Eredeti, Endre kapitány által irt levél.
171
B-KmL Kf lt V. 101. B. A‘ 16 C 2 F 5 N 28/1809.
A kunok a magyar feudális hadseregen belül évszázadokon át katonai hagyományaikhoz méltó szerepet játszottak. Itt csu-pán néhány példát említünk. A hétéves háborúhoz mind anyagiakban, mind katonában jelentői segítséget adtak. Ekkor állítottak fel az önálló jászkun huszárezredet, melyet 1800-ban átszerveztek reguláris lovassággá, s átadtak a nádor tulajdo-nába, Palatinális Regiment néven. II. József császár törők elleni háborújához a Jászkunságból 600 lovas katonát toboroztak, 1796-ban az ország által megajánlott 50 000 katonából 723 lovas kiállítása jutott a kerületre.
Insurrectio meghirdetésére a napóleoni háborúk idején háromszor, harcra csak egyszer került sor. A Jászkun Kerület részt vett a nemesi felkelésben de ugyanezen időszakban a korábbiakhoz hasonlóan a reguláris hadsereg számára is jelentős számú katonát adott. A 350 inszurgens kiállítása és a felkelés egyéb költségeinek fedezése 80 000 forintba került, ebből 40 000 forintot a lakosságra vetettek ki, a többit a kerület közös kasszájából fedezték. Ehhez járultak még egyéb háborús terhek: az átvonuló katonaság élelmezése, szállásolása, a fuvarozások terhei, a sáncépitéshez adott munkaerő biztosítása, azok élelmezési költségei, stb., melyek ellenértékét a kincstár évek múltán is csak részben térítette meg.
Rugonyi Kiss Iván: Az utolsó nemesi felkelés
…Abdánál teljesített előőrsi szolgálatot, állandóan nyugtalanítva az ellenségtől, anélkül, hogy an-nak puskázása benne nagyobb kárt okozott volna. 13 napi fárasztó elővigyázat után — kivéve Endre kapi-tány alatt fél századot! — az osztályt Győr alá rendelték, hogy a 14-i ütközetben résztvegyen. Körülbelül
½ 2- óra kor állt a csatasorba s „az elővigyázatokon már megfáradt és még soha hasonlót nem próbált osztály az ellenségnek rettenes tüzelését az ütközet végéig kiáltotta” s a visszavonulókat a hátvédben többszöri visszafordulásával önfel-áldozóan védelmezte. Megsebesült Mihalovits kapitány és 12 ember, elesett kettő. (L. bővebben I. k. 181—
183. 1.).
Az előőrsi szolgálaton Endre kapitány vezetése alatt viszszamaradt fél századot az ellenség körül-vevén, a hős százados 1 ember és 3 ló veszteséggel átvágta magát és br. Meskó tábornok alatt egyesülvén a bácsi osztállyal, annak sorsában osztozott (I. k. 209. 1.).
A jász-osztály 15-én Komáromban tábort ütött, itt a következő nap br. Davidovich kerületi parancs-nok szemlélte meg s a tiszteket megdícsérvén, megelégedését az egész osztálynak tudtára adatta.
Junius 18-töl az osztály résztvett a Győr felmentésére tett kísérletekben. 29-én Komáromban ismét táborba szállt és julius 1-ig gyakorlatozott. Ekkor kémszemlére küldötték Ács felé; itt találta az ellenség követét, kitől a »fegyvernyugvásról szóló leveleket átvette« s Komáromba visszatérve, még két hétig gya-korlatozott. 14-én az ezreddel egyesült.
Egy kis történelem, a fentiek megértéséhez. (a magyar Wikipédiából):
…Mivel a nemesség nem fogadta el Napóleon ajánlatát, megindult a nemesi felkelés (latinul insurrectio).
A háború folyamán az ország védelmére a nemesség – a bécsi udvar felhívására – fegyvert fogott a korabeli Európa legjobban felszerelt, legképzettebb és legjobban irányított hadseregével szemben. A „vitézlő ne-messég” bevonuló tagjai, az „inszurgensek” egy dunai és egy tiszai hadosztályt alkottak, melyben várme-gyéjük egyenruhájában vonultak hadba. A napóleoni háborúk során az első insurrectióra 1797-ben került sor, amely azonban egy hónapnyi gyakorlatozás után feloszlott. Nem került sor bevetésükre 1800-ban és 1805-ben sem.
1809 áprilisában ismét fegyverbe hívták a nemesi felkelő csapatokat, akik a Nyugat-Magyarországra be-nyomuló francia reguláris haderők ellen vonultak.
Június 13-án este került sor az osztrák táborban arra a haditanácsra, mely a harc mellett döntött. Ebben jelentős szerepet játszott Laval Nugent vezérőrnagy, aki a felderítési adatokból tévesen 15 000 fősre becs-ülte a valójában 50 000-es francia-olasz sereg létszámát. A hadvezetés a téves adatok alapján úgy gondolta, hogy pusztán védekezéssel képesek lesznek felőrölni a francia sereg támadását. A franciák ezzel szemben tisztában voltak az ellenség erőivel, így a szárnyakon átkaroló hadműveletet készítettek elő, mivel a nehe-zebben megtörhető osztrák regulárisok alkották az ellenséges erő gerincét.
A sereg másnap június 14-én, Győr közelében a csanaki domboknál megütközött a franciákkal. Az első francia támadások hajnalban kezdődtek, és ekkor derült ki a francia hadvezetés számára, hogy az osztrákok
172
harcolni fognak. Az osztrák oldalon Nugent fatális tévedésére csak a délelőtt során derült fény, ám János főherceg mégsem rendelte el a visszavonulást. A franciák tüzérségi tűz után indítottak frontális rohamot az osztrák állások ellen. Ezt a védők nem csak visszaverték, hanem ellentámadást is indítottak és a Pándzsa-patakig verték vissza a támadókat. A franciák második rohama nagyobb sikerrel járt, ekkor ugyanis már áttörték az első védelmi vonalat, ám a második vonalon támadásuk kifulladt, és az osztrákok ellentámadása ismét a patakig szorította vissza őket. János főherceg azonban nem rendelte el a franciák patakon túli üldö-zését, hanem inkább csapatai sorait próbálta rendbe szedni. Ez a döntés a csata szempontjából később vég-zetesnek bizonyult. A legrosszabb helyzetben a magyarok voltak, akiknek silány fegyverzete (a puskák némelyikének még ütőszege sem volt, így semmiképp nem lehetett volna vele tüzelni!) nem tette lehetővé a modern fegyverekkel felszerelt és a sokkal fegyelmezettebben küzdő franciák elleni hatékony harcot.
János főherceg döntése következtében a francia csapatok időt nyertek és újra felfejlődhettek, majd délután 4 órakor ismét támadást indítottak az osztrák állások ellen. A két támadást is visszaverő osztrák-magyar csapatok már igen kifáradtak, így a franciák áttörése egyre bizonyosabbnak tűnt. Mecséry Dániel, a magyar balszárny vezetője ezért csapatai egy részét a főerő megsegítésére küldte. Ez főleg annak volt köszönhető, hogy a bekerítést világosan látó János főherceg nem értesítette őt a készülő ellenséges műveletről, így az már csak akkor vált számára világossá, amikor befejeződött. A magyar lovasság összetorlódott a patak ki-száradt medrében, ahol a francia ágyúk erős tüze is verte őket. Több sikertelen kimenetelű ellentámadás után a teljes hadosztály menekülni kezdett, és magukkal rántották a segítségükre küldött Hadik-huszárez-redet is, amelyen keresztüllovagoltak, ezzel azt is felbomlasztva és menekülésre késztetve.
A balszárny teljes összeomlása után a vereség teljesen egyértelművé vált, ám János főherceg csak akkor adta ki a parancsot a visszavonulásra, amikor a franciák már végleges bekerítéssel fenyegették csapatait.
Ekkor a Habsburg haderő Komárom irányába vonult vissza, többnyire rendezetten és fegyelmezetten. A csatában az osztrák–magyar sereg körülbelül hatezer embert vesztett, míg a franciák vesztesége háromezer főre rúgott. A francia győzelem nagy eredménye volt, hogy János főherceg hadserege jó időre alkalmatlanná vált arra, hogy újra harcba szállhasson. A franciák többnyire dicsérően szóltak a magyar nemesi felkelők helytállásáról, azon véleményüknek hangot adva, hogy a magyar nemesek „vitézek, de még gyakorlatla-nok”.
A bécsi udvar kritikus szemlélete egybevágott az ellenzék, a későbbi reformerek érdekeivel, akik az inszur-rekciót elavult és felesleges intézménynek tartották, a feudális kiváltságok elleni harc részeként. Ennek oka az volt, hogy a magyar nemesség tagjai arra hivatkozva élveztek adómentességet, hogy ők a vérükkel adóz-nak („vitézlő nemesség”). Petőfi Sándor „A nép nevében” című versének köszönhetően az eset „győri fu-tás”-ként híresült el, és az évek folyamán legenda szövődött köré. A csata tudományos feldolgozása magyar nyelven a 19. század végén kezdődött meg, ám ez csak 1945-ig tarthatott, amikortól ismét csak egy meg-határozott szempont szerint lehetett értelmezni az eseményeket. A mai történészek többsége a csatát már egy szükségszerű vereségként látja, amelyet a kor legjobban felkészült hadserege mért a Habsburg hadakra, és amelyben a magyar nemesség a körülményekhez képest jól helytállt.
173