1. „De itt én élek”
Bő fél évvel előre bejelentették, hogy 1956. február 14-re összehívják a szovjet párt XX.
kongresszusát. RM úgy gondolta, hogy leendő felszólalásában a XIX. kongresszusi beszédet fogja „ismételni”, csak kevesebb Sztálin-utalással. Végül kivételesen jó szimattal még Sztálin két említését is kihagyta. Nem így az Esti Hírlap. Beköszöntője szerint, noha Sztálin nem lesz jelen, szelleme ott fog lebegni a XX. kongresszus fölött. Ám az 1956. február 14–25-ig tartó konferencia épp azzal írta be magát a történelembe, hogy a szellemről lerántotta a leplet. A találkozóra négy nappal előbb vonatozott el a Rákosi vezette pártküldöttség.
– Moszkvai kiküldetésem legemlékezetesebb eseménye a XX. kongresszus volt, bár akkor még nem tudtuk, hogy mi lesz ebből – idézte fel Kékesdi Gyula (1921). – Megérkezésekor Rákosi rögtön a Szabad Nép-tudósítót kereste. Mikor jelentkeztem, azt mondta, hogy figyeljek, de írni csak akkor írjak, ha előtte megbeszéltük. De erre nem került sor, mert ő azt is elfelejtette, hogy a világon vagyok.
Rákosi már elszokott egy hatórás orosz nyelvű beszéd figyelemmel kísérésétől – a fejhallgató torzítása csak rontott a helyzeten –, így aztán másnap korán reggel nekiült a Pravdának (egyébként is a vizuális memóriája volt jobb). Számára a beszámoló csalódás: „Minthogy az, amit közkeletűen a XX. kongresszus vonalának hívnak, tulajdonképpen [a] Sztálin teme-tésének napjától megkezdett vonal volt, s részleteiben már átment a többi kommunista pártok gyakorlatába és elméletébe, számomra... újat keveset adott.” A felszólalók között Rákosira február 17-én került sor: „Büszkék vagyunk rá, hogy a hatalmas Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság által vezetett legyőzhetetlen szocialista tábor tagjaként küzdhetünk.”
A kongresszus közepén véletlenül értesült arról – talán magától Varga Jenő szovjet akadémikustól, a Kun Béla hetvenedik születésnapjáról megemlékező cikk szerzőjétől –, hogy a Tanácsköztársaság 1939-ben kivégzett vezetőjének ártatlanságát e köszöntővel hozza a Pravda nyilvánosságra. RM a szovjet nagykövettől már régen tudta, hogy Kun Béla a sztálini tisztogatás áldozata. A hír hallatán még az is kicsúszott a száján, hogy Kun „a legnagyobb nemzetközi figura”, negyedéven át – mióta tudta az ártatlanságát – mégsem tett semmit azért, hogy a bélyeget valamiképp eltávolítsák róla. (A lengyel pártlap majdnem teljes oldalon közölte azon honfitársaik fényképét, akik politikai gyilkosság áldozatai lettek a Szovjetunióban.) Mikor kitudódott, hogy amit RM elmulasztott, megteszi a Pravda, minden követ megmozgatott, hogy az évforduló helyett egy nappal később jelenjék meg a cikk, mert így egy füst alatt a Szabad Nép is letudhatja az ügyet. Sikerrel járt. Így az ártatlan Kun hetvenedik születésnapját egy nap késéssel „ünnepelték”. Köszöntésére RM telefonon utasította a főszerkesztőt, aki formalitásból, minden hátsó gondolat nélkül megkérdezte Rákosit, hogy hogy van. „Miért, mit képzel maga, hogy lennék?”
A Pravda a magyar tanácskormány „tényleges” vezetőjének nevezte Kun Bélát – pedig itthon is élt valaki, akit szintén ekképp ünnepeltek, úgy, hogy Kun Béláról és társairól hallgattak. A születésnapi cikk megjelenésének másnapján a PB napirendre tűzi Kun Béla rehabilitálását.
(RM távollétében, egy menetben elhatározzák az elítélt szociáldemokraták ügyének rendezését, továbbá, hogy tárgyalnak Rajk László özvegyével a követeléseiről, végül: a Hősök terén felállítják a névtelen hősök emléktábláját.
Kun rehabilitálása kész zűrzavar. A Tanácsköztársaság korával foglalkozó összes könyvet ki kell vonni a könyvtárakból. Erre a sorsra jutnak Andics Erzsébet, Réti László, Mód Aladár könyvei, Rákosi és Nemes Dezső pártfőiskolai előadásai, sőt a Kun kivégzése előtt másfél évtizeddel elhunyt Lenin művei két kötetében is kicserélik a Kun Béláról szóló lapokat, más Lenin-művekbe pedig beragasztják, hogy Kun Béláról téves állításokat tartalmaz. De mindez semmi ahhoz képest, hogy kiderült a csalás: a kommunista párt és a Magyar Tanácsköztársaság létrehozásának nem Rákosi a vezéralakja. A pártapparátus nem ezt várta a szovjet elvtársaktól.
A XX. kongresszus nem Rákosi kongresszusa. „Fejhallgatója” annyira torzított, hogy azt hitte, eljött az ő rehabilitálásának is az ideje. Az egyik szünetben el is kapta Hruscsovot, hogy
„beszélni kellene végre azokról a hibákról, amelyeket a szovjet elvtársak a magyar kérdésben elkövettek” 1953-ban, ám a villámló szemekkel kísért válaszból megtudhatta (volna), miről is kellene beszélni.
– A kongresszus alatt Rákosi a Lomonoszov Egyetemen találkozott a Moszkvában tanuló egyetemistákkal, értelmiségiekkel – említette Kékesdi –, ami nagy eseménynek számított.
– Diáktársaimmal együtt úgy éreztük, hogy imponáló Rákosi tudása – idézi fel a találkozót Doleschall Sándor (1936). – Azt nem tudtuk, hogy igaz-e, vagy sem, amit mond, de lenyűgöző volt. Ám bármennyire lebilincselő volt is, konkrétan semmire sem emlékszem.
– Szüleimmel, néhány alkalommal találkoztam Rákosival a szabadság-hegyi vagy az aligai üdülőben, és diáklányként kellemes emlékeim maradtak róla – említette Farkas Mihály lánya, Renáta (1935). – A Lomonoszov egyetemi gyűlésen Magyarország eredményei között megemlítette, hogy a Körhinta című film világszerte elismerést aratott. Arra a kérdésre, hogy miért nem házasodhatnak a magyar ösztöndíjasok egymás között sem, olyasmit felelt, hogy nem kell leszedni minden virágot.
– Egy fiatalember megkérdezte, miért kellett levenni a Nemzeti Színház műsoráról Az ember tragédiájá-t – folytatja Kékesdi. – Mire ő elkezdte magyarázni, hogy képzeljük magunk elé Szörényi Évát, az ünnepelt, Kossuth-díjas színésznőt, aki tele van optimizmussal a jövője iránt, és esténként a műből áradó tömény pesszimizmust kell hirdetnie. Mi ezt nem tartjuk helyesnek, mondta. Egy fiú azt kérdezte, hogy miért volt szükség a jugoszlávokkal a huzavonára, minek kellett a láncos kutya-ügy. Rákosi vagy zavarba jött, vagy dühös lett, mert kikérte magának az okvetetlenkedést, azt állítva, hogy a diplomáciai kapcsolat nem szünetelt.
Felesleges lett volna többet kérdezni. Az ünneplő közönség vert seregként kullogott el.
RM Hegedüssel együtt felkereste Mikojant is, húszmillió dolláros hitelért. Húszezer vagon búzát is szerettek volna kapni, de húsz kiló felesleg sem volt. A húszmillió dollárra pedig azt vágta a fejükhöz a miniszterelnök-helyettes, hogy a magyarok jólétét „a szovjet nép terhére”
akarják megvalósítani.
De a sűrűje még hátravolt. A kongresszus végén Hruscsov megtörte a hallgatást Sztálin rémtetteiről. Mély titkolózás közepette, egy olyan zárt, de a hazai középfunkcionáriusokkal is kibővített ülésen leplezte le a népek tanítómesterét, ahová egyetlen külföldi sem kapott meghívást, még Sztálin tettestársai, például Rákosi sem.
– A zárt megbeszélés idején odavágódtam az egyik Kreml-őrhöz – folytatja Kékesdi –, s mondtam neki, hogy egy percre szeretnék bemenni, Rákosi elvtárssal beszélni. Nagyon udvariasan közölte, hogy ezen a megbeszélésen Rákosi elvtárs sincs ott, keressem talán a szálláshelyén.
– A zárt ülés idején üzemlátogatásra vittek bennünket, Rákosit, Szalait és engemet – említi a delegáció harmadik tagja, Kovács István (1911). – Később egy szobában elolvashattuk
Hrus-csov titkos beszédét, de jegyzetet nem készíthettünk, sőt nyilatkozatot kellett aláírnunk, hogy a zárt ülés létezéséről sem szólunk, de a tájékoztatóink során ennek szellemében nyilatkozunk.
RM viszont úgy emlékezett, hogy a nyersfordítást két-három órán át diktálta a gyorsírni tudó Szalainak, amire Kovács szerint nemcsak lehetőség nem volt, de szükségtelen is lett volna, mivel mindhárman tudtak oroszul. A beszámolóból Rákosi szerint „egy vérben gázoló zsarnok képe” alakult ki, „egy csapással le volt leplezve, ledöntve a piedesztálról, ahol jó három évtizedig állott”. A kongresszusról alkotott összbenyomást Rákosi számára egyedül ez
„árnyékolta be”. Hallotta aztán, hogy Hruscsov beszámolója közben „halálos csönd uralkodott, melyet időnként egy-egy feltörő zokogás, vagy egy elájult hallgató körül támadt mozgás szakított félbe”.
A XX. kongresszus alatt Hruscsov adott szállást Rákosinak. Mivel kevés volt a fekvőhely, egy pamlagon aludtak, fejtől-lábtól. Reggel Hruscsov a szokott szókimondással megjegyezte:
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen büdös a lábad!
– Ne csodálkozz – vágott vissza Rákosi –, ti visztek bele minden szarba.
RM lelkét megülte a kongresszus. Úgy emlékezett, lóhalálában el is rohantak haza, ám csak március elsején tértek vissza Budapestre. Noha a harmincórás vonatozás alatt rendezhette volna a gondolatait, a kongresszus túl nagy falatnak bizonyult. Többször nekiültek, de se kiköpni, se lenyelni nem tudták. RM már a megérkezés napján tájékoztathatta a PB-t a titkos beszéd tartalmáról is, és március 9-én már KV-ülést is akartak tartani a kongresszusról, de végül későbbre halasztották.
Március 3-án a PB ismét átrághatta magát a sztálini személyi kultusz bűnein, mert a jegyzőkönyvet azzal kezdi a gyorsíró: „Az elején nem voltam bent.” Mikor bekapcsolódik, RM arról beszél: „dolgozóink azt hiszik, hogy mi másolni fogjuk a Szovjetuniót” a bérelemelésben. Kijelentését akár bátor kiállásnak is lehetne nevezni, hisz eddig kötelező volt a szovjet példa kopírozása. De a XX. kongresszuson RM végképp ráébredt, sztálinista önmagával kerül szembe, ha az új irányvonalat is másolni próbálja. Bírálói is rájöttek, most lehet a szovjet példára hivatkozni, hogy ott bezzeg „bátran és nyíltan” szólnak például a személyi kultuszról. RM a PB előtt is kicsinyítette a XX. kongresszus jelentőségét, noha
„egyben-másban többet tudott, mint a mi kongresszusunk”. S egy elszólás a Moszkvában kitárt szekrényről: „legnehezebb dolog a Sztálin-kérdés”. Meglepő módon javaslat nélkül ajánlja vitára, hogy miképp értékeljék a kongresszust, és mit kövessen belőle a párt. Kiböki:
baj, hogy lényegesen más az irányvonal, mint a sztálini. Mégis Hruscsov rendkívüli érdemeiről beszél, mert megismételte, hogy a háború elkerülhető. RM – Sztálin említése nélkül – komoly „hibának” nevezi a finn és a koreai háborút, s a jugoszláv viszályt. Évekkel később írt Visszaemlékezéseivel ellentétben ekkor azt állítja, hogy a Sztálin-kérdésben
„általában helyes volt” a XX. kongresszus vonala, és a KV-ülésen erről bővebben kell szólni, mint „a nyilvánosság előtt”. (Testvérei körében állítólag arról beszélt, hogy Hruscsov „a lenini normák helyreállítása ürügyén mindennek nekirontott, ami Sztálin nevéhez fűződött”, és kijelentette: „Ez a kongresszus kiindulópont a marxizmus–leninizmus elleni általános támadáshoz.”)
Szerényen azt mondta, hogy a magyar viszonylag szolidan funkcionáló pártvezetés. Azt is mondta, hogy a Központi Vezetőségben oda nem való „elemek” vannak, s Dobit (az Elnöki Tanács volt kisgazdapárti elnökét) úgy kezelik, mint aki „kiszolgál bennünket és nem úgy, mint szövetségest”. Végre bevallja, hogy a szociáldemokraták rehabilitálásával elkéstek, hogy meg kellene nézni Marosán ügyét, hisz ő volt az egyetlen figura, „akit szerettek”. Noha lecsukatta, nem tudja, hogy „van-e letartóztatásának reális alapja, ha nincs, vissza kell hozni a
pártba”. Később bejelenti: minden kommunistát kiengedtek már a börtönből, de néhány szocdem – „csak kb. harmincöt fő” – még ül. S megpendíti, hogy Kádárt visszahozzák a vezetésbe.
Hegedüs András miniszterelnök nekibátorodva szóvá tette, hogy Rákosinak és Gerőnek nem merik megmondani a véleményüket. Kovács Rákosi szemére veti, hogy az utóbbi időben nem esik szó 1953 júniusáról, csak Nagy Imre disznóságairól. „Az ellenség azt mondja, hogy a huszadik kongresszus [őket] igazolta.” Apró Antal végre tisztázni szeretné legalább maguk között a rehabilitáció ügyét. Hiba volt, hogy a szabadon bocsátottakat nem rehabilitálták teljesen, ezeket az embereket továbbra is úgy kezelik, „mint a leprásakat”. Amikor (a tizenöt évre ítélt) Mátyás Lászlót a külkereskedelembe javasolták, Hidas kijelentette: nem lehet, mert rehabilitált. Hidas közbeszól: fenntartja véleményét – és senki sem téríti észre. Bata javaslatára – nehogy előálljon az a helyzet, hogy végzés után Farkas Mihály lesz a legjobban képzett katona –, „visszakérik” őt a moszkvai katonai akadémiától, és „más területen fog dolgozni”.
RM összefoglalja: „Mi volt ennek a kongresszusnak a jelentősége?” És reflexből így felel:
„Az, hogy meghalt Sztálin elvtárs, és ez nem okozott nagy változást.” A párt országjáró instruktorai viszont azt jelentik: „A problémák zöme Sztálin munkájának értékelésére, bírálatára vonatkozik.” Feltehető, hogy RM legalább a zsigereiben az első pillanattól kezdve érezte, hogy összedőlt a koncepciós perek évekig építgetett magyarázata, „Berija és Péter Gábor bandájának provokációja”.
(Az 1950-ben „tévedésből” halálra ítélt Marosán Györgynek is megengedték, hogy levelet írjon a börtönből Rákosi Mátyásnak: „Kérem önt, nemcsak magam, de családom nevében is, vegye elő ügyemet, mérje meg még egyszer, részesítsen engem is abban a kegyben, hogy visszatérhessek a családom körébe és leélhessem a még hátralévő kevés esztendőt köztük.”
„Ön tett engem nagy emberré, ma van éppen 12 éve, hogy Debrecenben először találkoztunk.
Fussa még egyszer át gondolatban ezt az időt, és hiszem, remélem, hogy fog találni mentséget és megbocsátást az én számomra is... Vezessen engem is vissza az igaz életbe, szerény, csendes munkásnak.” Három hét múlva – csupán felfüggesztve büntetésüket! – őt és társait is szabadon engedték. Szakasits Árpád ekkor írta meg a pártvezetésnek, kifogásolja, hogy még mindig bűnösként kezelik, pedig hat éve „sajátos körülmények között fosztották meg a szabadságától” – RM lakásán, hamis bizonyíték alapján.)
A PB megbízásából egy bizottság (Apró, Ács, Kovács, Szalai, Vég) „gondolatokat” gyűjt a teendőkről. Az első pont a II. ötéves terv kidolgozása, a második a pártvezetés munkája, a harmadik a PB és a Titkárság megerősítése „régi elvtársakkal”, sőt volt szocdemekkel. A negyedik a Népfrontot „a mairól jobban életre hívni”. Ötödik a rehabilitáció, hatodik az
„állami demokratizmus”, hetedik „az értelmiség problémája”, nyolcadik a szocialista törvényesség, az ÁVH és rendőrség ellenőrzése stb. stb. Az utolsó, a tizenegyedik pont „az osztályharc”.
A PB március 9-én harmadszor is megpróbálta magára szabni a XX. kongresszust. Apró Antal szíve szerint feledne mindent, hiszen „sírva fakadtak az emberek, hogy Sztálinról így beszélünk”. Bata viszont többet közölne a Sztálin-ügyről, mert ez érdekli leginkább az embereket. Hidas kevesli a KV-ülés beszámolójából a tanulságokat. Gerő is úgy véli, hogy a teendőkről részletesebben kell szólni, és a Lenin–Sztálin-kérdésről, meg Kun érdemeiről is.
El kell ismerni, hogy a börtönökben még vannak szociáldemokraták. Közölni kell, hányan, mert százakról beszélnek. Piros László szerint az ellenség úgy véli, a kongresszus a Nagy Imre-féle vonalat igazolta. Végül a PB a beszámoló átdolgozására szólította fel Rákosit, s a határozati javaslatokat nem is ő, hanem egy trió állítja össze.
Tétova tapogatózás. Például a Magyarországon akkreditált diplomaták szabadabban mozoghatnak. RM javaslatára a hazatérni kívánó Kun Bélánénak ajánlják, hogy először csak látogatóba jöjjön. Turistacsoportok indulhatnak a Szovjetunióba is. Az osztrákok és a svájciak – „ahova a szovjetek is utaznak” –, kölcsönös társasutazást javasoltak, de egyelőre tizedannyian mehetnek Nyugatra, mint ahányan onnan jönnek. Noha Budapestet korábban számos nemzetközi légifolyosó érintette, az ötvenes évekre megszűnt a rendszeres légi forgalom, sőt 1953–54-ben különjáratokra sem adtak engedélyt, nemhogy tranzitrepülésre. A KLM ajánlatát az Amsterdam–Prága–Budapest–Bejrút–Kairó járatra elutasították, ezért Bécsen át repült. Aztán 1955 végén a PB jóváhagyja a bekapcsolódást a nemzetközi polgári repülésbe. A déli határövezetet felszabadították, gyorsították az útlevelek kiadását. Enyhí-tettek az abortusztilalmon. Csökkentették a Népstadion helyárait. Könnyítették a sajátház-építést, a lakásszövetkezet-alakítást. A Szabad Nép június 1-jén számol be arról, hogy Hegedüs András a Rákosi Mátyás Művek munkásgyűlésén bejelentette, hogy két hét múlva a népi demokratikus országokba útlevél nélkül, a személyi igazolványhoz csatolt betétlappal és a fogadó ország vízumával lehet utazni. Másnap fényképet közöl a lap a műszaki zár eltá-volításáról az osztrák–magyar határon.
A PB beleegyezett, hogy RM interjút adjon a The New York Times tudósítójának, Sulzbergernek. Kérdésére RM azzal indokolja az ÁVH létét, hogy amíg a kapitalizmus erős, a népi demokráciáknak is erőseknek kell lenniük. Azt állítja, hogy a Berija és Péter Gábor mesterkedéseivel összehozott Rajk-ítélethez hasonló perek ma már nem lehetségesek.
Sztálinról ugyanaz a véleménye, mint Hruscsovnak. Szerinte az ember, különösen idős korában hajlamos hibázni. Ez történt Sztálinnal is.
1956-ban mégiscsak megnyitnak egy vörös lámpás házat a külföldi diplomatáknak és az
„elvtársaknak”. Rákosi tartja az avatót, aztán úgy intézik, hogy egy gyönyörű lány szobájában találja magát. A pártvezér, zavarát leküzdve, megkérdezi a lánytól:
– Mondja, gyermekem, maga DISZ-tag?
– Jaj, hova gondol, anyukám még ide is alig akart elengedni.
Az 1956. márciusi KV-ülés nem ígérkezett olyan diadalmasnak, mint amit egy évvel korábban tartottak Nagy Imre és a nevével összeforrott politika kivéreztetésére. Rákosi nem dolgozta át a beszámolót. Nyakló nélkül dicsőítette a XX. kongresszust no és magukat, mert szerinte beigazolódott, „hogy pártunk fő irányvonala minden téren helyes”, és a márciusi politikát „erőteljesen tovább kell vinni”. Csakhogy ekkor már a párttagok többsége is felismerte, hogy ez az irányvonal sehová sem vezet. RM kijelentette: „nálunk a jobboldali elemek azon az alapon, hogy éhes disznó makkal álmodik, azt várták, hogy a kongresszus vonala őket fogja igazolni”. Szerinte változatlan erővel kell harcolni a személyi kultusz ellen, mert „újra kezdi felütni a fejét ez a veszedelem... különösen az alsóbb párt- és állami szervekben”. „Azt is látnunk kell, hogy a személyi kultusznak életünk minden területén van táptalaja. Az irodalomban, a művészetben, a filozófia, a tudomány, a gazdasági élet és az államigazgatás nem egy helyén találhatók helyi diktátorok és vezérek, akik csalhatatlanok, akár a pápa.” Azt állítja, hogy a szocialista törvényesség „alapjában véve helyreállt”, „aki ártatlan, azt rehabilitáljuk, aki bűnös, amnesztiával azt is szabadlábra helyezzük, mert népi demokratikus rendszerünk és államunk elég erős ahhoz, hogy ilyen rendszabályokat megengedhet magának”. A gazdasági helyzet summázata: „Előreszaladtunk, tovább nyúj-tózkodtunk, mint ameddig a takarónk ér” – mindenekelőtt „Nagy Imre felelőtlen és demagóg politikája” miatt. A lényeg: „A XX. kongresszus határozatai és egész munkája azt bizonyítják, hogy a Magyar Dolgozók Pártja, annak Központi Vezetősége helyes úton jár.”
Szinte minden felszólaló változtatást sürgetett a „hibátlan” politikában: kezdtek nyíltan elfordulni Rákositól. Kádár kipakolt. Csínján kellene bánni a jelzőkkel: korábban baloldali szektáriusnak, most jobboldali elhajlónak nevezik, aki hibát követ el. Valamikor nagy hitele volt Rákosinak és másoknak, „ma néha még az is felmerül, vajon azt gondolják-e, amit mondanak?”. A törvényesség megsértéséért ő nem „Péter Gábort és bandáját” tette felelőssé.
„Farkas Mihály elvtárs anélkül, hogy felelt volna a párt előtt, itt ül a Központi Vezetőség tagjai között.” (Bár ő tagja maradt a KV-nak is, épp ekkor nem ült ott, mert a szokások ellenére nem hívták haza Moszkvából a KV-ülésre – P. Á.) Kádár azt is mondta: „holttestek állnak közöttem és Farkas Mihály között. Ártatlanul meggyilkolt kommunisták holtteste.”
Mentette magát, meg Rákosit, de egyben figyelmeztette is, ne próbálja összemosni az ő felelősségét Farkaséval.
Horváth Márton kijelentette: a XX. kongresszus az 1953. júniusi határozatot igazolta. Nagy hiba, hogy „a megvert jobboldalnak ajándékoztuk és ajándékozzuk oda a júniusi határozatok védelmének dicsőségét”. Szántó Zoltán bírálta a rehabilitáció elhúzódását s tendenciózus végrehajtását, hogy az a cél, „valami ragadjon rajtuk, hogy lehessen arra hivatkozni, hogy hát azért nem is volt olyan súlyos az a törvénysértés, mert hiszen az illető nem volt ártatlan”. Kiss Károly ugyanezt úgy fogalmazta, hogy a szétfoszlott nagy koholmányokat kis koholmánnyal helyettesítik. Hegedüs András kételkedett abban, hogy erre utasítás lett volna. Kádár közbeszólt: „Engem egy és háromnegyed évig gyötörtek, hogy más bűnt találjanak ellenem, hogy a felelősök kibújhassanak a felelősség alól.” Hegedüs: „a Politikai Bizottság ilyen utasításról nem tud”. Kádár: „akkor egyéni utasítás volt... Azt akarták, hogy én bizonyítsam be, hogy semmit sem követtem el.”
Révai József szerint az osztályharc éleződéséről szóló sztálini tétel deformálta a politikát, a demokrácia kibontakozását. Megerősítette, hogy „ímmel-ámmal” rehabilitálnak: „ki kell mutatni azt, hogy azok, akiket rehabilitálnak, mégsem voltak... teljesen ártatlanok”. Nem
Révai József szerint az osztályharc éleződéséről szóló sztálini tétel deformálta a politikát, a demokrácia kibontakozását. Megerősítette, hogy „ímmel-ámmal” rehabilitálnak: „ki kell mutatni azt, hogy azok, akiket rehabilitálnak, mégsem voltak... teljesen ártatlanok”. Nem