arra, hogy „visszafelé” is nemzetközivé tegye a Rajk-ügyet. Ehelyett inkább a pályája delelőjén járó Tito ellen áskálódott. Az volt a véleménye – és ezt 1955 októberében az íróknak nyilvánosan is elmondta –, hogy az 1948-as jugoszláviai hibákból „egy sereg ma is megvan”. Azt hitte, lesz még ideje kihazudni magát. De 1955 nyarán Tito Karlovácon kijelentette, hogy egyes magyar vezetők akadályozzák a kapcsolatok fejlődését. A jugoszláv ügyvivő ugyan közölte, hogy Tito nem Rákosira gondolt, de hát ő diplomata volt.

– A Hruscsov–Tito találkozást, majd a bukaresti beszámolót Rákosi nagyon nyugodtan fogadta – említette Hegedüs András (1922). – Eldőlt a harc Nagy Imrével, már újból hatalmon volt, s gondolta, ha Tito megegyezett Hruscsovval, megegyezik vele is. Mivel a Rajk-ügyet Moszkvából irányították, ő Hruscsov és önmaga között nem érzett lényegi különbséget.

Tévedett.

A PB tagadja, hogy „a mi politikánk a jugoszlávkérdésben eltér a Szovjetunió politikájától”.

Azt sem fogadja el, hogy a jó viszony megteremtésében elmaradnánk Bulgáriától és Cseh-szlovákiától (pedig velük ellentétben Magyarországnak jóvátételt kellett fizetnie Jugoszláviának, s ez az adóság is nehezíti a rendezést). A PB csak ekkor vonatja ki a forgalomból azokat a könyveket, „melyek nem felelnek meg a párt által jelenleg Jugoszlávia irányába folytatott politikának” (RM beszúrása). Ekkor változtatják meg a rádió délszláv adásának címét és jellegét (de pár hét múlva kiderül, hogy Belgrád beszüntette a magyar adást, s ez a megoldás). A PB elutasítja a műszaki határzár kölcsönös megszüntetését, ám szükségesnek tartja, hogy Rákosi nyilatkozzék a magyar–jugoszláv viszony normalizálásáról, kitérve arra, hogy a viszony megromlásában jelentős szerepe volt Péter Gábornak és bandájának. A belgrádi magyar követ jugoszláv parlamenti küldöttséget invitál Budapestre, ám Pijade, a parlament alelnöke, a megoldatlan kérdésekre utalva javasolja, később tárgyaljanak erről. Ezután RM felveti, hogy mégse kelljen nyilvános gyűlést tartania a jugoszláv–magyar viszonyról. Nem zárható ki, hogy a szovjetek figyelmeztették, húzza kijjebb a nyakát a hurokból. Végül is a felelősség Péter Gáborra kenésére mégis sort kerített.

De RM élete végéig ellenségként tekintett Titóra – akárcsak Nagy Imrére. Nem bocsátotta meg nekik, hogy mit követett el ellenük. Szinte büszkén írja visszaemlékezésében, hogy a Rajk-perben hangzott el először „nyíltan az a vád, hogy a jugoszláv vezetők tulajdonképp az imperialisták ügynökei”. Sőt a szovjet–jugoszláv tárgyalások kezdetén megpróbálta Hruscsovot és Titót összeugrasztani, mert tudta, hogy ennek a barátkozásnak ő issza meg a levét. Vukmanović-Tempo, a jugoszláv alelnök meg is mondta Rákosinak, hogy Tito nagyon haragszik rá, mástól pedig azt hallhatta, hogy bosszút forral ellene.

RM már-már bugyután viselkedett Titóval szemben. Az még elment, hogy 1955 júliusában kijelentette: „Jugoszláviát vissza fogjuk hódítani a népi demokratikus táborba” – hisz ez volt Hruscsovék álma is. De neki, a kereskedőnek a pénzügyekben már nem lett volna szabad ábrándoznia. Ám a PB és RM azt az útravalót adta a magyar delegációnak 1955 szeptemberében, hogy a jóvátételi adósságról tárgyalva törekedjenek arra, hogy „a csehszlovák és román példához hasonlóan a két szaldó kiegyenlítődjék”, mert egy vörös petákot sem akarunk fizetni (RM). Ám a jugoszlávok kétszázharmincmillió dollárt követeltek. A „vörös petákból” egy hónap múlva havi ötmillió dollár értékű önkéntes áru-előszállítás lett. De még így is a szovjetek segítségét kellett kérni, hogy ne szakadjanak meg a tárgyalások.

Eljátsszák a jó szándékot. Szabadlábra helyezik a jugoszláv állampolgárokat, de nem perújítással, hanem „egyéni kérelem alapján”. (Novokovity Száva jugoszláv emigráns főiskolai hallgató 1950-ben felvette a magyar állampolgárságot, és az MDP tagja lett. Öccse 1952-ben átszökött Magyarországra, s tiltott határátlépésért négy évre ítélték, a bátyját pedig

„fegyverrejtegetésért” öt évre. Ő 1955 márciusában szabadult, harmincötezer forint segélyt és egyszobás lakást kapott, de az öccsét nem engedték ki.) Nem szabadulhatott Brankov sem:

„az ő ügyében a Szovjetunióval kell konzultálni”. Végül a déli határon – majd a nyugatin is – felszedik a műszaki zárat. De a határincidensek megelőzésére és kivizsgálására érkező jugoszláv küldötteket és diplomata elnöküket átkutatják a határon, még a szórakozóhelyre is követik őket az ávéhások (állítólag csak egy fontoskodó őrnagy). A házasságkötésben baráti országgá válik Jugoszlávia (hamarosan a nyugati polgárok is házasodhatnak magyarokkal,

„ideértve” az ezerszám itt élő görögöket is). „Életkép”: a jugoszláv emigránsok Tito megtagadásáért korábban is nősülhettek, még ha volt is családjuk Jugoszláviában. Ahogy javult a két ország viszonya, úgy „romlottak” ezek a bigámiák. (K. B.-t nyomasztotta felesége

„burzsoá származása”, L. D. el is vált.)

RM szükségét érzi, hogy üdülésre hívja patrónusát, Vorosilovot, és vadászatra Gheorghiu-Dejt (ő, ellentétben a cseh Gottwalddal, azonnal kontrázott Rákosinak a Rajk-per kifőzésekor, hogy Tito klikkje Romániában is komoly illegális tevékenységet folytat). Most az ő tanácsukra szorult. 1955-ben nem mert elutazni a szokásos nyár végi szabadságra sem a Krímbe. Nélkülözhetetlen: „csak Balatonaligán voltam egy hónapot, de úgy, hogy az akkori nehéz viszonyok következtében jelen kellett lennem a PB ülésein, szakadatlanul bevontak a különböző ügyek intézésébe”.

RM felajánlotta Déry Tibornak, hogy írja meg neki a panaszait. Az író „a hosszú sors-sértésből” három példát vonakodva papírra vetett. 1. Révai kérésére forgatókönyvet írt a Felelet című regényéből, s bár ez lehetne az elmúlt időszak egyetlen munkástárgyú filmje, két éve nem forgatják. 2. Tízéves vágya visszalátogatni Franciaországba, ahol ifjúsága egy részét töltötte. Megígérték, hogy a cannes-i fesztiválra filmjével együtt kiküldik, végül itthon tartották. 3. Az osztrák testvérpárt teoretikusa, Ernst Fischer róla írt cikkét kivonatosan sem engedték közölni.

Levele után fogadta őt RM, és az író egyik panaszát sem tartotta jogosnak. „Kézenfekvő a következtetés, hogy a többi – meg nem említett – sérelmem hasonló elbánásban részesült volna. Mit mondjak erre, igen tisztelt Rákosi elvtárs?” A sértett írót RM tovább sebezte. Azt válaszolta neki: „Egyáltalán nem jelenti az ön »legelemibb írói jogának megnyirbálását« az, ha nem küldik ki államköltségen egy-két hónapra Franciaországba, ha nem filmesítik meg

Levele után fogadta őt RM, és az író egyik panaszát sem tartotta jogosnak. „Kézenfekvő a következtetés, hogy a többi – meg nem említett – sérelmem hasonló elbánásban részesült volna. Mit mondjak erre, igen tisztelt Rákosi elvtárs?” A sértett írót RM tovább sebezte. Azt válaszolta neki: „Egyáltalán nem jelenti az ön »legelemibb írói jogának megnyirbálását« az, ha nem küldik ki államköltségen egy-két hónapra Franciaországba, ha nem filmesítik meg