Köszönöm kedves levelét és kérését néhány gondolat megírására hosszúpályi emléke-imr l. Ezek természetesen szubjektív gondolatok.
Azt hiszem, nem bántó senkinek, ha leírom: Hosszúpályi – emlékeim és ismereteim szerint – nem nevezetes, nem különleges község. Nem híres igazán semmir l, nem történt a faluban vagy környékén számottev esemény (mint mondjuk Álmosd mellett a csata), nincs olyan szülötte, akir l például az iskolát el lehetett volna nevezni (egy-egy megszálló vendég kevés ehhez), nincs turisztikai látványossága (még csak egy földikutya rezervátu-ma sem). Mégis úgy vélem, hogy sokak, ezrek számára nemcsak szül falu (bár rezervátu-ma már kevesen születnek falun), nemcsak felnevelkedésük helye, hanem tisztességes életpályá-juk színhelye, munkás életük tere, ismeretségük, barátságuk kerete.
Nekem gyermekkorom, els tizennégy évem, óvodáim és általános iskoláim helyszíne Hosszúpályi. Szép gyermekkor, boldog családi környezetben – akkor is úgy éreztem (talán nem fogalmaztam meg), ma is úgy vallom, – bár ma már tudom, nekik, szül knek milyen nehéz volt. Persze nagyon más világ volt, a mai iataloknak elképzelni is nehéz, nem is tudják beleképzelni magukat. A faluban akkor is három templom volt, s összesen még három emeletes épület (az állomás, a malom és a magtár), s azok nekünk éppoly neveze-tesnek t ntek, mint a háború után az egyetlen személygépkocsi és a kb. féltucat motor-kerékpár. Gépállomás, tejüzem, kovácsm helyek, m szerész, f részüzem, egy-két pék-ség, szikvízüzem jelentette az ipart, néhány bolt (cukrot, lisztet, szeget, petróleumot és egyebet árult) a kereskedelmet. Persze voltak kocsmák is, de húsbolt jórészt csak üresen, hiszen a beszolgáltatás éveiben csak „feketevágásból” lehetett kockázatosan húshoz jutni.
Nyáron fagylaltos is megjelent, ő0 illér volt egy kis gombóc. űsak a két átmen útnak volt zúzott köves szilárd burkolata, szekér, bicikli egyaránt rémesen rázott rajta. Debrecenbe vonaton jártak az emberek, dolgozni és bevásárolni – ruhát, cip t, néha a kenyeret is –, a falusi asszonyokat menetrendszer lovaskordé vitte be a városi piacra, tojást, tejet, túrót, tejfölt, vajat, csirkét eladni. Autóbusz sokáig nem járt a faluban. M ködött mozi, fekete-fehér ilmekkel, s a kastélyból kialakított kultúrházban helyi és vendégegyüttesek alkalmi m sorai, bálok jelentették a programot. A falu szélén futballpálya volt (öltöz , háló nél-kül), az iskola udvarán kézilabda- és röplabdapálya. A legnagyobb iskolában, a „piros is-kolában” két (!) tanterem is volt, meg egy igazgatói iroda. Én öt különböz iskolaépületbe jártam a falu közepén, a hatodik, az egykori görög katolikus iskola a Tencén már messzi-nek számított.
Ha – legalábbis mai szemmel – ilyen mostohák voltak a körülmények, mi volt mégis a jó, amire szívesen emlékezünk – gondolom sokan. Mindenekel tt a tantestület. Nagyszer
szellemet teremtett igazgatója, Tenyei József (attól függetlenül állíthatom ezt, hogy min-denki „Tatu”-ja a keresztapám volt), és olyan kiváló tanáraim voltak, mint Erdei Lajos, Dávid Judit, Török Miklós, dr. Peth József, Nagy Ilona, Ű di István, Tóth Jen , Ze-menszky Károly, és voltak kiválóak sokan mások is, akik engem nem tanítottak. Én még ma is azért tudok a térképen jól eligazodni, mert Erdei Lajos nagy szeretettel és szigorral, szinte játékosan ismertette meg legalább (tér)képekr l az országokat, városokat, hegyeket, folyókat. A mai iatalok (az én gyermekeim) számára nem elképzelhet az a szinte ele-mentáris élmény, amikor 9-10 éves alföldi falusi gyerekek el ször láttak igazi hegyet a Tokaj felé zötyög vonat ablakából, ahogy az Erdei Lajos által szervezett els úttör tábor-ba utaztunk. És azért tudom az orosz igék és f nevek ragozását mind mostanáig, mert Zemenszky Kari bácsi következetesen megkövetelte annak tudását. Zenetörténetb l mind mostanáig az akkor pályakezd Némethy Katalintól, Ű di Istvántól tanultam a leg-többet. Kortársaim közül kevesen tudják űsokonai Reményhez cím versének dallamát, nekünk Peth Jóska bácsi megtanította. Egykor nagyon szép kézírásomat Török Miklós-tól „lestem el” (jóllehet I. osztályban írni, olvasni, számolni Édesanyám tanított). A bib-liai történeteket is Édesanyám tól tanultam – vallásórák keretében. Négy évtized távlatá-ból úgy t nik, csak jó tanáraim voltak, a rosszakat (ha tényleg voltak) természetes módon elfelejtettem.
A másik, amiért szívesen emlékszem e b évtizedre: ez a gyermekkorom volt. Játszot-tunk, focizJátszot-tunk, bújócskázJátszot-tunk, „bigéztünk”, ugráltunk a homokdombról, mezítláb csa-tangoltunk a nyári zápor utáni tócsákban, télen szánkóztunk, „síkoltunk, karcoltunk” a jégen – szinte korlátlanul. Télen „ország-várost” játszottunk, kártyáztunk, no meg – mai szemmel nézve tévé híján – sokat olvastunk. Az úttör foglalkozások nekünk hangulatosak voltak, éltettük ugyan Rákosi pajtást, de a lényeget a sportversenyek, a magunk szervezte akadályversenyek, számháborúk, biciklitúrák, tornavizsgák, az erd n szervezett „mada-rak és fák napja” jelentették. Járási bajnokságokra elutaztunk a szomszéd falvakba: ma ez nem számít eseménynek, nekünk akkor az volt. Mint ahogy az volt a vasárnap délel tti templomba járás, ahol fújtattuk az orgonát, s délután elnéztük a piros iskola el tt a „kor-zózó” lányokat. Húsvétkor locsolni mentünk, nyáron fára másztunk és epret ettünk, sszel szüreteltünk, karácsonykor vártuk a betlehemeseket és a Jézuskát. 19Ő9-ben a VIT (Világ-ifjúsági Találkozó) alkalmából más kontinensbéliek látogattak el, alighanem el ször a falu történetében, Hosszúpályiba. Nagy csoda volt a barna néger, meg a sárga kínai iatal.
19őŐ-ben családunk elköltözött a faluból. Ha pályámról esik szó, rektorként is mindig megemlítem, hogy hol n ttem fel, (egy kicsit Konyáron is, nagyszüleim házában), ott mennyit tanultam, milyen szép élményeket szereztem, mennyire megszerettem a frissen szántott term föld feketéjét, a ringó búzatáblák aranyát, a gólyák és a fecskék repülését, a friss tej és a száradó lucerna illatát.
Summa summarum, engem – mindenekel tt a családom és – a hosszúpályi iskola (aztán a Fazekas Gimnázium meg a Kossuth Egyetem) indított el pályámon. Amire jutottam, abban benne van a faluból hozott élmény, az iskolában szerzett ismeret, az ottani emberek-t l emberek-tanulemberek-t éleemberek-tfelfogás. Nincs éremberek-telme a kérdésnek, „mi leemberek-temberek-t volna, ha …” – nem onnan in-dulok. Onnan indultam, jó helyr l, jó alapokkal, szép élményekkel és ezért köszönet illeti mindazokat, akiknek ebben bármilyen része is volt. Azt szeretném hinni, hogy az utánunk
jöv generációknak, a mai ia taloknak is adott és ad annyi útravalót a falu, olyan ismere-teket annak iskolája, hogy tisztességgel megállják helyüket az életben, bármerre is vigye
ket jó sorsuk. Én – úgy érzem, biztonsággal – elmondhatom ezt.
Debrecen, 199ő. november 19.
Űazsa György