Sztálinvárosi rétes

1953 júliusában aláírják a koreai fegyverszünetet, augusztusban a Szovjetunió hidrogénbombát robbant, szeptemberben Ny. Sz. Hruscsov az első titkár.

Magyarország derűs nyara belenyúlik a télbe. A mezőgazdaság terheinek csökkentése, a kitelepítések feloldása, a részleges közkegyelem, a határincidensek megszűnése Jugoszláviá-val, a tervmódosítás a fogyasztási cikkek javára – de „az ország legnagyobb sportlétesítménye”, a Népstadion felavatása is (a „megnyitás után zavartalanul folyhat a hátralévő építkezés”) – örömteli dolog. S itt van még november 25-e is: „Világraszóló sportsiker Londonban. Labdarúgóink hatalmas küzdelemben megtörték az angol válogatott kilenc évtizedes hazai veretlenségét. Magyarország–Anglia 6–3 (4–2)”.

Ugyanekkor olyan látványos programok is leálltak, mint a földalatti-építés. Az „ésszerű és minél kisebb kárral történő leállítás” miatt a Népstadion és az Engels tér közötti szakasz át-adását négy évvel halasztják. (Végül 1972-ben jutottak el a szerelvények a Déli vasútig, igaz a Fehér úttól indulva.)

1953 novemberében Gerő jelentette, hogy a Várpalota helyreállítására nincs pénz, bár az ottani óvóhelyeken már berendezték a párt- és államvezetés bombabiztos szükségirodáit. ’54 elején levélben kérdezte meg Rákosit és Nagy Imrét, hogy mi legyen a Várpalotával. Horváth Mártonra hivatkozva felvetette: amikor a tömegek életszínvonalának emelése a feladat, nem volna-e helyesebb ott valamiféle gyermekvárost, vagy kultúrközpontot létesíteni, a tíz-tizenkét fontos vezető irodája helyett. Ám az óvóhely és a föld alatti hírközpont miatt mégis az eredeti elképzelés mellé áll: „Rendkívüli helyzetben a párt- és az állami vezetésnek kell rendelkeznie biztonságos munkahellyel.” Vagyis a szovjet vezetés hiába vallotta, hogy elkerülhetővé vált a háború, Gerő kétkedett. (1953 végén a hivatalokban és az intézményekben kötelező a légoltalmi szolgálat.) Javasolta, ha két-három év múlva a nép életszínvonala már „lényegesen emelkedett”, akkor építsék fel a „biztonságos vezetőközpontot”. RM és Nagy Imre egyetértett.

(1949-ben még úgy tervezték, hogy a Budavári Palota helyreállítására 1953-ig 120 millió forint kell. Fele sem jutott rá, és közben a költségek többszörösére nőttek. A fővárost ezek a romok uralták RM bukása után is. Végül a Várpalota sorsa sem az ő elképzelése szerint alakult. Kádár János már nem akart odaköltözni, s 1968-ra mégiscsak kultúrközpontként született újjá a királyi vár.)

Születésnapja és a II. kongresszus alkalmából RM majdnem ötezer ajándékot kapott. Ezeket a Munkásmozgalmi Intézet őrizte. Javaslatukra a Titkárság elfogadta: nem sértheti az aján-dékozókat, ha mindezt múzeumoknak és egyetemeknek adják. Az írókészleteket, mappákat járási és üzemi funkcionáriusok kapták, a piros asztalterítőket a nagyobb alapszervezetek. A párnákból a tollat felhasználják, a huzatot megsemmisítik, akár a sérült, hibás ajándékokat. A különféle dobozokat, ládikákat, serlegeket, plaketteket, a „mintacipőt”, a „mintacsizmát” az Iparművészeti Múzeum kapta. A Néprajzi Múzeumnak jutott: a férfi bokszcsizma sámfával, 4 pár szalmapapucs, a magyar hímzéses prémmellény stb. A Mezőgazdasági Múzeumba került a faluvillamosítási makett, a traktor, az eke, a kőtörőmodell, a borona, a hídmérleg, továbbá lópatkó, boroshordó stb. A Munkásmozgalmi Intézetben őriztek például egy négyszemélyes

kínai étkészletet – tizenhat tányér, négy csésze aljával, fedővel. A külföldi kommunista pártoktól kapott ajándékokat két terem üvegszekrényeiben tartották. Ide került Mongóliából egy íj, egy díszcsákó, egy szarvasbőr köpeny selyembéléssel, egy pár vadászcsizma, egy vadászkürt ezüstláncon, egy plakett Csojbalszan képével. (Ezekre „Rákosi elvtársnő igényt tart”.)

Annak ellenére, hogy 1953 RM uralmának legsikertelenebb esztendeje volt – vagy talán épp emiatt –, újból közös szilveszterezésre hívta a pártvezetést.

– Két ízben jártam Rákosiék lakásán – emlékezett Vég Béla (1922). – 1953-ban szilveszteri vacsora volt náluk a PB-tagok, póttagok, titkárok és családtagok részére, amin természetesen ott volt Nagy Imre is. A menüben nem volt semmi rendkívüli, kaviárt, lazacot nem láttunk.

Szolid volt a hely is – meglehetősen kicsi ebédlő –, és alig vártuk, hogy elmehessünk, a többségben lévő idősebb emberekkel nem is voltunk összeszokva. Minden volt ez, csak nem szilveszterezés, még ha Rákosi táncolt is néhány lépést a feleségemmel. A közhelyes éjféli pohárköszöntő után végre elvonultunk a saját társaságunkba. A többiek sem érezhették csodásan magukat, nem is ismétlődött meg ez a szilveszterezés.

– Hiába voltam már gépírónő a KV levelezési osztályán – idézte fel Bugyi Ica (1928) –, Szatmári szólt, hogy menni kell Rákosi elvtársékhoz felszolgálni. Az osztályon nem tudtak erről, a férjem sem csinált belőle ügyet, 1955 táján mégis megmondtam, hogy nem örülök ennek. Szatmári megrökönyödött: nem tudja, mekkora megtiszteltetés ez? Tudtam én, de ebben se túlóra, se fizetésemelés, semmi a világon nem volt. Azért az jólesett, hogy a vacsora után Rákosi és a felesége kezet fogott velünk, behívták Gergely Istvánt, a sofőrt, hogy vigyen haza bennünket. De a felszolgálás az felszolgálás volt itt is, mint a háború előtti gazdáméknál.

Igaz, Somogyiéknál külön lavórom, külön evőeszcájgom volt, meg nem fürödhettem a kádban, pedig legalább életemben egyszer szerettem volna. A Rákosi-villában nem kezelték le az embert. A szilveszter általában úgy volt, hogy minket elvittek reggel, és másnap hajnalban kerültünk haza, mert nemcsak felszolgálni kellett, hanem a szakácsnő irányításával mindent előkészíteni, megteríteni. Azt mondták, a kezünket jól suviszkoljuk meg citromlében, hogy eltűnjön a krumpli- meg a zöldségpucolás nyoma. De kinek volt akkor citromja? Hát ott volt, és gyönyörűen levitte. Először megterítettünk a magunk szakállára, de bejött Rákosiné, és leszedette, átvasaltatta a terítőt. Na, az anyád szentségit! Következő alkalommal kiraktunk mindent, és lehívattuk: hogy kívánja? Ettől kezdve jó volt, amit csináltunk. Damasztabrosszal, szalvétával terítettünk, meg virágcsokor, és minden tányér mellé egy zöld levél vagy egy virág. Gondolom, az eszcájg ezüst lehetett, mert előtte meg kellett pucolni. A szilveszteri vendégek a PB tagjai voltak feleségestül, vagy húszan. A legutolsón már Szalainé, Ácsné, Végné is ott volt. Ezek az idők már nem voltak olyan szépek, mint az előzőek. A régiekhez, ugye, már hozzászoktam. Volt a Révai, akit imádtam, volt Kádár, Rajk. Farkast nem szerettem, mert durva ember volt. Amikor megjöttek a vendégek, volt sóssütemény, édes süte-mény és rövidital, ki mit akart. Következett a vacsora. Az előétel erőleves volt vagy...

Életemben nem hallottam, hogy spenótot palacsintatésztába, vagy nem tudom, mibe belepötyögtettek. A vacsora sablonos volt: malacsült, esetleg kocsonya, sütemény. Ja, és parfé. Nem voltam elragadtatva tőle, mert hideg volt. Viszont az orosz vörös pezsgő ízlett. Ott ittam először.

Boldog újévet!

– Három évvel Feri letartóztatása után, 1954 januárjában kaptam első ízben értesítést róla.

Először csak azt, hogy tizenöt évre ítélték – idézi fel Donáth Ferencné, Bozóky Éva (1923). – Ugyanakkor Szirmai István – aki ugyancsak ült egy rövid ideig – baráti úton üzente, hogy Ferit rehabilitálni fogják.

Mintha RM is új életet akart volna kezdeni. Nagy Imre csak az utolsó pillanatban adta át neki parlamenti beszéde szövegét a kormány féléves tevékenységéről és az 1954-es teendőkről.

Bár Nagy sokszor volt késésben, RM csak annyit jegyzett meg: jobb lett volna, ha a PB elé kerül a szöveg: „A jövőben csináljuk így, különben a Politikai Bizottság tagjai nehezményezni fogják.” A miniszterelnök RM intelme ellenére a párt és a kormány új politikájáról beszélt. Nagy Imre a különbséget hangsúlyozta (másképp ugyanazért a célért), RM a folyamatosságot (ugyanazt, kicsit jobban). Kaczba Imre, háromholdas paraszt (Csong-rádi járás) úgy véli: Nagy elvtárs igen sok szépet és jót mondott, nehogy ezt Rákosi elvtárs egy idő múlva „kibeszélje”, mint ezt júniusban tette. Budapest több helyén felvetik, hogy Rákosi miért mindig csak a rosszakat jelenti be, a jókat miért hagyják Nagy Imrének.

Ebben a tudathasadásos korban válik Gerő a Rákosi-korszak legjobb belügyminiszterévé, s több gesztusértékű lépést tesz az új politika mellett. Január 5-én a szokott kopogós stílusban hívja fel RM figyelmét, hogy „Az erőszakos kollektivizálásokért... eddig úgyszólván senki sem vontunk felelősségre”. Például Somogyban minősíthetetlen törvénysértéseket követnek el középparasztokkal szemben. Ráadásul a „PTO támogatja az ilyen intézkedéseket”. Ráadásul Gerő, Nagy Imrével kettesben javasolta Rákosinak, hogy a PB foglalkozzon a kérdéssel. Gerő kezdeményezte Mindszenty kolostorba vonulását is, amit szintén támogatott a miniszterelnök, RM viszont azt felelte: „a kár nagyobb, mint a haszon”. Bármennyi fenntartás élt Nagy Imrében Gerővel szemben, egyre jobban dolgoztak együtt. A rideg komisszár azt is megtette 1954. január elején, hogy a gyengélkedő Nagy Imrét melegen üdvözölte és „gyors felépülést”

kívánt neki.

A szinte baráti együttműködés azt is jelentheti, hogy otthon, lámpaoltás után mindkettőjük fejében megfordulhatott: Rákosi nélkül talán jobban menne. Csakhogy a népi demokráciák pártvezetőinek – sőt minisztereinek – a leváltásáról, és a kinevezéséről sem az adott országban döntöttek. Első titkári tisztségben nem volt szokás a nyugdíjazás sem, különösen közismert kommunista vezető esetében. Ezért is nyűglődtek RM eltávolításával annyit a szovjetek. Társai támadása ellen a szent pártfegyelem is védte. S a fegyelemben Gerő, sőt a sérthetetlen elveket annyiszor megsértő Nagy Imre is eminens volt.

Valószínű, hogy a gazdasági gondok megoldatlansága miatt már a decemberi megbeszélés során szóba került, hogy Gerőnek újból a kezébe kellene vennie a gazdaságirányítást.

Legalábbis Malenkov májusban azt mondta a magyar vezetőknek, hogy amint már felvetették, Gerő „álljon rá a gazdasági kérdésekre”. Nagy Imre pár héttel a moszkvai találkozó után azt mondta Kiszeljovnak: „számunkra most különösen fontos, hogy Gerőt felmentsék a belügyminiszteri tisztség alól annak érdekében, hogy képességeit a lehető legszélesebb területen felhasználhassák”. Ha tényleg már ezelőtt szóba került, hogy Gerő visszatérhetne régi munkakörébe, akkor Nagy Imre mondata értelmezhető a moszkvai ajánlás megerősítésének. Ám a „lehető legszélesebb terület” nem a pártvezetői, az első titkári posztot jelenti? Csakhogy Vásárhelyi szerint Nagy Imre jobban tartott Gerőtől, mint Rákositól. Ez így lehetett 1955–56-ban – amikor erről beszélt neki –, és általában is igaz lehetett, ám 1953–54 fordulója körüli hónapokban Nagy Imre összehasonlíthatatlanul jobban megértette magát Gerővel, mint Rákosival. Ha Nagynak megfordult a fejében ellenlábasa eltávolítása, utódjaként csak Gerő jöhetett szóba. S a pártszerű Nagy Imre ezt legfeljebb ilyen virágnyelven tudathatta Kiszeljovval. Csak vele – és közvetlen moszkvai kapcsolat híján senki mással.

A Gerő–Nagy pároshoz húzott a túlbuzgó Farkas Mihály is. Ő a Titkárság tagjaihoz intézett – lényegében Rákosi-ellenes – körlevélben kifogásolta, hogy a KV-közleményből a Szabad Nép kihagyta az utalást az új politikára. Kikérte magának, hogy a jóváhagyott szöveggel így bánjanak!

– Farkas mindig égett a tettvágytól, hevesen képviselte a korábbi politikát, és 1953-ban ekképp állt Nagy Imre és az új politika mellé is – mondta Vég Béla (1922). – Ragaszkodott hozzá, hogy minden beszámolóban, hozzászólásban ötmondatonként említtessék az új politika. (1955 januárjában viszont már ő tiltja meg az új szakasz elnevezés használatát, de erről majd a maga idején – P. Á.)

Rákosira senki sem fordította lefelé a hüvelykujját, hogy vesszen, mégis érezhette, hogy fogy körötte a levegő, hisz az új négyesből hárman ellene voltak. Kínjában juthatott csak eszébe, hogy javasolja: a soron következő moszkvai találkozót Nagy Imre nélkül tartsák.

A fű alatti hatalmi harcokból fakadó kitérők ellenére is tovább oldódtak a rendszer görcsei. A PB kezdeményezte, hogy ezután ne büntessék a disszidensek szüleit, rokonait, ha nem tudtak a szökésről. Ám aki tudott, és elmulasztotta a feljelentést, azt „büntetni kell”, de tíz év börtön helyett már csak öt évvel, s a teljes vagyonelkobzás sem kötelező. Lehetővé vált a kivándorlás is. Az előző öt és fél évben nyolcezren adtak be kivándorlási kérelmet, s kétezer-kétszáz személyt kiengedtek (és az izraeli egyezmény alapján háromezret). Gerő irányelvként javasolta: adják meg a kivándorlási engedélyt azoknak a hatvan éven felülieknek, akiknek nincs megélhetésük, akik munkaképtelenek, betegek, akik ellátását vállalják a hozzátartozói – feltéve, ha az illető nem vett részt államellenes tevékenységben. Az engedékenység forrása nem bennük buzog. Szinte minden jelentős intézkedés – közkegyelem, árleszállítás, az ipar, majd a mezőgazdaság fejlesztési programja stb. – előtt Moszkva hasonlóval rukkolt ki. A júniusi moszkvai útravaló után sem merül fel, az egyetlen Nagy Imrét kivéve az egész magyar pártvezetésben, hogy ami egy birodalomnak jó, vajon a szinte mindenben – természeti adottságokban, kultúrában, történelmi múltban, civilizáltságban – különböző kis országnak hasznára van-e. Gondolkodás nélkül, ösztönösen követik őket. Hegedüs András beszámol a PB-nek az SZKP KB mezőgazdaságról szóló határozatáról, és mindenféle elemzés nélkül úgy döntenek, hogy negyedév múltán meglesz ennek a magyar megfelelője. S meg is lett. A repatriálások esetében is ilyesmi történhetett. Végre hazatérhettek a Szovjetunióban élő magyarok is. (Eddig RM évente kétszer-háromszor tudatta az SZKP KB-val, hogy az MDP beleegyezik a felsorolt öt-nyolc személy hazatérésébe.) Ekkor majdnem kétszeresére, ezerre emelték a kivándorlási engedélyek számát is. Volt üzemtulajdonosok, horthysták, nagykeres-kedők, köztisztviselők – azaz az ellenség – kérelmét többnyire elutasították. Mintha rájuk itthon lenne szükség. A kétszáz sváb folyamodó fele a kitelepítés során a családjától elszakított fiatal volt. Esetenként még az ő kivándorlásukba is beleegyezett a PB.

A párttörténetírás évtizedeken át próbálta elhitetni, hogy a műperek Rajkék 1949-es bíróság elé állításával és kivégzésével kezdődtek, és 1953-ban egy csapásra megszűntek. A rendszer-nek – Rákosinak és Kádárnak is – az volt az érdeke, hogy a nagy visszhangot kiváltó törvénytelenségeket időkorlátok közé szorítsák, a többire pedig fátylat borítsanak. Ám a fanatikus kommunizmusnak épp a tisztogatás, a leszámolás a megkülönböztető jegye. Minél inkább teret nyert Magyarországon is a „népi demokrácia”, annál inkább maga alá gyűrte az igazságszolgáltatást. 1949–53 között a politika futószalagon gyártotta a teljesen alaptalan eljárásokat. A politikai perekben az ítéletek kizárólag kínvallatásra, de még inkább a „párt iránti odaadás” szülte önvádakra épültek. Az 1949-et megelőző és az 1953 utáni időszak politikai pereinek általában volt valami magva, és ritkábban végződtek halálos ítélettel (kivételt jelentenek az 1956-os megtorlás perei). Külön típus az 1953-as fordulatot követő időszak (Kádár-rendszerbe átnyúló) számos műpere. Ezekben a valódi bűnök titkolása volt az alapvető szempont. Prototípusuk a Péter Gábor és társai elleni eljárás. Míg Rajkék esetében az vezérelte a kihallgatókat, a bírákat, de még a vádlottakat is, hogy kiderüljön, hogy Tito és az imperializmus az „igazi bűnös”, a Péter-, majd a Farkas-perben az volt a irányelv, hogy mindenképp maradjon titokban, ki(k) helyett ítélkeztek felettük.

A magyar pártfőtitkár és jobb- meg balkeze, Gerő Ernő s Farkas Mihály is meg volt róla győződve, hogy a Sztálin utasítására lefogott Péter Gábor a börtönben van a legjobb helyen.

Sőt bűnösnek is tartották. Letartóztatásakor Hegedüs András (1922) kétkedett, mire RM megmutatta neki Sztálin levelét, és azt is megemlítette, hogy a házkutatás során találtak egy fényképet, amelyen Péter Gábor Allen Dullesnak, az USA európai (berni) hírszerző szolgálata vezetőjének a társaságában látható. Márpedig Rajkék bűnösségére is az volt az egyik

„bizonyíték”, hogy Dulles Bernben dolgozott. Ez cáfolhatatlanul igaz. S Rákosiék szentül hitték, hogy aki Dulles ottléte alatt megfordult a svájci városban, az amerikai kém. Ő

„fertőzte” meg a berni emigrációból hazatérő Szőnyi Tibort is, a Rajk-per másodrendű vádlottját. Szőnyi aztán továbbfertőzött. A „duleszitisz” így szedte az áldozatokat. Péter Gábor 1945-ben a magyar háborús bűnösök hazaszállításáról tárgyalt Dullesszel, és akkor készült a fénykép. (Jegyezzük meg: a kémkedés történetében ez lehet az egyetlen felvétel egy szigorúan titkos beszervezésről.)

A házkutatás során RM két testőre nem csak ezt a bűnjelet találta meg. Előkerült három útlevél, egy Simon Jolán névre szóló fegyvertartási engedély (Simon Jolán Péter Gábor fele-sége és Rákosi titkárnője volt – P. Á.). Előkerült még három távcső, bizalmas anyagok, monogramos levélpapír, boríték, indigó, kitépett könyvcímlapok ajánlásokkal. „1db Mein Kampf, bűnügyi szakkönyv”, 5 db indexes Nyírő-könyv, az alagsorban 2 db vadászfegyver.

(A bizalmas iratok között szerepelt például az összefoglaló jelentés az MTA elnökéről, dr.

Rusznyák Istvánról, vagy feljegyzés az olimpiai bajnok Novák Éva és Pierre Gérard esküvői fényképéről.) Elkobozták Péter Gábor tizenöt „lógós” kitüntetését, és egy róla készült

„bronzképet”.

Annak idején a magyar származású Himmler Márton amerikai ezredes hozta Budapestre, s adta át a politikai rendőrségnek a háborús bűnösöket. A testvére, Himmler Jakab pedig az ávónak is dolgozott asztalosmesterként. Péter Gábor New Yorkban élő anyjának és nővérének az amerikai ezredessel akart levelet küldeni, cserében útlevelet adott az ácsmester gyerekeinek Amerikába. A sokat változó vádirat azt rögzíti: „Péter Gábor 1945 és 1946-ban négy alkalommal találkozott Himmler Márton USA hírszerző ezredessel, akivel bizalmas viszonyba került.”

Mielőtt részleteznénk a vád forgandóságát, fenntartásaink ellenére is meg kell említeni, hogy a per nagy intellektusú vádlottja, a jogi végzettségű dr. Décsi Gyula a börtönben leírta: ő már 1951-ben megmondta igazságügy-miniszter elődjének, Molnár Eriknek: „ha nem Péter lett volna az ÁVH vezetője, a Rajk-ügyben is legalább három-négyszer ennyi őrizetbe vétel lett volna”. Amikor 1954 májusában felszólították Décsit, tegyen vallomást arról, hogy a Rajk-ügyben mivel vezették félre a pártot, akkor ő megértette, hogy „Péter Gáborra kell fogni azokat az utasításokat és intézkedéseket”, amelyek Rákositól érkeztek. Décsi később mégis azt mondta, hogy Péter „nem szerette a provokációs koncepciós ügyeket és lehetőség szerint kivizsgálatlanul nem szeretett befejezni ügyet. Az is tény, hogy amikor a pártból jött utasítás... azt minden további nélkül végrehajtatta.” Mindez megerősíti a kétségünket aziránt, hogy a diktatúrák főszereplőinek bűnrészessége kibogozható. Esetünkben is meg kell elégedni azzal, hogy Rákosi, de még Farkas Mihály is bűnösebb volt Péter Gábornál. Gerő és Péter Gábor talán egyaránt bűnösök – ha a „minőség” és a „mennyiség” valamiképp összemérhető.

1956 előtt Kádár kevésbé bűnös náluk, Rajk még kevésbé. Ez nagyjából a „protokollsorrend”

is.

Péter Gábor 1957-ben elmondta, hogy amikor még az ÁVH vezetője volt, RM közölte vele, hogy az ÁVH napi jelentéseit sok esetben átadta Gerőnek, illetve Révai Józsefnek. S a folytatás: „Úgy emlékszem Rajkra, mint aki kedvelte a koncepciókat, és határozottan állítom, hogy már ő is adott utasításokat verésekre, kényszer alkalmazására... Igaz ugyan, hogy Rajk

belügyminisztersége idején az Államvédelmi Hatóság osztályellenséggel szemben harcolt.”

Barátjáról, az akkor már első ember Kádárról azt mondta: „sokkal passzívabb volt, ritkán járt nálunk, és a konkrét ügyek irányításába nem folyt bele. Soha verésre, sanyargatásra, fenyegetésre utasítást nem adott. Úgy éreztem, idegenkedik a törvénytelen eszközök alkalmazásától.” Tegyük hozzá, Péter jó taktikus volt, s nem föltétlenül szavahihető.

Lehet, hogy az ávéhások Péteréken verték le a bűneiket. Décsi szerint durvábban bántak velük, „mint amilyen bánásmód, bármikor azelőtt, az ÁVH-nál előfordulhatott”. Ő elfeledkezhet Szücsék – és mások – agyonveréséről, mi nem. Péter Gábor elmondta, hogy öt hónapig akkor is rajta volt a bilincs, amikor a lázát mérték. Fel sem állhatott. A lába úgy beledagadt, hogy a cipőjét nem lehetett lehúzni. Mindig éjjel 10-től 3-ig folyt a kihallgatása.

1957-es perújítási kérelme szerint 32 hónapig volt szigorított magánzárkában. Előadta, hogy súlyos tüdőbeteg, huszonhatszor volt tüdővérzése, fogsága alatt lett gyomorbeteg, állandóan étvágytalan. A kórházban hónapok óta altatókúrán van, négy óránál többet mégsem alszik.

Fogai romlanak, hat műfogat kapott. Világításnál már szemüveggel sem tud olvasni.

(Jegyezzük meg, hogy – büntetésből? – 87 évet élt.)

1953. június 15-ig (a „szovjet elvtársak” megérkezéséig) jugoszláv–amerikai kémtevékenység és cionizmus miatt folyt Péterék ellen a vizsgálat. Amint Décsi Gyula vallotta: ekkor elvetették a kémkoncepciót, de a pszichikai kényszer megmaradt – „Farkas Mihály, Farkas Vladimír és különösen Rákosi Mátyás nevét említeni sem lehetett”. Péter Gábor: a szovjet elvtársak sem engedélyezték, hogy azokról a törvénytelenségekről beszéljen, amelyeket

„főként Rákosi és Farkas Mihály követtek el, illetve az ő utasításukra lettek elkövetve”. Még 1953 októberében is azzal fenyegették, ha nem ismeri el, hogy titokban járt Jugoszláviában, akkor tovább rohad. (Décsi szerint még a legfőbb ügyész is veréssel fenyegette őt, pár héttel a

„főként Rákosi és Farkas Mihály követtek el, illetve az ő utasításukra lettek elkövetve”. Még 1953 októberében is azzal fenyegették, ha nem ismeri el, hogy titokban járt Jugoszláviában, akkor tovább rohad. (Décsi szerint még a legfőbb ügyész is veréssel fenyegette őt, pár héttel a